Mint mások

A kollégák beszélgettek egy lányról, aki szegről-végről munkatársunk. Elvarázsolt és imigyen járkál a folyosón is. Kedves, csendes, de sosincs épp ott, ahol. Aranyosan öltözködik, mindig mosolyog,  néha nem tudja melyik számot hívta fel, fura csajszi. Persze én egyből letettem mellette a voksomat. Látom rajta, hogy  egy aprócskát más, és számomra ez szerethető tulajdonság.

A válasz nem lepett meg. Nekem azért tetszik, mert én is furcsa vagyok. Furcsa? Furcsa.

A családom még egy darabig követte  a hóbortjaimat, mostanra leginkább feladták. Fültanúja voltam egy beszélgetésnek(nem nekem szánták, csak épp akkor értem haza), amiben édesanyámat arról faggatták mi van velem. Egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondat: Ő külön kategória.

Mi van? Aztán leesett. Ha emos lennék, tünde fan, művész, nagyon merev, igen laza, sportoló, szép lány, tudóspalánta vagy talán tök hülye, sokkal egyszerűbb lenne mindenki élete.

Nem rívok ki a környezetemből semmilyen tekintettében. Csak egy nő vagyok, aki képes reggel hét előtt hangosan nevetni, azon a könyvön, amit olvas, aki tudja rázni a fejét vagy a lábát a zene ütemére. Aki elkapja a nénit, amikor a villamos fékezésétől előre esik, aki bejár dolgozni, fizeti a számláit. Aki hajlamos másoknak szívességet tenni, ellenben, ha valamit nem szeret, azt nem szereti. Nincs apelláta, nincs pardon, nincs csak egy kicsit; és ezt akkor is felvállalja, ha ezzel népszerűtlen, lesajnált vagy freak kategóriába kerül. Aki, ha kedve van, beszél, ha nincs, nem teszi. Aki rászól a kollégájára, amikor valakit az öltözete miatt cikiz; és aki szerint mindenkinek joga van az élethez és a tisztelethez, joga van boldognak lenni és nincs joga kétkedni önmagában vagy abban, hogy megérdemli, hogy szeressék. Ennyi!

Mi ezen a furcsa?

Egy barátnőm, akit az egyetemes lelkiismeretnek hívok, mindig azt mondja: Azért mert te ilyen vagy, mások még nem. Sokan nem tudják, vagy nem merik felvállalni.

A kollegák szerint nem veszek részt az iroda életében. Valóban sokszor hallgatok zenét és aztán utólag érdeklődöm. Feltéve, hogy egyáltalán tudomásomra jut a tény, lemaradtam valamiről. Mert ha nem, hát nem.

Nincs kedvem hallgatni a véget nem érő szappanoperát. Igaz, ha netalán kimaradok egy hétből, semmi gond. A kedvemért néhány nap elteltével megismételik. Hurrááááá!

És akkor jön az, antiszociális vagyok. Így igaz.

Nehezen vegyülök új emberekkel. Nehezen ismerkedem, amin mindenki jót nevet. Hát persze! Mert ha jó hangulatban vagyok, közvetlenül tudok csacsogni, néhányan még szórakoztatónak is találnak, de ez nem ugyanaz.  Ha nincs kedvem, akkor csak leülök egy csendes sarokba, és aki megszólít, abba belemarok. Egyszer egy volt munkatársam azt mondta úgy kép pohár után: "Azt szeretem benned, hogy úgy tudsz elküldeni az anyámba, hogy észre sem veszem."

Akkor épp kommunikatív hangulatban voltam. Mikor nem vagyok, oly csúnyán nézek, hogy azt mindenki megérti. "Ne ingereld az alvó bikát!"

Nem hiszem, hogy furcsább, nehezebben kezelhető lennék, mint mások. Van néhány szabály, aminek betartása esetén senkit sem harapok ketté.

Hát, ja! Nem vagyok túl szoros kontakttoló. A barátaim megszokták.  Aligha tehetnek mást. Eltelhet pár hónap, amíg reagálok valamire(egyikük sincs twitteren).

Szeretem őket, imádom, oda vagyok értük. Ennek ellenére rejtély miért tartottak ki mellettem( Most épp az üvölt egy emelettel feljebb: ki marad majd a barátom. Tipikus!). Nem én döntök arról, hogy maradnak-e és abba sem szólok bele, ha menni akarnak. Ebből volt is némi kavarodás nemrégiben, de én senkinek nem könyörgök, senkit nem győzködöm  arról,  mennyire szeretem. Nem tudok, nem akarok megváltozni és mástól sem várom el. Amit viszont elvárok, az az őszinteség. Az ellenségek hazudnak eleget.  Aki megsértődik, azt nem fogom vigasztalni. Nem hazudom, hogy nincs baj, hogy megoldjuk, mikor tudom, nem fog menni. Más hibáit nem veszem magamra, elég nekem a sajátom.

A családom aggódik. Szerintük egyedül fogok maradni. Félnek, hogy nem leszek boldog.

Én meg azt látom, hogy boldogabb vagyok, mint a környezetemben élők 90 százaléka. Tudok nevetni mindenen. Magamon a leginkább. Képes vagyok önzetlenül szeretni.  Szeretni valakit a mosolyáért, a vicceiért, a stílusáért, a mogorvaságáért, a másságért. Nem azért segítek, mert viszonzásra hajtok, és nem azért szeretek, mert én is elvárom. Nem emészt fel energiát az alkalmazkodás. Bőven elég egy zsarnok az életembe.

Sőt, elégedett vagyok még az életemmel is. Nem mintha tökéletes lenne. Nekem is vannak mindennapi gondjaim. Néha megesik, hogy komolyan is veszem őket. Mégis elégedett vagyok, mert a jelenlegi helyzetből, kihoztam a lehető legtöbbet.

Nem feszélyez az, hogy szeressenek, és az sem érdekel különösen, hogy tetszem-e. Sosem voltam igazán, és nem is hajtok egyetemes népszerűségre.  Ha pletyozóm, azt leginkább értetlenkedésből teszem. Nem értem ugyanis, valaki miként mondhat ellent annak, amit éppen tesz, vagy a hangsúlya miért nem támasztja alá a mondanivalóját.

Mindig ilyen voltam. Már szakközépben is azzal szórakoztattak az osztálytársaim, hogy sajnálják, amiért nem érzem magam jól köztük, pedig hozzájuk tartozom. Ja, kérem! Már a tizenöt éves érettségi találkozónk ideje is elmúlt, mégsem szervezte meg senki. Vajon miért? Ki tartozik hova?

Általánosban még próbálkoztam. Onnan is csak néhány ember maradt, akiket évek óta nem is láttam. Velük legalább megvolt az a közösség, hogy nagyjából egy helyen nőttünk fel. Elég volt, ha összenéztünk.

Már akkor is én tudtam meg mindent utoljára, és most sem érdeklődöm jobban mások dolgai iránt.

Szóval antiszociális. Jobb, mintha postarabló lennék. Mi is a különbség köztem, és más, reggeli álmot cipelő útitársaim között? Csupán annyi, hogy én felvállalom.

Ti tökéletesek vagytok? Nektek nincs semmi furcsaságotok, amit nem reklámoztok?