2012. január 31., kedd

Playful Kiss

장난스런 키스 / Jangnanseureon Kiss/Mischievous Kiss

16+7 sp részes, koreai romantikus vígjátéksorozat (2010)

Az egész az It Started with a Kiss című tajvani sorozattal kezdődött. Nagyon szimpatikusnak tűnt, csak a két évadnyi, ötven részes doramát most egy picit hosszúnak tartottam. Hamarosan kiderült, hogy a 2005-ös feldolgozás a  Itazura na Kiss manga adaptációja. Gondoltam, egyszer majd, amikor nagyon-nagyon unatkozom belevágok, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, született egy jóval rövidebb koreai feldolgozás is. Nem jellemző, hogy a könnyebb utat választom, de most győzött a kényelmességem.

Oh Ha Ni, a nagyon kedves, ámbár szeleburdi, ostobácska középiskolás lány, menthetetlenül beleszeret Baek Seung Jóba, az iskola legnépszerűbb, legokosabb, legjóképűbb diákjába. Érzelmeit hamarjában be is vallja egy kis levélkében. Az epedve várt válasz meg is érkezik. A fiú leosztályozza a helyesírását és széles közönség előtt adja vissza. Épp csak nem buktatja meg. A szerelem azonban örült dolgokra képes. A megaláztatás ellenére Ha Ni tovább remél.

Amikor a házuk egy apróbb földrengés következtében összeomlik, édesapját megkeresi egy régi iskolatársa és meghívja lányával együtt magukhoz. Hatalmas a döbbenet, mikor kiderül, hogy a nagyon kedves család nagyobbik fia nem más, mint a legrátartibb, legkiállhatatlanabb, legédesebb srác a világon, Baek Seung Jo.

A lány soha nem álmodott efféle csodáról, ahogy arról sem, hogy követni kezdi a fiút mindenhova. Már a puszta léte is irritálja szerelmének tárgyát, szó sem lehet arról, hogy az iskolában kiderüljön, egy tető alatt élnek.

Vannak azért a helyzetnek előnyei is. Baek Seung Jo édesanyja teljes mellbedobással támogatja a lányt, jó néhány kellemetlen percet okozva ezzel a fiának, aki nem is igen érti, mit akarnak tőle. Ráadásul miután Baek Seung Jo és Oh Ha Ni a nyilvánosság előtt fogadást köt egymással, a lány nem kevés szemtelenségről tesz tanúbizonyságot, hiszen a fiú tulajdon segítségét kéri a nyerés érdekében. A pofátlanságnak is van határa! Vagy nem?

Az ötödik rész magasságában úgy éreztem, ha nekem kéne ezzel a lánnyal együtt élni, és így követne meg rám akaszkodna, én bizony addig ütném, amíg mozog. Viszont nézni nagyon szórakoztató volt. Jókat nevettem a szerencsétlenkedő, álmodozó Ha Nin,aki akaratlanul folyton bajban csücsül, és a pufogó, a helyzettel megbirkózni képtelen Seung Jón.

Nagyjából a kilencedik rész magasságában azt gondoltam, most már ideje lenne változtatni valamin, mert a következő rész szórakoztatóból unalmasba fordulhat, de úgy tűnik ezzel a készítők is tisztába voltak. Pont jókor, jó helyen csavartak kicsit a sztorin, így a színvonal is maradt, haladtunk is előre.

Kim Hyun Joong meglehetősen édes ebben a szerepben, de hiába na, ő egy édes pasi! Az énekes, színész természetesen a sorozat leghíresebb betétdalát énekelte fel; és bár nem ide tartozik, azért hadd jegyezzem meg, nagyon szeretném, ha a koreaiak befejeznék végre a száj plasztikákat, ha már úgyis mindent átszabatnak magukon.

A női főszerepre úgy hírlik, eredetileg a You're Beutifulból is ismert Park Shin Hye-t kérték fel, de ő nem vállalta el. Őszintén megvallva, egyáltalán nem bánom. Tudom, hogy ő Ázsia kis üdvöskéje, de Jung So Minnél  szerintem csak gyengébb lehetett volna.

A speciál részekért akkor is érdemes lett volna végignézni az egész évadot, ha az különben nem tetszett volna( szerencsére erről szó sincs), mert azok aztán valami zseniálisak lettek. A tízen-egynéhány perces kisfilmek YouTube felhasználásra készültek. Nem kell megijedni, van fent vagy negyven, de ezek zömében a forgatást mutatják be. Mivel így nagyon tömörített a sorozat, úgy döntöttem,  mégiscsak megnézem majd a nagy elődöt. Ugyanis a második évad, ami ott 20 rész, itt csak 7 speciál epizódot kapott, pedig néztem volna még belőle jóval többet. Ráadásul több év történetét öleli fel, így nyilván sokkal részletesebb is.

A kitartásról és céltudatosságról szól ez a sorozat. Megspékelve egy jó adag romantikával, nevetéssel, némi drámával. Bár a YB-hez viszonyítva negyed olyan szélsőséges sincs,  és egészen másfajta érzelmeket váltott ki belőlem, tény, hogy kihagyhatatlan.

8,5/10



One more time. Spoileres kissé, nem vállalok felelősséget!

2012. január 23., hétfő

#szerintem

Tegnap éjfél előtt jutottam el addig, hogy elolvassam pikkusisko aznapi bejegyzését. Örömmel töltött el, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, valaki, aki bár máshogy fejezi ki magát, mégis nagyjából ugyanazt mondja. Az öröm úgy láttam kölcsönös volt. Virtuálisan meglapogattuk egymás lapockáját, mert végre nem vagyunk egyedül. A gondolatot továbbfűzve arra jutottam: " Az ember igazából sosincs egyedül, legfeljebb nem feltételezi a körülötte levőkről, hogy osztják a véleményét. "

Rengeteg alkalommal derült ki, hogy a velem szemben ülő hasonlóan gondolkodik bizonyos dolgokról, csupáncsak nem tudtam vagy mertem szóba hozni. Valahogy megszoktam már, én képviselem a külön kategóriát. Ahogyan azt is, hogy sokan furcsán néznek rám, amikor beszélek, így nem is igen töröm magam. Akkor mégis miért csodálkozom rá valakire, amikor helyeslően bólint? A kérdés koránt sem költői, teljesen mindennapos, ahogyan a válasz is. Mert nem beszélgetünk, mert nem ismerjük egymást. Én például, a látszat ellenére, nehezebben nyílok meg másoknak. Alighanem ezzel a zsigeri bizalmatlansággal születtem és bár órákat tudok beszélni a semmiről, a lényeges kérdéseket meg sem karcolom.

Nyilván a neveltetésem sem segített.  Vegyük például azt, ami ismereteim szerint a legtöbb családban elhangzott: nem kell mondogatni, hogy szeretlek, úgy kell élni, hogy érezzék! Igen ám, de van egy csomó ember, nagyjából mindenki, aki önértékelési zavaraik következtében nem érzi. Számukra szükséges, hogy időről időre valaki elmondja. Az ember már csak ilyen.  Így aztán állandó problémát jelent a kapcsolataimban, hogy megnyugtassam aktuális életem értelmét, én bizony szeretem, csak azt hittem, érzi. Hát... nem feltétlen érezte.Vérkín volt, mire megtanultam kimondani. No nem kellett beírnom a naptáramba, mint ahogyan a születés-, és névnapokkal teszem, de tettem egy mentális feljegyzést. Egy idő után az agyam automatikusan jelzet, ha benne volt a levegőben a vallomás ideje, vagy ha egyszerűen túl sok idő telt el az előző alkalom óta.

Persze nekem mindent fel kell írni.  A különböző családi sátoros ünnepeket is képtelen vagyok megjegyezni (születhetett volna mindenki egy napon), azaz erősen támaszkodom a különböző kalendáriumokat kezelő alkalmazásokra.

Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha az ember odafordulna a másikhoz és egyszerűen csak kimondhatná, amit gondol. Emlékszem egy tavalyi beszélgetésre. Egy kollegám megtisztelt  a bizalmával és elmesélte a problémáját. Tanácsot nem tudtam neki adni, de meghallgattam és mivel érzékeltem mennyire vibrál az idegességtől, arra biztattam, hogy találjon valamit, amivel le tudja vezetni a feszültségét. Általában, ha nyugodt az ember, észreveszi azokat a lehetőségeket, amik mellett elsétálna, mert semmi mással nem foglalkozik csak saját magával. Megkérdezte, én mit csinálok, hogy ilyen nyugodt vagyok. Kicsit vacilláltam mielőtt feleltem volna. Az, hogy az ember vallásos, leggyakrabban kétféle reakciót vált ki, közönyt, vagy döbbenetet. Ha egy adott közösségbe jársz nap-nap után, ott ismernek, tudják, de ha ismeretlenekkel beszélgetsz ilyen, a mai világban kényes témákról, gyakran látod a hitetlenségüket. Akadt olyan is, aki egyenesen azt mondat:  én azt hittem, te egy felvilágosult nő vagy!

Ezekre mondom azt, hogy a hit nagyon fontos. Az hajtja előre a világot. Csakhogy a hit, csakúgy mint az emberek, különbözhetnek. Mindenki másban hisz. Sokan a tudományban, mások önmagukban, néhányan a pénz hatalma előtt borulnak térdre, és vagyunk mi, akik Istent hisszük. Mi ezzel a baj? Ha találsz valamit, bármit, amitől erőre kapsz, számít mennyire hat nevetségesnek mások szemében?

Tehát egy másodperc tétovázás után elmeséltem, hogy az én nyugalmam Istentől ered. Nem térítgetek, ezért nem mondtam,  hogy járjon templomba, főleg mert én sem teszem. Fusson, ússzon, meditáljon, olvasson. Mindegy mit csinál, ha az jó eredménnyel jár.
Rám nézett és azt mondta: "A múlthéten templomban voltam. Nem csináltam semmit, nem imádkoztam, csak ültem ott és nagyon jólesett."

Nagyjából az utolsó ember volt, akiről feltételeztem volna efféle gondolatokat és újra megerősödött bennem az, amit minidig is tudtam, hogy inkább nem kellene feltételeznem semmit sem. Ha már magamat bedobozolom másokat hagyjak ki belőle. Ha beszélgetnénk, ha figyelnénk egymásra nem lepődnénk meg lépten-nyomon azon, hogy mások is élnek, gondolkodnak, éreznek. Azért mert akad néhány apróság, amiben hasonlítunk, még egyediek maradunk.

Szóval mi lenne, ha most mindenki odafordulna a mellette ülőhöz és kimondaná az első dolgot, ami eszébe jut? Szinte látom a 7-es buszon nyomorgó tömeget, ahogy egy pironkodó tizenéves elmeséli a hozzá préselődő, anyja korabeli hölgynek, hogy ő bizony szereti a fémkiegészítőket itt meg ott, vagy hogy megbukott matekból harmadikban. A szülei pedig elvesztették a Skálában mikor öt éves volt, és az egész napot egy nem túl illatos, mogorva hölggyel töltötte, aki percenként bemondatta, hogy találtak egy gyereket. Kinek hiányzik?

Sokan furcsállnák, mert ez ellenkezne azokkal a normákkal, amiket belénk sulykoltak, pedig mennyire jó lenne ennyire szabadnak lenni! Mégis vigyázzunk arra, mit kívánunk, mert amikor megkapjuk rendszerint nem tudunk semmit sem kezdeni vele. Esetleg kiderül, hogy nem is ez volt az, amire vágytunk.

Egyenlőre tehát nem marad más, mint az érzés, hogy vannak még hozzám hasonlók, csak nem látom őket. Érdeklődni, kérdezősködni biztosan nem fogok. Mindenki válaszára meg pláne nem vágyom. Ezért továbbra is megtartom magamnak a gondolataimat, vagy a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elvét folytatva, kiblogolom. Aztán meg rácsodálkozom embertársaimra. Kispolgári korlátaimtól ugyanis legfeljebb annyira futja, hogy néha kinyújtom valamelyik végtagomat a saját határaimon túlra. Talán nem jár arra senki egy baltával, hogy méretre szabjon...

2012. január 22., vasárnap

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

Ismét egy Murakami, tehát a cicás könyvjelzőm aktív használtra jelentkezett.

Most, hogy már vége, nehéz megfogalmazni a könyv lényegét. Murakamival mindig így járok, mert annyira a lényemmé válik, hogy nehéz lefeszegetni az apró kis részeket és megnevezni, ez lenne csodaország. Jó, lehet, meg tudom különböztetni a könyv elemeit egymástól, de leírni, hogy más is értse... Nos, ehhez kevés a tehetségem.

A könyv páros és páratlan fejezetekből áll. Párhuzamosan két történet fút egymás mellett, helyenként válaszolva, kiegészítve a másikat, mégis teljesen elszeparáltan.

A páratlanok A keményre főtt csodaország címén nyomon követik főhősünk, a numerátor életét. A helyszín Tokió, bár egy kissé furcsa aspektusból. A Rendszer létrehoz egy új titkosítási eljárást, hiszen az információ hatalom, amit a numerátorok végeznek átmosással vagy keveréssel. Az így kapott adatok feltörhetetlenek. A kulcs a numerátor agyában van, de mivel ő maga sem ismeri, elárulni sem tudja.

Hősünk kap egy megbízást, ami kissé szokatlan úton jut el hozzá, de a megbízóhoz vezető út is nagyon különös. Nem elég, hogy szinte hihetetlennek tűnő kutatási anyagokat kell kezelésbe vennie, az ügyfél az adatok keverését kéri, azt az eljárást, amit a Rendszer maga letiltott. A fizetés azonban búsás, a papírok látszólag rendben vannak, így neki lát a munkának.

Az adatoknak azonban komoly értéke van, és mint ilyenért, mindig akad valaki, aki harcol. A Rendszer ellenlábasa a Gyár. Ez utóbbi mindent megtesz, hogy megszerezze az adatokat. Hősünk mire észbe kap, nyakig ül a numerikusok (Rendszer) és a szemiotikusok (Gyár) között folyó küzdelemnek. Az életéről van szó, tehát próbál talpon maradni, miközben menthetetlenül sodródik a végzete felé.

A páros mellékletek Világvégére vezetnek. Érdekes hely. Magas falak védik. Hogy mitől pontosan az rejtély. Csupán a madarak jutnak át rajta, és talán nem is kint, csak bent akarják tartani az embereket.

Az új jövevény, mint minden új, az álomfejtés feladatát kapja.  A városban ugyanis mindenkinek meg van a maga dolga. Nem kérdezik miért, csak végzik, mert nem az eredmény, csupán a munka lényeges. Az őr felügyeli a ki és bejárást, ez az ő területe. Behajtja az egyszarvúkat, akik békésen legelésznek, őrzi a várost, eligazítja az újonnan érkezőket és a legfontosabb, leválasztja róluk az árnyékukat.

Az immáron árnyéktalan álomfejtő megpróbál beilleszkedni a nyugodt életritmusú helyre. Talál új ismerősöket, talán még szerelmet is, de nem olyan mint a többiek. Amíg él az árnyéka, addig a lelke csak a sajátja, de a többiek már nem rendelkeznek lélekkel. Nem lesznek ettől rossz emberek, csak kevésbé értik meg őt, mert nincs mivel együtt érezni.

Tipikus Murakami. A misztikum már az első lapoktól jelen van. Mindkét szereplő neve ismeretlen, ahogyan másé sem derül ki, és bár minden fejezetet a főszereplők szemszögéből ír, az igeidők különbözőek.

Rengeteg a zenei és irodalmi utalás. Numerátorunk főz, tudjuk mit eszik, mit szeret, megismerjük a gondolatait. Ahogy megszokhattuk teret kap a szexualitás és épp ez a pont, ahol a páratlan jeleneteket is két csoportra lehet osztani. Kapunk ugyanis két női karaktert. A könyvtárosnőt és a professzor unokáját. A nők felváltva jutnak szerephez. Az egyik a valósághoz, míg a másik csodaországhoz köti hősünket.

Természetesen egy nyúlfarknyi mondatot áldozunk a macskáknak is.

Az elején felmerülő kérdésekre néhány későbbi fejezetben kapunk választ, de ez egyáltalán nem zavart. Fogalmam sem volt arról miről beszélnek, mi az a  numerátor, kik a szemiotikusok, arról meg pláne nem, hogy hogyan kerülnek képbe a setétek. Rejtély, mi a csuda van az egyszarvúakkal, és miért nyugtat meg valakit, ha elveszíti a lelkét. Ahogy a párhuzamos életek haladnak, mindenre megérkezik a válasz a maga sajátos, lassúdad, Murakamis módján.

9,5/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György

2012. január 9., hétfő

Ra.One

रा.वन

154 perces indiai sci-fi akciófilm (2011)

rendezte: Anubhav Sinha

szereplők:

Nos, nem igen nézek bollywoodi filmeket, de ez a film a bemutatója alapján felkeltette az érdeklődésemet. Szuperhősök Indiában? Ó! Ezt látni kell!

Shekhar Subramaniam feleségével és fiával Londonban él és számítógépes játékokat tervez. Nehezen talál hangot a kamaszodó Prateekkel, akinek egészen más felfogása van az életről, mint Gandhit példaképnek tartó papának. Nyilvánvalóan nehezíti a helyzetet, hogy Angliában élnek, így még nehezebb elfogadni a kulturális különbségeket. Shekhar, csakhogy imponáljon fiának, aki szerint a gonoszkaraktereket sokkal ütősebbre kellene alkotni, mert ők az igazán menők, új játékában megalkotja Ra.One-t. A negatív hős erősebb, képes befolyásolni az emberi elmét, felvehet női és férfi alakot egyaránt, képes tanulni a hibákból, ellenfelektől, azaz fejlődik.

Mivel mindenkinek kell egy ellenség, létrehozzák G.One-t is, akit külsőleg Shekharra hasonlít és ő a jófiú. A játékosok egy interaktív ruhába bújva az ő bőrébe kerülnek és így harcolhatnak. Prateeket leveszi a lábáról apja játéka. Míg mindenki a bemutatón bulizik, a fiú Lucifer néven ki is próbálja, majd az addigra teljes öntudatára ébredt Ra.One-t teljesen fel is húzza azzal, hogy faképnél hagyja a játék közepén.

Ra.One, akinek ez nem egy játék, hanem az élete, hála egy új találmánynak (a körülöttünk repkedő temérdek hullámokat kihasználva bármilyen tárgy fizikailag megjelenthető ) kikacsint a valóvilágba. Levág egy kis felfordulást, rombol,  gyilkol, keresi Lucifert, hogy befejezze a félbemaradt ügyüket. Shekhar, hogy mentse a fiát, magára vállalja a játékos szerepét. Bár lebukik Ra.One mégsem kegyelmezz neki. Prateek  tudja, az apja nem balesetben hallt meg, de egy dolog tudni, és megint más bebizonyítani. G.One-t életre kell kelteni, szükség van valakire, aki szembeszállhat a gonosszal. Csakhogy a hős sokkal gyengébb ellenfelénél. A pozitív kimenetelre nincs semmi garancia...

A film hosszú. Két és fél órás majdnem, szóval tényleg nem rövid. Érdekes, hogy elröppent az idő! Bár kicsit problematikus volt a kezdet. Már a felirat beszerzése gondot okozott (Angolról beszélek, de a magyar is készül. Katka50-nek csak az átnézés van hátra. Érdemes látogatni a feliratos oldalakat.), mert a filmhez tartozó brutálisan csúszott, ráadásul hiányoztak belőle komplett párbeszédek. Szóval igazi kaland volt, de a végén csak találtam egy használhatót, amiben csak néha bukkantak fel krikszkrakszok. A nyelv meg ugyan hindi, de egy vagon angol szóval megspékelve. Remélem Indiában nem így beszélnek, mert enyhén kaotikus. Az első, amitől mégis  petúniára ültem, már egyből a szponzoroknál bekövetkezett. Az egyik támogató ugyanis a McDonald's. Höh! Ez bizony jól indul.

Shahrukh Khan  titulusa: Bollywood királya. Rengeteg filmben játszott, kasszasikereket szállít, a nők odáig vannak érte. Nem is igen értettem. Hogy van az, hogy  a nők szépek, de nincs egy fél jó pasi sem? Aztán jött a második szerepe, rövid haj, néha kék szem, brutálisan kigyúrt test. Azt kellett mondjam: Medve anyám! A jó pasitól még mindig odébb van, de így már legalább értem a visítás tárgyát.

Sem színészi sem trükkfelvételek tekintetében nem kell szégyenkezniük. Teljesen rendben van. Legfeljebb az lehet a furcsa az európai szemnek, ahogyan megjelenítenek dolgokat. Például az akció jelnéteket száma sokkal alacsonyabb, mint eredetileg reméltem, viszont ami volt, abba bele sem lehet kötni. Mivel alapvetően nem szuperhősökről, hanem játék karakterekről van szó, van néhány mozzanat, amit nem feltétlen sorolnék az emberi mozdulatsorok közé, de ebben az összefüggésben teljesen rendben vannak.

A szereplők időnként táncolnak és énekelnek, nem azért mert zenés film. Ez Shekhar egyéniségéből adódik. Hogy folyamatosan biztosítsa feleségét a szerelméről, énekel és táncol neki (kedves ötlet), amit minden kollégája, ismerőse, barátja tud, így muszáj neki megfelelni a képnek. Ergo, énekel és táncol.

Sokat nevettem rajta. Lehet, hogy több poén is lett volna, ha értek is valamit az indiai kultúrához, de alapvetően így is tetszett. Sokat foglalkoznak a család életével, tagok közti ellentmondásokkal, G.One karakterével. Nem lelki boncolgatás szinten, de a beilleszkedés, szokások, furcsaságok azért előjönnek. Különben a film nagyjából egyharmada Angliában játszódik, csak ezután költöznek vissza.

Ra.One-t játszó Arjun Rampal teljesen meggyőzött. A film jelentős részében nem látszik az arca, viszont maga  a karakter is érdekes. Armaan Verma (Lucifer/Prateek) első filmes fiatalember, de lehet érdemes lesz jobban odafigyelni rá. Kareena Kapoor számomra kimondottan szép. Nem tini lány ugyan, de a játéka, a kecsessége egyaránt meggyőzött. Nem véletlen nyert egy vagon díjat. Ami különben a színészek nagy részéről elmondható. Ez minden idők legdrágább bollywoodi filmje, a legismertebb nevekkel megspékelve. Talán nekünk nem sokat mondanak, de az érában taroltak ezzel a kombinációval.

Rendesen felépített történettel találkozunk. Megmagyaráznak mindent. Hogy elhisszük-e, az más kérdés, de ez csak egy film. A forgatókönyvnek vannak apróbb hiányosságai, de ezt szintén ne vessük a szemükre. Ennél sokkal gyengébbet is láttam parádés amerikai szereposztással, ami után úgy érzetem, csak vesztegettem az időmet. Semmiképpen ne kövessük el azt a hibát, hogy az ismert akcióhősöket alapul véve hasonlítsuk őket össze és vissza. Ez egy teljesen más történet. Minimum három különböző stílus keveredik a két és fél órában. Így, amikor pontozom, igyekszem nem a hollywoodi nagy testvérekre gondolni. Nekem tényleg tetszett. Elgondolkodtató, szórakoztató és látványos volt. Elbírt volna több akciót, de ne legyünk telhetetlenek. Van benne dráma (minden szuperhős hamuból születik), vígjáték, zene, akció.Van még hova fejlődni, de egész jó volt kezdetnek.

Lehet, hogy ezek után elkezdek indiai filmeket is nézni?

8/10


2012. január 8., vasárnap

Sherlock 2.évad

Nem szoktam angol vagy amerikai sorozatokról írni, mert így is rengeteg oldal foglalkozik velük, aligha tehetnék hozzájuk bármit, de most az elragadtatottság szól belőlem, amikor azt mondom: Te jó szagú málnabokor! Ez valami brutális kezdet volt!

Már az előző évadot is kedveltem, bár inkább a téma iránti rajongásom adott 8-9 pontot a tízből, de most teljesen levettek a lábamról. Nem tisztem az alkotókat dicsérni, mert ezt nálam sokkal pallérozottabb elmék megtették már(mindenki nézze csak meg a stáblistát), de elég, ha annyit mondok: ezt bizony még Sir Arthur Ignatius Conan Doyle is szeretné!

A modern korral való vegyítés valami olyan bizarr kombinációt hozott össze, ami megvett kilóra és ha lehet még rá is húzott egy lapáttal.

Az eredeti történeteteket alapul vevő feldolgozásban mindenki megtalálhatja, a számára kedvezőt. Van itt rengeteg Holmes, hűséges Watson, már majdnem jó Mycroft.  A karakterek fiatalabbak ugyan, de üsse kavics. Az sms-ek mellett igazán senki sem akadhat meg efféle apróságokon.

Csupán az első öt percért jár némi kis pont levonás, de különben, ha tartani tudják ezt a szintet, számomra az utóbbi évek legjobb sorozata lesz.

Sherlock 2x01 - 9,5/10

Sherlock 2x02 - 10/10

Sherlock 2x03 - 10 a köbön/10

Teljesen hatás alá kerültem. Körülbelül két órát ültem sokkos állapotban és nem hittem el, hogy vége lett az évadnak.

Hiába tudtam mi lesz a végkimenetel, hiszen ismertem az alaptörténetet, azért brutális hirtelenséggel petúniára csüccsentem tőle. Ez már-már emberkínzás! Mikor lesz már jövő nyár?!

2012. január 7., szombat

Nem marad más

Elmentem vásárolni. Ebben önmagában nincs semmi meglepő, szükségletei mindenkinek vannak. 4246 forint volt a számla. Még csak nem is ettől vontam fel a szemöldökömet.

Történt ugyanis, hogy a végösszeget étkezési utalvánnyal kívántam rendezni, így kiraktam a pultra hat, azaz 6 darab 500-as, négy, azaz 4 darab  300-as névértékű papírocskát és az egészet megfejeltem egy fémesen csillogó ötvenessel. A pénztár mögött álló hölgy bájosan mosolygott. Láttam, hogy egy pillanatra elmentek neki otthonról, mármint kihunyt szeméből a kedvesség fénye és a helyét a vaksötétség vette át. Már épp kezdtem aggódni, amikor előkapott egy számológépet, majd tüstént elkezdte összeadni a címleteket.

Nos, távol álljon tőlem, hogy magamat holmi matekzseninek tituláljam.  A tény az, hogy állandóan kegyelemkettesen tengődtem, és ha a matekszakos kolleginám kiakad a tanítványán, rajtam tesztel (mert ha én megértem, akkor ugye nem vele van a baj), de ez számomra is meglepő volt. A ránézésre nyolc-tízévnyi korkülönbség kezdett aggasztani. Ha ő a jövő reménysége, mégiscsak be kell szereznem a szeppukuhoz szükséges tört, a tantó méretű szamuráj esernyő helyett.


Emlékszem, hogyan visítottam ezen a képen, de most már nem is találom olyan viccesnek. A pántocska alá tűrt pénzecskéket ugyanis meg kell számolni. Senki se merje leszólni többé a sztriptíztáncosokat, hiszen ők segédeszköz nélkül tudják, mennyi van  a tangában!

Az eset tanulsága, a kislány előbb-utóbb tetemes hiányt fog összehozni, de táncolni sem mehet el, tehát az ennyire rossz képességű tanulóknak nem marad más, csak egy vezetőbeosztás...

2012. január 6., péntek

Sherlock Holmes 2. - Árnyjáték

Sherlock Holmes: A Game of Shadows


amerikai akciófilm, 129 perc (2011)

rendező: Guy Ritchie
író: Arthur Conan Doyle
forgatókönyvíró: Kieran Mulroney, Michele Mulroney
zeneszerző: Hans Zimmer
operatőr: Philippe Rousselot
producer: Susan Downey, Gary Goetzman, Dan Lin, Joel Silver, Lionel Wigram
vágó: James Herbert

szereplő(k):
Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes)
Jude Law (Dr. John Watson)
Jared Harris (Moriaty professzor)
Noomi Rapace (Sim)
Rachel McAdams (Irene Adler)
Kelly Reilly (Mary Morstan)
Geraldine James (Mrs. Hudson)
Stephen Fry (Mycroft Holmes)

Újra együtt az álom trió! Na, eddig jó! Guy-Robert-Jude már bebizonyították, hogy mindent visznek, tehát nagyon magas elvárásokkal érkeztem tegnap este a vetítésre. Azzal ugyan tisztában voltam, akármekkora rajongója is vagyok a deduktívan elemző nyomozónak, hogy a feldolgozás csak nyomokban tartalmaz Sherlockot, mégis olyan erős ez a kombináció, amiért hajlamos vagyok megfelejtkezni a történet kifacsarásáról.

Dr. Watson az esküvőjére, Moriaty minden idők legnagyobb gaztettére, Holmes pedig ellenlábasának elfogására készül. Mindenki teszi a dolgát gőzerővel. Sherlock nyomozása szerteágazó, szövevényes, koránt sem meglepő, hogy nem csupán ellenfele, de fivére, Mycroft is szemmel tartja.

Eközben a felettébb érdekesen alakuló legénybúcsú után, az ifjú pár nászútra indul. Nincsenek felkészülve sem Moriaty katonáira, sem Holmes megjelenésére. Watson bármennyire szeretne kimaradni, már nem teheti meg, így még utolsó utáni alkalommal  kézbe veszi a revolverét és harcba száll barátja oldalán.

Guy Ritchie legzseniálisabb húzása volt Holmes szerepét Robert Downey Jr.-ra osztani. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a mi utánozhatatlan elméjű detektívünk nem kimondottan jófiú. Iszik, drogozik, önpusztító életmódot folytat. Példának okáért kokainnal kísérletezget minden olyan esetben, amikor unatkozik.  Márpedig ez nyomot hagy az arcon és a jellemen egyaránt. Így Downey Jr., a borostás, züllött, adott esetben mosdatlan, szakadt alakítása szerintem minden idők legjobb Holmesa. Lehet velem vitatkozni, de azt leszámítva, hogy kissé nyúlánkabb alkatnak gondoltam, nagyjából ilyennek képzeltem gyerekkoromban. Watson számomra a hiszékeny, lassú felfogású, de jóindulatú barát, aminek Jude Law nem felel meg tökéletesen, jellemében inkább Holmeshoz igazították, mégis nagyszerű figura lett, ami egy ilyen akció központú feldolgozásban nemcsak fontos, de szükséges is.

A történet igen nagy vonalakban ugyan, de  Arthur Conan Doyle Az utolsó eset című novellájára épül. Legalábbis annak a végére (aki nem olvasta, szégyellje magát).

Jared Harrisra először rá sem ismertem, nagyon megzavart a szakáll. A magyar hang viszont egyáltalán nem illett magához a karakterhez. Moriaty professzorként hiába nagyszerű, ha egyszer az alakítást agyoncsapta egy karakterben idegen hang. Stephen Fry tökéletesen hozta az elvárhatót, az ő esetében is igaz, hogy egy nagyjából harminc évvel fiatalabb színész igen nagy nehézségek árán tud csak megfelelni a szinkronszerepnek.

Noomi Rapace sajnos akármit tesz, ilyen produkcióval örökre tetovált lány marad. Nem láttam különösebb érzelmeket az arcán. Az antiszociális Lisbeth Salanderhez ez kitűnő, de egy tüzes cigánylány szerepére valamivel több kéne. Tudom, megint kötözködöm, de amennyire imádtam abban a karakterben épp annyira volt idegen a mostaniban.

Ez egy igazi Guy Ritchie film, nagyszerű szereposztással, rengeteg poénnal, remekbe szabott akciójelenetekkel, fantasztikus képi világgal. Ennek ellene számomra kissé vérszegényre sikerült. Megbocsáthatatlan, amit Mycroft, aki öccse szerint sokkal kiválóbb elme, mint ő maga, karakterével tettek. Szórakoztatónak ugyan szórakoztató, de minden rajongó számára főbűn. Kicsit soknak találtam a viccelődést, nem volt viszont elég erős a forgatókönyv. Néha egyik eseményből csak úgy átcsöppenünk a másikba. Magyarán a történet gyenge és még kevesebb benne Holmes.

Szeretnék magas pontot adni, mert szeretem és mert jóindulatú vagyok. Még csak azt sem mondhatnám, kár megnézni moziba. Érdemes, mert szórakoztató, mert pörgős, mert a trió megint üt, de hagyott hátra valami ürességet. Míg az első rész extázisba hozott és jó néhányszor ismételtem, ez megfelelt egynek. Jó, de messze nem kitűnő.

Bevallhatóan meghasonlottam, hiszen akciófilmnek remek, Holmesnak gyenge.

7,8/10
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...