2013. november 26., kedd

Teaser kedd #70


Néha nálam megesik, oké, bevallom. Elég gyakran megesik, hogy mangákat olvasok. Az Urabokuból már többször idézgettem, de azért általában olyan Hellsing féle cuccokat olvasok. De ez... Nos egy igazi csajoknak készült darab, ráadásul lassan már-már kötelezőnek számít a rajongok körében, csak én maradtam le az olvasással. Ellenben láttam az anime sorozatokat. Azért már ez is valami.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.


Heti ízelítő: 

Egyszer biztosan eljön majd a nap.
- Szeretném, ha te végeznél velem. 

Hino Matsuri: Vampire Knight 2.

2013. november 22., péntek

Dragon György: Űrcsilliárdos

Nem tudtam, mire számítsak. Ez az első, közösségi gyűjtés eredményeként megszületett magyar regény, ami ráadásul még sci-fi is, így több szempontból is érdekesnek tűnt, de persze a tartalom elolvasása után még nem voltak komolyabb benyomásaim. Mondhatni semmilyenek sem voltak, de a kíváncsiságom megint csak erősebbnek bizonyult. Így hát beszereztem, elolvastam, és néha kicsit csodálkoztam.

Alberthy Nokum élete harmadik holovíziós riportját készíti egy alacsony gravitációjú csirketartással foglalkozó bolygón, egyetlen kísérete a mindig részeg Fater, mint operatőr. Mérhetetlenül el van keseredve, a szagra is képes lenne rákönyökölni, s bánatában már látja elúszni karrierjét, amikor a holovízió vezetője maga hívja fel, hogy a balesetet szenvedett kollegája helyett be kell ugrania egy interjúsorozat elkészítéséhez. Az alany pedig nem más, mint John Kiss, a leggazdagabb ember az univerzumban, akivel csekély három éve egyeztetnek már, és ezt a lehetőséget ifjú hősünk természetesen nem is halaszthatja el. Még akkor sem, ha a félelmei igen erősen dolgoznak, ám arról fogalma sincs, hogy Kiss úr nem csak különös, gazdag, ismert, híres figura, de nyomában olyan kalandok is járnak, amik minden gyanútlan riporterecskét zavarba hoznának. Nokumnak nincs más lehetősége, mint felvenni a tempót, és nem csodálkozni semmin…

Ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy a könyv hetvenedik oldaláig nem tudtam mit kezdeni azzal, amit olvastam. Nem azért, mert értelmetlen, érthetetlen, száraz vagy rossz lett volna, csak nem tudtam hova tenni a történetet – akkor azonban egy „kling” hang kíséretében hirtelen helyére ugrottak a dolgok. Én ugyanis csak abban tudtam gondolkodni, hogy ez egy sci-fi, és ahhoz viszonyítva minden kicsit furcsácska volt; de aztán rájöttem, hogy ez a kategória Alice Csodaországbanja, és ettől kezdve kimondottan élveztem a sztorit. Alberthy bizonyára átesett valami lyukon, és amikor magához tért, egyből követni kezdte szegény kicsi nyuszit, miközben hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba keveredett.

Miután a fejemben rendbejöttek a dolgok, végre elkezdtem komolyabban odafigyelni arra, amit olvasok, és meglepődtem, mert vicces, könnyen olvasható könyvet kaptam, aminek stílusa mégis inkább az ifjúsági regényeket idézi. A szöveg úgy közvetlen, hogy közben mégis modoros, ez pedig eleinte nem illett igazán a témához, de ifjúsági regényként teljesen megfelelőnek éreztem. Kiss úr kalandjait Háry János és Münchhausen báró is megirigyelné, és nem attól valószerűtlen, mert sci-fi, hanem mert úgy van megírva. A karakterek kicsit naivak, de mind sikeresek, s olyan dolgok történnek velük, olyan szituációkba keverednek, amik esetében a való életben azt mondanánk, biztosan kamu – és bizony az is lenne, mert az emberek, a karakterek miatt nem lehet más. Ellenben Dragon György úgy mozgatja a szereplőit, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és én ebből úgy sejtem, ez bizony szándékos.

Az író nem vette vérkomolyan magát, érezhetően egy olyan könyvről beszélünk, ami esetében több a lelkesedés és az elszántság, mint a fizetés utáni vágy, azaz ez egy szerelemprojekt. Rengeteg utalást találhatunk benne más, már ismert sci-fikre, mind kicsit kitekerve. A világ felépítése azonban kimondottan érdekes – új lényekkel, új szabályokkal találkozhatunk benne. Legnagyobb bánatomra viszont a szálakat mégsem varrták el tökéletesen, pár dolgot nem kötnek az orrunkra, de ezek csak egy aprócskát hagytak bennem hiányérzetet, utána pedig arra gondoltam: nem kell nekem mindent tudni! Egy sci-fitől ugyan elvártam volna, ettől a regénytől viszont – kissé meglepő módon – nem. És ki tudja… talán lesz folytatása.

Ha valaki egy igazi tudományos fantasztikus műre vágyik, akkor neki nem ajánlom, mert bármennyire is viseli a stílus jegyeit, csalódást fog okozni, azonban ha nyitottak vagytok, és valami könnyed, mesés darabot szeretnétek, amin lehet csodálkozni, menekülni a vörös királynő elől, esetleg csakúgy, mint Fülig Jimmy, elméláznátok azon, hogy most kavarja vagy nem kavarja – nos, akkor az Űrcsilliárdost nektek írták.

7/10

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2013. november 20., szerda

Teaser... szóval hát... #69


Át kéne neveznem a rovatot, mert nem feltétlenül sikerül a keddet eltalálnom. Nem mintha elugrálna előlem, csak hát vannak olyan napok, pillanatok, amikor egyszerűen nem tudok tervszerűen cselekedni. Ha belefeszülök sem megy; régebben ilyenkor mindig kicsit csalódott voltam, most, talán a korom miatt már elengedtem ezeket az érzéseket, de azért mindig zavar kicsit, ha nem tudom tartani a saját magam által szabott határidőt. Mostanra már végeznem kellett volna Vámos Miklós könyvével, és bele kellett volna kezdenem a következőbe. A kellett volna, mint olyan nem működik, nem létezik. A fejemben mindig annyira szépen összeáll a séma, a valóság viszont gyakran beint, így hoztam egy újabb beleolvasót. Mert hogy ez lesz a következő.
 
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

2013. november 17., vasárnap

James Bowen: Bob, az utcamacska

A könyv többször, több helyről szembejött velem, de sokáig ellenálltam neki. Ám amikor csak úgy megkérdezték, nincs-e kedvem hozzá, fél percet gondolkodtam, és egyértelmű igent rebegtem… Persze nagyjából már tudtam, hogy mit várhatok. Belefutottam több fórumon, külföldin és magyaron egyaránt (még YouTube-on is), s a könyv a fülszövege is elég világos volt – csakhogy mielőtt még kinyitottam volna, hosszasan szemeztem a borítón található vörös kandúrral. Bár nem vagyok híve a házi kedvencek emberi tulajdonsággal történő felruházásának, azért HittokiriNeko, született KillerCat jól idomított rabszolgájaként – mondhatnám, hogy macskatulajdonos lennék, de ez nem teljesen fedné a valóságot – tudok értékelni egy átütő tekintetet. Márpedig ez a szempár teljesen elbűvölt, így természetesen csak egyre kíváncsibb lettem.

James Browen a saját életét meséli el, illetve annak azt a szakaszát, amikor gyógyulófélben lévő drogosként és utcai zenészként egyik napról a másikra élt. Kilátástalannak tűnt, hogy valaha is kilábal ebből a helyzetből, minden energiáját lekötötte ugyanis az, hogy legalább vissza ne csússzon. Amikor azonban egy nap a saját házában szembetalálkozott a későbbiekben Bob névre hallgató vörös cicával, még ő maga sem tudta, de gyökerestül megváltozott az élete. Jóllehet a jövevény múltját örökre homály fedi, nyilvánvalóan neki is hányatott élete lehetett, és a két meggyötört lélek valami fura módon képes volt nyitni egymás irányába.

Mint volt kortárssegítő, többször találkoztam alkoholistákkal és drogosokkal. Ott vannak mindenhol, ők azok, akik mellett elsietsz az aluljáróban, a csövesek, akiket igyekszel meg sem látni: a bánatukat alkoholba fojtók vagy reszketve koldulók. Annyira hozzátartoznak egy nagyváros képéhez, hogy az emberek kétharmada már észre sem veszi őket, pedig emberek ők is – érzésekkel, valós fájdalmakkal, betegségekkel. Mégis elfordulunk tőlük, mert nem tudunk, nem akarunk arra gondolni, hogy mi is ide juthatunk. Hogy eljöhet az a pont, amikor már nem tudjuk fizetni a hitelünket, hogy ha elveszítjük a munkánkat, semmi sem véd meg a zuhanástól. Mert nem bírjuk a szagukat, a gondolatot, hogy azért dolgozunk egész hónapban, hogy a rezsi kifizetése után ne maradjon semmire, így tíz napra kétezer forintunk van, hát hogyan adnánk ebből? Zenével a fülünkben sétálunk, és így már hallanunk sem kell senkit, ezzel pedig elkövetjük azt a bűnt, amiben az egész társadalom vétkes: emberek létezését tagadjuk meg.

Ez a történet egy macska és egy ember barátságát mutatja be, aminek során Bob, a macska újra láthatóvá tett egy embert. Valakit, akit sokszor csak a szociális munkások észleltek, valakit, akinek néhányan odavetettek pár fontot, pennyt, de nem volt arca, neve, érzései és véleménye. Néhány programban a gyógyuló szenvedélybetegeknek nem javasolnak háziállatot, barátot, barátnőt a tisztaság első évében – nem véletlenül. Ezeknek az embereknek az önbecsülésüket, a saját magukba vetett hitüket kell visszaállítani, aminek során nem feltétlen képesek mindig gondoskodni magukról sem, nemhogy felelősséget vállalni másokért. Erre itt egy férfi, aki megsajnál, befogad egy kóbor cicát. Orvoshoz rohangál vele, mikor azt sem tudja, holnap miből vesz ennivalót, de miatta, igen, a cica miatt jobb ember szeretne lenni.

Ami Bobot illeti, ő tipikus macska. Jön, lát és győz. Ezt a hozzáállást csak azok érthetik meg, akik életük során már meghajtották a derekukat egy egérvadásznak. Nem gondolom, hogy az átlagtól okosabb lenne, azt viszont igen, hogy általában lebecsülik a cicusokat. Bob, mint ahogy minden macska, képes és akar kötődni az emberekhez. Utólag persze felmerül, hogy ki választott kit, de ahogy a kis négylábú, úgy az író is tudja, hogy tulajdonképpen megmentették egymást – noha Bob végezte a munka oroszlánrészét. És ebben nincs semmi túlzás. Végignéztem egy csomó képet, amit a világhálón találtam, és bizony a fiatalembert meggyötörte a múltja. Látszik az arcán, a kezén, miközben valami hihetetlen derű is árad belőle. Bob csak néz egykedvűen, ahogyan a macskák tudnak, nem érti, mire a felhajtás, de rendkívül jól viseli.

Browen nem rejti véka alá a múltját. Mesél arról, amikor az utcán élt, azt is elárulja, hogyan került oda. Nem mentegeti magát, nem okol senkit, de nem is hallgat el semmit. Felismeri az összefüggéseket, és rámutat a folyamatokra. A könyv stílusára talán nem használnám a szépirodalmi jelzőt, de tagadhatatlanul könnyen olvasható, sodró regény, amit nehéz letenni. Legalábbis annak, aki nem immunis egy cicus és egy ember igaz történetére.

Az életük ugyan lassan rendeződött, de még két könyv követte az elsőt. A második kötet ezt a történet folytatja, hiszen James Browen és Bob közös utazása sem ért véget, ahogyan a problémáik sem oldódtak megvarázsütésre, a harmadik pedig a Bob, az utcamacska gyermekek számára készült átirata. Az első kötetet közel harminc nyelvre fordították le, a második idén júliusban jelent meg, és azóta szerepel a The Sunday Times bestseller-listáján váltakozó helyezéssel. Néhány hónapja szóba került a történet megfilmesítése is, nem véletlenül: Bob hőssé vált, hatalmas rajongói bázissal rendelkezik. Akármi is történik vele, a neve már örökre fennmarad, mert megmentett egy embert az eltűnéstől.

A könyv tanulságát tagadhatatlanul azon alapigazságok adják, mint a hűség, a felelősségvállalás, a hit és a remény. Elénk tárja a hétköznapi kis csodákat, és azt állítja: néha a legváratlanabb helyekről érkezhet a segítség. Én hiszek mindebben, és most már James Browen is.

9/10

Magyar kiadó: Gabo Könyvkiadó
Fordította: Gázsity Mila


Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2013. november 12., kedd

Teaser kedd #68


Jelenleg nem olvasok semmit, azaz hogy ugyanott tartok, ahol eddig. Nem panasz, elég jól el vagyok látva programokkal, csak valahogy nem jutok el az olvasásig. Mire lefekszem majd álmon halok, nem fér bele más, és ahogy végiggondoltam a hetemet, azt ami még hátra van belőle, arra jutottam, hogy már  a jövőhét hétvégét várom, hogy aludhassak végre. Ugyanis az van, hogy ezen a héten egy nap sem érek haza időben, a hétvégét meg igen változó időbeosztással, de máshol töltöm majd, azaz nem lesz ajtó becsukás, halk zene és olvasás. Sőt, még csak kenyérsütés sem. És miközben sosem látott mennyiségű energiám kiapadhatatlannak látszik, a testemet irányítani képtelenen agyam épp bedobja a törülközőt.
Komolyan nem értem...
Vissza a lényeghez, mivel nem olvasok semmi újat, megint hoztam valami egészen mást.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

2013. november 8., péntek

Mai ajánlatunk

… a különböző ajánlók, figyelemfelkeltők, reklámok, tippek és trükkök, amivel minden kiadó arról kívánja meggyőzni a kedves olvasókat, hogy csak az ő kiadványukat vegyék meg a szűkös keretükből. Amire bizony szükségük is van, mert a könyvkiadás nem feltétlen egyszerű kenyér, elvégre a látszat ellenére minden megjelenést a szerkesztésen és a nyomtatáson kívül is komoly munkák előznek meg. Bármennyire kecsegtető valami, bármennyire is bestseller, sikerkönyv világszerte, reklám nélkül a legkiválóbbak is elbukhatnak, mint ahogyan számtalan esetben el is tűnnek az érdektelenség süllyesztőjében. A marketing igenis fontos része az eladásoknak, még akkor is, ha némelyikünk fintorog miatta, de hát nem lehet mindenkinek egyformán jót tenni. El kell fogadnunk a szomorú tényt: nem minden könyvet szántak nekünk az égiek, és nem minden hangzatos kampány jut el a célközönségéhez sem.

Az ajánló, mint gyűjtőfogalom annyi különböző lehetőséget takar, hogy aki szeretné kicsit átlátni a lehetőségeket, annak bizony fel kell kötnie ama bizonyos ruhadarabját. Szinte végtelen számú kis csápokként tekergőznek a szemünk előtt, de ebben a bejegyzésben megkísérlem megtalálni a választ arra a kérdésre, hogyan terelgetnek minket el egy-egy könyvesbolt kasszájához, miként töltik meg a kosarainkat, és miért érezzük azt, hogy szót kell fogadnunk.

A kiadók mindent elkövetnek annak érdekében, hogy számukra gyümölcsöző kapcsolatot ápoljunk a kiadványaikkal – jó esetben piackutatás alapján, az aktuális trendek figyelésével, a szerkesztők egyéni ízlésére és olvasói reagálásokra alapozva döntik el, hogy mi az, amit érdemes megjelentetniük, és mi az, amit nem. Csakhogy hiába választották már ki az adott művet, amit különben épp fordítanak, szerkesztenek, tördelnek, meg ami még kell ahhoz, hogy érezze a „törődést” – csupasz a szentem, tehát kéne rá valami szép ruha. Nosza, megtervezik vagy megveszik a borítót, egy esztéta ír hozzá fülszöveget, esetleg előolvasókhoz kerül, bloggerekhez, ismert emberekhez, akik írnak valami kedveset – szigorúan csak rövidet és frappánsat –, és még közel sem vagyunk készen. Ó, nem! Ez csak a jéghegy csúcsa.

Először is szenteljünk kicsit nagyobb figyelmet a borító hátoldalán vagy belső fülén olvasható ajánlónak. Gyakran elgondolkodom rajta, kik írják az ismertetőket – néha minden fordulatot ellőnek, sok esetben elejétől a végéig kiemelik a fontosabb részeket, sőt, még az is előfordul, hogy egyáltalán nem arról szólnak, amiről a történet maga. Ezeken azonban legfeljebb utólag mérgelődhetünk, mert e mondatoknak el kell adniuk a kérdéses terméket. Tudom, hogy sokaknak fáj, de a könyvek is csak termékek, hasznot hajtanak az írónak, a kiadónak, tehát az ismertetők olvasása után minimum azt kell éreznünk: „nem bírjuk ki nélküle, hopp, kosárba vele!” (Azért zárójelben megjegyezném, hogy a borító szintén fontos szempont lehet, de ebbe most inkább nem mennék bele, mert az egyik kedvenc témám lévén másról nem is igen beszélnék.) Ez igazából csak akkor működik megfelelően, ha már a boltban állunk, és van időnk körbetaperolni, szaglászni, simogatni a kiszemelt áldozatot. Az új könyvek illata, mint afféle afrodiziákum, sok szerencsétlen betűfüggőt sodor meggondolatlan vásárlásba, viszont könnyedén előfordulhat, hogy a tartalom ismerete nélkül is felkeltette valami a figyelmünket. Egyszerűen csak meg akarjuk venni. Nem véletlen használom az „akarjuk” szót, a „szeretném” ezen a ponton, már nem létezik. Hogy lehet ez?

Tételezzük fel, hogy naponta kétszer teljesen gyanútlanul utazunk a metrón. Kapaszkodás közben tekintgetünk jobbra-balra, vagy az aktuális könyvünkből emeljük ki fejünket, hogy megszemléljük, mégis merre járunk – nehogy az történjen, mint legutóbb, amikor annyira belemerültünk az olvasásba, hogy továbbutaztunk –, és az első dolog, amit meglátunk, egy szép nagy, tarka plakát. Szerepel rajta a borító, hangzatos ajánlás valami híres újságírótól vagy írótól, és mindezeket annyit látjuk, hogy szinte el is hisszük, az évtized legjobb romantikus, fantasztikus vagy akármilyen irodalmát látjuk. Mivel minden átszállás során ugyanezt tapasztaljuk, mert a buszmegálló plakátja is ezt erősíti, és még a mozgólépcsőn haladva sem látunk mást, bizony úgy kezdjük sejteni, ő a tökéletes számunkra. Vágyunk rá, birtokolni akarjuk… Hogy másról ne is szóljak, a villamosok is tökéletes felületet biztosítanak a plakátolásra – de ez nem csupán Budapest sajátossága, minden hirdetőoszlop, minden szabad, ragasztható felület, házak tetején, oldalán, autópályák mellett megteszi.

Talán azt gondolnánk, a rádió vagy tévé nem alkalmas „felület” az olvasás népszerűsítésére, de néha bizony ott is ráakadhatunk kedvenceinkre. A kulturális ajánlók ugyanis tökéletesen betöltik szerepüket verbális formában is, hiszen szívesen hallgatjuk azokat az embereket, akiket képzeletben nem ruháztunk fel hanggal, csupán temérdek szóval. Sok újság – az ingyenesen osztott kiadványoktól a méregdrága képes lapokig bezárólag – szentel egy-két hasábot az aktuális megjeleléseknek, a kulturális folyóiratok szintén propagálnak néhány alkotást. Számtalan könyv végén rejtőznek előzetesek, sokszor a hozzá kapott könyvjelző is terelgeti a figyelmünket, és persze léteznek azok a kis füzetecskék, amiket szintén a vásárlásnál kapunk, hogy az aktuális kiadó további remekeit ajánlja. Néhány könyvterjesztő saját kiadványban gyűjti össze a könyvmegjelenéseket – nem ritkán dedikálási lehetőségekkel összehangolva –, amit a fizetéskor tesznek a táskánkba, a számlához csatolnak, vagy egyszerűen csak elvehetjük a pultról.  Ezzel pedig elérkeztünk az írói brand, mint márka kérdéséhez.

Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor értesülök az egyik kedvenc íróm könyvének új megjelenéséről, nem igazán érdekelnek sem az ajánlók, sem a kritikusok, szépen előrendelem, és beleteszem a kosárba. Amikor valakinek a stílusa elvarázsol, hajlamos vagyok elolvasni minden könyvét, legyen az ifjúsági irodalom vagy társadalmi dráma. Amikor ugyanis valaki jól ír, már mindegy, hogy mit, csak írjon. Tóth Krisztina is csak nemrég került a látókörömbe, de olyan sokoldalú, hogy az egész család érdeklődési körét képes lefedni. Voltam egy dedikálásán, ahol előttem nem kevesebb, mint öt nyolc év alatti toporgott, miközben mögöttem már csak felnőttek álltak. Valahogy így kell felépíteni egy olvasóbázist.

A fenti lehetőségek számomra az úgynevezett „kézzelfogható” kategóriát képezik, ráadásul ezek azok a lehetőségek, ahogyan a szüleim választanak, én azonban sok esetben máshol akadok horogra – a világháló jobbnál jobb lehetőségeket tartogat számomra, és mivel bloggerként én is egyike vagyok ennek a virtuális gépezetnek, közelebb is érzem magamhoz.
Természetesen a net sem mentes a reklámtól, néhány oldalon akarva vagy akaratlanul is az arcunkba ugranak az ajánlók. Akármilyen honlapra lépek is be, biztosan találkozom néhány olyan darabbal, amire nemigen vagyok kíváncsi, de hacsak nem használok valamilyen reklámblokkoló alkalmazást, ezeket nem lehet elkerülni. E-mailben is kapom a szóróanyagokat, amiben könyváruházak keresnek meg az aktuális ajánlatukkal, és néha bizony nagyon nehéz ellenállni nekik. Emellett léteznek olyan oldalak, ahol a kiadókkal, írókkal többnyire együttműködve olvashatunk az új-régi megjelenésekről. Ez igaz többek között az ekultura.hu-ra és egyéb kulturális honlapokra, de természetes a család kisgyerekeit képező blogokra is, akik nem kevés pénzt költenek értékes hobbijukra, hogy aztán ízekre cincálhassák vagy esetleg az égbe emelhessék egy bejegyzés erejéig az adott darabot. A recenziós példányok megléte persze szerves részét képezi a folyamatnak, így azért ez a forrás sem tekinthető teljesen függetlennek, és bár az mindig hízelgő, ha az ember lányának kiadók ajánlgatnak könyvet, az őszinteség az, ami megtartja az olvasókat.

Talán mert magam is blogger vagyok, szeretném azt hinni, hogy a véleményünk mérvadó. Az olvasóim túlnyomó részben a fiatalabb korosztályból kerülnek ki, ők azok, akik már szinte zsigeri késztetésből szörfölnek a neten. Keresnek és találnak. A trendek azonban mindig változhatnak, az egyedi oldallátogatások helyett elérkezett a külföldön rendkívül népszerű, szervezett könyves blogturnék ideje. Ez pont azt takarja, amit a neve sugall: a kiadók igyekeznek magukhoz édesgetni minél több bloggert, akik azt vállalják a könyvekért cserébe, hogy még a megjelenés előtt széleskörű reklámkampányba fognak. Ajánlókat, interjúkat, érdekességeket és részleteket tesznek közzé, majd véleményezik is a kérdéses művet. Mivel a támadás minden irányból megállíthatatlanul hömpölyög, hihetetlen tömegeket ér el, akik már hetekkel a könyvek megjelenése előtt azon keseregnek, hogy mikor vásárolhatnak már. Ebben a kapcsolatban minden fél jól jár. Először is a kiadó elér olyan tömegekhez, akikhez a szokványos úton nem, a bloggerek új könyvekkel, temérdek olvasóval gazdagodnak, és ha figyelembe vesszük, hogy néhányan ebből élnek – noha ez inkább külhonra jellemző, Magyarországon szigorúan hobbi –, akkor ugye már érthető ennek a fontossága. Ráadásul az olvasó is kap egy átfogó képet nagyjából mindenről, és grátisz ajándékként beleolvashat a kérdéses könyvekbe, sőt, játszhat is értük.

Ez az a szerencsés hármas együttállás, ami arra késztetett kishazánkban is többeket, hogy útjára indítsák ezt a rendszert. A Blogturné Klub rajongóinak a száma ugyan még nem érte el az ezret, de ha figyelembe vesszük, hogy van olyan nyereményjáték, amire kettő-négyezer potenciális olvasó jelentkezett, akkor ez már tetemes szám. A párhuzamosan öt-tíz blogon folyó kampányok nem csak a saját olvasóikat vonzzák, de a különböző közösségi oldalaknak hála – facebook, tumblr, twitter, g+, printles és a többi – egy-egy kampány több tízezer emberhez juthat el. Sőt, bizony néhány külföldi író is figyelemmel kísérte a fejleményeket, még ha nem is igen értett belőle egy szót sem. Természetesen a kiadók adják az extrák egy részét, interjúkat sokszor csak rajtuk keresztül kérhetnek, ők biztosítják a nyereménykönyveket, és teremtik meg a beleolvasás lehetőségét is, de ettől függetlenül sok blogger maga kopogtat az íróknál, majd képeket válogat a szereplőkhöz, akikkel képzelt riportot készít, valamint a bannerek és gifek is saját munkák – mert a lelkesedésük határtalan.

A kiadók – természetesen szintén aktívan használják a közösségi oldalakat – munkáját képezi a nálunk még ritkább, de szépen növekvő könyvtrailerek megalkotása is. Hát nem klassz, amikor a kedvenc szereplőid integetnek ki neked egy YouTube videóról? Némelyik olyan jól sikerült – mint például az Ad Astra Leviatán trailere –, hogy az író megosztotta a saját honlapján is. A sors fura fintora, hogy idegen nyelveket beszélő hazánkfiai, akik külföldi oldalakat is látogatnak, onnan értesültek a hazai megjelenésről.

Persze néha írók is üzengetnek nekünk különböző videómegosztókon keresztül, mert ahogyan könyveket, úgy blogot is írnak, író-olvasó találkozóra járnak, és még ha nincs is lehetőséged elmenni valahova személyesen, hát nyugodtan visszanézheted vagy olvashatod, mert személyes hőseink, a kedvenc íróink közelebb kerültek hozzánk, mint bármikor ezelőtt. Ezzel pedig saját magukat árulják, azaz építik a fentebb már említett írói brandjüket. És ez is reklám – talán nem gondoltuk volna, pedig az. Amikor egy ismeretlen finn nemzetiségű íróról megállapítjuk, hogy milyen közvetlen, szimpatikus ember, onnan már csak egy lépés kell, és már meg is vettük a könyvét. Én legalábbis megvettem.

Ez egy kis ország, még kisebb piaccal, amit mégis hihetetlen mennyiségű könyvvel árasztanak el. Hogy a kiadásból bevétel is lehessen, nem elég bízni a vakszerencsében, ezért aztán minden ajánlótípus adott csoportot céloz, és korántsem céltalan vagy ablakon kidobott pénz a reklámba ölt temérdek forint. Bizonyára sokan emlékszünk a karácsony környéki dömpingekre: tavaly például E. L. James trilógiája borzolta a kedélyeket. Akármilyen üzletbe mentem, akármelyik oldalt nyitottam meg, az arcomba ugrott, mint afféle jól idomított alien, és egyből nyomakodott le a torkomon. Nálam ugyan ellenállásba ütközött, de aztán jött a fordítóbotrány és kiderült, ennél jobb reklámot nem is kaphatott volna a sorozat – végül csak elolvastam a szériát, igaz angolul –, a fordító elhíresült mémsége pedig többet hozott a konyhára, mint bármi más. Magam láttam, ahogy tanácstalan férfiak csoportja tehetetlenül sétál a könyvesboltok sikerlistája előtt, és a romantikusnak árult erotikus irodalmakat kapják le egymás után a polcról. Biztos örültek nekik otthon, főleg azért, mert a híresztelések szerint fellendítették jó néhány pár nemi életét. Mi ez, ha nem bújtatott reklám? Az aktuális trendek oldalszelén lavírozó kiadók pedig egyik megjelenéssel adják el a másikat, azzal a felkiáltással: ez pont olyan, mint… És bizony ez is működik, még akkor is, ha nem igaz – de már megvettük, hazavittük, hát elolvassuk.

A trükkök száma szinte – ahogyan az elmélkedésem elején is jeleztem – végtelen, a legfurcsább az, sok esetben észre sem vesszük, miként terelgetnek. A népszerűsítést elősegítő eszközök lehetnek direktek, indirektek, már-már zaklatásba hajlók, kertek alatt osonók vagy akár a véletlen eredményei is, de hogy ténylegesen szükségesek-e ilyen formában, azon azért érdemes elgondolkodnunk. Természetesen valahogyan döntenünk kell, de valóban jó az nekünk, ha mások mondják meg, mit kell megvennünk? Sokan nem szeretnek magukra tömegfogyasztóként gondolni, de a tények ettől még makacs dolgok. A potenciális vásárlónak nincsen arca, ellenben van egy pénztárcája, amiből ki lehet bűvölni a tartalmát. Már ha hagyja, ehhez azonban olyasmit kell kínálni a számára, aminek nem tud ellenállni, és ez bizony kétélű fegyvernek bizonyulhat. Mindig léteznek divatos és keresett témák, amik idővel sajnos kezdenek lejárni, kifakulni, és ennek megvan az eredménye. A kiadók szép sorban kaszálják el azokat a sorozatokat, amikre már nem gondolhatnak aranytojást tojó tyúkként. Meg lehet őket is érteni, de itt maradtak az olvasók a szokásos adagjuk nélkül, és természetesen háborognak. Ez a jelenség már annyira szokványos és mindennapos lett, hogy egyre többen döntenek úgy, nem kezdenek új sorozatba. Semmilyenbe.

Én magam két kiadót – a magyar íróik kivételével – bojkottáltam már a népes kínálatból, mert nem csak pénzem, de véleményem is van, amihez a végsőkig ragaszkodom. Viszont nekem is döntenem kell valahogy. Még mindig a saját ízlésem a legjobb szűrő, és van, amire egyszerűen nem vágyom. Megpróbálok értelmet keresni a fülszövegekben, és nem hagyom magam becsapni. Ha tehetem, hát beleolvasok egy könyvbe a kiadó oldalán vagy a könyvesboltban állva, mert néhány oldal után kiderül, hogy a téma, a fogalmazás értem kiállt-e. És ha nem, hát otthagyom. Azért mert mindenki más szerint valami jó, az nem azt jelenti, hogy én is szeretni fogom. Talán ezzel kicsit magam ellen is beszélek, de ne fogadjunk el mindent kézpénznek. Tessék gondolkodni kicsit! Szerintem mindenkitől kérdezték gyerekkorában: „És ha a többiek beugranak a kútba, te is ugrasz?”

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2013. november 7., csütörtök

Macbeth és a gravitációs szupercella

Az a helyzet, hogy az elmúlt időszakban akadt néhány filmélményem, amikről természetesen mind szándékoztam külön-külön is írni, de ráeszméltem, hogy ezzel csak húzom az időt. Mivel ez utóbbiból sajnálatosan nem áll rendelkezésemre elegendő, nem sok lehetőségem maradt, vagy gyűjtőposztolok, vagy megint minden elcsúszik, és ki tudj mikorra.
Azért nem adtam fel, hogy majd suttyomban egyikről, másikról ömlengek még, csak hát...

Macbeth

Az Uránia moziban sok egyéb nemzetközi produkció mellett megtalálható a Brit színházi klasszikusok 2013/14 évada, és azon belül is számos Shakespeare darab. Többek között a Macbeth is, amiben a skót királyt Kenneth Branagh, Lady Macbethet  pedig Alex Kingston alakítja. A közvetítések zöme élőben történik, magyar felirattal, és olyan darabokat, szereplőgárdákat kínálnak, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtam leredukálni a megnézendők listáját háromra. A sorban elsőnek ez a darab érkezett, ráadásul Rob Ashford és Kenneth Branagh rendezésében.

Bevallom, hogy Shakespeare darabjai közül inkább a vígjátékok állnak hozzám közelebb, nem is olvastam az összeset, de valamiért a Macbeth külön helyet foglal el a szívemben.
Többször olvastam, tizenöt évesen először, és soha nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mitől más ez, mint a többi dráma, de most már tudom, a lélektanától. A folyamat, ahogy Macbeth és a felesége beváltják a jóslatot, a hatalom utáni vágy, a gyilkosságok és az őrület felépítése mindig is magával ragadott. Hőseink ugyanis alapvetően jóravaló emberek, akiknek elvette az eszét az a lehetőség, amiről máskülönben sosem álmodtak volna, és aminek megfizetik az árát.

Hogy ki írta igaziból a William Shakespeare nevével fémjelzett darabokat, talán sosem tudjuk meg, de olyasmit hagyott ránk, ami felbecsülhetetlen. Külön öröm, amikor olyan színészt láthatunk a főszerepben aki tagadhatatlanul a jelenleg élő legjobb drámai színészek között szerepel. Persze sokan nem tudják, hiszen Kenneth Branagh nevével talán csak a Harry Potterben vagy a Vadiúj vadnyugatban találkoztak, de ez a fickó bizony egy istenáldotta tehetség, és komolyan mondom, el voltam ájulva a gyönyörűségtől.

A színészek gyakorlatilag a nézőtér közepén játszottak (Láttam már hasonlót egy szintén Shakespeare darab, a  Szentivánéji álom Alföldi Róbert féle interpretációjában. Ott süllyesztet volt a színpad, és a nézők, azaz mi, körbeültük a teknőt.), gyakran eszembe jutott, különösen a csata jeleneteknél, milyen lehet ott az első sorban ülni. És ha már csatajelenetek, akkor el kell mondjam, bár érezhetően nem volt bennük erő, de a koreográfiájuk és a dinamikájuk kitűnő volt. Kenneth Branagh, és Alex Kingston egyenesen elkápráztattak, de a darab egészére igaz, hogy tökéletesen felépített, kitűnő színészi játékkal kényeztetett, mert eláztak, sárban fetrengtek, fáztak, estek, keltek, fröcsögött a nyáluk, suttogtak és esdtek előttünk. Kicsit aggódtam, amiért újrafordították, ellenben egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, akár most azonnal ismételnék és megnézném.

Részemről a kivetítős módszer csillagos ötösre vizsgázott.

10/10




Gravitáció

Hát, szerdán sikerült másodjára is megnéznem IMAX-ban, és azt kell hogy mondjam, most is zseniálisnak tartottam. Megunhatatlan számomra, mert nem csak a 3D az, ami megfogott. Igen, tény, a látvány, a vágás zseniális és gyönyörű. De ezt már annyian elmondták előttem, és természetesen engem is megfogott, mégis maga a történet bilincselt le igazán.
Mindig eljön az a pillanat, amikor az embernek döntenie kell, és néha az egyértelmű választ kimondani a legnehezebb, erre láthattunk több példát is, miközben a film a kamaradarab jellegét megtartva végig lebilincselően izgalmas maradt.

Külön öröm, hogy nem erőltették ránk a szinkront, a csendet, a zenét, a zörejeket és a semmit ugyanis nem lehetett volna sehogyan visszaadni, és ezzel bizony sérült volna az összhatás.
Mivel már nem taglózott le az amit láttam, oda tudtam figyelni olyan dolgokra is, amik nem a középpontban játszódtak, azokra az apróságokra, amik elsőre nem tűntek fel, például a mesterien eltolt fókuszpontokra, és szerintem senki se csodálkozzon, ha én ezt esetleg megtalálom nézni harmadjára is.
De ezúttal cicamica-macák nélkül, akik végig nyeherészték a számukra felfoghatatlan és érthetetlen filmet. Cukorfalatkáim, a ti helyetek nem itt volt, de azt a jólneveltségem tiltja, hogy megnevezzem, akkor mégis hol. Elég az hozzá, hogy... máshol.
És bár megpróbáltátok, nem sikerült tönkretennetek a mozizásomat. Szóval: 

10/10



Szupercella

A '80-as években ragadt lelkes gyermeki elmém már elalélt pusztán csak attól, hogy elhangzott Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger neve egy filmben, ami nem Feláldozhatók és mégis ütősnek tűnik. Már itt egyértelmű volt, hogy látnom kell.

Bevallom, nálam már eleve hét pontról indult a film, azaz nem kicsit vagyok elfogult, de az vesse rám az első követ, aki nem szerette a Rambot és a Ragadozót, és nem álmodozott titkon arról, hogy őket egyszer majd együtt láthatja. Szebb napjaik elmúltával a két öregedő akciószínész megint beintett mindenkinek, és megmutatta, hogy lehet jól szórakozni, akkor is, ha nem a csúcstechnikáé a főszerep, és nem is  lőnek mindent darabokra a soha ki nem fogyó fegyvereikkel.

Nekem igenis bejött, hogy miközben ragaszkodtak pár alap dologhoz, nyitottak a mai kor felé is. Azért nem állítanám, hogy a film tökéletes lett, kihozták belőle azt, amit csak lehetett. Kaptunk akciót, kis, és tényleg csak kis humort, cselszövést, ármányt, még egy picit meg is tudtak lepni a végén. Az ember lökött lánya ennél többen már nem is bízik, csak még lopva megállapítja, hogy plasztika ide vagy oda, ezek az urak még mindig egyben vannak, és megérték a mozijegy árát.

Jó, ha őszinte akarok lenni, akkor a négyfős társaságunkból ketten voksoltunk mellette és ketten ha nem is ellene, de csak olyan futottak még kategóriába sorolták. Kérem, ez nem egy kémregény, nem egy intellektuális krimi, nem kell tőle sokat várni, csak annyit, amennyit nyújtani képes, és akkor nem lesz baj. Többen nehezményezték, hogy ennél többet reméltek, de persze minek is kapánk többet, ha a színészek neve eladja a jegyeket?
Nos, ez talán így lehet, de eme meglett férfiak sosem játszottak atomfizikust, és amikor kikacsingattak a skatulyáikból, hát csak olyan aprócska sikereket, vagy finom bukásokat produkáltak. Még akkor is, ha nekem továbbra is szent meggyőződésem, hogy az Oscar bizony jó film volt.
Csak azt adták, ami elvárható volt, se többet se kevesebbet. Számomra az Erőnek erejével-nél jobb volt, pedig igazából az is tetszett.
Nézzétek meg, aztán döntsétek el! Nálam ez:

9/10



Akkor hát ennyit az elmúlt hetek terméséről. Jelenleg nagyon várom a  hétvégi Keresztapa maratont, mert sokszor láttam már, de sosem moziban, és készülök a Végjátékra, a Frankensteinre, meg a Thorra, és a...
A sor végtelen, de épp ezért folyamatosan edzem magam, hogy képes legyek végigállni. Vagy ülni. 

2013. november 5., kedd

Teaser kedd #67

Forrás

Tehát egy pillanat valaki más életéből, én pedig - mit tagadjam- perverz módon várom, hogy felfedje előttem titkait. Hát nem ez az olvasás igazi öröme? 

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti ízelítő:


"Válogatott novelláskötet: ez úgy hangzik, mint egy olyan kitüntetés, amelyet csak halála után kaphat meg az ember. Ennek szellemében én most másodszor kerülök a halálomon túlra. "


Vámos Miklós: Majdnem összes

2013. november 4., hétfő

Pasta

파스타 / Pasta

színes, dél-koreai tévéfilmsorozat, 66 perc, 2010
rendező: Kwon Suk Jang
forgatókönyvíró: Seo Sook-hyang

szereplő(k): 
Hyo-jin Kong (Seo Yoo-Gyeong)
Lee Sun-gyun (Choi Hyun-wook)
Lee Ha-nui (Oh Sae Young)
Alex Chu (Kim San)


Az történt, hogy már vágytam valami jó kis doramára, mert hát ezer éve nem szórakoztattalak titeket az ázsiai sorozatok iránti rajongásommal. Ez olyan hiba, amit hajlandó lettem volna gyorsan orvosolni, de nem olyan könnyű választani.
Eredetileg a Vampire Prosecutor harmadik évadára gondoltam, mert annak szeptemberben kellett volna indulnia, de kiderült, hogy kihagynak egy évet. Hogy az a...!
Nem voltam boldog, nagyon nem, de ha már így alakult, hát nem sírtam rajta sokáig. Először is, mert gyorsan megnéztem pát filmet, másodszor meg folyton a szemem elé ugrott a Pasta. 
Emlékeztem rá, hogy ezt a magyar tévében is adták, és hogy a kolléganőm mennyire imádta, valamint arra is, hogy azt mondtam neki: Na, majd egyszer megnézem! Hát ha már megígértem... 

Seo Yoo-Gyeong már három éve kisegítő egy jó nevű olasz konyha éttermében. Azóta súrolja a lábasokat, készíti elő a zöldségeket, kagylókat, azóta kezdi a munkát mindenkinél korábban és fejezi be utoljára. Ennek azonban vége, a séf megígéri neki, hogy végre főzhet is. Csakhogy a derék olasz úriembert elbocsájtják az állásából és alkalmazzák helyére Choi Hyun-wookot, akiről csak annyit lehet tudni, hogy minden jel szerint Gordon Ramsay vére folyik az ereiben, nem szereti a nőket a konyhájában, tehát tesz arról, hogy egy nap után már csupán férfi beosztott maradjon.
Szegény Seo Yoo-Gyeong, aki enyhén ügyetlenke és hát még nő is, azonban nem a semmiért gürcölt annyi évet, eszébe sem jut eltűnni, így a gyanútlan új séf azzal szembesül, hogy ezt a lányt valahogy nem elég csak kirúgni. Mint a jó bumeráng, mindig visszatalál, bár azt senki sem tudja, miért tűr el mindent. Egy biztos, az indokai sorához hamarosan csatlakozik még egy tétel, a pokol konyhájának vezetője ugyanis megdobogtatja kicsi szívét. 

Hát igen, ez pont az, mint aminek hangzik: egy vérbeli tingli-tangli, de bevallom, rendkívül jól szórakoztam közben. Szokatlannak találtam a felépítését egy sereg dologban, néhány sablonnal szakított, aminek kapcsán  azt kell mondjam: Hála az égnek! 

Már az első részek is nagyon jópofák voltak, de szinte mindegyikben volt valami drámai elem is, ami néha bizony megkönnyeztetett, ahogy azonban halad a történet, egyre több dolgon lehetett nevetni. 
Azt már ugye régóta tudjuk, hogy a kihívó felek álltálában jobb képűek, szebbek és csinosabbak, talán ez is egy olyan momentum, amivel megmutatják a szereplők eltökéltségét, ráadásul a nők valamilyen szinten alárendeltebb szerepet játszanak. Legalábbis látszólag. A konyhában és tulajdonképpen azonkívül is Seo Yoo-Gyeong szót fogad az ő séfjének, de néha minden átmenet nélkül le is tolja, de úgy, hogy a domináns férfi csak pislog.
Természetesen van intrika, de meglepően nem onnan érkezik, ahonnan eleinte vártam.

Akkor dőlt el végleg, hogy ezt a sorozatot szeretni fogom, amikor Lee Sun-gyun megszólalt. A drága úriembernek olyan hangja van, hogy... Nem tudom, milyen lehetett a magyar szinkron, biztos jó, de koreaiul zseniális volt. Eleve szeretem, ahogyan beszélnek. Már a stílussal önmagában kifejeznek egy sereg dolgot, ami nincs leírva sehol, ráadásul a főszereplőnk, és ez szent meggyőződésem, kicsit pösze is. Rám zsigerileg hatott. 
A karaktere arrogáns, önimádó, igazán tenyérbemászó és iszonyúan pofátlan. Miután kirúgta a legfiatalabb szakácsát, még van képe randira hívni!  

Hyo-jin Kong  is nagyon meggyőzően alakítja a sutácska lányt, aki állandóan bajba keveredik.Pl. megvádolják, hogy kenőpénzt fogadott el, ami az erkölcsi kódexek szerint elfogadhatatlan. Egy hős fehér lovon kerestetik. Vagy fehérben? 
Szerintem nagyon bájos, az egész karakter elképesztően energikus, kitartó, hűséges, csendben tűri a gigantikus letolásokat és nagyon-nagyon szerelmes, de nem megy randizni. Minden adott egy klassz kis szórakozáshoz.

A drámák nem a kapcsolatukat, hanem sok esetben a környezetüket rengetik meg. Itt minden a konyháról szól, az összes szereplő élete szinte ott kapcsolódik egymással, és ez azért fantasztikus, mert nem szeretem, mikor két résszel a vége előtt zokogni kell, ugyanis a gerlepár hülyét csinál magából. Ettől az egész könnyed lesz, és teljesen jó szívvel tudtam nevetni. Márpedig rengeteget kacarásztam, és ha valami, akkor ez tény. 

Megint felmerült, hogy keressem-e szinkronosan, vagy maradjak az eredetinél, de miután elbeszélgettem olyanokkal, akik látták, abban maradtam magammal, szükségem van a mélyebb jelentésekre, azokra, amik szinkronban nem jöttek át. Rákérdeztem ugyanis néhány apróságra, és kiderült, hogy magyarul nem így hangzottak el. Márpedig szerintem nem mindegy, hogy az ember csak szeret, avagy szerelmes valakibe.
Különben a szokásos tizenötös karikával futott kint, idehaza tizenkettessel, ami azt jelenti, elcsattan vagy 3-5 csók az egész évadban. Semmis szex, semmi trágárság, semmi olyasmi, amit nyugatról kapunk. Alighanem ez az egyik olyan dolog, ami miatt szeretem ezeket a sorikat. A maguk naiv és nem életszerű módján rendkívül ártatlanok. Abszolút a klasszikus és bevált romantikus klisékkel dolgoznak, soha nem is értem, mitől, miért és meddig működnek még. 

Szóval vannak drámák, szerelem, rengeteg poén, csomó miniatűr tészta étel, de totál függést okoz, a huszadik részt én speciel vagy háromszor láttam. Normál agyammal találnék benne háborogni valót, de mint átmosott agyú és titkon romantikus (nagyon mélyen titkon, még én sem szoktam tudni) nő, pontosan tudom, így volt tökéletes.
Mindenki engedje el a szokásos elvárásait és előítéleteit, ha a negyedik rész végére nem kerül mókuskerékbe, akkor sosem fog. És végül megsúgom, ismerek olyan férfit is, aki nagyon-nagyon jól szórakozott a nézése közben. 

9/10

Sajna nem találtam magyar előzetest, pedig hát szinkronosan adták...



2013. november 2., szombat

Amikor majd úgy érzi... (A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #5,5)




















A haja továbbra is a szeme elé lógott, de órák óta most először nem kívánta hátradobni. Kesernyés mosollyal nyugtázta, hogy alighanem beletörődött a helyzetébe. Mindig eljön ez a pillanat, de nem gondolta, hogy ennyire hamar.
A szája kiszáradt, a szeme égett, minden porcikája sajgott, zsibbadt vagy aktívan fájt, nem tudta eldönteni, hogy pontosan melyik érzés szalad végig a testén, de mintha már ez sem számított volna. Felnevetett. Hangosan, szomorúan, aztán ugyanolyan némaságba burkolózott, mint előtte. Csendesen nézte a plafonról beszűrődő halvány fénypászmát és hirtelen úgy érezte, teljesen üres. Sosem hitte, hogy lehet érezni az ürességet, mégis itt volt. Valami furcsa lyuk, egy kis rés a szíve helyén, a minden mindegy keserűsége. A feje felett halk léptek koppantak, amik lassan távolodtak, aztán elhaltak.
Az első órában még követelőzött, a szokásos arroganciájával ordibált, később már könyörgött, aztán csak úgy nem túl férfiasan sírdogált kicsit. Egy ideig talán még reményedet, aztán félt és most ímhol az üresség.

Nem volt meleg, mégis érezte, ahogy az izzadságcseppek végigszaladnak az arcán, orrnyergén, összegyűlnek az állán és hízott cseppekként a föld felé szálnak. Furcsa, mennyire mindegy az ember testének, hogy mi történek a pszichével, akkor is dolgozik, lüktet és él, amikor az elme lassan magába zuhan. Ha lenne kedve, hosszasan boncolgathatná ezt a kérdést,úgy látszik, ideje volna rá. Életében először nem rohan sehová, órák óta mozdulatlan, de őszintén megvallva, nem érdeklődött a téma iránt. Már az is meglepte, hogy ilyesmik egyáltalán az eszébe juthattak.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...