Twitteren kaptam egy kis videót. Nagyon aranyosnak találtam. Megmosolyogtatott, és megnéztem kétszer is, mert az elejéről lemaradtam. Másodjára is édes volt.
Viszont elgondolkodtatott.
Mi az ízlés? Mitől lesz valami jó? Ha sokan hallgatják, vagy ha feldolgozzák?
Mert ezeknek a kritériumoknak minden szempontból Megfelel Fluor Mizuja, mégsem tartom eget rengető alkotásnak. Álszentség lenne azt hazudnom, hogy nem hallottam még. Dehogy nem! Sokszor! Néhány alkalommal közösen dúdolgattuk a kollegáimmal felváltva jajongva és szidva azt, aki nyitotta a napi sort. Előbb-utóbb mind sorra kerültünk. Magam is indítottam már ilyen éneklős láncot. Nem mondom, hogy szégyellem, mert nem szégyellem, csak azt kérdezem csendesen, szempillát rebegtetve: miért?
Bemászott a fülünkbe és mire felfogtuk, már nyomtuk a szöveget is.
Miben rejlik ezeknek a számoknak az ereje? Miért tud k.o.- val padlóra kényszeríteni, és én, mint aféle rendes Green Dayes csaj, miért vagyok képtelen kizárni az életemből?
Kezdhetnénk a szociológiai okokkal, a csoport nyomás a az egyénre és a többi, de ez nem igazán az én szakterületem. Én csak azt tudom, hogy ha lecsupaszítjuk a mai tizenéveseket a mindenféle sallangtól, én sem voltam olyan sokkal különb. Sőt!
Volt nekem is olyan időszakom, amikor sikknek gondoltam a káromkodást és elég gusztustalan, de a pólómba fújtam az orromat. Volt mikor csinosan öltöztem, és volt mikor vastagon, feketével rajzoltam szemet magamnak. Ezeket leszámítva viszonylag csendes tini voltam. Legalábbis a szüleimet megkíméltem magamtól.
Vidáman és boldogan nőttem fel IMAX mozi, pláza, telitalpú cipő, mp3-as (bocsi, 4-es, meg iPod) és intelligens telefon nélkül. Mégsem lett semmi bajom. Voltak barátaim, csavarogtunk a telepen, gondtalan tini éveket hagytunk hátra szó nélkül.
Kovács Katit, Máté Pétert és Ihász Gábort hallgattunk (egy lemezjátszónk volt. A szülői ízléshez igazodtam), nem éreztük vér cikkinek a szüleinket, mert tudtuk, hogy egyszer mi is felnövünk.
Azonban teljesen feleslegesen sorolgatom ezeket, mert az nem ez a világ volt.
Ezt olyan sokat hajtogatják mostanában, hogy önkéntelenül kezdem elfogadni, őskövület vagyok. Pedig alig múltam harminc... Persze tudom, a mai tiniknek ez öregkor, a magam részéről viszont, amíg képes vagyok reggel kikelni az ágyból nyöszörgés nélkül, a korom lényegtelen.
A kérdés az, én állok szemben a tömegízléssel, mert az enyém elromlott, ki sem alakult, gyártási selejt, lejárt a szavatossága, vagy már csak tömegízléstelenség van?
És ha az utóbbi állítás az igaz, akkor mégis miért dúdolom a kicsi legós mizut, mikor még a stílusra sem vagyok vevő? Illetve, hogy fejbe vághatom ezért a kolléganőmet ( minden az ő hibája, miatta tértem le az igaz útról)? Jó lenne, ha neki is fájna!
Különben nincs minden veszve. A dal már sláger, ezerféleképpen feldolgozták. Cukin, otrombán és kimondottan élvezetesen. Megdőlni látszik az a véleményem, hogy alap nélkül nem húznak falat, de tető sem. Alaptalanul lett jó, de akad, hogy alap ide vagy oda, mégis értékelhető.
A cuki:
Az alaptalan:
Az alapos:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése