Tudom, tudom! Ezer éve nem írtam semmit, erre a sok kiváló
fantasy és egyéb regény helyett, amikkel még mindig adós vagyok, sajnos maradok
is, egy tingli-tanglit hozok! Nincs mit tenni! Amikor már semmihez nincs
kedvem, de komolyan semmihez, a krimik és az ifjúsági regények sem kötnek le,
nem gondolok az írásra, hiába örök szerelem, akkor baj van. És amikor baj van,
szokatlan megoldásokat kell bevetni.
Lee Kang Hoon a D.O.L nagyvállalat igazgatója, rendkívül
sikeres, jóképű, minden lányos apa álma, egyetlen probléma van vele, eszébe
sincs házasodni. Különben sem igen kedveli az embereket, a természete közelít a
kiálthatatlan szinthez. Amikor elrabolják, menekülés közben
belebotlik Cha Yoon Seonba, a különben életvidám, kissé szeleburdi,
felvágott nyelvű állatorvosba. A nő, bár embereket nem kezelhet, mégis ellátja
a sérüléseit. A minden jel szerint gengszter pasas reggelre eltűnik, ami miatt
nem is sír különösen, csakhogy a neheze ezután következik; a
"páciensének" az lesz a fixa ideája, hogy meg kell hálálnia a
segítséget. Minden áron. Akkor is, ha a doktornő ezt nem akarja. És ha nem megy
szép szóval... nos, maradjunk annyiban, talál másik megoldást.
Ha már régóta szeretnél valami vicces, egyáltalán nem
komolyan vehető, viszonylag kevés drámát tartalmazó sorozatot, ráadásul
szereted az ázsiai filmkészítést, ez a dél-koreai darab érted kiállt. Hoztam én
már korábban is olyan doramát, amit a környezetemben több férfi is a párjával
nézett végig, és mindkét fél nagyszerűen szórakozott rajta, és szerintem a
Noble, My Love is ide tartózhat. Bár 20 részes, de mivel egy webtoonbol készült
websorozat, a részek hossza 16-20 perc közé esik, és ezért kicsit több mint öt
óra alatt le is darálható. Ugyanakkor benne van minden, ami a romantikus
vígjáték kategóriába eső doramákat jellemzi.
Az történt, hogy már vágytam valami jó kis doramára, mert hát ezer éve nem szórakoztattalak titeket az ázsiai sorozatok iránti rajongásommal. Ez olyan hiba, amit hajlandó lettem volna gyorsan orvosolni, de nem olyan könnyű választani. Eredetileg a Vampire Prosecutor harmadik évadára gondoltam, mert annak szeptemberben kellett volna indulnia, de kiderült, hogy kihagynak egy évet. Hogy az a...! Nem voltam boldog, nagyon nem, de ha már így alakult, hát nem sírtam rajta sokáig. Először is, mert gyorsan megnéztem pát filmet, másodszor meg folyton a szemem elé ugrott a Pasta. Emlékeztem rá, hogy ezt a magyar tévében is adták, és hogy a kolléganőm mennyire imádta, valamint arra is, hogy azt mondtam neki: Na, majd egyszer megnézem! Hát ha már megígértem...
Seo Yoo-Gyeong már három éve kisegítő egy jó nevű olasz konyha éttermében. Azóta súrolja a lábasokat, készíti elő a zöldségeket, kagylókat, azóta kezdi a munkát mindenkinél korábban és fejezi be utoljára. Ennek azonban vége, a séf megígéri neki, hogy végre főzhet is. Csakhogy a derék olasz úriembert elbocsájtják az állásából és alkalmazzák helyére Choi Hyun-wookot, akiről csak annyit lehet tudni, hogy minden jel szerint Gordon Ramsay vére folyik az ereiben, nem szereti a nőket a konyhájában, tehát tesz arról, hogy egy nap után már csupán férfi beosztott maradjon. Szegény Seo Yoo-Gyeong, aki enyhén ügyetlenke és hát még nő is, azonban nem a semmiért gürcölt annyi évet, eszébe sem jut eltűnni, így a gyanútlan új séf azzal szembesül, hogy ezt a lányt valahogy nem elég csak kirúgni. Mint a jó bumeráng, mindig visszatalál, bár azt senki sem tudja, miért tűr el mindent. Egy biztos, az indokai sorához hamarosan csatlakozik még egy tétel, a pokol konyhájának vezetője ugyanis megdobogtatja kicsi szívét.
Hát igen, ez pont az, mint aminek hangzik: egy vérbeli tingli-tangli, de bevallom, rendkívül jól szórakoztam közben. Szokatlannak találtam a felépítését egy sereg dologban, néhány sablonnal szakított, aminek kapcsán azt kell mondjam: Hála az égnek!
Már az első részek is nagyon jópofák voltak, de szinte mindegyikben volt valami drámai elem is, ami néha bizony megkönnyeztetett, ahogy azonban halad a történet, egyre több dolgon lehetett nevetni. Azt már ugye régóta tudjuk, hogy a kihívó felek álltálában jobb képűek, szebbek és csinosabbak, talán ez is egy olyan momentum, amivel megmutatják a szereplők eltökéltségét, ráadásul a nők valamilyen szinten alárendeltebb szerepet játszanak. Legalábbis látszólag. A konyhában és tulajdonképpen azonkívül is Seo Yoo-Gyeong szót fogad az ő séfjének, de néha minden átmenet nélkül le is tolja, de úgy, hogy a domináns férfi csak pislog. Természetesen van intrika, de meglepően nem onnan érkezik, ahonnan eleinte vártam. Akkor dőlt el végleg, hogy ezt a sorozatot szeretni fogom, amikor Lee Sun-gyun megszólalt. A drága úriembernek olyan hangja van, hogy... Nem tudom, milyen lehetett a magyar szinkron, biztos jó, de koreaiul zseniális volt. Eleve szeretem, ahogyan beszélnek. Már a stílussal önmagában kifejeznek egy sereg dolgot, ami nincs leírva sehol, ráadásul a főszereplőnk, és ez szent meggyőződésem, kicsit pösze is. Rám zsigerileg hatott. A karaktere arrogáns, önimádó, igazán tenyérbemászó és iszonyúan pofátlan. Miután kirúgta a legfiatalabb szakácsát, még van képe randira hívni!
Hyo-jin Kong is nagyon meggyőzően alakítja a sutácska lányt, aki állandóan bajba keveredik.Pl. megvádolják, hogy kenőpénzt fogadott el, ami az erkölcsi kódexek szerint elfogadhatatlan. Egy hős fehér lovon kerestetik. Vagy fehérben? Szerintem nagyon bájos, az egész karakter elképesztően energikus, kitartó, hűséges, csendben tűri a gigantikus letolásokat és nagyon-nagyon szerelmes, de nem megy randizni. Minden adott egy klassz kis szórakozáshoz. A drámák nem a kapcsolatukat, hanem sok esetben a környezetüket rengetik meg. Itt minden a konyháról szól, az összes szereplő élete szinte ott kapcsolódik egymással, és ez azért fantasztikus, mert nem szeretem, mikor két résszel a vége előtt zokogni kell, ugyanis a gerlepár hülyét csinál magából. Ettől az egész könnyed lesz, és teljesen jó szívvel tudtam nevetni. Márpedig rengeteget kacarásztam, és ha valami, akkor ez tény. Megint felmerült, hogy keressem-e szinkronosan, vagy maradjak az eredetinél, de miután elbeszélgettem olyanokkal, akik látták, abban maradtam magammal, szükségem van a mélyebb jelentésekre, azokra, amik szinkronban nem jöttek át. Rákérdeztem ugyanis néhány apróságra, és kiderült, hogy magyarul nem így hangzottak el. Márpedig szerintem nem mindegy, hogy az ember csak szeret, avagy szerelmes valakibe. Különben a szokásos tizenötös karikával futott kint, idehaza tizenkettessel, ami azt jelenti, elcsattan vagy 3-5 csók az egész évadban. Semmis szex, semmi trágárság, semmi olyasmi, amit nyugatról kapunk. Alighanem ez az egyik olyan dolog, ami miatt szeretem ezeket a sorikat. A maguk naiv és nem életszerű módján rendkívül ártatlanok. Abszolút a klasszikus és bevált romantikus klisékkel dolgoznak, soha nem is értem, mitől, miért és meddig működnek még. Szóval vannak drámák, szerelem, rengeteg poén, csomó miniatűr tészta étel, de totál függést okoz, a huszadik részt én speciel vagy háromszor láttam. Normál agyammal találnék benne háborogni valót, de mint átmosott agyú és titkon romantikus (nagyon mélyen titkon, még én sem szoktam tudni) nő, pontosan tudom, így volt tökéletes. Mindenki engedje el a szokásos elvárásait és előítéleteit, ha a negyedik rész végére nem kerül mókuskerékbe, akkor sosem fog. És végül megsúgom, ismerek olyan férfit is, aki nagyon-nagyon jól szórakozott a nézése közben. 9/10
Sajna nem találtam magyar előzetest, pedig hát szinkronosan adták...
Nem hiszem, hogy volt bárkiben is szemernyi kétely arra vonatkozóan, hogy én ezt bizony megnézem. Aki olvasta a véleméynem az első évadról, pontosan tudja, hogy az akkori 8 pontot a lelkesedésem, a téma szokatlansága és a benne rejlő potenciál vegyesen okozta. A kérdés azonban továbbra is fent állt: Vajon rászolgál-e majd a bizalomra?
Min Tae Yeon és egész stábja új és szebb helyre költözik, no meg egy új főnököt is kapnak, miután az első rejtélyes körülmények között eltűnik(Nem árulom el miért, nagy spoiler lenne az első évadra.). Persze a kivételezés oka egyszerű, ugyan ők alkotják a legeredményesebb csapatot, de egyszersmind a legkezelhetetlenebbek is. A fejétől bűzlik ugye a hal, de mégsem lenne célszerű leváltani egy sikeres ügyészt, helyette el kell érni, hogy mindenki szót fogadjon. Az új főnöknőről hamarosan kiderül, hogy egy vérbeli politikus, és míg elődje szabad kezet adott a csapatnak, ő több dolgot is nehezményez. Ha csak lehet, nem adnak neki támadási felületet. Mivel gyilkosságok továbbra is történnek, a szintén új orvosszakértővel együtt mindenki teszi a maga dolgát.
Teljes lelkesedéssel kijelenthetem, bizony rászolgált a bizalomra. Egy sereg dolog megváltozott ez elsőhöz képest, de ezek összességében jót tettek a sorozatnak. Például már nem mutatják a tárgyalásokat, és a bűntény rekonstruálásán is csavartak egy kicsit. A báros kiesésével már nem lényeges, hogyan szerzi be emberünk a vért, megelégedünk azzal, hogy tasakos kiszerelést fogyaszt.
Nos, megint egy üldözéses jelenettel indítunk. Valakit, aki éppen haldoklik, elszállítanak egy titkos orvosi laborba, ahol vámpírvérrel gyógyítják. Ezzel csak egy baj van, az illetőt továbbra is meg akarják ölni, és a vér egy élő vámpírból származik, aki kihasználva a felfordulást kereket old.
Itt vált a kép, és újra kezdődik a normális nyomozósdi. Ettől kezdve, néhány részen keresztül, még mielőtt elkezdődne a vámpír ügyészünk következő kalandja, és miután véget ért, az első jelenethez kapcsolódón fut egy külön kis történet. Nem árulok el semmit azzal, ha megsúgom, ezek a jelenetek a múltban játszódnak. Mert ugyan ezt sokáig nem mondják ki, de aki látta az első évadot, annak ismerős lehet egy szereplő, és nem kell hozzá nagy ész, hogy ezeket összekapcsoljuk. Sokáig nem lehet tudni, hogy merre halad a két különálló történet, aztán megesik a csoda, összeérnek a szálak, és ezzel új irányt vesz a keret történet.
Ami a kiszámíthatóságot illeti, sokat javult a helyzet. Egy része sejthető, egy része nem, és a sejthető kupacban is vannak meglepő dolgok. Jó néhányszor a frászt hozták rám, mert nem nyugtatgattam magam azzal, ezt úgy sem lépik meg, mivel pontosan tudtam, nem amerikai sorozat. A koreaiak zokszó nélkül meglépnek egy sor hajmeresztő dolgot, az ember meg markolja a szívét. De végül is nem volt olyan vészes, csak a benne hagyott lehetőség tartott izgalomba.
Kicsit változtak a karakterek. Az ügyész haja kicsit hosszabb, és ez jobban áll neki, a vele dolgozó nőnek sincs már gombafrizurája, és elhagyta azt az ocsmány fekete kosztümöt is, egész csinos lett. A részmunkában dolgozó fényképész, kisegítő és a nyomozó semmit sem változott. Bolondok mint mindig. Számtalan poént szállítanak, a címe ellenére mégis csak drámai sorozatban.
Emberileg is változtak kicsit. Több és nagyobb szerepet kap az érzelmi kötödések sora. Az ügyésznő vonzódása nyilvánvaló, ami valószínűleg már Min Tae Yeon figyelmét sem kerüli el, és egy egész részt szánnak az álmodozásra. Rengeteget nevettem ezen az epizódon, mert az előzetesből valami egész másra lehetett következtetni. Aztán van egy rész, ahol csapatépítő jelleggel elvonulnak egy hétvégére, de persze belefutnak egy gyilkosságba. Azon a részen is sokat nevettem. Különben is voltak érdekes pillanatok.
No meg kéretik észben tartani, hogy teljesen más a kultúra, ezért vannak olyan viccek, amik nekünk nem azok, ahogyan problémák is ott, ahol mi nem találunk. Ezekhez a sorozatokhoz nagy nyitottság szükséges, hiszen ami egy nyugati szériában esetleg érthetetlen lenne, az itt teljesen normális.
Viszonylag hamar, négy résszel korábban elkezdik az évad lezárását, ami miatt megint csak aggódtam. Amerikai testvéreiből kiindulva ugyanis attól tartottam, két részben elintézik, aztán majd marad a semmi. De nem ez történt. Fokozatosan építik fel a lezárást, több látszólag érdektelen mellékszállal, amiknek mégis csak lesz jelentősége, és bár az elején akadt olyan szál, amit feleslegesnek gondoltam, utólag kiderült, volt értelme.
Sokkal több akció, közelharcot kaptam, amiket imádtam. A dinamika továbbra is nagyszerű, bár a bűnesetek némelyike még mindig kicsit bugyuta. Viszont a mézesmadzag faktorral is jobban bánnak. Ha nem is volt hatalmas a befejezés, bizonyos mértékben most is kiszámítható maradt, azért nem tudtam megmondani az évad felénél a végét, és volt pár dolog, ami tényleg meglepett. A jövő évadhoz átívelő szál megint csak biztatónak tűnik, mivel itt legalább van.
Még semmi pontosat nem tudok a 3. évadról, de úgy hírlik a OCN viszi továbbra is. Ez egy kis kábel adó, így az egy-két milliós nézettség nagyon jónak számít. És hogy húzó sorozat, ezt a dupla mennyiségben beiktatott reklámokból is látszik. Főleg, mióta egy napra került a csatorna másik sikeres szériájával, a God's Quiz-zel. A második trailer össze is köti őket. Mondjuk én nagyon örülnék egy kis összekacsintásnak valamelyik részben, de ennek viszonylag kevés az esélye.
Összefoglalva jelentősen pörgősebb, érdekesebb lett. Én biztosan folytatni fogom jövőre is.
Szóval a második évad... Mit is mondhatnék? Minden percét imádtam! Klasszisokkal jobb volt az első évadnál, pedig az is remek volt. Nagyjából ott folytatódik, ahol az előző befejeződött és pont ezért mondtam azt, hogy a koreai rövidítés hiba volt. Igaz, a legélvezetesebb részeket tömörítették, de persze nem egészen úgy és ott, sőt akadnak benne új költések is.
Figyelem! A leírás spoileres az előző évadra nézve( Megjegyzem a másodikra is, de hát nehéz összefoglalni a lényeget!)
Yuan Xiang Qin és Jiang Zhi Shu összeházasodtak és nászútra indulnak. Xiang Qin nem lenne az, aki, ha a repülőutat megúsznák némi kaland nélkül, de a neheze még csak most jön! Rossz buszra száll, a férjének kell érte menni, aztán a szállodai szomszédjukban lakó japán párból a hölgy szemet vet Zhi Shura.
Mire megoldanak minden problémát, véget is ér az út és haza kell menni. Otthon pedig újra várják őket a hétköznapok, ami során Zhi Shu nem jegyezteti be a házasságukat, doktori képzése miatt napokig hanyagolja a feleségét(Mivel egy évvel később kezdett másoknál folyamatos tanulnia kell. Kiválasztotta az egyetlen olyan hivatást, ami kihívásokat rejt számára. ), és még mindig intimitási problémákkal küzd. Azaz, amikor nem kettesben vannak olyan fagyos, mint ama bizonyos borjúláb, amivel gyilkosságot követtek el, majd utána megsütöttek és megetették a rendőrökkel.
Ennek ellenére Xiang Qin nem adja fel. Újra és újra próbálkozik. Zavarba hozza a férjét mindenki előtt, kínosabbnál kínosabb helyzetekbe keveredik, és eldönti, hogy tanár lesz. Hát, az egész család petúniára csüccsen a hírtől. Mit tehet egy jó férj? Támogatja hitvesét. Annál is inkább, mert régóta szeretné, ha Xiang Qin önállóbb lenne és nem függne annyira tőle. Érti ő, de legalábbis sejti, hogy a lány számára csak ő létezik, de jó lenne, ha álmai is lennének azonkívül, hogy jó kis feleség legyen. Könnyű elhatározni, de Xiang Qinnek esze ágába sincs elszakadni a férjétől. Minden próbálkozást személyes sértésnek vesz.
Közben megszületik a nagy gondolat is, ha Zhi Shu doktor lesz, ő bizony ápolónő. Isten óvja a betegeket! Átjelentkezik az új szakra, ahol közös munkacsoportba kerül egy elhivatott ápolóval, egy másikkal, aki fiú létére nővér szeretne lenni, egy olyan lánnyal akinek az életcélja, hogy orvost fogjon magának és egy igazi csodabogárral, aki rajong a sérülésekért, belsőszervekért, vérért és minden hasonló finomságárt. Nem elég, hogy alig tud lépést tartani másokkal, és senki sem akar vele párba kerülni, még azt is el kell viselnie, hogy négy barátjából hárman a Jiang Zhi Shu rajongói klub tagjai. Életcéljuk, a szuper édes, okos és népszerű doktor megszerzése és feleségének elüldözése. A feladat fel van adva!
Egyfelől sokkal nyugodtabb szívvel kezeltem ezt az évadot, elvégre már összeházasodtak és a napi apró drámákon kívül mi más történhetne, de ahogy telik az idő, úgy jönnek az újabb problémák. Például Zhi Shu megismeri a féltékenységet. Azt a mardosó érzést, ami fájdalmasabb számára mindennél, és aminek súlyától mozdulni is képtelen, miközben az egyetlen nő, akit rajongással, őszinte odaadással szeret egyre inkább szenved. Mindenki, még az öccse is, szörnyetegnek tartja.
Xiang Qinnek fogalma sincs arról, hogy a férje mennyire szereti. Ahogyan halad az idő, Zhi Shu fokozatosan oldódik, a kívülállók szerint még mindig hallvérű. Pedig minden gondolata ifjú felesége körül jár, miközben a legjobb rezidens lesz és nagyon gyorsan halad a ranglétrán.
A központban továbbra is ketten állnak, azért nem mulasztják el a lehetőséget, különösen Xiang Qin, hogy bele ne avatkozzon mások életébe a saját jól felfogott érdekükben. Tiltakozhatnak kézzel-lábbal, a lány tudja, amit tud és pont. Mindenki boldog lesz, ha akarja, ha nem! Ehhez tartsák magukat! Zhi Shu mosolyogva követi ezeket az eseményeket, mert tudja, hiába mond bármit, nem tehet ellene semmit. Aggodalmában üvölthet, könyöröghet, teljese mindegy. Minden ellenállás hasztalan. Így valahányszor a számára legdrágább elkövet valami csacskaságot, csak annyit fűzz hozzá: már hozzászoktam.
Zhi Shu karakterében nem egyezik meg a nagyon merev koreai Seung Joval. Sokkal lágyabb, kevésbé zord. Ha kettesben vannak kezdeményező és időnként még bújós is. Édes, na! Szüksége van a feleségére, amivel ő tisztában van, de nem ártana közölni az érintettel is, amin viszont még dolgozni kell. Ahogy halad a történet, úgy változik.
Rengeteget nevettem! Xiang Qin semmit sem változott, ugyanolyan gyermekded, hangos, akaratos és odaadó, mint mindig, csak valahogy az emberek törtnek be körülötte. Keményen megküzd mindenért, mondván, mivel ő ostobább másoknál, többet kell dolgoznia. Van egy idevágó, nagyon jópofa pólója is. A vezetést viszont nem neki találták ki. Bár véleménye szerint varázslatos a stílusa, mindenki más szűkölve menekül. Van, amire még nem érett meg a sok munka ellenére sem.
Imádni való volt az egész sorozat. Tuti újranézős darab lesz. Sírtam rajta a nevetéstől, aztán meg egy-két drámai jelenettől, de egész elfogadható volt az arány, így nem bánom. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy az egyik rész közepén cserélték le Yu Shu szerepét eljátszó fiút, akinek sokat kellett nőnie abban az évben. Ezt még értem is, csak szerencsésebb lett volna elkülöníteni a váltást. Aztán még az elején éreztem, kimaradtam valamiből. Mutattak olyan felvételeket, amik elvileg az első évadból valók, gyakorlatilag mégsem láttam őket. Ezt viszont frappánsan megoldották. Az egyik rész végén levetítették a hiányzó részeket.
Ami külön tetszett, hogy a félmeztelen jelenetek ellenére sem érzetek kényszert arra, hogy Joe Cheng felsőtestét kigyúrják. Pedig ugye ő a tökéletes férfi, akiért mindenki odavan. Még egy plusz pont Tajvannak.
A történetet ott fejezték be, ahol az eredeti mangaka, Kaoru Tada, tette, így maradt két olyan szál, ami elvarratlan. Ráadásul két nagyon sok lehetőséget, izgalmat rejtő fordulatról van szó. Igaz, hogy nagyon szeretném tudni, mi lett azoknak a vége, mégsem érzem magam csalódottnak. Valahogyan természetesnek veszem, hogy ha nem is alakul minden tökéletesen, mégis mindent megoldanak a végére. Hiányérzetem sincs emiatt, csak annyiban, hogy úgy néztem volna még.
Gondolkodtam rajta, hogy írjak-e egyáltalán erről a sorozatról, hiszen alig egy hete írtam a koreai kistestvéréről, de úgy döntöttem, hogy megérdemel egy külön bejegyzést, még akkor is, ha sokak szerint nincs értelme. Akármennyire próbálkoztam nem tudtam összesűríteni a mondanivalómat, így is kifelejtettem egy csomó dolgot, szóval a második évad külön postot kap majd.
A Itazura na Kiss című manga feldolgozása rendkívüli sikert aratott. Egy huszonöt részes anime, három dorama sorozat(japán, tajvani, koreai) született belőle úgy, hogy a mangaka, Kaoru Tada hirtelen halála miatt, a történetet soha nem fejezte be teljesen. Legalább is ő nem.
Fáj kimondani, de a koreai Kim Hyun Joong akármilyen cuki, meg sem karcolta az igazi karaktert. Mélységeiben legalább is. Nem ő tehet róla, talán a rövidség miatt, vagy mert elvesztek a részletekben, rengeteg dolog nem derült ki egyik szereplőről sem. Ezek hiányába így utólag megkockáztatom, kissé érthetetlen lett a sorozat. Pedig egész magas pontot adtam rá, ami rejtély. Visszamenőleg nem módosítok soha, de a Playful Kiss legjobb indulattal is csak nyolc pontos, de inkább kicsivel alatta a tajvani feldolgozáshoz képest.
A téma végül is ismert. Ha nem is pontosan ebben a formában, de alapjaiban megegyezik koreai testvérével.
Yuan Xiang Qin, a szeleburdi, butácska, de rendkívül kitartó és erős akaratú lány beleszeret Jiang Zhi Shuba, a középiskola legdögösebb, legokosabb és legmegközelíthetetlenebb pasijába. Összeszedi minden bátorságát, hogy szerelmet valljon a fiúnak, de ő még csak el sem veszi tőle a levelet. Otthagyja a földre rogyva, égnek emelt kézzel, az egész iskola örömére, azzal az egyszerű kérdéssel, hogy ennél jobbat tényleg nem tud kezdeni az életével?
Mikor a házuk összedől, beköltöznek édesapjának barátaihoz és minő meglepetés éri, mikor szembetalálkozik Zhi Shuval, a család idősebb gyermekével.
És miben más mint koreai cimbike? Mindenben! Nem ragadtak le Xiang Qin zaklatozó természeténél, vagyis nem erre építették a történetet. Megszállottsága a fiú iránt mindenki számára ismert, de ami csak innen derül ki, hogy Zhi Shu számára hamarosan egy érdekes, izgalmas tanulmánnyá válik. Ugyan halálra idegesíti, mégsem képes tagadni, hogy van valami a lányban, amit csodál. Különben pedig ezt az butácska lényt cukkolni élete legjobb és szinte egyetlen szórakozása.
Zhi Shu karakteréből sokkal többet kapunk. Néhány gondolatát például. Az elképedését, hogy ez az ostoba Xiang Qin mennyire elszántan küzd valamiért, amit talán sosem érhet el. Mire észbe kap, már menthetetlenül beleszeret, de képtelen beismerni, mert azok a fajta érzelmek amikben része van a lány mellett, ezidáig ismeretlenek voltak számára. Hiszen az érzelmek önmagukban nem is léteznek. A jól vezérelt, kontrollált, nyugodt életében ő áll középpontban. Soha semmiért nem kell megdolgoznia. Kétszázas I.Q.-val és fotografikus memóriával nem is nehéz, de így igazán életcélja sincs. Bármit elérhet, amit csak akar, akkor meg miért is kaparjon? Semmi sem kihívás, minden dögunalom.
Ezt az idillt zúzza porrá Xiang Qin, úgy hogy a fiú hosszú évek óta először találkozik a dühvel, de az örömmel is. Csak a lány képes olyan szinten megkavarni, hogy már-már élni látszik. Ez a környezetében mindenkinek világos, csak ő tagadja makacsul. Látványosan leragad a lány idegesítő fafejűségénél.
Itt nem volt az az érzésem, hogy Xiang Qint addig ütném amíg mozog. Negyed annyira sem idegesített, mint koreai megfelelője. Sokat álmodozik, szétszórt, és hangulatfüggő, de nagyon kitartó és összességében bájos. Az csak természetes, hogy folyton bajba kerül, de van, amiért megéri mindet kockára tenni. Vagy nem?
A Playful Kissben nagyjából a 15. rész közepén ér véget az első évad. Csak azért nagyjából, mert a második évad hiányában fontosnak tartottak bizonyos szálakat előre behozni a történetbe, amik a tajvaniban csak jóval később kapnak szerepet. Azért másfél részbe, meg néhány tízen perces speciálba belesűríteni a második évadot hiba volt. És hiába lett csak egy kicsivel rövidebb, egyszerűen nem tudta megmutatni azt a folyamatot, ahogy Baek Seung Jo (Zhi Shu) beleszeret Oh Ha Niba (Xiang Qin). Így viszont már minden érthető! Nem egyik napról a másikra történik. A lány lassú, óvatos munkával kezdi ki a védelmét, mint fémet a rozsda.
Joe Chenget egyenesen imádtam. Meglehetősen magas, nyilvánvalóan műtött a szeme és az orra, talán még a száján is alakítottak valamit, de az biztos, hogy nem kicsinyítették, a fogaira pedig ráférne még egy kis igazítás. A zárkózott, halvérű karakter tökéletesen passzol hozzá, a mosolya meg édes. Lehet Vic Zhout lecserélem? Neeeeem! Viszont az tény, hogy az összes keleti sorozat közül a tajvaniakból kerültek ki az igazi kedvenceim. Nyilván nem véletlen, pedig a pasik fele annyira sem tökéletesek.
Ariel Lin kimondottan aranyos. Nehéz elfogadni, hogy már a húszas éveiben járt a forgatás kezdetén. Kimondottan kislánytípus smink nélkül. Aranyos kis arca van, nagy szemei (Műtött, naná!), a karaktere melegszívű és végtelenül odaadó, de hirtelen és hebrencs is. Mintha rá öntötték volna. A legtöbb alkalommal a női szereplőket kicsit soknak tartom. Túljátsszák vagy csak szimplán idegesítőek. Főleg a koreai sorozatoknál van így, ezért mindig üdítő, ha egy ennyire szerethető karaktert találok.
Nem olvastam ugyan a mangát, de közelibbnek érzem a feldolgozást hozzá, főként a benne maradt japánra vonatkozó utalások miatt. A tajvani első évad lezárása is sokkal jobban tetszik. Hosszúnak sem találtam. Igazán szórakoztató társ volt a hosszú, álmatlan éjszakákra. Nagyjából két hétig tartott a 30 rész. Ennek oka, hogy eleinte csak egy részt néztem. Tartottam az összehasonlítástól, de aztán annyira élvezni kezdtem a különbségeket, hogy teljesen lényegtelenné váltak az azonosságok. Ráadásul a második évad sokkal, de sokkal jobb volt...
Az egész az It Started with a Kiss című tajvani sorozattal kezdődött. Nagyon szimpatikusnak tűnt, csak a két évadnyi, ötven részes doramát most egy picit hosszúnak tartottam. Hamarosan kiderült, hogy a 2005-ös feldolgozás a Itazura na Kiss manga adaptációja. Gondoltam, egyszer majd, amikor nagyon-nagyon unatkozom belevágok, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, született egy jóval rövidebb koreai feldolgozás is. Nem jellemző, hogy a könnyebb utat választom, de most győzött a kényelmességem.
Oh Ha Ni, a nagyon kedves, ámbár szeleburdi, ostobácska középiskolás lány, menthetetlenül beleszeret Baek Seung Jóba, az iskola legnépszerűbb, legokosabb, legjóképűbb diákjába. Érzelmeit hamarjában be is vallja egy kis levélkében. Az epedve várt válasz meg is érkezik. A fiú leosztályozza a helyesírását és széles közönség előtt adja vissza. Épp csak nem buktatja meg. A szerelem azonban örült dolgokra képes. A megaláztatás ellenére Ha Ni tovább remél.
Amikor a házuk egy apróbb földrengés következtében összeomlik, édesapját megkeresi egy régi iskolatársa és meghívja lányával együtt magukhoz. Hatalmas a döbbenet, mikor kiderül, hogy a nagyon kedves család nagyobbik fia nem más, mint a legrátartibb, legkiállhatatlanabb, legédesebb srác a világon, Baek Seung Jo.
A lány soha nem álmodott efféle csodáról, ahogy arról sem, hogy követni kezdi a fiút mindenhova. Már a puszta léte is irritálja szerelmének tárgyát, szó sem lehet arról, hogy az iskolában kiderüljön, egy tető alatt élnek.
Vannak azért a helyzetnek előnyei is. Baek Seung Jo édesanyja teljes mellbedobással támogatja a lányt, jó néhány kellemetlen percet okozva ezzel a fiának, aki nem is igen érti, mit akarnak tőle. Ráadásul miután Baek Seung Jo és Oh Ha Ni a nyilvánosság előtt fogadást köt egymással, a lány nem kevés szemtelenségről tesz tanúbizonyságot, hiszen a fiú tulajdon segítségét kéri a nyerés érdekében. A pofátlanságnak is van határa! Vagy nem?
Az ötödik rész magasságában úgy éreztem, ha nekem kéne ezzel a lánnyal együtt élni, és így követne meg rám akaszkodna, én bizony addig ütném, amíg mozog. Viszont nézni nagyon szórakoztató volt. Jókat nevettem a szerencsétlenkedő, álmodozó Ha Nin,aki akaratlanul folyton bajban csücsül, és a pufogó, a helyzettel megbirkózni képtelen Seung Jón.
Nagyjából a kilencedik rész magasságában azt gondoltam, most már ideje lenne változtatni valamin, mert a következő rész szórakoztatóból unalmasba fordulhat, de úgy tűnik ezzel a készítők is tisztába voltak. Pont jókor, jó helyen csavartak kicsit a sztorin, így a színvonal is maradt, haladtunk is előre.
Kim Hyun Joong meglehetősen édes ebben a szerepben, de hiába na, ő egy édes pasi! Az énekes, színész természetesen a sorozat leghíresebb betétdalát énekelte fel; és bár nem ide tartozik, azért hadd jegyezzem meg, nagyon szeretném, ha a koreaiak befejeznék végre a száj plasztikákat, ha már úgyis mindent átszabatnak magukon.
A női főszerepre úgy hírlik, eredetileg a You're Beutifulból is ismert Park Shin Hye-t kérték fel, de ő nem vállalta el. Őszintén megvallva, egyáltalán nem bánom. Tudom, hogy ő Ázsia kis üdvöskéje, de Jung So Minnél szerintem csak gyengébb lehetett volna.
A speciál részekért akkor is érdemes lett volna végignézni az egész évadot, ha az különben nem tetszett volna( szerencsére erről szó sincs), mert azok aztán valami zseniálisak lettek. A tízen-egynéhány perces kisfilmek YouTube felhasználásra készültek. Nem kell megijedni, van fent vagy negyven, de ezek zömében a forgatást mutatják be. Mivel így nagyon tömörített a sorozat, úgy döntöttem, mégiscsak megnézem majd a nagy elődöt. Ugyanis a második évad, ami ott 20 rész, itt csak 7 speciál epizódot kapott, pedig néztem volna még belőle jóval többet. Ráadásul több év történetét öleli fel, így nyilván sokkal részletesebb is.
A kitartásról és céltudatosságról szól ez a sorozat. Megspékelve egy jó adag romantikával, nevetéssel, némi drámával. Bár a YB-hez viszonyítva negyed olyan szélsőséges sincs, és egészen másfajta érzelmeket váltott ki belőlem, tény, hogy kihagyhatatlan.
8,5/10
One more time. Spoileres kissé, nem vállalok felelősséget!
Alighanem Vic Zhou (Chou) mérgezést fogok kapni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy életem eddigi legjobb doramáját láttam. A 1996-2000 között futott japán shojo manga, ugyanezen címmel, Fuyumi Soryo munkája, amit hűen követ a sorozat. Ez kérem, egy igazi drámasorozat, sok könnyel, fájdalommal, így a tingi-tangli jelzőt semmi esetre sem használnám rá.
Chen Ling egy nap látogatóba indul motorbalesettett szenvedett barátjához, de a kórházhoz vezető utat nem ismeri, tehát útbaigazítást kér a magányosan üldögélő, rajzolgató Han Qi Luotól. A lány nagyon félénk, visszahúzódó. Nem beszél idegenekkel, a férfiakat különösen nem kedveli. Kitép egy lapot a füzetéből, amire rárajzolja az útvonalat és elfut. Ling csak később, a kórházban veszi észre a hátoldalán lévő rajzot. Vissza szeretné juttatni a gyermekét tartó anya képét, ami megérintette a szívét. Látszólag minden esélye megvan, hiszen Qi Luo az osztálytársa lesz, csakhogy a lány egyáltalán nem fogadj a közeledését.
Miután megmenti egy zaklatótól, egyességet kötnek. Qi Lou folyamatosan nehéz helyzetekbe kerül, Ling pedig hírhedten nehéz eset, mégis felajánlja, hogy ezentúl megvédi. Sőt, még modellnek is áll, cserébe viszont, ha elkészül a festmény az anyáról és gyermekéről, megtarthatja.
A playboy, aki csak a motorozásnak él, és a csendes, bizalmatlan lány kapcsolata szerelemmé fordul. Szükségük van egymásra. Túl sok fájdalmas emléket cipelnek, mégis hiába szeretnék, nem hagyhatják csak úgy el múltjukat. Összekapaszkodva, lassan, lépésenként dolgoznak fel mindent.
Az út, amit közösen járnak, rögös, fájdalmas, de megtanítja őket arra, hogy mi a boldogság. Milyen, amikor valakit jobban szeretsz önmagadnál. Egymásban oldódnak fel. Qi Lou újra képes lesz nevetni, Ling pedig szembenéz a nehézségekkel. Küzdenek és kiállnak egymásért, önmagukért. Új barátokat szereznek, régi ellenségeket temetnek el.
A látszat ellenére viszonylag keveset sírtam. A felmerülő problémák nem feltétlen könnyfakasztóak. A maguk módján igen súlyosak, már-már komoly pszichikai gondokat okoznak. Hőseink számára azonban, az újonnan talált erővel nincs semmi, ami lehetetlen lenne.
Vic bebizonyította, hogy színtiszta drámában sem rosszabb, mint a vígjátékokban, ahol rendszerint szintén hányatott élete van. Ahogy az is kiderül, hogy van az a mennyiségű haj, az a frizura, ami eltakarja az édes kis fülét. Az egész arckarakterisztikája megváltozott ezáltal, jobban néz ki ugyan, de nekem mégsem az igazi.
Barbie Hsu kimondottan bájos. Nagyszerű a bátortalan lány szerepében. Vele vérzett a szívem, amikor kellett, totálisan megvettem.
An Jun Can számomra a széria sztárja. Hogy a többiek mit tudnak, azzal tisztába voltam. Még a mellékszereplők többségét is láttam már valamiben, de ő komolyan meglepett. Több alkalommal rám hozta a frászt, ami figyelembe véve Tong Dao karakterét, egyáltalán nem meglepő, csupán nem várt öröm.
Xiu Jie Kai (Da Ye) és Megan Lai (Qing Mei) már többször játszott együtt Vic Zhouval(Ahogyan Barbie is, sőt, az életben is párt alkottak.). Ezúttal sem lehetnek főszereplők. Ennek ellenére nagyon fontosak.
Klasszikus értelemben vett cselszövő nincs, mert ebből a típusú szerepből több is akad, mint kéne. Azonban idővel változnak, avagy egyszerűen eltűnnek, pipával a nevük mellett.
A sorozatot három részre osztható: megismerkedésre, problémamegoldásra, (múlt) lezárásra.
Mély, helyenként megrendítő szerelmi történet fájdalomrom, örömről, összetartozásról, ezért az a néhány mosolyogtató jelenet külön értékes. Ilyen pontszámokat, beleértve a számtalan amerikai és angol rokonokat is, sosem adtam még sorozatnak.
Bár az alapjaként szolgáló manga nem az én műfajom, várhatóan mégis kézbe fogom venni. Ez az édes-bús történet teljesen magával ragadott. Tette mindezt úgy, hogy jóval több motorversenyt is elbírt volna, de hát gyanítom, minden nem lehet tökéletes.
10*/10
Az opening Alan Kuo nevéhez kötődik. Ő énekli, ahogyan a Sweet Relationshipben tette az endingel, amiben különben játszott is. Kellemes, karcos hangja tökéletesen passzol a sorozat hangulatához.
Az endinget a két főszereplő, mindketten énekesek, követte el. A két zene között látszólag hatalmas az eltérés, talán épp ezért adja azt az érzetet, hogy tartunk valamerre.
Mi más is lehetne, mint egy manga feldolgozás. Egy tíz részes josei sorozat, amely Delicious Relationship néven látott napvilágot. Nem olvastam, mert őszintén egy-két kivételes nőknek szóló darabot leszámítva(pl.: Vampire Knight, Uragiri wa boku no namae wo shitteiru azaz Uraboku) szinte csak fiúknak szóló mangákat veszek kézbe, így nem ismertem a történetet sem, de Vic Zhou jelenléte egyértelműen eldöntötte, tetszeni fog .
Az énekes, színész fiatalembert a Black & White-ban láttam először és teljes szívvel kijelenthetem, beleszerettem az elálló lapát füleibe. Ázsián totális átszabási láz vett erőt, és igaz ugyan, őt is átrajzolták, a fülecskéje azonban maradt. Ezt pedig ritka bájosnak találom a koreai tökéletes idolokhoz képest. A többiről nem is beszélve, mert van benne valami bájosan kisfiús, és mi nők igenis imádjuk a kisfiúkat. Folyton leporolnánk a térdüket miután elestek, és észre sem vesszük, hogy anyák lettünk nem szeretők. Ez persze más kérdés, de hogy számomra Vic Zhou üde jelenség és kedves a szemnek, határozott tény.
Chang Bai Hui egy igazi ínyenc. Élvezi az evést, az ízeket, meg tudja mondani, hogy egy adott ételben milyen alkotóelemek szerepelnek, még azt is, hogyan vannak elkészítve, bár főzni nem tud. Aznap, amikor levizsgázik, édesapja egy francia étterem konyhájában szorgoskodik, hogy készítsen számára valami nagyon finomat, ezzel emelve az esemény színvonalát. Az ottani séf tudtán kívül történik a dolog, mert Fang Zi Tian bármennyire kiváló a szakmájában, híresen kiállhatatlan természet. Míg a papa kint ünnepel lányával, odabent fő a híres arany leves (húsleveshez lehetne hasonlítani), a mesterszakács felfedezi az árulást, de mivel a leves odaéget, fogja és kiönti az egészet, aztán még fel is mond.
Hogy ne derüljön ki az eset, az egyik segédje Zi Tian levesével leplezi a hiányt, ami Bai Hui számára mennyei manna. Éppen csak elkezd enni, amikor édesapja szívinfarktust kap és meghal. A lány egyedül marad, az evésen kívül semmihez sem ért, egymás után mondanak fel neki, hiszen több kárt csinál, mint hasznot. Egy délután, bőrig ázva és teljesen elkeseredetten betér a Little Bearbe, ami egy kis családi étterem, és sorra kezdi falni az ételeket. Az aranyleves első kanala után zokogni kezd, mert azt az ízt érzi, ami számára az édesapját jelenti. Könyörögni kezd, hogy vegyék fel dolgozni, de a szakács szerint egy nőnek nincs helye a konyhában(?). Fogadást kötnek , aminek eredményeként mégiscsak munkába állhat, de az igazi vesszőfutás csak most kezdődik, hiszen Chang Bai Hui még egy krumplit sem tud normálisan meghámozni.
Patty Hou, a főszereplő hölgy, a szokásossal ellentétben már az elején szép és bájos. Ahogyan eszik, az meg szimplán nyálcsorgató. Már önmagában ez egy jó pontot ért.
Bár jó néhány kacagtató jelenetet tartalmaz, mégsem tudnám a vígjátékokhoz sorolni. Minden karakternek megvan a saját kis sanyarú múltja, jelene. A sorozat maga egy halállal indul és rengeteg dráma merül fel közben is. Az első eset volt, hogy az intrikus személye, mint kötelező elem, nem idegesített. Pusztán sajnáltam. Teljes szívemből szántam, bár egyértelmű volt a saját felelőssége is, mégis túl nagy teher szakadt a vállára, nem tudom mit tettem volna az ő helyében. Nyilván azért lehetett mindent így megjeleníteni, mert az eredeti célcsoport már a hölgyeké. A felnőteket lehet több érzelemmel terhelni, nem kell feltétlen szabadkozni a balsorsok miatt.
Központi elem egyértelműen az étkezés. Rengeteg francia ételt készítenek, esznek a sorozat folyamán, és néha igencsak étvágygerjesztő módon. Az egymással gyakran rivalizáló éttermek, séfek világában valaki, aki tanulni és valaki, aki csak főzni vágyik nem szokatlan, mégis egyedi kombináció. Kiderül, hogy más dolog készíteni, és igazán élvezni az ételeket, és az is, hogy a szeretet, hűség és kitartás bármire képes, nincs lehetetlen. A félreértéseket pedig az hiszi el, aki el akarja.
Nagyon fontos momentum az étterem. Little Bear mancsai alatt inkább családdá válnak, mint munkatársakká, és ez az a szál, ami köré, szerelem ide vagy oda, felépül minden. A hovatartozás ugyanis minden magányos szív legfontosabb kérdése.
Egyetlen mellékszálat nem zártak le, amiért nagyon szomorú voltam. A történetbe ugyan beleillet, de vártam valami rózsaszínes habos valamit, ami nem következett be. Az utolsó rész egyenesen imádni való volt. Összességében jókat nevettem, és az viszonylagos komolysága ellenére is, az egyik legjobb doramám volt. Nagyon szerettem.
Épp egy régebbi tajvani sorozatot néztem, és az online oldal folyton ajánlgatta. Hittem is meg nem is. Kicsit tartottam a koreai vámpíroktól. Ki tudja, nem fognak-e a ragyogás után egyenesen baltát ragadni, mint Jack Nicholson. Akkor aztán oda vésznek a szép remények. A leírás sem bővelkedett információban. Aztán elfogyott a dormám, és rosszul lettem a gondolattól is, hogy újabb romantikus darabba kezdjek.
Nagyjából így kezdődött, aztán a nyögve-nyelős indulásból igazi érdeklődés lett, és amikor rájöttem, hogy ez egy folyamatban lévő darab, azaz várnom kell az új részekre, meglehetősen cifrákat gondoltam.
Min Tae Yeon ügyészként dolgozik, és saját csoport felépítésén dolgozik. Egy régebbi nyomozó barát, egy fiatal ügyész és egy fő technikai személyzet már komplett kis nyomozó brigád, mehet a harc a bűn ellen.
Ügyészünk azonban nem átlagos fickó. Azonkívül, hogy agyontanulta és dolgozta magát ezért a pozícióért, amiben természetesen kitűnő, rendelkezésére áll néhány egyéb érzék is. Hét évvel korábban ugyanis, egy üldözés során megsérül, aminek következményeként vámpírrá változtatták. Ketten tudják a titkát. A nyomozó és egy másik vámpír, akit nevezhetnénk dealernek is, mert ő szállítja az éltető vért.
A négyfős különítmény bűnügyeket old meg, tetteseket fog el, aztán meg is vádolja és a végén börtönbe juttatja őket. Bölcsőtől a sírig, mondhatnánk igen helyesen. Természetesen össze kell szokniuk, és nem árt eltekinteni azon tény felett, hogy a főnök egy pöttyet más. Kicsit sápadt, néha kékre változik a szeme, erős, nem extrém módon ugyan, azért mégis rendkívülien. Harcművész, néha k-popp bandásan öltözik és mindig mindent jobban tud. Ja, és egy nyalás vér elmesél neki, mit látott utoljára az áldozat, valamint a vér útjából rekonstruálni tudja az elkövetés módját is. Hű! Én is akarok ilyet.
Az első rész néhány percét zavarosnak találtam, főleg mert a magyarázat csak részben és lassan érkezik, de ennek ellenére a fényképezés már szinte rögtön megfogott. Szerettem azokat a jeleneteket, amikor végigvezeti az áldozat halálát. Hasonlót láthattunk már ugyan sokfelé, mégis van valami a megjelenítésben, ami nekem egyedi, ha már a karakterek kissé sablonosra sikerültek. Szerettem azt is, hogy bár hősünk vidáman jár-kel fényes nappal, mégsem sebezhetetlen csodalény. Megvannak a saját emberi motivációi, amiknek hatására lemondott az élő vérről és holtakét vagy zacskós kiszerelést fogyaszt, akkor is, ha ez azzal jár, hogy átéli az utolsó érzéseiket, emlékeiket.
Az akció jelentetek szépek, a harci jelenetek lendületesek, gyönyörűen koreografáltak. Egyetlen hibájuk van csupán, keveslem őket. Igen, tudom, nekem ötven percből pörögjön a téma minimum negyvenet. Telhetetlen vagyok, de a részek, néhány kivételtől eltekintve, valóban elbírt volna még némi tempót.
A főszereplő teljesen megfogott. Ügyesen kifestették a szemét, a tekintete átható, a bőre fehér. Annyira jó lett a szerepre, hogy kedvem lett volna vállon veregetni az alkotógárdát. Keresve sem találtam volna jobbat, szebbet, életképesebbet. Nem véletlen az sem, hogy minden héten epedve vártam az angol feliratos verziót.
Jó, akadnak hibák is. A karakterek sablonosságát már említettem, néhány bűnügyét kissé összecsapottnak érzek, a végkifejletet nagyjából a háromnegyedénél leírtam volna. Ebből kitűnik, hogy van benne némi kiszámíthatóság. Az első két rész kicsit gyengébb, több CSI utalást, összekacsintást is érzetem, bár itt a labormunkát többnyire két lábon végezték. A harmadik résztől már emelkedett a szint, jobbak lettek az akciók is, mert hogy végre nem csak visszaemlékezésként voltak. Ahogy mondtam, a vége nem rázott meg, a lezárást is kissé erőltetettnek találtam, de tagadhatatlan rengeteg potenciál van benne. Tipikusan az a sorozat, ami lassan áll össze, és ha nem kaszálják el, a második évadra jobban összeérik.
Szerencsére lesz második évad, mert minden hullámzása ellenére stabil pontot hozott. Olyat amiért érdemes megnézni, várni a következőt. Akárcsak az ötletért, a kivitelezésért, a színészekért és a fényképezésért. Minden porcikájában nekem való.
Ezt a doramát még a betegségem alatt néztem meg, vagyis akkor fejeztem be. Egészen megfeledkeztem arról, hogy írni is szerettem volna róla. Ami késik az ugye sosem múlik, néhányak bánatára, viszont ez a habkönnyű sorozat több szempontból is formabontó, így elképzelhetetlen, hogy elsétáljak mellette.
No Eun Seol meglehetősen temperamentumos hölgy. Álma, hogy a sok részidős munka helyett végre szerezzen egy normális, irodai állást. Erre kevés esélye van, mert a képzettsége nem tökéletes és sokkal fontosabbnak tartott a barátságot, mint a tanulást. Az álom mégis megtörténik. Felveszi egy cég, ami nem túl bizalomgerjesztő. Inkább kezelik nőnek, mint szorgos alkalmazottnak, mégis munka. A cég közösen elmegy inni egyet, ahol No Eun Seol végleg megunja főnökének közeledési kísérleteit és a maga módján oldja meg a felmerülő problémát.
Cha Ji Heon egy nagy vállalat vezetőjének örököse. Bejár dolgozni, mert muszáj, de nem sok kedve van a dolgokhoz. Ez az érdektelensége csak részben származik onnan, hogy a munka mint olyan, egyáltalán nem érdekli. Nagyobb részben a szorongásos problémái játszanak közre. Nem tud sok ember előtt beszélni, irtózik mások megérintésétől. Kezdődő agorafóbiája van, amit képtelen legyőzni. Kénytelen az alkalmazottaival elmenni szórakozni, de alig várják, hogy távozzon. Kiállhatatlan természetével senkinek sem lopta magát a szívébe. Vajon kitől örökölte?
A véletlen úgy hozza, hogy No Eun Seollal közös helyen tartózkodnak és akaratán kívül belekeveredik a nő megoldási gyakorlatába.Ránézve ez azzal jár, hogy alaposan ellátják a baját, aminek pedig olyan következményei lesznek, amikre egyikük sem számított. Ahogyan arra sem, hogy magára a cégre is kihat ez a véletlen incidens. Az élet azonban furcsa. Cha Moo Won, aki a fiú unokatestvére és szintén vezető pozíciót tölt be a vállalatnál, alkalmazza a No Eun Seolt azon tulajdonságai alapján, amit eddig, megfelelő képesítés hiányában, nem sokra becsültek. A lánynak minden kitartására, erejére, határozottságára szüksége van, mert az álom munka nem is olyan jó. Cha Ji Heon személyi titkára lesz.
Hőseinknek van elég baja. Nem csak a saját életükkel, de hirtelen felbukkanó, férjhez menés ötletét dédelgető Seo Na Yoonnal is meg kell küzdeniük. Ráadásul tulajdon szüleik sem járnak elől valami jó példával.
Azt mondtam formabontó, és ez igaz is. Aki látott már legalább két ilyen típusú doramát, az ismeri a felépítést. Van egy lány, meg egy fiú. Beleszeretnek egymásba, de ezt sokáig tagadják, közben megjelenik valaki, aki a lányt szereti és egy hölgy, a cselszövő, aki pedig a fiút.
Aligha lövök le poént azzal, ha elárulom, ez itt is megvan, de nem egészen így, és egészen más végeredménnyel. Nekem nagyon tetszett, mert már a sorozat elején megdőltek a sztereotípiák. Az első részben összeállt a kép, lehet tudni ki kivel van. Klasszikus értelemben vett cselszövő sokáig nincs, és aztán sem az lesz, akit várnánk.
Minden más. A felismerés is viszonylag hamar érkezik mindkét részről, ezért elgondolkodtam azon, hogy nem lesz ez egy kicsit hosszú? Hát nem! A dolgok sok esetben a háttérben történnek, látszólag a felszín nyugodt. Mégis változik mindenki.
A sorozat a felnőtté válásról, felelősségvállalásról szól. Senki nem essen tévedésbe, nem kizárólag hőseinknek kell megtenniük ezt a hosszú utat. A szüleikre éppen úgy ráfér. Az ő zárt, gazdag világukban másként számítanak a dolgok, de a valóság mindenkit utolér. Lehet húsz vagy akár ötven éves.
Hero Jaejoong(TVXQ K-pop csapat tagja), az unokatestvér, első blikkre sokkal jobban néz ki, mint a főnököt alakító Ji Sung, de valamiért hirtelen ez már nem számított. Annyira szimpatikus volt az ifjú örökös karaktere, hogy az idétlen, kisfiús bájával teljesen levett a lábamról.
Már többször éreztem úgy, hogy a női karakterek nem elég szépek. Most is, amikor képeket néztem Choi Kang Heeról, azt vettem észre jobban néz ki, mint a promóciós posztereken, vagy akár a sorozat elején. Meggyőződésemmé vált, hogy tudatosan maszkírozzák a színésznőket csúnyábbra, mert ahogy halad a történet, rengeteg az eltérés az első részekhez képest. Már meg sem lepődöm ezeken a trükkökön, nyilván tudatosan felépített koncepció része, ami természetesen működik.
Az első koreai doramám (You're Beautiful) óta nem nevettem ekkorákat (Igaz, hogy azóta volt még egy Black & White, de az egészen más stílus, tehát nem tartozik teljesen ide.). A drámai rész nem volt annyira szélsőséges, de azért néha-néha eltört a mécses. Szerintem mindennél többet mond, hogy negyedóra után már pukkadoztam a nevetéstől. Egyből bele a sűrűjébe. Ezért azt tanácsolnám mindenkinek, bátran ugorjon bele. Megéri.
Chen Zai Tian rendőr. Méghozzá körzete legjobbja. Hogy miként érte el ezt a rangot az rejtély, hiszen jobban érdekli a csinos lányok megfektetése, a munka teljes kerülése és a bulik. Semmit nem vesz komolyan, leginkább a munkáját nem. Egy ripacs, aki mégis olyan statisztikát produkál, hogy az már nem is lehet igaz. Miután lefekszik főnökének lányával, átkerül, helyesebben menekül, egy másik körzetbe.
Wu Ying Xiong szinte csak a munkájának él. A bűnüldözés számára nem puszta hivatás. Személyes sértésnek fog fel minden kihágást. Nem fogadja el a kudarcot, ami nem is éri túl gyakran. Minden egymaga szeretne elintézni, a szabályzat és a rend védelme számára már-már küldetés. Igazi magányos hős, a harc a lételeme. Nem tér ki semmi elől, sőt, a dolgok sem ő előle. Igaz, hogy a legjobb, a főnöke szerint a legkezelhetetlenebb is. Mindent nem kárpótolnak az eredmények.
Egy akció során elveszít félmillió dollárt, amibe akaratán kívül ugyan, de Chen Zai Tian is segédkezik. Merő véletlenségből épp egy osztályra kerülnek. A főnökük büntetésként párba osztja őket. Megalakul a Happy Team, aminek mindkét tagja eszméletlenül boldog.
Wu Ying Xiong számára kolonc az új társ, aki minden jel szerint hátráltatja, Chen Zai Tian pedig biztosan tudja, hogy ha így megy tovább kinyíratják magukat a munka (Báh!) örömére. Mégis hirtelen, életében először, fontossá válik a nyomozósdi, amikor pozitív tesztet produkál egy új drogra. Míg ő a nevét szeretné tisztázni társa lelkiismeretét az ellopott pénz nyomja.
Két ellentétes pólusai egyazon dolognak, ezek után nem jöhet már semmi más, minthogy: ha megszökni nem tudsz, szokj meg.
A képet tovább bonyolítja, amikor felbukkan Chen Lin, a helyi triád főnök szépséges lánya. Szerelem üti fel a fejét erre és arra, de mivel az érzelmeket nem lehet irányítani a dolgok egyre zavarosabbá válnak.
Gyakorlatilag egy ügyön dolgoznak egész végig. Közben megoldanak kisebb nagyobb eseteket, kapnak választ bizonyos kérdésre, de akár a hidrák levágott feje esetén, minimum kettő új nő helyettük. Ezek pedig próbára teszik hőseinket. Az életükbe, munkájukba, barátságukba vetett hitüket. Ahogy pedig nő a szereplők száma, akik mind ugyanarra a focira pályáznak, kitartásukat, erejüket is.
Minden vérre megy. A sajátjukra. Közelebb kerülnek a padlóhoz, mint azt valaha képzelték.
Imádtam! Gyönyörű akció jeleneteket, könnyfakasztó drámát és fetrengősen nevetős helyzeteket láttam. A koreográfia szerintem kitűnő, a színészek energikusak, az üldözések pörgősek. Összességében látványosak, lendületesek, kell még íze van. Mindezt úgy, hogy az a néhány rész, ami tiszta dráma, sem rontja el a hangulatot. A karakterek fejlődéséhez, a konfliktus kibontakozásához ugyanis elengedhetetlenül szükségesek.
Természetesen nem tökéletes. A forgatókönyvnek vannak hiányosságai. Néhol úgy éreztem, hogy kimaradtam valamiből. Bizonyos dolgokat úgy kezelnek, mintha köztudott lenne, vagy egyszerűen nem beszélnek a helyzetről. Egyes problémák felett túlzott egyszerűséggel lépnek át, pedig normális körülmények között hatalmas galibát okozhatnának. Valószínűleg nem volt elég idő mindenre, de érdekes módon a teljes képet nem igen zavarta. Mellékszálak voltak, minden érthetővé vált így is.
A nyitó- és zárószám szerintem meglepően eltalált. Illik a hangulathoz, a sorozat egészéhez. Lágy, lendületes, éppen csak a megfelelő mértékben zúzós.
Nem zártak le mindent, folytatása lehetséges lenne. Dacára az öt begyűjtött díjnak, a nézettségnek és a hihetetlen sikernek, nem lett második évad. Talán, mert rengeteg pénzt költöttek az elsőre, de az is lehet, eleve nem is terveztek folytatást. Ennek ellenére ezt a sorozatot látni kell!
Ez a dorama egy picit más. Nem romantikus. Valahogy nem bírtam több csöpögős darabot nézni, mivel egymás után ledaráltam kettőt. Nézegettem az online oldalt, népszerűség szerinti bontásban, és a tizenhatodik helyen megütötte a szemem az a szó: samurai. Ohó! Biztos, hogy jó lesz!
Elolvastam a tartalmát, majd utána kerestem. Kiderült, hogy van egy shounen manga ezen a címen, ami viszont totál másról szól. Kissé elbizonytalanodtam, de annyira vágytam valami másfajta szórakozásra, hogy nem hagytam magam eltántorítani. Kardozni fognak benne, márpedig ez tuti, úgyhogy mi bajom lehet?
Mochizuki Kotaro egy nem túl jó képességű, tizenhét éves fiatalember. Szereti a dolgok könnyebb oldalát megfogni. Kerüli a konfliktusokat, képtelen még magáért is kiállni. Nem szeret tanulni, fogalma sincs arról, mit vár az élettől, és semmit sem vesz komolyan. Ő az osztály bohóca és ez a szerep tökéletes számára.
Álmodik egy csatáról, amiben szamurájként harcol és elesik. A kínos csak az, hogy mindezt matekórán teszi. Büntetésként házi dolgozatot kell írnia az adott témáról. Hazafelé menet talál olyan, számára ismeretlen történeti könyvtárat, ami segíthetné feladatában. Kihasználva az alkalmat bemegy.
Miután kitölti a jelentkezőlapot, a mindaddig kissé morcos alkalmazott szeme felcsillan, és átad olvasásra egy majd négyszáz éves könyvet. Az írója Mochizuki Kotaro szamuráj, aki csatában és tizenhét évesen vesztette életét. Micsoda véletlen! Pont úgy hívják és annyi idős mint ő! Bámulatos! A betűk ugyan furcsán kezdenek viselkedni, de mégis csak egy könyv, nem igaz?
Gyerekkori barátnője Nagasawa Ai. Együtt nőttek fel, osztálytársak, barátok, és a véleménye szerint hősünk nem elég férfi. A lány nehezményezi, hogy három erélyes iskolatársnőjük kizsarolhatja Kotaro pénzét. Számára rejtély mikor vált ennyire pipogyává. Így amikor a fent említett hölgyek terrorizálni kezdik Nakamura Tsuyoshit, egy rendkívül visszahúzódó, hallgatag és félénk fiatalembert, Ai rájön, a saját kezébe kell vennie a dolgokat. A lányok lopásra szeretnék rávenni szegény fiút, a régi barátnő pedig mégis úgy dönt, felhívja Kotarót. Aki természetesen rohan egyből segíteni. Övében a vonalzójával. Hiába a szándék, ha nincs mögötte erő. Leesik a lépcsőn és magához térve valami furát tapasztal. Valaki átvette a teste irányítását.
A kard nélküli szamurájunk (tiszta Bunraku) nem igen érit ezt az új világot. Szívesen áll ki olyan ügy mellett, amiért kinevethetik. Szóba kerül a busidó is, és nem is olyan nehéz átérezni az értetlenkedését, ha megnézzük a harcos útjának pontjait. A világra ráférne egy kis ráncba szedés, de egyenlőre megelégszik a jelenkori Kotaro életének összepofozásával. Szó szerint!
Minden olyan alkalommal, amikor veszélyesnek ítéli meg a helyzetet, magához ragadja a kormányt és azzal harcol, ami a kezébe akad. Na meg összefogja a haját! Hajgumi nélkül egy lépést sem...
Zseniális darab, és fájdalmasan rövid. Nagyon jókat nevettem rajta, élveztem a harcjeleneteket, bár meg kell mondjam, kevésnek találtam, de minden nem lehet tökéletes. Nem anime ugyan, de minden shounen szerelmesnek ajánlom, mert témába vág és igen szórakoztató.
9/10
A legjobb jelenetek, enyhén spoileres. Csak saját felelősségre!
Az elmúlt néhány napban alighanem dorama mérgezést kaptam, mivel a lebetegedésemnek hála, semmi másra nem voltam alkalmas, mint film nézésre. Online adagoltam a cuccot, ami azért volt praktikus, mert negyedórás részletekre volt minden darabolva, így, ha menetrendszerűen el-elaludtam a láztól, nem maradtam le sok dologról, könnyebb volt pótolni. Nem kevesebb mint három teljes sorozatot tudtam le az utolsó négy nap során, igaz, hogy belekezdtem egy negyedikbe is, de annak csak a felénél tartok. Igen, mindről írok majd... Sajnálom!(Nem.)
Kedvelem a japán doramákat. Azért is, mert rövidebbek. Átlagosan negyvenöt percesek, és az évad rendszerint kilenc-tizenhárom részes.
A japán filmkészítőknek azért nagy mázlijuk van. Iszonyatos mennyiségű ötleteket kapnak a nem kevés magából, ahogy ebben az esetben is történt. A 2000 óta létező sorozat angol nevén, The Wallflowerként látta meg a napvilágot, és 2006-2007 között egy huszonöt részes animét is életre hívott. Innen már csak idő kérdése volt egy élőszereplős feldolgozás.
A történet szerint négy, minden képzeletet felülmúló csodálatos fiatalember él együtt egy közös albérletben.
Takano Kyohei a tökélestes szépség. Annyira gyönyörű, hogy az egyetlen dolog, amit megtanult, az az önvédelem. Mesteren bunyózik, soha nem veszít és erre szüksége is van, mert sorozatosan érik szexuális zaklatások. Néha a férfiak is megpaskolgatják az arca miatt. Bárhova megy, a nők tömegesen gyűlnek össze. Hívogatják, meglesik és igen, követik. Mivel semmije nincs a fene nagy szépségén kívül, ami pedig több bajt okoz, mint hasznot, a külsőségek nem sokat számítanak neki. Dühkezelési problémákkal küszködik.
Toyama Yukinojo nem kevesebb, mint a két lábon járó cukiság. Kedves, előzékeny, önzetlen és lágy szívű. Első, ha segíteni kell, és bár gyakran nem érzi magát hasznosnak, valójában mindenkinél többet tesz a többiekért. Annyira aranyos, hogy néha nőnek nézik.
Oda Takenaga egy híres, ikebana mesterekből álló család tagja. Származása kiváló. Kifinomult, nyugodt, művelt, higgadt és egyszerűen tökéletes. Természetét tekintve pont ellentéte Kyoheinek, nem véletlen kérnek tőle sokszor tanácsot. Ő a felnőtt, a megbízható és biztos pont.
Morii Ranmaru egy nagyon gazdag, szálódalánc tulajdonos egyetlen fiacskája. Igazi playboy. Minden nő a tenyeréből eszik, szeretőinek száma végtelen. Nem is csoda. Pontosan tudja mit kell adnia, mondania egy nőnek. Mellette mindenki úgy érzi, hogy különleges. Olyan könnyedén esik szerelembe, ahogyan más levegőt vesz és a csoda, hogy a barátnői tudnak egymásról, de mivel többet kapnak, mint máshol, nem is zavarja őket.
A négy ikemen (szép, jóképű férfi) nyugodtan éldegél együtt. Amerre mennek felfordulást okoznak, mégis ők négyen egy család. Egészen addig, míg a házinéni, aki a boldogságát keresi, fiára nem hagyja a házat és még egy kisegítőt. Nevezetesen az unokahúgát, aki minden mérce szerint elüt az átlagtól. A fiúk nagy feladatot kapnak, a jelek szerint totális szörnyszülött Sunakót, igazi hölgyé kell változtatniuk. A küldetés lehetetlennek ígérkezik, azonban jutalmul ingyen lakhatnának, ami több mint csábító.
Sunako csukjában jár, horrorfilmeket néz, szobáját anatómiai bábukkal, csontvázakkal, belsőségekkel és egyéb édes dolgokkal osztja meg. Évek óta nem járt fodrásznál. A frufruja eltakarja az egész arcát, félénk, furán beszél és a legfontosabb, nem bírja a ragyogó embereket. Márpedig négy szép fiú számára valóságos tűzijáték. Az arcukba nézésnek következményei vannak, amit leggyakrabban Kyohei szenved el. A szépség és a szörnyeteg fura párossá alakul. A lány ugyanis, ha kellően felhúzzák, épp olyan lelkesen és eredményesen verekszik, mint a legragyogóbb.
Szerencsére istenien főz és Kyohei, aki vagy a kinézete vagy a természete miatt veszti el sorra a munkáit, mindig éhes és soha nincs pénze. Tehát az átváltoztatás folyamatban és meneküljön aki lát, mert a horrorlányból hölgy lesz, ha mindenki bele rokkan, akkor is. Vagy mégsem?
A fiúk nem lehetnek annyira tökéletesek, mint rajzolt alakjukban, de nagyon értékeltem, hogy meg sem próbálták ezt sugározni. Viszont el tudták játszani. Minden kétség nélkül elhiszem, Kamenashi Kazuya a legtökéletesebb férfi a világon. Átérzem a szenvedését, a dühét, minden kínját. Megvettem az alakítását. Mondjuk most találkoztam először egy olyan ismertetővel, miszerint az illető foglalkozása: színész, zenész és host is egyben.
Oomasa Aya a szerepével ellentétben nagyon bájos, sőt szép. Az alakítása kellően rám hozta a frászt néhányszor. A hangjától, míg meg nem szoktam, felállt a szőr a hátamon. Olyan csodás freak volt, hogy megnyaltam utána mind a tíz ujjacskámat. Minden percét imádtam.
Laza szórakozás, viszonylagosan kevés drámával. Pont jó kombináció volt. Nem igényelt komolyabb gondolkodást, bár a tanulság azért adott. Jól csak a szívél lát az ember.
Számomra biztosan újranézős darab, valószínűleg többször is, mert egyszerűen imádtam ezt a bizarr párosítást. Arról nem is beszélve, hogy a fiúk igazán jól néznek ki nőként is...
Nos, ez a variáció egy témára, mégpedig a You're Beautifulra. Kíváncsi voltam a feldolgozásra, mert japán. Nem is tagadom. Az ázsiai nyelvek közül ez az egyik kedvencem, zenét, animét, doramát nézek ezen a nyelven, így ha másért nem, ezért kötelezővé tettem magamnak. Persze, azért tartottam is egy kicsit tőle, de megnyugtatott azon kommentek sora, amelyekben azt bizonygatták, mennyire megszerették. Hát, mi bajom lehet?
Az alaptörténet adott. Miko, az ifjú novícia, hogy megmentse bátyja álmát, beáll egy együttesbe, az A.N.JELL. -be. Fiúnak, Mionak teteti magát, bajt, bajra halmoz, ezzel az őrületbe kergeti Rent, a banda vezetőjét. Mire észreveszik mi történik körülöttünk, egymásba szeretnek. Menetközben pedig alaposan felforgatja minden bandatag életét. Hatása letagadhatatlan, ami számos problémának a gyökere és megoldása is egyben.
Már a szereplőkkel volt bajom. Mio(eredetileg Go Mi Nam) és Ren(eredetileg Hwang Tae Kyung) rendben van. A lány bájos, a srác jóképű, de a többieken néha nevetnem kellett. Shu (eredetileg Shin Woo) meg sem közelíti kinézetben azt a szintet, amit elvárnék egy ilyen szereptől. Bájos, de nem tudtam elképzelni róla, azt a fajta csendes támogatót, ahogy eredetileg megjelent. Yuki (eredetileg Jeremy) fogai totálisan csámpásak. Vékony, nem igazán érződik a karaktere, a vicces mindenkit megnevettető alakja. Nana ( eredetileg Yoo He Yi) cselszövő szerepe pedig elég gyengének tűnt. A nőnek akkora lapát fülei vannak, hogy Dumbó szégyenében elbujdosna.
Erre gondoltam először, aztán nagyon furcsa dolog történt. Valahogy nem zavart többet. Sok jelenetet átvettek, van amit gyakorlatilag szóról szóra, akad, amit kihagytak, átírtak és bizony vannak benne újak is. Az érzelmi hullámzása egyáltalán nem szélsőséges, sőt, alig, alig van, mégis nagyon bájosnak találtam.
A szereplők sokkal inkább átlagemberek, nem hibátlannak látszó szépségek, művileg tökéletesített idolok. Könnyebb velük azonosulni.
Mivel a japán doramák rövidebbek koreai testvériknél, átlagosan 45 perc körüliek, és eleve csak tizenegy részből áll a sorozat(az első epizód ugyan dupla), sejtettem, hogy lesznek jócskán kurtítások. Néhány kedvenc jelenetem áldozatul esett a forgatókönyvírók tollának, de ezek helyett kárpótlásul szolgáltak az újak. A fiúk eredetileg szerintem nem zenészek, mert alig-alig énekeltek. Jang Geun Suk hangja hiányzott, de érdekes módon a jelenléte nem. Elfogadtam, hogy mások a karakterek. Külön értékeltem, hogy meg sem próbálták leutánozni az eredeti színészeket. Ki tudná felülmúlni JGS bájos mosolyát, idegbeteg csücsörítését? Senki. Maradt belőle némi szájhúzás, csúnya nézés. Mio néha felfújja az arcát, de korántsem annyit és úgy. Ren karaktere különben nem lett annyira szélsőséges. Minden szereplőnél éreztem, hogy nem teljesen kibontott. Mivel az idő jóval rövidebb volt, egyszerűn nem fértek bele. Valamit valamiért. Viszont az igazgató személyén sokat változtattak, és meg kell mondjam, sokkal szimpatikusabb lett.
A végén rengeteg dolgot máshogy oldottak meg, a konfliktust okozó nóta helyére teljesen új került. Nem annyira dallamos, mint a koreai cimborája, de bizonyos szempontból, a nyugodtabb hangvételű sorozathoz jobban passzolt.
Összességében kicsit lassabb, kevésbé szélsőséges feldolgozás lett. A végén azért csak eltört a mécses, pityeregtem egy kicsit, ahogy normális filmeknél szokás, ahol csak a végén jön a csattanó.
Nem bántam meg. Ha nem ismertem volna az eredetit, most teljes hangerővel áradoznék róla. Így csak annyit mondok, érdemes megnézni, ráadásul Jang Geun Suk feltűnik egy rövid, öt perc elejéig.
A Yuki Kaori Blood Hound című mangájából(igen nagy vonalakban) készült dorama sorozat mindösszesen 6 részes, mivel maga a manga is csak egy kötetet élt meg. Nyilván nem volt benne több, bár én tudtam volna folytatni, de ha egyszer nem kértek fel a megírására, nincs mit tenni.
Rion középiskolába jár, csini kockás szoknyácskában, ahogy azt kell. A legjobb barátnője hagy neki egy kétségbeesett üzenetet: "Rion, segíts! Ez tényleg egy vámpír!"
Hősnőnknek nincs más nyoma, mint egy névjegykártya, mely egy Vámpír Host Klubban tevékenykedő Suou nevű férfié. Tehát elmegy, hogy megnézze magának a "vámpírt".
Rionnak különös tehetsége van hozzá, hogy bajba keveredjen. Szókimondó, temperamentumos, előszeretettel rúgja sípcsonton Suout, természetesen azzal a meggyőződéssel, hogy igaza van.
Amikor, csakhogy felhívja magára a figyelmet, összetör egy üveg Don Pérignont, adósságát törlesztendő, beáll dolgozni a klubba, mint takarítónő. Az lebeg a szeme előtt, hogy így szemmel tarthatja, a minden jel szerint gyanús hostot.
Hatalmas a döbbenete, amikor kiderül Suou valóban vámpír, aki zacskós véren él és fogalma sincsen a városban kezdődő titokzatos eltűnésekről, sem a barátnője hollétéről.
Vámpírunk egy kicsit furcsa. Az átváltozás összesen annyi, hogy letépi nyakláncát (Tisztára Rosario + Vampire hangulat), a haja úgy feltupírozódik, mint Tina Turnernek a nyolcvanas években, szeme színe kékre vált és szemfogai, amik eddig is nagyobbak voltak, mint a normális fogak, megnyúlnak. Mindez ráadásul még sokáig is tart. A gazemberek gyakran egérutat nyernek, ahogy a vámpírmonológja alatt is, ami Rion szerint egyértelműen menőzés, és mint olyan totál felesleges, de amit ő maga nagyon szeretne egyszer anélkül elmondani, hogy valaki félbeszakítaná.
Suou állítása szerint nincsenek különleges képességei, de szép lassan kiderülnek az apróságok. A teátrális, bárgyú és örök második host vámpírnak sem tökéletes. Rion továbbra is lábszáron rugdossa, veszekszik vele, mégis mindig ott van, hogy megmentse a lányt és a helyzetet.
Akiket feltétlenül meg kell említenünk, az a két rendőr. A nyomozónő, Tomoda Tomoyo alias Diana és beosztottja, Azuki. A hölgy álruhában látogatja a Host Klubbot, a férfi pedig klasszikus perverz manga alak.
A történetet és a szereplőket sem kell komolyan venni. Inkább egyfajta paródia, mint komoly krimi, de azért hullák is megfordulnak benne szép számmal. Nem hiszem, hogy vígjátéknak készül, így néhány jelenetet leszámítva, kevés ok adódik a nevetésre. Az esetek sem tartogatnak semmi különlegességet, összességében mégis aranyos.
Érdekes maga a történet felépítése is. Minden részt kétfelé szedtek. Egy bonyodalom és egy megoldó félre osztva, tizenkét, egyenként húsz- huszonhárom perces részek adják össze a hat epizódot.
Korántsem volt bennem az a fajta izgalom, mint az eddig doramáknál. Első éjszaka megnéztem belőle két részt, és amikor a szervezetem úgy döntött, ideje aludni, eszembe sem jutott fennmaradni a "még egy kicsit" effektus miatt. Aligha rágná le bárki is a körmeit. Viszont a mangákból megszokott karaktereket, jellemzően egy-egy eltúlzott tulajdonsággal, kimondottan élveztem.
Az még el kell mondanom, hogy az utolsó részre teljesen berágtam, viszont a történet érthető, az előzmények tükrében kerek, ezért ez egy bohókás, semmi különleges élményt nem tartogató, egyszer nézős sorozat. Egyáltalán nem bántam meg, hogy begyűjtöttem és bátor szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a műfajt manga formájában.
