2013. március 30., szombat

A burok, avagy itt állok kötéllel a nyakamon, valaki rúgja ki a széket

Nem vagyok hajlandó energiát fektetni ebbe a bejegyzésbe. Még a kép beszúrására is sajnálom az időt, ugyanis a film témáját tekintve bleeeee, terjedelmére meg túúúúúl hosszú.

Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ezért még fizettem is! És még csak nem is foghatom a színészekre. Ők aztán eljátszottak minden érzelmet becsülettel, amit a forgatókönyvíró, az a kretén, akinek nem is nézem meg a nevét, mert képes lennék rontást küldeni rá, leírt nekik. Ezzel csak és kizárólag egy a probléma, ennél még a rögtönzés is jobb lett volna.

Hónapokig tartott mire elfogadtam, hogy ennyire nem a karaktereknek megfelelő színészeket választottak. Aztán megrántottam a vállam, hiszen a külső nem minden, és talán ezzel még jobb is lesz. Élesebb ellentétek, kontrasztosabb játék. Megint naiv voltam. Fogták ezt a zseniális könyvet, kihúzták belőle a hajtó és szerelmi száll kivételével szinte az összes cselekményt, persze a maradékokat gondosan átírták, és vászonra hányták. A könyv ismerete nélkül totálisan értelmetlen és követhetetlen a sztori, hatalmas logikai buktatókkal, azaz a logika teljes hiányával. Egy katyvasz, amit akárhonnan is nézünk, tutira találunk benne sárgarépát.

Ha valaki erre azt mondja, neki tetszett, akkor azt kell feltételezzem, soha, de soha nem értette meg A burok mondanivalóját, és még mindig ott tart, hogy Team Ian meg Team Jared. Semmi, ahogyan mondom semmi, nem jelent meg abból, ami a történetet egyedivé, érdekessé teszi. Csupán egy lagymatag szerelmi háromszög lett, furcsa köntösben. Ennél bármelyik mangaka jobban ír és rajzol fél perc alatt, méghozzá hátrakötött kézzel!

Ahol van fantázia, ott a tucat is lehet izgalmas, ahol meg nincs... Nos hiába a számítógépes trükkök tucatja. Meg lehet oldani mindent erőből, ahogy itt tették, de csak halkan jegyzem meg, időtlen idők óta léteznek maszkmesterek, akik még a dolgukat is értik.

Ian a semmiből egyszer csak beleszeret Vándorba, Jared meg csak úgy elfogad mindet, nincs konfliktus, nincs történetírás, nincs itt semmi. A szerelem fontos, de nem a legfontosabb, és bár a könyv nem hemzseg az akciókban, azért ennél lényegesen pörgősebb. Egy dráma, aminek a nyakába akasztottak egy ide köpjetek táblát, és most kénytelen mártír arccal tűrni a megaláztatást.

A villamoson percekig hallgattam, majd felsóhajtottam, ezt megismételtem többször, és a végén elnézést kéretem Luke-tól, amiért elcipeltem rá. Tényleg azt hittem, azt gondoltam jó lesz. Oké, nem olyan, mint a könyv, de legalább nézhető! És még ez az egyszerű óhajom sem jött össze. Képtelen vagyok lepontozni, mert mínusz nincs, és nem tudom kellően kifejezni az utálatomat. Mert bizony most, bár rám nem jellemző, utálkozom és még fröcsögök is.

Újabb darab a kár volt címke alá. Láttam már rossz filmeket, ezt viszont nem tudom és nem is lehet megbocsátani.

2013. március 29., péntek

Jim Butcher: Pusztító vihar

Na most például én nem is tudtam erről a könyvről! Nem emlékszem rá, hogy valahol is szembejött volna velem, a Molyt leszámítva. A reklámjába sem fulladtam bele (bezzeg a Szürkék...), pedig néhány éve, még amikor én is rendes tévénéző voltam, rajongtam az AXN műsorán futó Dresden aktákért.

Harry Dresden az egyetlen hirdetések útján fellelhető varázsló. Ráadásul igazi. Nem árul bűvészkellékeket, de még csak zsákbamacskákat sem. Hogy ki tudja fizetni a számláit rendőrségi szakértőként dolgozik, de ez épp csak hideg vízre elég. Amikor egy leendő ügyfele azt szeretne, hogy keresse meg a férjét, a díj reményében igent mond, bár általában csak eltűnt tárgyakkal foglalkozik.

Ezalatt Murphy nyomozó rejtélyes gyilkosságba botlik, és szüksége van a szakértőjére is. Szegény Harry feje most aztán főhet. Van egy eltűnt férje, két hullája, akik minden jel szerint fekete mágia áldozataivá váltak, és a tetejében még egy maffiózó, valamint némi drog is belekerül a játékba. Hogy minek és mihez van köze, arról senkinek nincsen halvány fogalma sem. 

Szerettem, de tényleg. A könyv hozta a sorozat hangulatát, és persze azt kéne mondanom, a sorozat igazodik a könyvhöz, de már annyi éve eltelt, és egyszerűen nem emlékszem mindenre. Mindenesetre adva voltak  Hanrry belső monológjai, amivel nem csak a mágiát, a természetfeletti lényeket magyarázza, hanem bizony az életet is.

Fanyar, sajátságos humorát fel-fel villantja, de nem okoskodik. Különös tehetsége van ahhoz, hogy bajba keveredjen, ami nekünk jól jön, hiszen ez egy soroztat első kötete, de  néha érezhető, hogy ő maga, még ha tudja is, most hibát követ el, csak törtet előre. Nem az a megadós, behódolós fajta, bár gyakran azért szívesen lenne valahol máshol.

Erkölcsei megingathatatlanok. Ez tulajdonképpen példaértékű, mind a varázslók, mind az emberek előtt, mégis csak problémája származik belőle. Miért? Az egyszerű válasz, hogy Jim Butcher nyugodtan írhassa, a hosszabb, hogy igazából senki, de senki nem szereti a másmilyeneket. A különbözőség talán gyönyörködtet, de gyakran csak feszültséget szül. Ezért Dresden egyértelműen hű marad önmagához.

Már most fáj, hogy 2011 óta nem tudták kiadni a 2. részt magyarul, így kénytelenen leszek angolul folytatni, pedig megvoltam elégedve a fordítással. Legalábbis a szöveg szép, folyamatos és magyarul tökéletesen érthető. A férfi író ellenére női fordítót kapott, aki nem zsúfolta tele érzelmekkel és semmire sem jó kifejezésekkel. Korrekt, klassz munka.

A kiadás ügyében pedig ott lehet a kutya elesve, hogy ugyan a Wizard Bookshoz tartozik, de az Ad Librum adta ki. Nem fektetnek a reklámba. A kiadónak ugyanis nem vág a profiljába költeni. Eleve nem értem, hogy került hozzájuk, és ha már kiadták az elsőt, miért van ősidők óta előkészületben a következő? A Wizard Books egyáltalán létezik még? Oké, nem kell nekem mindet tudni!

Mindegy, akárhogy is történt, a lényeg, hogy van nekünk első részünk, és akármi is lesz, a sorozatot be fogom fejezni. Mert csak. Csak mert jó.  Szóval csak ezért.

9/10

Magyar kiadó: Ad Librium - Wizard Books

Fordította: Hoppán Eszter


2013. március 27., szerda

Nem érezni (Mindent vagy Semmi #7.)




Szerette a havat. Volt valami megfoghatatlan, természet adta báj a csodás fehér pelyhekben, amikről pontosan tudta, mennyire hidegek, éppen csak a bőrén nem érezte. A Mindenható olyan lakhelyet teremtett számukra, amit leginkább tökéletesnek hívhatna. Minidig ragyogott a fény és nyilván meleg is volt. Lágy szellő lengedezett, ami belekapott a ruhájába, néhány tincset az arca elé sodort. Mégis kicsit élettelennek tűnt.  Talán mert nem érezte a hőt, a bőre sem bizsergett a homokszemek érintésétől. Soha nem fázott, soha nem volt melege, nem izzadt. Igen, talán ezért alakult úgy, hogy bár látta a csodálatos tájat, hallotta a gyönyörű madárdalokat, élvezni mégsem volt képes. Igazából sosem figyelt oda a környezetére, mert csak úgy normálisan minden élményt, képet, rezdülést elnyelt a határtalan semmi. Ami ő maga volt.

Aztán megérkezett Minden, az élete pedig gyökeresen felfordult. Egy futó mosollyal nyugtázta, hogy mennyire nem bánta.

Kinézett az ablakon. Az apró hópelyhek tükörként ragyogtak a szűrt fényben. Csillogtak, tündököltek, és szinte összefüggő fénytakaróvá álltak össze. Lélegzetelállító látvány volt. Szünet nélkül hullottak, összefüggő rétegként elrejtették a környék mocskát. Sóhajtva fordul a szoba felé.  A férfi, akitől most ellop egy darab emléket, örökre elfelejti milyen jó érzés volt az első szánkózás, amikor még az édesapja húzta. Nem fog emlékezni a fehérségére, a tapintására, a hideg, nedves illatára. A hóemberekre, amiket az elmúlt években épített, a rengeteg hógolyózásra, a sítúrákra, és arra sem, amikor először húzta a szánkón ülő lányát. Persze lesz még tél, de az első élmény hiányában megjósolhatatlan hogyan fog érezni. Ha már nem lesznek olyan jó emlékei, mint gyerekként... Egyszerűen csak nem lehet tudni.

Fura dolgok az emlékek. Olyanok, akár egy ház. Összefonódva épülnek, rakodnak. Támogatják egymást, de ha megroppan az alap, minden bedől. Így lehet, hogy bár csak egyetlen apró jelenetet szippant el, de szép lassan elvész majd az összes. Először csak az időpontok,  helyek, majd a nevek, aztán már minden más is. Illatok, hangok, érzések.

- Szerbusz!

Meglepetten nézett fel. Egyedül volt, Mindent magához hívatta Ő, és Pestis felbukkanása épp itt, sokkolta. Amennyire ő tudta, bácsikája néhány elhanyagolható esetet leszámítva, emberemlékezet óta nem járt terepre. Akaratlanul is megszilárdult formát vett fel, ahogyan  gyomra összeugrott. A lovasok felbukkanása mindig változást hozott az életébe. Vagy így, vagy úgy, de magában hálás volt Halál távolmaradásárt.

- Szia bácsi!

- Nem akarlak zavarni! Csináld csak amit... tudod, csinálni szoktál.- És már megint ott tartottak, ahol mindig is. A bácsi szeme a messzeségbe révedt, fakó, szinte élettelen tekintete ennek ellenére mindent látott.

Miközben elfordult, hogy megérintse az alvó férfit, érezte a másik alak jelenlétét, ami állandósította feszültségét. Most nagyon örülne Mindennek. Ő, akárhogy is történt, de több hetet töltött a család örök kívülállói között, mégpedig probléma nélkül. Tehát kell, hogy legyen erre valami trükk.

- Majd megszokod - felelte a bácsi el nem gondolt kérdésére. - Tudod -, kezdte és aprót sóhajtott -, sokat leszünk együtt. Te meg én. Mindennek más feladatai akadtak, de aggasztja, hiszen újra sokat leszel egyedül.

A görcs egyre elviselhetetlenebbé vált, és elképedve jött rá, ezt hívják pániknak. Égetett, mart, lüktetett és hirtelen ellopta az erejét. Hiába nem lélegzett, ezt a jelek szerint a teste nem tudta, mert mohon kapkodott levegő után. Ösztönösen elkezdte feltölteni az elhatalmasodó semmit.

- Fél, hogy magadba gubózol és elemészted önmagad. - Pestis úgy tett, mintha nem látná, ahogyan szenved. Nyugodtan beszélt tovább. - Valamiért úgy tűnik, én immúnis vagyok  a benned lakó ürességre. Megkért, hogy látogassalak.

Megpördült, a bácsi arca továbbra is mentes volt az érzelmektől, és még mindig kerülte a tekintetét, de az egy pillanatra elhúzott szájából arra következtetett, ő sem repes a boldogságtól. Látványos tanácstalansággal kapirgálta feje búbját, majd lassan, mintha csak kényszerítené magát, ránézett.  Hihetetlen látvány volt.  A mély üresség szürkévé, majd egyre tisztább kékké vált, míg úgy nem ragyogott, mint az ég. Értelem és mérhetetlen tudás csillogott benne, valamint egy halvány mosoly, mely úgy nőtt, ahogyan tulajdon arcán terjedt a döbbenet.

- Ne ítélj,  hogy ne ítéltess! - intette meg derűsen az addigra épp csak egy húszéves kölyöknek tetsző Pestis. A haja hirtelen megnőtt, már a vállát verdeste, hihetetlen szőkeséggel omolt szerte szét.

- Bácsi... - nyögte döbbenten. - Mi történik veled?

- Azt hitted Éhínségként láttam meg a világot? Hogy annak teremtettek? Muzsa vagyok - nevetett fel a felismerhetetlen rokon olyan hangon, amit elképzelni sem volt képes. Színtiszta energia volt, teli és ragyogó. Megszilárdult testének minden eleme reagált erre a hangra és egészen megmagyarázhatatlan módon elöntötte az öröm.

- De-de-de h-hogyan? - dadogta szánalmasan.

- Az éhség és az alkotás nem áll mesze egymástól. És most nem a sok nincstelen költőkre gondolok, bár tagadhatatlanul ők a kedvenceim. Az alkotás utáni vágy tulajdonképen bűn. Méghozzá a mohóságé. Valahányszor egy ember létrehoz valami igazán nagyszerűt, feltámad benne a késztetés, hogy felülmúlja önmagát. Éhes a sikerre, a lehetőségre. A léleknek van egy kielégíthetetlen kis része, ami folyton könyörög a betevőért, mert mindenkinek áldozni kell valamit a tökéletességért. Szóval egy jó múzsa csak részben nyújt teremtő gondolatokat. Valójában a bűnökkel kufárkodik. Mégpedig kiválóan, ha engem kérdezel. És ez a részem, ez az aprócska, teremtő elemem rezonál a te semmiddel. Úgy loptad el az elmúlt évezredeimet, mintha meg sem történtek volna, és még csak hozzám sem értnél. Mindennek igaza volt.

Soha életében nem hallotta a bácsit ilyen bőven beszélni. Valójában kétségei voltak a tekintetben is, hogy ismeri az összetett mondatok fogalmát. Amikor Halál mesélt neki az öccse verseiről, csak csodálkozott, és azt gondolta, a szenilis kaszás már maga sem épelméjű, tehát fogalma sincs arról, miket beszél. Azonban most a kétely lassan és alattomosan susogta, nincs semmi vicces a lovasokban. Ahogyan Halált sem illik vénnek, úgy Éhséget sem szokás gebének nevezni. Mindenki azt feltételezte, a nagy öregek foga már elvásott a rutin munkában és csupán bogaras vénemberek, akik a rigolyáik miatt kerülik a többieket. Valójában veszélyesebbek, mint valaha. Mi történik itt? Mi ez a rengeteg furcsaság, a változások, amikre soha nincs felkészülve?

- Elképesztően nézel ki! - bökte ki végül, mert érezte, hogy mondania kell valamit.

- Köszönöm, de a te érdemed. Tudom, hogy a bátyám a félénkségemmel etetett, de remélem, nem dőltél be neki. Még mindig nem heverte ki az Inkvizíció megszűnését. Imádott velük játszani, bár különös, hogy a bálnák vadászatát meg elítéli. Fura egy madár.  - Megrántotta vállát, mint akinek mindegy, majd a mozdulat folytatásaként megpördült.  - Jössz? - kérdezte vissza se pillantva. - Itt már úgyis végeztél, nekem meg táncolni támadt kedvem.

Még egy pillanatig döbbenten pislogott, aztán gyorsan követte nagybátyját.

Éhség az ezüstös fényben állt széttárt karral, és akár egy gyerek, égnek fordított fejjel, kinyújtott nyelvel pörgött körbe-körbe. Soha életében nem látott semmit, ami ennyire zavarba hozta volna, ahogyan soha nem érzett még ilyen élénk és egyszersmind ennyire uralhatatlan energiát.

- Tudtad, hogy csupán mi ketten nem tapasztalhatunk ilyen módon? Tudtad?  - kérdezte ismét. - Bár csak érezhetném, milyen a hideg! - sóhajtott a bácsi ismét. Arcán gyermeki derűvel nézett rá egy pillanatra, majd folytatta  a pörgést, mint valami megszelídíthetetlen mesebeli lény.

Ámulva nézte, és bár néhány perce még azt kívánta, bárcsak tényleg ne érezne semmit, most hálás volt. Mindennek, aki törődik vele, aki szereti, és akit ő is szeret. Fura mód a lovasnak is, amiért nem engedi, hogy azzá váljon, amitől a legjobban fél. Mart az csupán ő maga. És egyszer csak, minden átmenet nélkül, mintha közös elmén osztoznának, megértette az eddig retteged, de a jelek szerint örök gyerek bácsit. Hiszen jómaga is szerette a havat. Volt valami megfoghatatlan természet adta báj a csodás fehér pelyhekben, amikről pontosan tudta, mennyire hidegek, éppen csak a bőrén nem érezte. Soha.


2013. március 26., kedd

Teaser kedd #35



"Már megint kavarja!" - mondta volt Fülig Jimmy Piszkos Fredről, de én csak találtam pár jó képet, szóval mostanában előfordulhat majd, ahogyan az előző részben is ígértem, hogy élek a változtatás jogával. Jó lenne, az aktuális könyv hangulatához igazodó képeket használni, de ez a legnehezebb, mert ha egy könyv jó, túl sok mindent jelent ahhoz, hogy egy képpel ábrázolhassam. Ráadásul sokszor teljesen ellentmondó lenne a tartalomhoz vagy a stílushoz képest. Így erről lemondtam. És mára ez jutott. Úgy is, mint vágyálom...

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

A heti ízelítő:

The Greeks wanted me to knock off their Roman copycats in a bizzare manifestation  of self-loathing and internecine jealousy.

But everyone-at least, it sure seemd like everyone- wanted me to slay Thor as soon as I had a free moment.

Kevin Hearne: Hexed

2013. március 24., vasárnap

A dumás apukák



A tegnap estém másképp alakult, mint ahogyan eredetileg terveztem. Vagyis sokkal jobban! A sógornőm még tavaly megkért rá, hogy bébiszitteljem a keresztfiamat, mialatt a bátyámék az unokaöcsémmel egyetemben Dumapartiznak.  Azonban a műsorváltozás történt és a bébicsőszködés helyett úgy alakult, jómagam is eljutottam az Apa Nap címet viselő műsorra.

KAP, Aranyosi Péter, Csenki Attila és Litkai Gergő (képsorrendben) szórakoztattak, és azt kell mondjam, frenetikus volt! A téma ugyan nagy részben a gyerkőcökkel foglalkozott, no meg az apukákkal, akik kénytelen megküzdeni a gáncsban gazdag mindennapokkal, de a specifikusság ellenére, és minden túlzás nélkül visítoztam a nevetéstől. Ezt csupán az a tény enyhítheti, hogy legalább nem én voltam egyedül így.

Pont a téma miatt, mint gyermektelen kicsit tartottam is tőle, no de dolgoztam én óvodában, az unokaöcsém és a keresztfiam is életben maradt mellettem, igaz néha csak hajszál híján, meg hát jómagam is voltam gyerek, így hát minden poént értettem és élveztem.

És ha már gyermekek, azt már meséltem, hogy egy alkalommal, amikor fürdettem a keresztfiamat rajtafelejtettem a zoknit. A gyerek döbbenten állt a langymeleg vízben, kitágult szemekkel nézett rám, aztán a lábára. Először nem is értettem mi történik, aztán rájöttem, hogy mint keresztanya figyelemből megbuktam.

Egy másik alkalommal, a kis békának hívott kölök nevéhez  híven ugrált a pelenkázón. Szóltam ugyan, hogy hagyja abba, de ez persze csak olaj volt a tűzre. A deszka elcsúszott, a gyerek pedig fejjel előre zuhant a kiságyba. Nem hittem volna, hogy ilyenek a reflexeim, de a térde felett elkaptam az egyik lábát. A poronty ijedten kapálózott a levegőben,  a szívem megállt egy pillanatra, és még félóra múlva is azon járt az eszem, mi történhetett volna. Ezzel szemben a gyerek nagyjából félperc után nevetve rohangált. A magam részéről éveket dobtam el akkor este, de mint kiderült tegnap, nem csak nekem vannak ilyen történeteim.

A gyerekek csodálatosak, a gyakorló apukák pedig teljesen normális gondokkal küzdenek, és hála nekik nem emlékszem rá, mikor nevettem ennyit utoljára.

A hely különben szép, nem csak azért mert új. A jegyárak nem vészesek, főleg, ha az ember on-line rendeli meg, az étel, ital azonban szerintem egy kicsit borsos. Mindenesetre nem kötelező fogyasztani közben.

Érdemes előbb érkezni, a pincéreknek ugyanis rengeteg a dolga, a szűk részeken nem olyan könnyű rohangálni és miután betódul a tömeg, a rendelések értelemszerűen elcsúszhatnak. Pont ezért egyszerre megrendeltük azt az ital mennyiséget, amit véleményünk szerint elfogyasztunk. Ezt tanácsolom másoknak is.

Bár még sosem láttam a srácokat élőben, azért ez határozottan élmény volt. Aki teheti, ne hagyja ki.

2013. március 23., szombat

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Jane Eyre után megfogadtam, hogy több csajos könyvet fogok olvasni, jobban mondva jobban etetem a belső nőcimet. Persze nem minden válogatás nélkül, még ebben az olvasatban is kiesnek a YA tömegek, bár azért azt be kell vallanom, egy-kettő még nálam is várakozik a polcon.

Tudom, egyeseknek úgy tűnik, mostanában sok hasonló poszt született, de a Szürkéket anno a fordítási balhé miatt kezdetem el(Nem egészen ide tartozik, de fogalam sincs, hogy akkor hova.), és a közeljövőben nem tervezem hasonló téma begyűjtését. A burok még tavalyi olvasás volt, csak a bejegyzéssel maradtam el, ami azért régóta ért. És ezzel elérkeztünk Az időutazó feleségéig, ami február végén került terítékre, és éppenséggel még várhatna a bejegyzés, de egy Molyos kihívás miatt szükségem van rá, úgyhogy ez van.

Henry 28 éves, Clare 20, amikor találkoznak. A férfinek ez az első alkalom, de a lány hat éves kora óta ismeri. A sorsuk eleve elrendelt, mert egy ritka genetikai betegség miatt Henry újra-és újra ellátogat a múltba és a jövőbe egyaránt. Tehát ami itt neki még ismeretlen érzés, a későbbiekben mindig is vele lesz. Szerelmük törvényszerű, ahogy visszalátogat a múltba, gyakran köt ki Clare-nél, aki hisz neki. Eleinte csak barátok, majd ahogy a lány nő, észrevétlen válik minden rajongássá és szerelemmé.

De semmi sem ennyire egyszerű. Hiába tudják és ismerik az elkerülhetetlent, az együttélés sok buktatót tartogat, hiszen hogyan lehet együtt élni valakivel, aki minden átmenet nélkül eltűnik a legváratlanabb pillanatokban, vagy miként várhatjuk el attól, aki otthon marad, hogy értse meg, milyen lehet meztelenül, egy idegen helyen, fázva menekülni az életünkért? Hogy a zsebmetszés túlélési stratégia, az önzés védekezés, hogy az egyetlen jó dolog az életünkben az a személy, aki a legtöbbet adhat, kaphat  és ugyanakkor szenvedhet is miattunk?

Nem volt ismeretlen a téma. A filmet még a megjelenés évében, 2009-ben láttam. Mentségemre szolgáljon, úgy vittek. Önmagamtól nem választottam volna, viszont a végén azzal az élménnyel távoztam, hogy hűűűűű, ezt el kell olvasnom.

Az egyetlen probléma az volt, hogy a könyv igen rapszodikusan kapható. Két kiadónál élt meg három különböző kiadást is, ennek ellenére valahányszor az eszembe jutott, hiánycikknek bizonyult(Most is csak előrendelést lehet rá leadni). Végül sikerült 2011-ben az Athenaeum gondozásában megjelent 3. kiadását begyűjtenem. Aztán csak várt és csücsült a polcon. Idén februárig.

A film miatt nem vettem zsákbamacskát és talán pont ezért várattam ilyen sokáig. Függetlenül attól, hogy ez egy varázslatos történet, nem tudtam még egyszer szembenézni a szélsőséges érzelmekkel, a fájdalommal, amit éreztem közbe. Majd a Vének háborúja és a Tudom, hol vagy! után csak úgy felnéztem a polcra, és úgy éreztem, elérkezett az idő.

A nézőpontok váltakozása miatt sokkal közelebbi, mint a film volt. Mindkét fél egyesszámban mesél, gyakran azonos fejezeten belül is, így sokszor láthatjuk egyazon szituáció két oldalát. Ha csak Henryt követnénk figyelemmel Clare hiánya túl erős lehetett volna. Fordított helyzetben pedig, csupán találgathatnánk, mi is történik most Henryvel. Így kapunk érzelmeket mindkét féltől, időutazást Henrytől, kérdéseket, reményeket és magyarázatot Calre-től, azaz egy komplett és kerek történetet.

Az érzelmek ahogyan a nézőpontok és az életkor folyton változik. Igazán izgalmas, ahogy Clare felnő, és Henry végigasszisztálja úgy, hogy csak időnként és órákra van jelen. Kevés dolog lehet előtte titokban tartani, de minidig ügyel rá, hogy az érzelmei és a vágyai ne kerekedjenek felül. Számára is különös gyermekként látni a feleségét, de ahogy a lány nő, az igények megváltoznak. A plátói már nem elég, ezért résen kell lennie.  Különös pillanat az, amikor az ember féltékeny lehet önmagára, fiatalabb vagy idősebb mására.

Teli van olyan elképesztő ötletekkel, amik szinte egyből beszippantanak. Már az is különös, hogy az időutazásárt egy hibás gén felel. Márpedig akkor gyógyítható, csakhogy az orvosok nem hisznek egy ilyen betegségben. Nem lehet ezért okolni őket. Ki hinné ezt el?  Én sem, egyikünk sem.

Fura, ahogyan Henry ismeri a részletek, de nem árulja el, mert senkit nem akar befolyásolni, ugyanakkor mindenki tudja, mindegy mit tesz, merre halad, a jövő akkor is úgy történik, ahogyan kell. Ötletes ahogyan találkozik önmagával a múltban és a jövőben. A barátok, akik ismerik a valóságot, egy olyan szerelem, ami az övék mellett, előtt, után halad, mert az élet nem áll meg. A háromszögek, amiről mindenki tud, de senki nem beszél róla, mert nem kell mindet megbeszéli. Lehet barátom az a férfi, aki szerelmes a feleségembe, mert tudom, soha semmit nem tenne, hogy megsértse a kapcsolatunkat. Szerethetem az apámat, aki nem képes rám nézni, mert az arcomban az édesanyámat látja, és adhatok új célokat, értelmeket pusztán csak a létezésemmel.

Az ötlet és a kivitelezés káprázatos, a fordítás nyelvezete választékos és kissé távolságot tartó, amit külön értékeltem. Kerek, értelmes magyar mondatok állnak össze mesévé.  559 oldal, ami folyamatosan és megállíthatatlanúl fogyatkozik. Ha valaki nem látta a filmet, akkor sem támadhat kétsége a befejezést illetően. Sok kérdés merül fel menet közben, amire nem kapunk választ, de mind sodornak valami felé, amit nem lehet elkerülni. És ezzel meghatározza a regény egészének hangulatát.

Az emberi kapcsolatok kusza rajza egy szürreális helyzetben. Erről szól. Sem többről, sem kevesebbről. Minden más csak mellékes, mert az életünket semmi más nem határozza meg, mint a viszonyunk mások és a környezetünk felé.

10/10

Magyar kiadó: Athenaeum Kiadó

Fordította: Gálvölgyi Juditt

2013. március 21., csütörtök

Szerencse lánya #2



No, hát igazán szeretném, ha ez a bejegyzés, az előzővel egyetemben rovattá nőné ki magát. Bár ez a része nem rajtam múlik, az tény, hogy nincs okom panaszra.

Az történt, hogy a Bestseller, ahova lassacskán már négy éve járok vásárolni, special fannak választott. Ennek keretében megajándékoztak egy könyvvel. Persze szokás szerint fogalmam sem volt semmiről, de mivel amúgy is mentem volna az új Agatha Raisin könyvemért, gondoltam, majd felkapom.

Aztán eltelt két nap, és kaptam egy e-mailt, ami hirtelen több információt is tartalmazott. Először is, hogy feljegyezték a még elő sem rendelhető könyvről szóló előrendelésemet(hi-hi), aztán megérkezett a rendelt könyvem, majd egy link, ami azokat a könyveket tartalmazta, amiből válogathatok, és végezetül valami kis szösszenet, ami izgatottá tett a nap hátralevő részére. Nevezetesen, lesz még plusz valami, de ezt csak a boltban tudhatom meg. Klasszikus reea kínzás!

Természetesen még délután felkerestem a boltot, ahol elém raktak egy hatalmas könyvtornyot. Válasszak! Tudtam, hogy sokáig fog tartani, ezért azt javasoltam, kifizetem előbb a rendelésem. Nem, nem, érkezett a válasz. Csak nyugodtan ismerkedjek a halommal. Hát öööö... A tartalom alapján leszűkítettem kb. hetes listára, de nem tudtam választani, így egy hirtelen ötlettől vezérelve kirántottam egyet, történetesen a Brain of Fire-t, és így a döntés felelősségétől megszabadulva rendkívüli módon örültem magamnak.

Nos ekkor jött a plusz valami. Kaptam egy borítékot, amit kis értetlenséggel fogadtam. Mentségemre legyen mondva, egyszerre voltam fáradt, nyúzott, valamint túlvezérelt állapotban. Kicsit remegve nyitottam ki a borítékkor. Egy 3,000 forintos kupont tartalmazott. Nos akadt némi problémám az értelmezéssel. Még vissza is kérdeztem valami olyan dőreséget:" Hogy most tényleg?"  Esetleg: "Ez most komoly?" Már nem emlékszem pontosan, de tuti, hogy ennyire elmés voltam.

Igen, becserélhetem könyvre, akár arra is, amiért mentem, vehetek másikat vagy eltehetem későbbre. Viszont most életemben először nem könyvre vágytam. Egy Virginia Woolf bögre volt minden álmom, amit kissé pironkodva be is vallottam. Így hát bögre lett. A maradék beleolvadt Agathába és a tetejében még egy szép kis Penguin-es vászontáskával is megtoldották az egészet. Amiről tudni kell, hogy két oldala van.

Olyan volt mint a karácsony. Nem tudom, hogy mennyire látszott kívülről, de annyira fel voltam pörögve, hogy még vagy húszperci locsogtam mindenféle baromságot. Mivel azonban tényleg odajárok pár éve, ez utóbbit legalább megszokták.

Ahogyan azt is pontosan tudják, milyen könyveket szeretek angolul olvasni, és nem egy sikeres ajánlás következtében tértem haza több könyvvel, mint eredetileg terveztem. Igen, a Bestsellers háza táján értékelik a hűséget, és ez nagyon fontos, de ami sokkal fontosabb, hogy én viszont a kedvességüket, a türelmüket, a figyelmüket és a a hangulatot értékelem mindennél többre. Mert nem csupán a cuki tatyiknak van két oldaluk. Köszönöm!

2013. március 19., kedd

Teaser kedd #34



Ahogyan minden normális nő, jómagam is élek a változtatás jogával, ennek keretében pedig lecseréltem a rovat képét. Tulajdonképpen tetszenek az új  színei, és remekül lehet azonosulni a szöveggel is. Azért be kell valljam, hangulatában az első kép nálam még mindig vezet. Persze időnként vágyunk a megújulásra, különösen így tavasszal, de lehet, hogy némi kitérő után majd szépen és csendben visszatérek a meleg zokni, egy pohár bor, égő gyertya és sok könyv bevett formulájához.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Teaser:

SEMMI SZERELMI BÁJITAL, FENEKETLEN ERSZÉNY, PARTI VAGY EGYÉB SZÓRAKOZTATÓ TEVÉKENYSÉG!

A tudományt, a huszadik század utolsó vallását kissé megtépázták a darabokra robbanó űrsiklók, drogos újszülöttek és nyájas amerikaiak képei, akik hagyták, hogy a tévé nevelje fel gyerekeiket.

Jim Butcher: Pusztító vihar

2013. március 18., hétfő

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #3 - a nyomozó



A kihallgató személytelensége mindig nyomasztotta. Valamikor fehér falait már bemocskolta az idő, de azonkívül, hogy három évvel ezelőtt felszerelték egy kamerával, nem költöttek rá egy fillért sem. A szűkös költségvetésből arra nem futotta, hogy egy részeg dühöngése miatt kettétört kézmosót kicseréljék a férfimosdóban. Már évek óta ott meredezik a csonk, szóval jó van ez így.

Elnézte a vele szemben ülő férfit. Idegességnek semmi nyoma. Kicsit zavartan és fásultan viselte reggeli borostáját, no meg a pizsomát, amiben behozták. Tudta, hogy nem fél tőle, tudta, amikor az első pillanatban meglátta, mert elvett tőle minden lehetőséget és most úgy ül itt, mint egy szelíd jógi, aki titokban a kínai hírszerzésnek dolgozik.

Sosem volt annyira döbbent, mint amikor hajnalban kiszállt a gyanúsított háza előtt kocsijából. Nem akart hinni a személyek. Fáradtan megdörzsölte az arcát, aztán a baljában égő cigarettára nézett.  Nem tűnt igazán helyénvalónak dohányozni ebben a helyzetben. Társa is kinyitotta az ajtaját, de csak ült tovább. Szűrten hallotta ahogyan káromkodik. Szívesen csatlakozott volna hozzá, de sajnálatos módon soha nem volt képes túllépni a neveltetése béklyóin. Ezzel, helyesebben ezzel is erősen kilógott az őrsről, viszont most...most...

- A rohadt életbe! - motyogta aztán csak állt és nézte a felcsapó lángokat, a szervezetten rohangáló tűzoltókat, a síró asszonyt, aki görcsösen szorongatta fiát, és akit határtalan gyengédséggel szorított magához a férje. Az első számú gyanúsított.

Oda a valószínűsíthető tetthely. Fél éjszaka győzködte az ágyból, természetesen nem a sajátjából kirángatott bírót. Még tartozott neki egy szívességgel, mégis érvelnie kellett. Olyan közhelyeket pufogtatott, mint hogy a gyilkosság bűn, valakinek fizetni kell érte. Márpedig lehetőség szerint az elkövetőnek. Tisztában van vele, hogy csak közvetett bizonyítékai vannak, és a megérzése alapján aligha ítélnek el bárkit is, de ha nem ad egy lehetőséget most, lehet már késő lesz. Hiába a negyvenpercnyi beszéd, letartóztatási parancsot így sem kapott.

- A rohadt életbe!

Lassan elsétált a hármas mellett, akik tágra nyílt szemmel nézték, hogyan enyészik el minden vagyonuk. Hallotta, hogy a valamikori nehézsúlyú bokszoló társa csendes és udvarias kérdéseket tesz fel a férjnek. Azért jöttek ide, hogy beidézzék egy újabb kihallgatásra, és hogy a helyszínelőkkel darabokra szedhessék a házat. Azért jöttek ide, hogy ha kell bilincsbe verve vigyék el, és leültessék gyilkosságért.

A tűzoltók parancsnoka kurtán válaszolt a feltett kérdésekre, nem ért rá a felmerülő kételyeit megcáfolni, vagy akár megerősíteni. Jelenleg a tűz megfékezése az elsődleges faladatuk. Mégis honnan kellene tudnia, hogy gyújtogatás volt-e? Majd a vizsgálat felderíti, de úgy gondolja, a gócpont az előszobában lehetett, ahonnan, hála a rengeteg faborításnak, rendkívül gyorsan terjedt tovább a tűz. Isteni szerencse, hogy a család időben kiért.

Isteni szerencse, vagy gondos tervezés. A fogát csikorgatta, majd szinte öntudatlan gyújtott rá újra. Szitáló keze megnyugvásra lelet a mozdulatban, elcsendesítette háborgó lelkét, és feloldotta gyomrában a görcsöt. Az éget szag régi emlékeket hozott felszínre. Olyasmiket, amikről azt hitte, már rég a múlt ködébe vesztek. Újra kilencéves és nézi, ahogy a nyaralójuk lassan a földre rogy, maga alá temetve az bátyját, visszarohanó apját és az anyját. Sosem jutottak ki, ő pedig csak állt és nézte, ahogyan az egész családja elhagyja. Túl gyáva volt velük tartani.

Elnyomta a cigarettát és tekintetével követte a kollégáját, ahogyan pokrócot nyújt át az asszonynak, aki színe magánkívül zokog, mikor a férjét beültették az autóba. A munka, az munka, a kihallgatás, az kihallgatás. És ez itt egy recsegve szóló elmúlás. A füst, a szagok, a rengeteg kórom, a gerendák pattogása mind elárulják. Megmutatják, hogy fél, hogy zavarodott, hogy ismét csak egy gyerek és tehetetlenül várakozik. Hogy nem ura a helyzetnek és talán soha nem is volt.

Biccentett a parancsnoknak, aztán csak visszaballagott a kocsihoz, és elindultak.

A gyanúsított talpa csattogott a hideg kövön útban a kihallgató felé. Valahonnan kerítettek neki egy félcipőt, két számmal nagyobbat a lábánál, de látszólag hálásan fogadta. A pokróc lazán lógott a hátán, nem burkolózott bele. Egykedvűen nézte őket és várt. Ez nem lesz meg, súgta egy gonosz hang, de most nem akart hinni neki.

- Egy cigarettát?

- Nem, köszönöm. Nem dohányzom.

- Igaza van, nagyon rossz szokás.

- Mit akarnak tőlem?

- Csak néhány kérdést tennénk fel.

- Most?

- Most. Bár az idő talán nem alkalmas, mégsem várhatunk. Ma - kezdte, miközben belsőzsebéből elővette a házkutatási parancsot -, eltökélt szándékunk volt megtalálni a tetthelyet, mert hiszem... Nem, tudom, hogy ön ölte meg az apósát, mégpedig otthon.

- Kár, hogy nem tudja bizonyítani.

- Valóban kár, de ha gyújtogatás volt...

- Nem volt - vágta rá gondolkodás nélkül. A rohadék!

- Ha az volt, legalább ezért leültethetem, persze azt is tudom, hogy a felesége és az anyósa szintén érintett a gyilkosságban. Sokat szenvedtek, igaz? Egy ilyen férjjel, egy ilyen apával...  Talán nem lesz szükség rájuk. Talán az esküdtek megelégszenek egy elkövetővel is.

A társa fészkelődött mellette, az ősrégi szék ütemesen nyikorgott alatta. Nem tetszett neki a nyíltsága, hiszen mást beszéltek meg. De már nem számít. Minden taktika, minden módszer lényegtelen, mert olyan tehetetlen, mint egy törpe az óriások közt. Legfeljebb zavart kelthet.

Gondolatban még mindig az utcán állt, miközben a sötétségre az égig nyúló lángok narancsszín árnyékokat vetítettek, ezzel mutatva az utat és hajtva előre az időt. Még fél óra, és felkel a nap. Nem fog vallani. Minden bizonnyal ő gyújtotta a tüzet is, de soha-soha nem fogja tudni rábizonyítani. Egyszerűbb egyenesen nekirontani. Erő az erővel szemben. Talán billen valamerre a mérleg. Hányszor is mondta vagy gondolta az elmúlt órákban, hogy talán így vagy úgy lesz?

- Ön egy okos, művel ember. Két diplomája is van. Biztos vagyok benne, hogy tudunk értelmesen beszélgetni, hiszen ugyanaz az érdekünk.

- Mégpedig? - A férj szeme összeszűkült, ellenséges és zárkózott lett, de a hangja nyugodt maradt. Bámulatos önfegyelem. Mindig is csodálta azokat az embereket, akik képesek voltak megőrizni a hidegvérüket, bár kölcsöncipőben, átfagyva, két rendőrrel egy szobában inkább volt ez merevség, mint kontrolláltság, azonban a sokk sem tart már sokáig. Nagyon is tisztában van azzal, hogy nincs ellene semmijük.

- Meg akarjuk védeni a feleségét és az anyósát. Persze nem biztos, hogy sikerül, de azért megpróbáljuk. - A szájába vett egy szál cigit, és meggyújtotta. Mindhármuk tekintete a gyufa lángjára tapadt, elborzadva gondoltak a messzeségben lassan elhamvadó nagy testvéreire. - Segíthet nekem ebben, összedolgozhatunk, vagy a sorsra bízhatjuk és majd elválik.

A férfi elhessegette az arca felé kígyózó dohányfüstöt. Tudta, hogy zavarni fogja. Nem kért sem engedélyt, sem elnézést, viszont ablakot sem nyithat, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az nincs.

- Nem követtem el semmit.

- Érdekes, hogy most tagad először.

- Eddig nem vádoltak semmivel.

- Most sem vádoljuk. Beszélgetünk. Biztos, hogy nem kér ügyvédet?

- Nincs rá szükségem, ahogy mondtam, nem követtem el semmit.

- Így van, ezt mondta, de mindig is érdekesnek találtam, hogy az apósa testét hamar megtaláltuk, a kocsija viszont a mai napig sem került elő. Az áldozat annyira steril volt, hogy, és ez maradjon köztünk, felmerült még a teleportálás lehetősége is. Mivel vihették oda? Nem hagytak egy árva rostszálat sem maguk után. Sem ruhából, sem kárpitból. Ennyire semmi nem lehet tiszta.

- Nem tudom.

- Persze, hogy nem. Honnan is tudhatná? - Nem akart gúnyos lenni, végül is alig érződött az irónia. Öngyújtó kattant, a partnere is rágyújtott.  A füstöt már vágni lehetett. A gyanúsított köhögni kezdett.

- Muszáj ezt? - kérdezte.

- Zavarja?

- Nagyon jól tudja, hogy igen.

- Elnézést! - Mindketten még egyet slukkoltak, majd egyszerre nyomták el a cigijüket. A füst azonban nem fog maradéktalanul feloszlani. Hacsak nem kapcsolják be az elszívót, vagy nem nyitnak legalább ajtót. És egyiket sem fogják megtenni. A kétféle dohány kesernyés szagát hamar megszokja majd az orr, de a füstöt nem ismerő tüdő mélyeket lélegez majd, amitől csak tovább nő a légszomj és a kényelmetlenség.

Újra egyeztettek minden részletet. Majdnem egy órán keresztül beszéltette arról a napról, attól kezdve, hogy reggel felkelt, addig, amíg levágott egy szelet tortát magának. Ezen a ponton egy: Köszönöm, térjünk át az apósa távozására. - mondattal félbeszakította. Nem vágyott újra egy édesség utáni rohamra. De most nem merült bele a részletekbe. Csak levágta a tortát, az áldozat felállt, elköszönt és elment.

- Érdekes, hogy ezt mondja, mert találtunk valami furcsát. - Kinyitotta a boncolási jegyzőkönyvet. Lassan nézegette, lustán, halk zörgés kíséretében lapozgatta,  mintha keresne valamit, aztán a férfi elé tolta. Rossz oldalon nyitva. A gyanúsított rámered a képre, majd reflexszerűen összehúzta a szemét, végül elfordította a tekintetét. Nem rájuk nézett, az asztal alá próbált lesni, szégyen reakció. Egy gyilkosnál. Bájos.

- Az apósa teste nagyon jó állapotban maradt. Ha nem számítjuk azt a hatalmas y alakú vágást itt -, bökött a képre-, olyan mintha aludna, igaz? Viszont, ahogyan említettem, találtunk valami furcsát. - Lapozott, majd a stilizált ember alakra mutatott. - Itt, az orrában. Tudja mi volt az? Egy csoki forgács.

A férfi rájuk nézett, szemében hitetlenség ült.

- Bizony. Tudja, ez csak úgy fordulhatott elő, ha abban pillanatában érte a szúrás, mikor megkóstolta a tortát. És miközben küzdött az életéét, egy korty levegőért, a görcs, az akarat, a haláltusa következtében felcsúszott egy forgács. Aztán ott is ragadt. Egy sötét színű kis pötty, egy aprócska maszat. Semmiség. A száját, ahogyan az egész testét tisztára mosták, de ezt nem tudhatta, igaz?

Nem volt büszke magára. A gyanúsított elsápadt, lázasan gondolkodott, de egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra megbénította a félelem. Nem lesz több esélye.

- Csak az zavart, azt nem értettem, hogyan csinálta? Hogyan mosta le ennyire profin? Utánanéztünk és kiderült, hogy az egyetem alatt éjszakánként hullamosóként dolgozott. - A férfi hirtelen pislogott, és megrándult a szája széle. Piszok nehéz volt megszerezni ezt az adatot. Az anyja nevét viselte akkoriban. -  De akkor is, steril kezeslábast kellett húznia, gumikesztyűt. Betekerte fóliába, aztán valószínűleg egy nagy zsákba tette, majd még egybe és a biztonság kedvéért még egybe, csak eztán vitte ki a kocsihoz.  - Újabb pislogás. - Amikor kiemelte, lehúzta róla az első, majd a második zsákot, hogy ha tapadt is rájuk bármi, azt ne találhassuk meg, majd elindult. A föld olyan fagyott volt, hogy nem hagyott semmi nyomot, de a biztonság kedvéért néptelen területet választott és messze parkolt le a sírtól is.

Előre dőlt, amilyen közelre csak engedte az asztal lapja, úgy bámult a kihallgatott arcába és leste, mint egy kiéheztetett ragadozó.

- Nem lehetett könnyű kiásni azt a nagy gödröt. Ön mérnök ember, precízen kimérte a megfelelő méretet, és halad a megfelelő mélységig, aztán kibontotta a harmadik zsákot és bízott a saját módszerében. A kezeslábastól és az autótól megszabadult, de mindig marad valami, nemde? A tetthely. Az ebédlő, ahonnan felcsaptak a lángok, és most a felesége és az anyósa. De legalább az első miatt már nyugodt lehet, senki nem kötheti össze a kettőt. Hacsak nem volt gyújtogatás.

A társa személyi hívója megrezzent, megnézte, majd csendesen elhagyta a kihallgatóból. Vajon mi történhetett?

- Csakhogy vannak dolgok, amiket nem befolyásolhat. Vagy azért mert nincs hatalma felettük, vagy azért, mert nem is tud róluk. Egy csoki forgács, egy idegileg ingatag feleség. Tudja, hogy csak idő kérdése, mert nem létezik semmi olyasmi, mint a  tökéletes gyilkosság - a hangja folyamatosan halkult, míg szinte már suttogott. Nyugodt, hipnotikus hangon beszélt, nem a tudatát akarta elérni, a félelmét szándékozott növelni. Mosolyogni támadt kedve, ahogy a kimered szempár elárulta gazdáját. Még néhány pillanat...

Az ajtó nyitása hideg kést szorított torkához. A reszkető tekintett csodálkozóvá szelídült, majd elmosolyodott. Ismerte ezt a reakciót. A megkönnyebbülés sütött belőle. Az ügyvéd. Megérkezett az ügyvédje, akit nem is kért, mert gőgösen azt hitte, hogy semmijük sincs ellene, és tényleg nincs is, de ezt egészen eddig a pillanatig mégsem vehette biztosra.

- Nyomozó!

A harmincas évei derekán járó férfire nézett, a szárügyvédre, aki minden gyilkost ki tud vinni, ha van elég pénze. - Mr. Sunsheen! Igazán rég találkoztunk.

- Hiányolt?

- Nem, azt nem állítanám.

- Az ügyfelemet azonban fogja.

- Épp a kihallgatás közepén tartottunk. Csatlakozzon.

- A kihallgatás itt véget ért. Orvosi vizsgálat előtt elhozták az ügyfelemet a sokkos felesége és a fia mellől. Ha füstmérgezést kapott vagy a tűz...

- Nincs semmi baja! - vágott a szavába lendületesen.

- Ezt nem tudhatja. Vagy lemaradtam volna arról a pillanatról, amikor elmotyogta a hippokratészi esküt? Le akarja tartoztatni? Csak rajta, de biztosítson számára megfelelő ellátást. Azonban mindketten tudjuk, hogy nincs parancsa, tehát engedje el! És ha problémája lenne az elhangzottak értelmezésével, ez nem kérés volt. Most, nyomozó!

Tehát csak állt ott, és nézte tehetetlenül, ahogy elsétálnak. Örökre.  A meglepetés fegyverét elsütötte. Ha lett volna még legalább öt perce! Akkor talán, nem, biztosan meglenne mostanra a beismerő vallomás, mert nincs az a labor, amelyik az elárvult csokimorzsát hozzáköti egy bizonyos, rég elfogyott tortához.

Az apjától örökölt zsebórájára nézett. Elmúlt kilenc óra, odakint már ragyog  a nap. A tüzet biztosan eloltották, és a helyén maradt elüszkösödött romokat vizsgálják. Legalább, ha gyújtogatás lenne... Nem. Biztosan profi munka volt, sosem fogják rábizonyítani. Még ezt sem. A biztosító is fizet, és a feleség is felmarkolja a csillagászati magasságokba rugó örökség ráeső részét. Ennyi pénzből futja majd állandó pszichiáterre vagy gyóntatóra,  sőt, akár egy egész istenverte hitközségre.

Mély levegőt vett. Az istenverte és a hitközség egy mondatban való használatától ösztönösen összerezzent. Hiába, mind csupán gyerekek vagyunk. Képtelenek szabadulni a jól elplántált szabályoktól. Már rég nem jár templomba, nem imádkozik, de a legváratlanabb pillanatban tör rá a belesulykolt félelmek egyike. Magára csukta az ajtót és rágyújtott.

Megdöbbentette, amiért a lelke mélyén örömet érzett. Elengedett egy gyilkost, akit soha nem fognak már bíróság elé állítani. Az áldozat számára nem szolgáltattak igazságot, és bár volt már ilyen, még sosem érzett örömöt. Öregszik? Képtelen szabadulni az ellenszenvétől? Hiszen nem is ismerte. Csak egy test, egy üres porhüvely, amit hamarosan kiadnak a felségének, és visszadugják oda, ahol volt, és ahol a helye van minden életet és lelket nélkülöző bábnak.

Föld alá kerül. Örökre.

Nincs semmi méltó a halálban, semmi szépség, semmi báj. Csak fájdalom van, és most mégis örül. Fáradtan megdörzsölte az arcát, aztán baljában égő cigarettára nézett.

- A rohadt életbe! - motyogta aztán csak állt és csendesen figyelte tovább a plafonnak ütköző, lustán tekergőző füstoszlopot.

2013. március 17., vasárnap

John Scalzi: Vének háborúja

A könyv ízelítők nagyon rossz hatással vannak minden jól fejlett betübangerre. Mert hát látsz egy könyvet, elolvasod a tartalmát, aztán vagy megfog, vagy nem. Na de, amikor a megjelenés előtt az arcodba tolják a az első fejezet elejét, akkor nem bírsz ellenállni, elolvasod, aztán persze meg is veszed.

Így jártam ezzel a könyvvel is, de mivel rengeteg kötet várakozik olvasásra, folyton csúszott. A második rész megjelenése azonban kicsit felgyorsította az eseményeket.

John Perry betöltötte a hetvenötödik születésnapját. Lezárja a földi életét, hátrahagyja a múltját és jelentkezik a Gyarmati Véderőhöz. A feladat, hogy megvédjék a telepeseket a gyarmatosított bolygókon, koránt sem veszélytelen, de cserébe újra fiatal lehet. És ha túl éli a folyamatos háborúkat, egy újabb élet áll rendelkezésére.

Persze pontosan nem tudja, mire is számítson, az új barátaival együtt is csak találgatnak, de hamarosan minden világossá válik. Az eredmény pedig messze túlszárnyalja az elképzeléseiket.

Szerettem. Gyorsan is haladtam vele, igaz csak 250 oldal. Szerintem nagyon-nagyon rövid. Kellemes sci-fi. Nincsenek nagy és komplikált dolgok. Néha elmerülünk a fizikában, de nem túl gyakran és nem feltétlen szaknyelven, így egy laikus is képes követni. Érdekes teóriákat kapunk eredményként, és egy csomó dolgot amin lehet bátran gondolkodni.

A történet felépítése elég szoros, de mondhatni tökéletes. Egyből belevágunk a mély vízbe, de mégis jut idő elmagyarázni egy csomó apróságot. Mert van bevezetés. Sok könyvből hiányolom mostanában, vagy ha van, akkor meg általában nagyon hosszú. Itt nem. Eleve három részre tagolt, amelyek John különböző élethelyzeteihez igazodnak, és azt kell mondjam pont megfelelő az arányban.

John Scalzi fanyar humora rögtön megvett. Már az első oldalon, ahol is a felesége ellenlábasával kapcsolatban elmélkedik, megvolt minden. Szatíra és éleslátás. Ami különben az egész könyvön átvonul.

Kicsit elbírtam volna többet az ellenséges világok ábrázolásából, de amennyi jutott, kidolgozott és érdekes volt.  A karakterek is, bár egyértelműen John áll a központban. A többiekből csak annyit kaptunk, amennyit feltétlenül szükséges. Mert sajna ez egy rövid könyv, nem férhet bele sok minden.

A technikai kütyük viszont pazarok. Én is szeretnék egy saját Seggfejet. Tudom, hogy ilyen volt már máshol is, de nekem pont ez az ábrázolás tetszett.

A fordításról beszélni mindig fura, ha nem ismerjük az eredetit, de abból ítélve, hogy könnyen olvasható, azt mondanám, szép munka.  Néhány helyen kicsit több a tőmondat, de engem egyáltalán nem zavar, mert távolságot tart egy bizonyos szituációtól.

Sőt, az olvasás során külön élményt jelentett az érzelmek féken tartása. Nincs gyászolás vagy melldöngető sírás. Vannak viszont racionális gondolatok,  és bár igen alacsony  az emocionális töltés, azért akad feszültség is.

A borító Kuszkó Rajmund munkája, ami sokkal jobb, mint az eredeti. Örülök, hogy nem tartották meg. Rajta van minden, és mégsem árul el semmit.

A vége felé közeledve jönne egy meglepő fordulat, valami sokkoló, ami természetesen nem terített le. Igazából számítottam valami ilyesmire, ha nem is pont erre, viszont ezzel az író megteremtette a második rész tökéletes alapját. Inkább nem fejteném ki, hogy mire is utalok. Aki még nem olvasta a könyvet, nem tudhatja, aki viszont túl van rajta, nos, annak nincs mit magyarázni.

De a lényeg, hogy nekem nagyon tetszett. Azért szeretnék panasszal élni a hossza miatt. De gyanítom, ez senkit nem érdekel.

9/10

Magyar kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft.

Fordító: Pék Zoltán

2013. március 16., szombat

Stephenie Meyer: A burok

Meglehetősen rég készülök erre a bejegyzésre, mert ez a könyv tagadhatatlanul a kedvenceim között van. Még akkor is, ha nem klasszikus sci-finek, hanem sci-fi elemeket ötvöző romantikus drámának tartom.

Azon kevesek közé tartozom, akik felvállalják, hogy szerették a Twillight-ot, és bár az egész sorozatot olvastam, továbbra is fenntartom azt a véleményem, hogy kár volt folytatni. Viszont amikor megtudtam, hogy Meyernek új könyve jön, már izgatottan lestem a lehetőséget. Tudtam, hogy más lesz, és pont ez vonzott benne.

Vándor Melanie testében ébred fel, és bár ez a test merőben szokatlan azoktól, akikben eddig lakott, bízhat abban, hogy több életnyi tapasztalata segíteni fog. A gazdatest ugyan tökéletes, azonban az elméjét meg kell osztania régi tulajdonosával, aki rendkívül érzelmes, akaratos és a végsőkig küzd. Az a feladata, hogy a lány emlékeit felhasználva kiderítse, akad-e még ellenálló ember, de a feltóduló emlékek lassan felőrlik, így beleegyezik abba, hogy megkeresi Mel öcsét és szerelmét.

Sem ő, sem Melanie nem készült fel arra, ami ezután jön, Vándor beleszeret egy férfibe, akivel sosem találkozott, ráadásul a legellenszenvesebb Hajtó liheg a nyomában, közben pedig emberek közé keveredik, akik nem hazudtolják meg önmagukat.

Igen, bevallom, négyszer olvastam(Öööö... vagy ötször?), bár tavaly év végén történt első ízben, hogy az elejét is újra olvastam. Ennek pedig egy oka van, hogy az első 80 oldal túlélős.

Meyer, ahogyan csata-, és harcjelenetet sem tud írni, úgy igazából sci-fit sem. Az alapötlet nagyon jó, bár láttunk már hasonlót. Addig a pontig legalábbis, hogy egy idegen faj megszállja a Földet, és átveszi az uralmat az emberek felett, de a kidolgozás nem volt elég ahhoz, hogy a hangulat elkapjon.

Én ugyanis szeretem a sci-fi témájú könyveket, és egy seregnyi elnagyol magyarázatnál, és csokorban felbukkanó hirtelen érzelemnél többet vártam.  De mégis csak ez utóbbi az írónő szakterülete, ezért hát innentől kezdett érdekesé válni a dolog.

Ugyanis nem az a fontos, ahogyan az űrlények megszállják az embereket. Miért is lenne? Rengetegen megírták már, méghozzá többek zseniálisan, sokkal inkább érdekes az a momentum, hogy egy idegen miként integrálódik be egy emberek lakta kolóniába, mégpedig mindenféle hátsó szándék nélkül. Nem akarja sem feladni, sem beolvasztani őket, csak a szívét követte eddig, de már nincs hova mennie. Tehát kénytelen elfogadni az új játékszabályokat, eggyé válni a tömegből úgy, hogy közben mindig is kívülálló marad.

Az érzelem elég széles skálán mozognak, ráadásul rendkívül ingadozóak. Az ember lapoz egyet és már zokog, mármint egy olyan, az esetek többségében introvertált egyén, mint én. Azt hiszem utoljára a Love storyn bőgtem ennyit, édesanya el akarta venni tőlem a könyvet. Még nem voltam tizenhárom, és nem igazán akartam elfogadni, hogy az élet ilyen is lehet.

Ez esetben pedig azt nem akartam elfogadni, hogy az emberek hogyan viselkedhetnek így, pedig tudtam. Sok évi tapasztalatom megerősítette, akkor vagyunk a legagresszívabbak, ha félünk. Azért kiabálunk, hogy legyőzzük a hangunkkal a másikat, ha már észérvekkel nem megyünk semmire, és a fizikai erő is csupán egy eszköz a hatalomért folytatott harcban. Amikor a félelmünk kerül előtérbe, az ösztönök uralkodnak és a rettegésünk minden ismeretlennek kijár. Mert hát ilyen az emberi természet. Csakhogy Vándor első kézből tapasztalj meg mindezeket, mert ő testesíti meg azt a gonoszt, amitől mindenki tart. Egy személyben ő Lucifer ivadéka, hiszen ő van ott. És ez ennyire egyszerű.

Hányan vezetik le a dühüket a családjukon, barátaikon, kollégáikon csupán azért, mert ők vannak ott? Ez egy tipikus emberi dolog, és miközben olvastam a könyvet, tényleg eszembe jutott, hogy ez már komolyan egy szitokszó: ember.

Csakhogy Vándor szemén át megláthatjuk a csodát is. Azt a csodát, amit ritkán veszünk észre, a szeretetet, ragaszkodást, hűséget, kitartást, örömöt, reményt és a sor végtelen. Mert hát ezek is mi vagyunk. Nem csak rombolni vagyunk képesek. Építünk, alkotunk, fantasztikus dolgokat viszünk véghez.

Az érzelmeink pedig épp olyan széles skálán mozognak, mint a lehetőségeink. Minden pozitívum átcsaphat negatívba és fordítva, ha jó okkal támasztjuk alá.  Az életben maradásért folytatott harcban ugyanis minden megengedett. A túlélés olyan ősi kóddal bevésett alapértelmezett cél, amely sok dolgot elbír és eltakar. Nem csoda, ha szegény Vándor zavarban van. Mégis olyasmi történik vele az emberek között, amire soha nem volt még példa. Igazi barátokra lel, tartozik valahova, akkor is, ha sokan nem fogadják el, akkor is, ha a kényszer szűrte megoldásból tartják maguknál.

A végére maga is emberé válik, ezért elég drasztikus lépésre ragadtatja magát, és ennél a pontnál nálam bizony lecsapták a villanyt.

Ez alkalommal tetszett már a könyv eleje is. Tudtam, mire számíthatok, így jobban tudtam koncentrálni a sci-fi elemekre, és rájöttem, elég érdekesek. Szívesen olvasnék többet az idegen világokról. Mondjuk, ha valaki más írná őket, mert Meyer esetében kicsit színtelenek.

Sokkal jobban tudtam élvezni a belső vívódásait is, mert bár Melanie-val folytatott diskurzusait azelőtt is szerettem, most jobban elkülönült számomra Vándor, Mel és közös vagy különálló lelkiismeretük is.

Nem győzök elég hálás lenni az Agavenak, hogy nem hagyta a könyvet tini szintre süllyedni.  A fordítás szép, könnyen olvasható, mindenféle felesleges sallang nélküli. Szeretem, hogy keményborítós, különben már szét esett volna, és külön pont jár az új védőborítóért. Nem rajongok a filmesborítókért, ez pedig az, de ha leveszem a könyvről, akkor ott virít alatta a csodás ezüstösen ragyogó szem (Ezen a ponton meg kell említenem a Könyvmolyképzőt is. Ugyanez történt az egyik kiadványukkal, a Beautiful Creaturesszel , amit így mindjárt könnyebb szível ajándékoztam oda. Olvasni ugyanis nem áll szándékomban.).

Azt olvastam, hogy szegény burok sem kerülhette el a sorsát, és készül a második része, ami miatt bevallom, szomorú vagyok. Nem kell! Ha valami ennyire jó, nem szabad folytatni. Értem én, hogy nagy a nyomás, de Meyernek már nincs szüksége a pénzre, ne azért szülessen meg, mert eladható. Persze, ha kijön, az elsőkként fogom megvenni, de szinte biztosan csalódni fogok. Mert mindig így van.

A történet szépen felépített, katarzist nyújtó darab. Hiába olvastam sokadjára, jobban szerettem, mint valaha. A március végén érkező filmmel kapcsolatban azért vannak aggályaim. A könyvben nem a szerelem a lényeg, nem úgy, mint ahogyan a trailer sugallja. Fontos eleme, mert hozzá tartozik az emberré váláshoz, de nem a legfontosabb. Számomra legalábbis nem. A szeretet, szerelem mozgatórugók, amik végül valami egészen másfelé löknek, és igen, közben romantikázunk is.

Érdekelne egy férfi véleménye is a témában, bár szerintem az érzelmi töltés soknak bizonyulhat. Mindenesetre én még néhányszor újra fogom olvasni.

10/10

Magyar kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft.

Fordította: Farkas Veronika

2013. március 12., kedd

Teaser kedd #33

Tartozom egy vallomással. A laza kis krimimet tegnap este hazafelé befejetem.  Nem tudtam, mihez lesz kedvem, így reggel csak levettem valamit a polcról. Még egyáltalán nem olvastam bele. Rendszerint úgy választom mindkét mondatomat, hogy azon az oldalon böködök, ahol éppen tartok. Teszem ezt azon egyszerű okból kifolyólag, mert nem óhajtok belefutni egy hatalmas, sőt gigantikus spoilerbe. Ezúttal viszont, mivel teljesen mindegy, tényleg csak felcsapom a könyvet és kész.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti kettes:

Nem, nem láttam a Dúvad barátnőjének arcát. Egy aurát láttam, ami jóval többet ér.

Szergej Lukjanyenko: Éjszaki őrség

Szerencse lánya



A dolog azzal kezdődött, hogy még tavaly nyertem Kristina blogján egy könyvjelzőt. Én speciel azt sem tudtam, hogy játszom, de szerencsére ez az oldal tulajdonosát egy cseppet sem zavarta, és ma este tízkor kivehettem a postaládából  a nyereményeimet. Igen, nem véletlen a többesszám. Kiderült, kettőt nyertem.

Az egyik ajándék az Angyali vadász sorozatból való. Megmondom őszintén, nem olvastam a sorozatot, és nem is igen terveztem, de ha már van könyvjelzőm vétek nem szerezni hozzá lapokat. Szóval  erősen talán. Novi Sadban (Újvidék, csak a pontosság kedvéért.) pedig még nem jártam(ahogyan egy sereg másik helyen sem), a hangulata azonban annyira bájos, hogy bizonyosan sokat fogom használni. Ráadásul a cirill betűk régi emlékeket ébresztenek.

Aztán ugye elmentünk az Úton vetítésre is. A filmet ugyan nem láttunk, ennek ellenére nyertem egy pólót. Amikor e-mailben megérkezett a film promóciós ajándéklistája, nekem rögtön feltűntek a táskák. Ezért arra kértem a PARLUX Entertainment megbízottját, hogy hadd cseréljem be a pólót egy vászontatyira. Persze sejtettem, hogy túl szemtelen a kérésem, de gondoltam, megéri bepróbálkozni. És igen!

Ma mentem átvenni a nyereményeimet, egy gyönyörű hófehért pólót és egy ráadás táskát. El sem hittem, hogy ilyen jó fejek! Tudom, hogy repi, de nekem akkor is nagy dolog, mert nem számítottam mindkettőre, és végül is csak a pólót nyertem. Szóval köszönöm! A fülét nem fényképeztem le, a felírat a lényeg. No meg: "THE ROAD IS LIFE"!

És végül, bár időrendben ezt kaptam meg leghamarabb (hiszen még szombaton jutottam hozzá Luke jóvoltából), egy eredeti SZJG bögrével lettem gazdagabb. Ez utóbbit nem a szerencsémnek(Na jó, ez nézőpont kérdése! Hiszen a tündéri barátok sem az égből potyognak.), hanem egy kedves barát  törődésének köszöntetem. Tehát köszönöm is!

Igazán kellemes és szép meglepikkel kényeztetett a sors. Hálás vagyok mindhárom szponzoromnak(Ó, és Blainak is persze, mert ő vitt el a filmre és ezért nyerhettem meg a póló-táska kombót.), no és az édesanyámnak, de ez már egy másik beszéd része.

2013. március 10., vasárnap

Csapda

Snitch


színes, magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 112 perc, 2013

rendező: Ric Roman Waugh
forgatókönyvíró: Ric Roman Waugh, Justin Haythe
zeneszerző: Antonio Pinto
operatőr: Dana Gonzales
vágó: Jonathan Chibnall

szereplő(k):
Dwayne "The Rock" Johnson (John Matthews)
Nadine Velazquez (Analisa)
Susan Sarandon (Joanne Keeghan)
Jon Bernthal (Daniel James)
Harold Perrineau (Jeffrey Steele)
Barry Pepper (Cooper ügynök)
Benjamin Bratt (Juan Carlos 'El Topo' Pintera)

A pénteki mozizás ezt dobta másodiknak. Azzal a kimondott óhajjal ültem be, hogy muszáj, egyszerűen csak muszáj, hogy jobb legyen mint az Óz volt.

John Metthew az építőiparban dolgozik, fuvarozással keresi a kenyerét, nem is rosszul. A lánya születésnapi buliján kapja a hírt, hogy az előző házasságából született fiát letartoztatták kábítószer terjesztésért. A minimális büntetés tíz év, az egyetem előtt álló fiúnak egyetlen lehetősége maradt, ha feldobja a kapcsolatait. Ezzel csak egy baj van, nincsenek kapcsolatai, hiszen nem igazi terjesztő, és arra sem hajlandó, hogy csak úgy mint vele tették, bepalizzon másokat.

Hogy a fiát mentse, John maga ugrik be a besúgó szerepkörébe. Bár elég nehezen egyezik meg az államügyésszel, Joanne Keeghan hamar átlátja, hogy a férfit nem tudja visszatartani, ráadásul még haszna is származhat abból, ha hagyja.

Minden fórumon azzal találkoztam, ez egy megtörtént eseményeket feldolgozó film, tehát nem vártam tőle pörgő akciót, de The Rock jelenléte azért garancia egy bizonyos szintre. Így bár talán dőreség volt reménykedni, éreztem, hogy ez most az én filmem lesz.  És igen!

Lassan építkező történet, de mégsem unalmas. Szinte a legeljen megtörténik a konfliktus kibontása, aztán néhány perc múlva kicsúcsosodik. Az események ettől kezdve szépen pörögnek. A főhősünk némi tévelygés után pontosan tudja mit kell tennie, és bár én jóval tanácstalanabb lennék hasonló helyzetben, egyáltalán nem hatott hihetetlennek.

Ezen a ponton lép be Daniel a képbe, ami szintén életszerű. A volt terjesztő talán vezekelni vágyik a bűneiért? Nem, egyáltalán nem erről van szó. A mozgatórugó itt is a pénz, ami megint csak emberi.

Dwayne "The Rock" Johnson nem Oscar-díjas színész, és nem is arról híres, hogy a mély karakterformázás híve lenne, de most meg voltam vele elégedve. Mint apának, mind üzletembernek rendben van. Csak egy férfi, akire soha nem fogtak fegyvert azelőtt, de nincs olyan, amit meg nem tenne a fiáért.

Susan Sarandon mindig zseniális. Olyan mellékszereplő, aki lejátssza a legtöbb karaktert a vászonról.

Benjamin Bratt az ügyeletes latin szépfiúból, gengszter lett, de ez az élet rendje. Viszont Jon Bernthalra kíváncsi lettem. Persze láttam már a Szellemíróban, de őszintén nem emlékszem rá, és eddig nem voltak olyan szerepei, ami miatt azt mondanám, hű, ez aztán igen!  Majd mostantól jobban figyelek.

Barry Pepper szakálla szerintem mindent vitt. Néztem, néztem, miközben tudtam, hogy láttam már a fickót, de nem jöttem rá, hogy hol.

A legjobb dolog ami elmondható, hogy nincsenek benne irreális túlzások, valóságtól elrugaszkodott harci jelenetek. A karakterek egyaránt életszerűek, ahogy az események sem szélsőségesek. Inkább dráma ez, és csak elhanyagolható mértékben akció vagy thriller. Hétköznapi hősök egy normális hétköznapon. Mondjuk a szinkrontól nem voltam elájulva, de ez nem a film hibája.

Mivel ismerjük az amerikai hozzáállást a valóság feldolgozásához, nem lennék kukacoskodó a történettel, de pont annyit adtak, amennyit ígértek. Ez csak azért fura, mert az első trailer alapján nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán érdekel-e. Erre kiderült, amit az este rizikójának éreztem, ragyogó választásnak bizonyult. Kikapcsolt, szórakoztatott, elgondolkodtatott, többet nem is vártam.

9/10


2013. március 9., szombat

Óz, a hatalmas

Oz The Great and Powerful


színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus kalandfilm, 127 perc, 2013

rendező: Sam Raimi
író: Lyman Frank Baum
forgatókönyvíró: Mitchell Kapner, David Lindsay-Abaire
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Peter Deming
producer: Joe Roth
vágó: Bob Murawski

szereplő(k):
James Franco (Óz)
Michelle Williams (Glinda)
Rachel Weisz (Evanora)
Mila Kunis (Theodora)
Abigail Spencer (May)
Zach Braff (Frank / Finley hangja)
Bill Cobbs (Master Tinker)
Martin Klebba (Nikko)
Joey King (kínai lány)

Csütörtökön úgy adódott, hogy két különböző személytől is kaphattam volna jegyet a bemutatóra, de az angol tanfi keresztbe húzott. Kicsit szomorú voltam, mert már nagyon vártam, a könyv ugyanis nagy kedvenc. Szerencsére pénteken bepótolhattam a lemaradást.

Óz egy sekélyes, önző, goromba, ámbár jóképű tuskó, akinek a nőügyei miatt sietve kell távoznia a cirkuszból. Azonban a hőlégballonját elragadja egy tornádó, amit egészen Ózig sodor.

Ott Theodora, a jó boszorkány fogadja azzal, hogy a jövendölés beigazolódott. Az aki az égből érkezik és a birodalom nevét viseli, megment  majd mindenkit a gonosz boszorkánytól.  Cserébe övé a királyság, a trón és az összes kincs, márpedig abból rengeteg van. A pénzsóvár bűvész gond nélkül ismeri el, hogy ő a csodás hős.

Csak most tudtam meg, hogy Frank L. Baum több könyvet is írt Óz birodalmáról, ezért nem tudom, hogy most ez feldolgozás-e, de az biztos, hogy az Óz, a csodák csodája előzménytörténete.  És hát... Nos...

Oké, szép látványvilág, nagyon ügyeltek a részletekre.  Például a porcelán kislány szemhéja minden pislogásnál halkan súrlódik és klikkel, ahogy megy finoman koppant. Imádtam. A színek a karakterek jók. A színészek nagyszerűek.

James Franco tehetséges fiatalember, kimondottan szép mosollyal, Rachel Weisz sem kaphatott véletlen Oscar-díjat(igaz, hogy a A Bourne hagyaték-ban is botrányos volt), Mila Kunis, ahogyan Michelle Williams is,több mint egy csinos pofi, de ez... Lapos.

A film olyan üres, mint egy felfújt lufi. A külseje nagyon tetszetős, gömbölyded és izgalmas. Sokat sejtet a ruganyossága, de nincs benne semmi. Csupán levegő. A bevezetés túl hosszú, a cselekmény kiszámítható, az erkölcsi mondanivalója elcsépelt, amivel nem is volna baj, ha a történet jó lenne. De nem az.

A két legizgalmasabb karakter a porcelán/tolószékes lány, és Finley, a szárnyas majom/Frank, a segéd. Ez pedig tragikus.

A poénok jók és ülnek, mint mondtam a látványvilág fantasztikus, a színek elképesztőek. Már a film főcíme elkapott, mert annyi mindent sejtettet és tényleg nagyszerűnek találtam. Aztán elkezdődött a film és folyton vártam, hogy történjen végre valami. Hogy fekete-fehér az eleje, azon nem lepődtem meg, hiszen a 1939-es filmben is ezt választották, tudtam, hogy majd jönnek az élénk színek, mert a '39-es feldolgozásban is így volt. Visszaköszönt a mindig a sárga úton zenéje, ahogyan egy sereg más dolog. Végig volt egy olyan érzésem, hogy hűek akartak lenni az eredeti filmhez, még akkor is, ha ez előzmény, de sajnos nem jött össze.

Az Óz, a csodák csodája minden szempontból nagyszerű volt. Vibrált és élt a sok trükk nélkül is, itt pedig hiába a modern technika, minden kicsit élettelen. Szóval igen, nem voltam elájulva tőle. Arra azért jó volt, hogy este újranézem az eredeti filmet.

Nem mondom, hogy nem kellett volna megnéznem, mert jókat nevettem, néha elámultam, gyönyörű és részletgazdag minden, mégis hatalmas jóindulattal pontozok. Hiába akadtak pillanatok, amiket élveztem, de majdnem fele arányban csak utaztam csendesen, néha elkalandozva és unatkozva.

7/10


2013. március 5., kedd

Teaser kedd #32



Ez a nap épp olyan, mint a többi. Álmos vagyok, és szívesebben sétálgatnék kint ebben a napsütéses időben. Legalább most az ablak tárva és nyitva, tehát nem fogom megfejelni az asztalomat. Még, de azért rezeg a léc egy jó kis koppanásra.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti teaser:

Töltsön el a higgadt, elszánt harag. Azután használd fel a tudásodat, hogy segíts elkapni a gazembereket.

Kathy Reichs: A csontok nem hazudnak

2013. március 1., péntek

Rob Reger – Jessica Gruner: Emily the Strange – Elveszett emlékek

A gyermekded lényem mindig és élvezettel tobzódik az ifjúsági és gyermek irodalomban. Ezt egyszer már bővebben kifejtettem, de alighanem köze lehet ahhoz a tényhez, hogy nem és nem szeretnék végleg felnőni. A hétköznapjaim olyanok, mint bármelyik felnőtté, meg kell küzdenem az élet gáncsaival, kerülgetni a lábakat és venni az akadályokat, de valamit itt mélyen legbelül szeretnék megőrizni. Az a fajta jókedvet, rácsodálkozást dolgokra, amire csak egy gyerek képes, azt a gondtalanságot, ami később a felelősségek súlya miatt egyre törpül. Igen, kincsként őrzöm magamban a gyermeket, és ehhez mindig jól jön egy könyv. Amit ezúttal a Fumaxnak köszönök.

Emily velünk ellentétben nem tudja a saját nevét. Mások nevét sem, ami azt illeti, ahogy egy sereg más, darabszámra még 11 egyéb dolgot sem. Azt tudja, hogy lány, és másik 12 dolgot is, de a homály azért nagyon nagy. A lány szereti a 13-as számot, szorgalmasan vezeti a naplóját és próbálja megfejteni élete nagy rejtélyét. Hogy a csudába került egy kisvárosba, ahol nem ismer senkit, mégis mellészegődik négy macska és egy sereg más szokatlan dolog bukkan fel minden sarkon.

Nagyon szórakoztatónak, könnyednek és különlegesnek találtam a könyvet a rengeteg illusztrációval. Amik ráadásul még kellemesek is voltak az én kissé kitekert fekete-fehér lelkemnek. A történet nem egy egetrengető talány, de sok kisebb érthetetlenség halmaza. Emily és a macskái elbűvölőék, akik nem mellesleg az utcán, egy kartonházban laknak.

A kislány gondolkodása, elveszett emlékei ellenére nagyon logikus, célratörő és hajlamos a gyanúsítgatásokra is. No de ki ne lenne ilyen, ha azt se tudná, hogy hány éves, és hogy mit is keres ott, ahol éppen van. Megkísérli elhagyni a városkát, aztán csak visszamegy. Dühöng a szülei hiánya miatt és bevallom ezt a részt én is így gondoltam. De a végére úgyis minden kiderül.

A humora sajátságos, kissé fanyar, mondhatni morbid helyenként, de nekem akkor is elbűvölő. A négy macska jelenléte csak tovább lopta magát a szívembe, ahogyan a pultos kislány és a városka összes lakója. Mire kiderül, hogy Emily milyen céllal is érkezik, már majdnem késő, de az utolsó pillanatban kirukkol egy remek tervvel, és természetesen megmenti a helyzetet. Visszakapja az emlékeit is, amiknek a megléte koránt sem tompítja különös természetét.

A fordítás szépnek tűnik. Hangulatban illeszkedik a képekhez, témához. Könnyen olvasható, értelmes mondatok alkotják, nem csoda, hogy néhány óra alatt kivégeztem. És most már csak azért drukkolok, hogy idén tényleg érkezzen a második kötet.

Emily, akit Rob Reger tervezett, kabalaként látta meg a napvilágot és mára kultikus figurává nőtte ki magát. Nem csak ruhákat, írószereket, matricákat, mobiltokot, de gitárt is készítettek a barand égisze alatt. A filmesítésről már évek óta szó van, de sajnos még semmi konkrétum nincs. 2011-ben Melisa Wallack megbízást kapott a forgatókönyvre, és azóta néma csend. Pedig én szeretném...

Szóval igazi laza, de kissé gótos beütésű tini könyv, humorral fűszerezve, iróniával tálalva. Talán a becélzott korcsoportot valóban a tizenéves lányok alkotják, de szerintem minden manga, anime szerető élvezettel forgatja majd, elvégre képregény is készült belőle. Repesve várom a következő részt.

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kiadó

Fordította: Benes Attila
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...