James Bowen: Bob, az utcamacska

A könyv többször, több helyről szembejött velem, de sokáig ellenálltam neki. Ám amikor csak úgy megkérdezték, nincs-e kedvem hozzá, fél percet gondolkodtam, és egyértelmű igent rebegtem… Persze nagyjából már tudtam, hogy mit várhatok. Belefutottam több fórumon, külföldin és magyaron egyaránt (még YouTube-on is), s a könyv a fülszövege is elég világos volt – csakhogy mielőtt még kinyitottam volna, hosszasan szemeztem a borítón található vörös kandúrral. Bár nem vagyok híve a házi kedvencek emberi tulajdonsággal történő felruházásának, azért HittokiriNeko, született KillerCat jól idomított rabszolgájaként – mondhatnám, hogy macskatulajdonos lennék, de ez nem teljesen fedné a valóságot – tudok értékelni egy átütő tekintetet. Márpedig ez a szempár teljesen elbűvölt, így természetesen csak egyre kíváncsibb lettem.

James Browen a saját életét meséli el, illetve annak azt a szakaszát, amikor gyógyulófélben lévő drogosként és utcai zenészként egyik napról a másikra élt. Kilátástalannak tűnt, hogy valaha is kilábal ebből a helyzetből, minden energiáját lekötötte ugyanis az, hogy legalább vissza ne csússzon. Amikor azonban egy nap a saját házában szembetalálkozott a későbbiekben Bob névre hallgató vörös cicával, még ő maga sem tudta, de gyökerestül megváltozott az élete. Jóllehet a jövevény múltját örökre homály fedi, nyilvánvalóan neki is hányatott élete lehetett, és a két meggyötört lélek valami fura módon képes volt nyitni egymás irányába.

Mint volt kortárssegítő, többször találkoztam alkoholistákkal és drogosokkal. Ott vannak mindenhol, ők azok, akik mellett elsietsz az aluljáróban, a csövesek, akiket igyekszel meg sem látni: a bánatukat alkoholba fojtók vagy reszketve koldulók. Annyira hozzátartoznak egy nagyváros képéhez, hogy az emberek kétharmada már észre sem veszi őket, pedig emberek ők is – érzésekkel, valós fájdalmakkal, betegségekkel. Mégis elfordulunk tőlük, mert nem tudunk, nem akarunk arra gondolni, hogy mi is ide juthatunk. Hogy eljöhet az a pont, amikor már nem tudjuk fizetni a hitelünket, hogy ha elveszítjük a munkánkat, semmi sem véd meg a zuhanástól. Mert nem bírjuk a szagukat, a gondolatot, hogy azért dolgozunk egész hónapban, hogy a rezsi kifizetése után ne maradjon semmire, így tíz napra kétezer forintunk van, hát hogyan adnánk ebből? Zenével a fülünkben sétálunk, és így már hallanunk sem kell senkit, ezzel pedig elkövetjük azt a bűnt, amiben az egész társadalom vétkes: emberek létezését tagadjuk meg.

Ez a történet egy macska és egy ember barátságát mutatja be, aminek során Bob, a macska újra láthatóvá tett egy embert. Valakit, akit sokszor csak a szociális munkások észleltek, valakit, akinek néhányan odavetettek pár fontot, pennyt, de nem volt arca, neve, érzései és véleménye. Néhány programban a gyógyuló szenvedélybetegeknek nem javasolnak háziállatot, barátot, barátnőt a tisztaság első évében – nem véletlenül. Ezeknek az embereknek az önbecsülésüket, a saját magukba vetett hitüket kell visszaállítani, aminek során nem feltétlen képesek mindig gondoskodni magukról sem, nemhogy felelősséget vállalni másokért. Erre itt egy férfi, aki megsajnál, befogad egy kóbor cicát. Orvoshoz rohangál vele, mikor azt sem tudja, holnap miből vesz ennivalót, de miatta, igen, a cica miatt jobb ember szeretne lenni.

Ami Bobot illeti, ő tipikus macska. Jön, lát és győz. Ezt a hozzáállást csak azok érthetik meg, akik életük során már meghajtották a derekukat egy egérvadásznak. Nem gondolom, hogy az átlagtól okosabb lenne, azt viszont igen, hogy általában lebecsülik a cicusokat. Bob, mint ahogy minden macska, képes és akar kötődni az emberekhez. Utólag persze felmerül, hogy ki választott kit, de ahogy a kis négylábú, úgy az író is tudja, hogy tulajdonképpen megmentették egymást – noha Bob végezte a munka oroszlánrészét. És ebben nincs semmi túlzás. Végignéztem egy csomó képet, amit a világhálón találtam, és bizony a fiatalembert meggyötörte a múltja. Látszik az arcán, a kezén, miközben valami hihetetlen derű is árad belőle. Bob csak néz egykedvűen, ahogyan a macskák tudnak, nem érti, mire a felhajtás, de rendkívül jól viseli.

Browen nem rejti véka alá a múltját. Mesél arról, amikor az utcán élt, azt is elárulja, hogyan került oda. Nem mentegeti magát, nem okol senkit, de nem is hallgat el semmit. Felismeri az összefüggéseket, és rámutat a folyamatokra. A könyv stílusára talán nem használnám a szépirodalmi jelzőt, de tagadhatatlanul könnyen olvasható, sodró regény, amit nehéz letenni. Legalábbis annak, aki nem immunis egy cicus és egy ember igaz történetére.

Az életük ugyan lassan rendeződött, de még két könyv követte az elsőt. A második kötet ezt a történet folytatja, hiszen James Browen és Bob közös utazása sem ért véget, ahogyan a problémáik sem oldódtak megvarázsütésre, a harmadik pedig a Bob, az utcamacska gyermekek számára készült átirata. Az első kötetet közel harminc nyelvre fordították le, a második idén júliusban jelent meg, és azóta szerepel a The Sunday Times bestseller-listáján váltakozó helyezéssel. Néhány hónapja szóba került a történet megfilmesítése is, nem véletlenül: Bob hőssé vált, hatalmas rajongói bázissal rendelkezik. Akármi is történik vele, a neve már örökre fennmarad, mert megmentett egy embert az eltűnéstől.

A könyv tanulságát tagadhatatlanul azon alapigazságok adják, mint a hűség, a felelősségvállalás, a hit és a remény. Elénk tárja a hétköznapi kis csodákat, és azt állítja: néha a legváratlanabb helyekről érkezhet a segítség. Én hiszek mindebben, és most már James Browen is.

9/10

Magyar kiadó: Gabo Könyvkiadó
Fordította: Gázsity Mila


Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi