2011. augusztus 29., hétfő

Siobhan Dowd: Éles és gyors sikoly

Újra és újra szembesülök azzal a kérdéssel, mitől ifjúsági egy irodalom, és hol húzódik a határ, amitől azzá válik. Mint számtalan más esetben, most is úgy gondolom, hiába szerepel tizenhatos karika a könyvön, az érintet korcsoport nem feltétlen képes értelmezni, feldolgozni, a neki megfelelő helyen kezelni, mind a mondanivalót, mind magát az élethelyzetet.

Nem azért, mert velük nem történhet meg, nem is azért, mert a valóságtól elrugaszkodott. Éppen azért, mert túl életszerű. Akivel pedig nem esett meg hasonló, nem ismeri közvetlen tapasztalatból, épp olyan tudatlanságból fakadó nemtörődömséggel kezeli a dolgokat, ahogyan Shell teszi. Legalábbis eleinte.

Főhősnőnk tizenöt éves. Édesanyja elvesztése után rá marad testvéreinek nevelése és a háztartás vezetése.  Csakúgy, mint az ital vigaszában merülő, egyre nagyobb vallásos áhítatba menekülő apja is.

A kisváros lakossága nem figyel a családra, nem törődik velük jobban, mint bármely másik tagjukkal, így Shell a saját gyermeki tudatlanságával, az ismeretlen kizárásával éli mindennapjait. Addig a pillanatig, míg meg nem érkezik Rose atya, a naiv, fiatal pap, aki észreveszi a jeleket, és aki felébreszti a lányban kötödését Jézushoz, azt a fajta vallási kapcsolatot, ami legalább segít felépíteni egyfajta lelki békét, ha tudást nem is adhat. Pedig erre lenne a leginkább szüksége.

Nagyjából ezzel egy időben, Declan szavainak engedve, Shell megtapasztalhatja a testi örömöket is. Hogy mennyire örömteliek valójában ezek az eseménynek arról csupán egy rövid bejegyzés ad támpontot, melyből világosan kiderül, talán kissé korai egy ilyen kapcsolat. A nem várt következménnyel senki sem, legkevésbé Shell nem számol. Fájdalmasan keveset tud magáról, a testéről, az érzelmeiről, a világról. Nincs kihez forduljon, nincs kitől segítséget kérjen. Íme, egy újabb feladat, amit meg kell oldania. Egyedül. Mire ugyanis nyilvánvalóvá válik Shell számára miről is van szó, az ifjú apa Amerikában próbál új életet kezdeni.

Változó teste néhányak számára nyilvánvaló, mások talán csak nem akarják látni, de a lényeg, hogy nem tesznek semmit. Álszemérem, érdektelenség, félelem a következményektől és még sorolhatnánk az okokat. Ugye, hogy nem is annyira ismeretlen a téma?

A híradók, újságok napi szinten borítanak el minket ilyen és ehhez hasonló esetekkel, amikor a környezet soha nem tud semmiről.

Meghízott, sokat gyengélkedett, de hát honnan kellett volna tudnom? – mondják, és talán el is hiszik. Megszült a mosdóban, a szekrénybe rejtette és a többi, ezek azonban csupán következményei annak, hogy a közösség nem figyel tagjaira.

A történet viszont, bár a könyv majd kétharmadánál következik be maga a szülés, még korán sem ér itt véget. Sőt, tulajdonképpen most kezdődik egy jelentős szakasza.

Tudtam, hogy dráma lesz, tudtam, hogy nevetni nem igazán fogok rajta, de érdekelt. Azt gondoltam, mindenképpen el kell olvasnom. Nos igazam volt!

Mást nem olvastam az írónőtő, és talán nem ezzel kellett volna kezdenem, mert túl erős lett ahhoz, hogy az elkövetkezők csak úgy felülmúlják.

A történet szépen felépített. Ahogy haladunk előre, főszereplőnk úgy válik felnőtté. Úgy ért meg egy sereg dolgot, old meg újabb feladatokat. A kusza érzelmek, az emberekhez való viszonya, félelme az ismeretlentől épp úgy jelen van, mint a zárt közösségekre jellemző korkép. Azonban ott vannak a testvérei, akik mellette állnak, és  a hihetetlen lelkiereje is.  Ezekért pedig el sem kell hagynunk Shell világát. Amiben amúgy, az első pillanattól kezdve jelen van az a fajta mélabú is, ami már a borító megpillantásakor elkap.

Sietve kijelentem, imádom. A teljesen fekete alapban fehér rész határolja az alakot, mint egy régi árnykép.  A sárga betűk talán a komorságot hivatottak oldani. Fehérrel túl jellegtelené vált volna, így azonban látszik rajta minden, amiről a könyv szól. Hiszen Shellnek vannak szép, boldog pillanatai és pontosan így halad előre az úton. Sötétségből a fénybe. Átvitt értelemben, hiszen a történet a záró mondattal még koránt sem ért véget, mindenesetre számunkra lezárul.

El kell mondjam, hogy nagyjából négy és fél órát tartott (Érdekesség vagy sem, hogy a Lucas is körülbelül addig, és szintén akkor olvastam, mikor a barátnőmhöz utaztam, aztán tőle haza. A távolsági buszon síró látványomhoz, idővel talán hozzászoknak majd. ). Könnyen olvasható, szépen, többségében kerek mondatokkal fogalmazott, elgondolkodtató mű. Azzal, hogy az írónő nem helyezkedett főhősének bőrébe és csupán elmeséli a történetet, megteremt egyfajta érzelmi távolságot(Nem is volt zokogva sírás, csak egy kis könnyezés.), ugyanakkor lehetőség nyílik olyasmiknek a megismerésére is, amit esetleg Shell maga nem mesélne el nekünk. Sok mondat kezdődik úgy, hogy de. Ezt már szinte megszoktam az idegen nyelvekből fordított szépirodalomnál. Itt sem kezelem hibának. Bevallhatom, én meg hajlamos vagyok merttel kezdeni egy mondatot, az ígyekről már nem is beszélve, ezért nem is igen szólhatok.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy bevonult és háromról négyre növelte azon ifjúsági irodalom címszó alá eső könyveim számát, melyek igazi értékeket hordoznak magukban, és melyek ezért többszöri olvasást igényelnek.

9/10

Magyar kiadó: Pongrác Kiadó

Fordították: Rindó Klára és Szabados Tamás - Ezt magyarázza meg nekem valaki! Ketten egy könyvet? Mindenesetre szép munka, csak fura.

2011. augusztus 24., szerda

David Safier: Jézus szeret engem

Most mit mondjak? Teljesen elbűvölt. Hétfőn este fél nyolctól éjfélig tartott. Azt hiszem lassabban olvasok mint néhány éve. Akkor olyan három-három és fél óra alatt megettem volna. Öregszem vagy mi. Mentségem sem sok akad. Egyszer elmentem mosdóba és egyszer kikergettem  a lakásból azt az idegen kandúrt, amelyik az udvaromon szokott randalírozni, de ezúttal a bukóablakon keresztül mászott be. Körülbelül tíz percre volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam az esetet, mert ez azért a pofátlanság teteje, miközben Killerkat az előszobából követte az eseményeket és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki el lenne borzadva. Éltem a gyanúperrel, hogy ő hívta mag a kicsinek nem nevezhető cimbijét vacsizni. Szóval a sokkhatás és ablakzárás után visszatértem az olvasáshoz  és csak 00:07-perckor ugrottam fel, mert már erősen szólított a szükség.

Ez eleget mond a könyvről? Szerintem, ha most befejezném, azzal is kifejtettem volna a lényeget. Letehetetlen!

A Pocsék karma után nem csekély elvárásaim voltak, amit igen félve fogalmaztam meg, hiszen eddig mindenkitől azt hallottam: Jó-jó, de valami hiányzik. Nem tudom mi. Nekem az első könyve jobban tetszett.

Csoda-e, ha tartottam is kicsit? Hiszen féltem, hogy csalódom az íróban, hogy nem tudja megugrani ugyanazt a szintet és akkor mi lesz velem? Kereshetek más nevetnivalót, mikor olyan kevés jó író van, akinek vinnyogni lehet a könyvein.

Szerencsére a félelmeim alaptalannak bizonyultak. Rögtön kijelenthetem, nekem jobban tetszett, mint a Pocsék karma, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy a fanyalgóknak mi volt a bajuk. Amit sajnos nem árulhatok el, mert akkor lelőném a poént. Az pedig csak úgy játszik, ha az ember fia és lánya végigolvassa.

Adva vagyon Marie, a teljesen átlagos nő, akinek sorra kudarcba fulladnak a kapcsolatai. Már amikor vannak, merthogy egy kezünk néhány ujja elegendő az összeszámolásukhoz.  Igazából nincs semmi baj vele, csak valahogy soha nem a megfelelő fickót választja. Legutóbbi kedvese, Sven, megkéri a kezét és mivel fél az egyedülléttől, igen mond. Aztán az oltár előtt állva rádöbben:

1. Jézusnak nem lehetett könnyű,

2. nem szereti annyira a vőlegényét, hogy hozzámenjen.

Szó, mi szó, kitalálhatta volna korábban is, hiszen ezután értelemszerűen, egy szál menyasszonyi ruhában költözhet vissza a szülői házba. Azonkívül, hogy a gyerekszobájában kénytelen aludni, aminek a plafonját hatalma beázás csúfítja, és semmi más vágya nincs, mint sajnálni önmagát, a nővéréért is aggódhat, valamint az apjáért, akinek minden jel szerint elment az esze, mikor egy fehérorosz huszonöt évest hozott a házhoz.

Hát, ez a hét nem indult túl jól! Némileg megdöbben, amikor apja arra kéri engedje be Joshuát, az ácsot, aki megjavítja a tetőt, amivel véget érhet a folyamatos ázás. Mit tehet egy rendes lány? Belebújik menyasszonyi gönceibe, egyebe nem lévén, és bebocsátja az idegent. A fickó jóképű, kedves, csodálatos szemei vannak a hangja pedig fantasztikus, így mire Marie végiggondolja mit is tesz, meghívja vacsorázni.

Joshua csodálkozik, de elfogadja az ajánlatot és a dolgok itt kezdenek kicsit megőrülni.  Az ács ugyanis azt állítja magáról, hogy ő Jézus, aki azért szállt alá a mennyekből, hogy végső ütközetet vívjon a Gonosszal.

Aha! Marie hittanra járt, de ez kivitte a lécet. Főleg mert mindig is problémái voltak Istennel és a vallással. Az oktatást arra használta, hogy feltehessen ezer kérdést, amivel kiborította az atyát rendesen. Tehát Joshua vagy klinikai eset, vagy Isten fia, de valami itt nagyon nincs rendben.

A fanyalgók egyik táborát a vallásos réteg alkotják. Safier olyan magabiztossággal nyúl a Bibliához, mint azok az emberek, akik jól ismerik, pedig a saját állítása szerint hősnőjével áll egy szinten. Gyanítom elaludt a hittanórákon.  Olyan alternatívát mutat számunkra, az érem bizonyos másik oldalát, melyet biztosan nem találhatunk meg a szent könyvben. Egy másik nézőpontból másként tekinthetünk az egész képre. Nem hiszem, hogy a katolicizmusnak árt a szabad gondolkodás.

Sokan nem értenek velem egyet, de számomra fontos a hit. Hiszek Istenben, Jézus Krisztusban. A hit mindannyiunkban jelen van, igen, az ateistákban is. Csak ők nem Istenbe, hanem mondjuk önmagukba, vagy a pénzbe vetik a bizodalmukat. A hit alapvetően meghatározza az embereket. Én személy szerint nem téritgetek senkit, de el sem ítélem(Szerintem ez a legnehezebb dolog. Néha elszégyenlem magam, miután rosszmájúskodtam, de őszintén megvallva, annyira jól tud esni! Pontosabb lenne azt mondani, próbálok nem elítélni senkit. ), amiért mások a prioritásai. A lényeg szerintem a hit. Az hajt előre, azért haladunk. Tudom, ezzel sokan vitatkoznátok, ne tegyétek, mert nem vagyok teológus, csak szakbarbár, annak is gyenge, de saját véleménnyel rendelkezem. Ez van!

Tehát az, hogy Jézus, mint karakter megjelent egy efféle könyvben, számomra nem istenkáromló. Furcsamód feltett egy csomó olyan kérdést, amiken magam is eltűnődtem, bár én nem jártam vasárnapi iskolába, de azért kiborítottam pár embert velük.

Kétkedni nem bűn, csak kellemetlen, mert a hit éppen olyan, mint az élet, néha jobban megy, néha rosszabbul. A mérlegnyelve inog ide-oda, ahogy Marie esetében is (Amikor szeretnénk valamit, ugye mondjuk, hogy édes Istenem, csak most az egyszer, vagy ha van Isten, akkor... ) és mindezt olyan átütő humorral, iróniával teszi, hogy nem győztem ámulni.

Valahol a harmincadik oldal tájékán volt meg az első térdcsapkodós visítás, amiből kevesebb van, mint az első könyvben, de a humor az első sortól jelen van. Ritka oldal, amire nem jut néhány. Ahogy az írótól elvárható szintén felsorakoztatja a műfaj minden stílusát és egy kis bónusz jutalmat is kapunk. Néhány képregénykockát, aminek Safier nagy rajongója. Talán ez sem véletlen.

Jézust emberként látni valóban érdekes volt.  A legmeglepőbb gondolat az volt, hogy biztosan nehéz gyerekkora volt. Hát tudom én, hogy volt gyerek, de azért mégis furcsa volt erre gondolni. Ahogy a családjáról mesél, vagy az életéről, olyan dolgokról, amiket nem tudhatunk, húsvér élőlénnyé válik és ez a könyv legnagyobb erénye.

Mi tagadás néha derekasan megkönnyeztem, sőt volt ahol nem láttam olvasni sem. A különbség az első könyvhöz képest az erős érzelmi töltet, de ebben sincs semmi meglepő, ha megnézzük kik a szereplők.

Senkinek sem kell tartania attól, hogy egy vallásos, igehirdető maszlagot kap a nyakába. Marie üdítően keveset tud saját vallásáról, minden okítás dacára, és ez számtalan viccesebbnél viccesebb helyzetbe sodorja. Szembesülése a tízparancsolattal is problematikus. A tiszteld atyádat és anyádat rész például majdnem megvalósíthatatlannak tűnik és igazán szórakoztató, ahogy rendezni próbálja  az életét, néhol nagyobb gondot okozva, mint amiben már addig is ül.

Egy átlag ember alighanem a reggelijének elkészítését sem bízná rá, hamarosan mégis a világ sorsa múlhat rajta, mindezt úgy, hogy a tisztelt olvasó pukkadozik a nevetéstől.

Szerintem, bájos, tanulságos, rendkívül vicces és elgondolkodtató. Mindenkinek ajánlom. A végéről pedig annyit, egyszerűen nem lehetett máshogy befejezni, de azt is imádtam.

Egyértelműen vert mindent.

10/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Kiadó

Fordította: Kosztolánczi Krisztina

2011. augusztus 23., kedd

Murakami Haruki: Szputnyik szívecském

Nem is értem miért nem írtam Murakamiról eddig. Tagadhatatlanul a legkedvesebb íróim közé tartozik. Gyakorlatilag minden könyve megvan, ami magyarul megjelent, bár még A kurblimadár krónikájára nem jutott időm. Elég régóta vágytam rá és egy ideig nem vettem más könyvet, de végül egy akcióban beszereztem. A Világvége és keményre főtt csodaországot pedig épp most rendeltem meg. Holnap megyek átvenni. Azzal pedig teljes lesz a gyűjteményem.

2006-ban ismerkedtem meg vele, amikor találomra levettem a Kafka a tengerparton című könyvét egy könyvesbolt polcáról. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy olyan lavina, amit meg sem próbálok megakadályozni, és úgy magával ragad, mint kalózt az alkohol mámor, de így történt.  Tudja csuda, de nem bánom.

Murakamiról mindenhol azt mondják: a világ egyik legnépszerűbb kortárs szerzője, a misztikus realizmus kiváló képviselője.
Na! Ezt tessék jól beosztani! Mert ez mind igaz, de hogy  számomra mit jelentenek az ő könyvei, azt nem lehet ennyire egyszerűen, frappánsan és szépen megfogalmazni. Nyilván mert a tehetségem is hiányzik hozzá, és azért is, mert mindenkinek mást jelenthet egy adott mű. Emlékszünk az irodalom órák fáradságos elemzéseire? Sosem értettem. Mi van, ha a szúró rózsatövisek nem a költő lelki fájdalmát jelentették, hanem hogy szorított a cipője, vagy bevágott a gatyája? Honnan a csudából kell tudnunk, mire gondolt egy már nem élő költő? Ez ugyanúgy igaz a könyvekre is. Ami számomra evidens, lehet másnak nem az, és az is előfordulhat, hogy én siklok el az igazi lényeg felett, mert a részletek jobban megragadnak.

Nekem Murakami Haruki nem kevesebbet, mint egy különálló dimenziót jelent. A Dimenziót. Amikor elkezdem olvasni, szép lassan átcsúszom egy másik világba. Egy olyanba, ahol lassabban folyik az élet, nyugodtabbak a viszonyok, még akkor is, ha a felszíni alatt hatalmas csaták dúlnak.
Ahogyan az ázsiai filmek felépítése is más, úgy a könyveké is. Meghatározó az író stílusa is, de én még nem találkoztam kapkodó japán íróval. Soha nem éreztem, hogy le akarják dugni a történetet a torkomon. Néha a könyv felén is túljutok, mire egyáltalán körvonalazódik a probléma. Van idő a kibontásra.

Murakami Haruki gyakran visszatérő motívumai egyediek, csak rá jellemzőek. Minden műveiben megjelenik a magány.  A társas, vagy tényleges, a nagyvárosi élet, az értékrendek, prioritások viszonya. Az őszinte, sokszor feltétel nélküli szeretet, szerelem, a szexualitás, amiről nem feltétlen részletesen, de nyíltan ír. A női fül szépsége. A zene és a könyvek szeretete épp annyira természetes, mint a macskák jelenléte. Eddig a legtöbb könyvben szerepeltek macskák, néha csak egy történet erejéig, mint ebben könyvben, de valahogyan mindig érezhetőek. Legmarkánsabban a Kafka a tengerparton-ban jelentek meg, és azóta nekem Murakami egyenlő a macskákkal. Ezért, anélkül, hogy gondolkodtam volna, terméseztessen fogtam könyvjelzőnek azt a darabot, amit Annaleetől kaptam, rajta azzal a felirattal: " I have studied many philosopher and many cats. The wisdom of cats is infinitely superior." Hippolyte Taine
Azt pedig nem is említettem, hogy egy tejesüvegbe kukucskáló cica lóg a végén.

Tehát nekem, Muarakami Haruki ezt a könyvjelzőt, egy más dimenziót, mérhetetlen nyugalmat, sok építő, vagy éppen szétboncolni való gondolatot jelent. Olyan részeit éri el az agyamnak, amiket egy ponyva olvasása közben nem használok. Ezzel pedig meg is adtam a választ, hogy eddig miért nem írtam róla. Képtelen vagyok szavakba önteni ezt a fajta érzést.
Lelassulok, lelassít a világ is. Befogad, körül ölel, dajkál, miközben az arcomba olvassa a bűneimet, szembesít önmagammal. Mindezt úgy, hogy nem érzem bűnnek. Elmerülök bennük, ízlelgetem a szavakat, és a varázs nem enged elszakadni.

Murakami elaltat, viszont az unalomnak ehhez semmi köze. Egyszerűen annyira képes lelazítani, kikapcsolni, hogy amikor becsukom a könyvet, ha nem is vagyok álmos, képes vagyok aludni. Persze magamtól nem fekszem korán, de ha ránézek az órára és azt látom, hogy éjfél van, ideje az alvásnak, öt percen belül tudok aludni, a gyakran másfél- két óráig tartó kínlódás helyett.

A misztikum részét is imádom. Gyakran csak  a végén, avagy az utolsó harmadban jelenik meg, de végig tudom, hogy jönni fog, ezért várom. Soha nem érzem kilógónak vagy erőltetettnek. Passzol, mint kézre a kesztyű. Stílusa kötetlen, nyelvezete érthető, utalásokban gazdag, néhol a keleti stílusra jellemzően homályos. Azaz, nem szájbarágásos, de ettől eltekintve nem klasszikus japán mű.

Szeretem a sajátságos, fanyar, gyakran ironikus humorát. Erre a fajtára sokszor azt mondják, intellektuális humor. Nem feltétlen értek vele egyet. Magamat nem tartom intellektuális alkatnak, mégis értem és kimondottan mulattat.

Még van valami, amit fontosnak tartok és tipikusan Murakamira jellemző. Azokban a könyvekben, amelyekben mint mesélő és résztvevő/főszereplő jelenik meg, nem ad nevet magának. A karakterének. Mindent tudhatunk róla. Mikor és hol tanult, mik a kedvenc zenéi, könyvei, hogy szeret főzni, milyen ruhát visel, mert ez fontos. Hogyan beszél az emberekkel, milyen a viszonya  a környezetével, a családjával, mi a foglalkozása, mit vásásról, iszik és a többi, de a nevét nem árulja el. Mert a név nem lényeges. Bár ebben a könyvében egyetlen egyszer elhangzik, hogy ő K. Csak ennyi, K.

Gyönyörű szép, összetett, kerek mondatokban fogalmaz. Választékos nyelvezettel, bár gyanítom ehhez a fordításnak is köze van. Leggyakrabban Erdős György fordítja. Ha az ő nevét látom, vagy Horváth Krisztináét, akkor megnyugszom, mert japánból készült a fordítás. Sajnos pont ez a könyv, az angol kiadás alapján készült. Igazából egy rossz szavam sem lehet rá, de tagadhatatlanul bennem van, hogy mi maradhatott ki, hogy egy kicsit más. Talán beképzelem, nem tehetek róla.

Na, ideje lenne a könyvről is írni valamit!

K beleszeret Szumirébe (Ibolya), akivel ugyanarra az egyetemre jártak, bár a lány fiatalabb nála. Véletlenül ismerkednek meg és egy szoros, érdekes barátsággá fejlődik a kapcsolatuk.

Szumire arra tette fel az életét, hogy író legyen, az egyetemet is félbehagyta, miközben K. némi sodródás után elemi iskolában kezd tanítani.  A lány szórakozott, elsuhannak mellette a számára lényegtelen dolgok, felemás zoknit visel, több számmal nagyobb férfizakót.  A fiú normális életet él, alkalmi nőismerőseivel melegíti fel az ágyát és elfogadja a dolgokat olyannak, amilyenek. Nem egy lázadó típus. Mégis összetartoznak, miközben mindketten mást várnak ettől a barátságtól. K szerelmes és vágyik a lányra, aki észre sem veszi ezt, vagy ha igen, akkor sem képes viszonozni, mert ő huszonkét évesen lesz először szerelmes, Miuba, egy koreai származású üzletasszonyba.

A nő munkát, normális életet ajánl Szumirének, aki lángra lobban tőle, K. Ibolyáért ég, Miu viszont nem szerelmes senkibe. Egy tizennégy évvel ezelőtti esemény megváltoztatta az életét, személyiségét. Kapcsolata a fiatalabb lánnyal, K. kapcsolata Szumirével adja a történet vázát, a lányon keresztül pedig mind ismerik egymást.

A vágyakról, vágyódásokról, bizalomról, a feltétel nélküli szeretetről, az elfogadásról és titkokról szól ez a könyv. Arról, hogy nem akkor ismersz meg valakit, amikor a ruháitól szabadul meg, hanem amikor a lelkét mezteleníti le érted.
Kitűnően megírt, olvasmányos, ironikus, misztikus mű. Nem várható kevesebb attól az írótól, akit Nobel-díjra jelöltek, vagy akinek John Updike írt kritikát.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Kiadó
Angolból fordította: Komáromy Rudolf

2011. augusztus 22., hétfő

Frászkarika

(Fright Night)

színes, fekete-fehér, magyarul beszélő, amerikai horror-vígjáték, 120 perc, 2011

rendező: Craig Gillespie
forgatókönyvíró: Marti Noxon, Tom Holland
zeneszerző: Ramin Djawadi
operatőr: Javier Aguirresarobe
producer: Michael De Luca, Michael J. Gaeta, Keith Melton, Alison R. Rosenzweig
vágó: Tatiana S. Riegel

szereplő(k):
Anton Yelchin (Charley Brewster)
Colin Farrell (Jerry Dandrige)
Toni Collette (Jane Brewster)
David Tennant (Peter Vincent)
Dave Franco (Mark)
Christopher Mintz-Plasse (Ed Thompson)
Imogen Poots (Amy Peterson)
Reid Ewing (Ben)

Nem vádolhattok slendriánsággal. Még tegnap éjszaka letöltöttem az eredeti 1985-ös változatot, hogy legyen összehasonlítási alapom, és hogy tudjam, amit eme film érdemeinek ismerek el, az ténylegesen érdeme-e vagy csak új formába öntötték a régi poénokat.

Nos örömmel jelenthetem, nem öntött senki sehonnan és semmit. Az alapsztori fő vonalát tartották meg és semmi mást. Azaz, adva vagyon Charlie, aki az egyedülálló édesanyjával él, van egy csini barátnője és szépen csordogál az élete mindaddig, amíg új szomszédot nem kapnak Jerry személyében. Mire ráeszmél, nyakig ül a bajban, hiszen Jerrynek van egy aprócska kis szenvedélye. Vér junkie. Ha jól bele gondolunk, ez természetes is, hiszen vámpír, így a mi fiúnknak nincs más lehetősége, mint felvenni vele a harcot, amihez  segítségül hívja Peter Vincentet, a vámpírvadászt.

Ezenkívül minden más. A helyszín, az emberek, a barátok, Vincent foglalkozása, szóval minden, amitől kerekké válik egy történet.

Bár eredetileg is egy horror-vígjáték volt, az inkább a kornak szólt. Akkoriban ugyanis nem voltak ennyire népszerűek a kis vérszívó barátaink. Néhány film, főként B kategóriás horror született, egészen 1992-ig, amikor Coppola megajándékozott minket Draculával. Aztán jött az Interjú a vámpírral '94-ben, majd a 1998-as John Carpenter: Vámpírok filmje. Bár véleményem szerint, igaz nem vagyok szaktekintély, születtek közben is jó témanyúlások, de a címeket már befedte a feledés homálya.

Arra az évtizedre sok feldolgozás jutott és persze az Alien, ami tagadhatatlanul kimagasló mind közül. Tehát ebben az időszakban a Fright Night csak egy laza kis szórakozást akart nyújtani. Leginkább pózolásokkal, mint verbális poénokkal.

Lefújva róla a port azonban jó alapanyagnak bizonyult. Azt semmiképpen nem merték meglépni, hogy egy igazi horrort hozzanak össze, bár az sem lett volna kivitelezhetetlen, hiszen a vázon kívül semmi nem maradt meg(azaz egyetlen kis jelenet úgy nagyjából átkerült). Helyette kis vérfrissítéssel, tipikus kertvárosi idillel, iskolai kasztokkal, önimádó bűvésszel, néhány vadonatúj és látványos trükkel, valamint több mint húszperces kurtítással maivá varázsolták.

A poénok jó helyen, jó időben hangzottak el és még szórakoztatóak is. Azaz, hangosan nevettem rajtuk. Egy-két alkalommal még frászt is kaptam, azaz a horror része is rendben van.

Colin Farell megtalálta a bőrét. Mint már említettem, nem vagyok különösebben elájulva tőle és színészként sem tartom sokra, de most azt kell mondjam, le a kalappal. Vagy az van, hogy az öregedéssel egyenes arányban javulnak a képességei vagy esetleg, és szerintem ez a valószínűbb, jól áll neki a szemétláda szerep. A harmadik lehetőség, amit szintén nem zárhatok ki, hogy az agyarak miatt van az egész, mert tény, egy  tündéri kis rohadék. Persze nem tudtam rá igazán haragudni, de ez az én hibám. A legtöbb vámpíros filmben(mármint a jobbakban) a vámpíroknak drukkolok akkor is, ha igazi nyomingerek.

Amin külön mosolyogtam, az az almás jelenet volt. Tagadhatatlanul volt benne valami Alkonyatos, de tegnap éjszaka (azaz inkább ma) kiderült az is, hogy az eredeti filmben Jerry szintén gyakran majszol almát, ahogyan egyéb gyümölcsöket is.

David Tennant karaktere jóval színesebb, viccesebb és elevenebb lett az eredetihez képest. Nem kiöregedett horror színész, hanem egy igazi világklasszis illuzionista, mocskos szájjal, hisztis asszisztensekkel, rengeteg piával és giga méretű egóval. Kicsit későn kerül a képbe, amikor viszont jelen van, nem lejátszható, elszürkülő kispolgár. Rá kérem oda kell és érdemes is figyelni.

Anton Yelchint az Angyali melóban és a Star Trekben láttam. Chekovra emlékszem, aranyos volt, de tininek nekem kissé furcsa. Viszont szó nem érhette  a ház elejét, teljesen egybeolvad a karakterével.

Összességében egy pörgős horror-vígjátékot láttam (köszönöm Annalee), amin jól szórakoztam, borzongtam és nevettem felváltva. Nálam legalább még egyszer, ha nem többször, nézős lesz. Kategóriájában magasan verte a mezőnyt. Nem csak azért mert jelenleg egyedül van. Ott volt a Vámpíros film is, aminél rosszabbat ritkán láttam és sok horrort oldanak humorra, úgyhogy minden nézőpont kérdése. Talán azért szólt nálam nagyot, mert hiába remake, a története legalább egyedi. Nem csöpög a romantikától, nem itatja át teljesen a szexualitás és annak kezeli a vámpírt, ami valójában, azaz egy igazi vérszomjas ragadozónak.

Természetesen, mivel 1985 még a vámpír romantika előtt volt (Az Interjú a vámpírral '76-os és '85-ben megjelent a Lestat, a vámpír is, de mivel Anne Rice könyvei egészen rendben vannak, a mítosz torzulásának szempontjából nem számítanak.), nem rakódott rá egy csomó felesleges vámpírium. Azaz a film alapvetően a Dracula örökséghez hű. Ahogy Annának  mondtam tegnap, viszonylag kevés benne a bullshit. Akad azért, ami a "modernsége" miatt került bele, de lényegesen kevesebb, mint hasonszőrű testvéreiben, így a Vlad Tepes fanok sem fognak fanyalogni a végén.

8,7/10



2011. augusztus 17., szerda

Förtelmes főnökök


(Horrible Bosses)


színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 100 perc, 2011

rendező: Seth Gordon
forgatókönyvíró: Michael Markowitz, John Francis Daley, Jonathan M. Goldstein
zeneszerző: Christopher Lennertz
operatőr: David Hennings
producer: Brett Ratner, Jay Stern
szereplő(k):
Jennifer Aniston (Dr. Julia Harris)
Jason Bateman (Nick Hendricks)
Charlie Day (Dale Arbus)
Jason Sudeikis (Kurt Buckman)
Colin Farrell (Bobby Pellitt)
Kevin Spacey (Dave Harken)
Jamie Foxx (Motherfucker Jones)
John Francis Daley (Carter)
Lindsay Sloane (Stacy)
Donald Sutherland (Jack Pellit)

Hát, megint vannak problémáim. Persze, sose legyen nagyobb, de végül is akadnak.

A történet szerint adva van három barát, akik mind a hatalmaskodó, kegyetlen, szexista avagy kokainfüggő főnöküktől szenvednek. Tökéletes gyógyír lenne minden bajukra, ha feletteseik eltűnnének a föld színéről, amit némi huzavona után mindannyian belátnak. Tehát kezdődhet a terv megvalósítása.

Csak egy aprócska bibi van. Terv az nem létezik. A becsületes srácoknak fogalmuk sincs, miként kivitelezhetnék a nagy ötletet. Egyértelműen segítségre szorulnak.

A sztori jó, kimondottan szórakoztató, a karakterek érdekesek, a színészek kitűnőek. Akkor meg mi ez a fanyalgás bennem?

Alapvetően jól szórakoztam, néhol hangosan nevettem (szerencsére, a bemutatókban nem lőtték le az összes poént), mégis kicsit sok volt. Vagyis pontosabban Jennifer Aniston karaktere volt sok.  Ilyen mocskos szájjal kimondottan visszataszítónak találtam, miközben pontosan tudom, hogy a férfiak jelentős százalékát ez vonzotta a moziba. Én viszont nem voltam képes összeegyeztetni a képet a szöveggel. Különben sem káromkodom valami sokat, az ott elhangzottak nagy részét még heves felindulásban sem mondanám ki. Bizonyára pont ezért vállalta el a hajdan szöszi Rachel, hogy kikerüljön végre a jókislány szerepből, csak az a gond, hogy nem hiteles.

Rengetek filmet láttam ahol ennél cifrábbakat is mondtak, és hiába nem elemem, még sem zavart. Itt azonban fertelmesen.  Nem vettem be.

A többiek remekeltek. Kevin Spacey már annyiszor megdöbbentett, hogy egy újabb arc ide vagy oda, nem számít. Élvezetes alakítást mutatott be. Igazán szerethető szemétláda.

Colin Farrellt, az átlag nőtől eltérően, nem tartom jó pasinak, de a kopaszodó, önimádó, drogos szerepében számomra mutatott valami igazán újat. Némi színészi játékot. Ennek tükrében még inkább nézős lett a Frászkarika.

Ez egy csapat esetlen, szerencsétlen idióta sztorija arról, hogyan kell kiállnunk magunkért. No nem feltétlen gyilkossággal. Az élet gyakran, apró besegítéssel, elrendezi a dolgokat.

Nem mondtam, hogy megbántam. Ez ebben a formában nem lenne igaz, viszont szerintem indokolatlanul magas pontot kapott. Annyira nem volt kimagasló. A filmnek nagyjából a felén szórakoztam, a másikon csak utaztam. Zakatolt a vonat, reméltem, hogy eljutunk valahova. Bár a lezárást kicsit semmitmondónak találtam, hiszen teljesen kiszámítható volt, legalább a célszalagot ténylegesen átvágtuk.

Elment vele egy délután, a társaságom jó volt. Pár poén szépen illeszkedett, néhánnyal nem találtunk közös nevezőre. Van ez így! Nem vagyunk egyformák.

Nálam közel sem jutott a nyolchoz. Meg sem karcolta.

6,8/10





2011. augusztus 12., péntek

Mindenkinek megvan a saját története

Élvezte új életének minden percét. Mióta megszökött és a gyerek megkereste, nem jutott eszébe hasonló sem. Barátságuk sérthetetlen és töretlen volt. A nőstény, aki régen seprűvel kergette, és akit különben anyának hívtak, egyre többször simogatta meg. Apa továbbra is szigorú volt, de tőle származtak a legfinomabb falatok, ráadásul megtanította birkát terelni is. Kisgazda öccse továbbra is Bünek szólította és újabban megcibálta a szőrét. Nem bánta.

Lassan az álnok háromszínűvel is beszüntették az ellenségeskedést. Nem lettek szívbéli pajtások, de többé nem kergette meg, a cica pedig nem marta orron. Számára megfelelt ez a tűzszünet.

Minden állatot névről ismert, bár tudta, ahogy mind tudták, idővel eltűnnek majd. Furcsa körforgás zajlott a tanyán.

Születtek a kicsi állatok, vagy hozták őket valahonnan. Néha csak néhányszor kelt fel, és néha el is fogyott, meg is telt a hold, míg elvitték őket valahova. Sokszor nézte, ahogy a ketreceket kocsira pakolják, vagy felterelik a birkákat. Érzete a szomorúságukat, a nyugtalanságukat, de soha nem szegültek ellen.

Ezeken a napokon apa mindig mogorvábbnak tűnt, anya hallgatag volt és a gyerek nem ment az istállók köré. Olyan furcsák voltak. Figyelte őket. Anyát, ahogy vajat köpül, apát, ahogy eteti az állatokat és kisgazdát, aki simogatta a kicsi nyuszikat, cumisüvegből etette az anya nélkül maradt bárányokat. Nem értette. Ez az élet része. Igaz? Bár fogalma sem volt, mégis mi történik, de számára természetes volt.  Idővel mindenki elmegy.

Egyetlen állattal nem került közelebbi kapcsolatba, mégpedig Üstökössel. Beünek félelmetes volt a hatalmas termetével, izmos nyakával. Nem felejtette el az első találkozásukat, és a ló hasonlóan érezhetett. Nyugtalanná vált, ha a közelébe ment. Ez csak azért zavarta, mert apa felnyergelte, maga elé ültette a gyereket, majd kilovagoltak. Csak nagyon messziről kísérhette őket. Kimaradt a szaladgálásból és ez bántotta.

A hátas szépen rendbe jött. Már nem lógtak ki a bordái, a szőre olyan fényesen csillogott, hogy Beü akaratlanul hunyorgott, ha nézte.

Mégis, csak a lóra nem ragadt át a tanya hangulata. Hagyta, hogy megüljék, valószínűleg, mert nagyon élvezte a futást, de soha nem érdeklődött a többiek iránt. Ezt is furcsának találta. Néha órákig feküdt, és fejét forgatva próbálta megérteni ezt az ismeretlen, egyedi állatot. Közelébe sem ért a megoldásnak és épp ezért megrögzötten tudni akarta az igazat.

Valahányszor elment az istálló mellet, óvatosan osonva belesett. Az ajtóban lehasalt, érezte a szalma illatát, figyelte, ahogy a jelenlétére Üstökös lába kaparni kezdte a földet, majd elcsendesedik és csupán fülét forgatva meredt az ellenkező irányba.

Sokszor megtörtént ez. Néha naponta többször is, de a ló soha nem fordult felé. Ezért most, ahogyan lassan belopakodott, aztán lehasalva figyelni kezdte, elbóbiskolt.

- Miért jössz ide mindig? Mit akarsz tőlem?

Annyira meglepődött, hogy felült és fülelni kezdett.

- Álmodtam. Biztosan álmodtam.

- Nem álmodtad. Válaszolj! Miért nem hagysz békén? Mire vársz az ajtóban lesve?

- Üstökös? Én csak…

- Te csak? – A ló mérgesen fújtatott, dobbantott a lábával, majd hatalmas kerek szemeit rosszallóan szegezte rá.

Amennyire emlékezett, ez volt az első alkalom, hogy közvetlen őt nézett és mindezt úgy, hogy felé is fordult. Hatalmas volt, mégis érzett valami nagyon szokatlant. Félelmet. Lehetséges, hogy tőle...

- Nem! Biztosan nem.

- Mit nem, te ostoba bolhazsák?! Hagyj engem békén, és ne gyere ide többet!

- Miért vagy ennyire mérges?

- Én nem vagyok mérges! - Az éles nyihogás, és patájának folyamatos dobolása nem győzte meg erről, de nem sokat tehetett. Visszaereszkedett a földre és aludni próbált.

- Azt mondtam, hogy…

- Hallottalak.

- Akkor miért vagy még itt?

- Mert ehhez van kedvem. Szeretek itt.

- Hát én nem! - felelte végül mérgesen, hosszú szünet után. Beü érdeklődve emelte el fejét. Nem gondolta, hogy válaszolni fog és azt sem, hogy ennyi fájdalommal teszi majd.

Mellső lábait keresztbe tette, ráérősen elnézte Üstökös bőre alatt ugráló izmokat, aztán sóhajtva feljebb emelte tekintetét. A szomorú barna szempárt hatalmas pillák keretezték, és ha lehet, még azok is szomorúak voltak. Annyi ideje próbált a közelebb kerülni a lóhoz, de most elbizonytalanodott. Talán nem is akarom.

- Mi a baj? – kérdezte akaratán kívül.

Üstökös csattintott fogával, aztán megrázta a fejét és visszafordult a falféle.

- Nem akarok meghalni.

Annyira meglepődött, hogy leesett az álla.

- Meg…halni? Miről beszélsz?

- Hova viszik azokat az állatokat?

- Nem tudom. Ezen soha sem gondolkodtam. Csak elviszik őket és kész.

- És kész? Igen. Nekik minden teljesen kész. A vágóhídra kerülnek. Mit gondolsz, hogy kerül a táladba az a sok hús? Honnan van? Belőlük. – A hangjából sütő belenyugvás talpra rántotta. Nem értette, miről beszél. Sosem gondolta arra, hogyan kerül a hús a táljába, a lényeg, hogy ott legyen.

- Az istálló, ahonnan jöttem, ugyanezt csinálta. A kiöregedettet lovakat, akik már nem tudtak futni, vagy megbetegedtek és többé nem hajtottak hasznot, eladták. A legtöbbjük vágóhídra került. A bőrüket, mint afféle trófeát falra aggatták. Én láttam… láttam. – elhallgatott, lehorgasztotta a fejét és sokáig nem mozdult.

Mi történik? Miért mond nekem ilyeneket?

- Attól a naptól fogva nem ettem, nem futottam többé. Aztán ide kerültem. Amikor felvezettek a szállítóra azt hittem, azt hittem… de tévedtem. A kisember nagyon kedves. Apa sarka élesen vág az oldalamba, de nem tagadhatom meg a természetemet. Szeretek futni. Szeretem, ahogy a szél a fülem mellett susog. Mit tehetnék akkor? Várom a végét.

- Szerintem rosszul nézed. Ha az lett volna a tervük, hogy kiakasszák a bőrödet, már nem élnél. Biztosan nem tápláltak volna fel, és egészen biztosan nem ülnének meg.

- Gondolod? – a hitetlenkedő tekintet ismét felé fordult. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.

- Igen. Talán minden állat a vágóhídra kerül. Ezt nem tudom, de előbb-utóbb úgyis mind elhagyjuk ezt a világot. Amikor a kisgazda idehozott, már alig életem. Senki nem viselte gondomat, nem adtak enni, inni, ottfelejtettek egy lerobbant ház gazos udvarán. Őriztem a pusztulást, miközben én magam is lassan elpusztultam. Akkor jött a gyerek, és adott ennem, innom, megsimogatott. Már egészen elfelejtettem milyen érzés, amikor szeretnek.

- Mit akarsz ezzel a nevetséges történettel?

- Nem nevetségesebb, mint a tied. Mindenkinek megvan a saját története. A tied, és az enyém sokban hasonlít.

- Nem látok benne azonosságot.

- Mert nem nézed elég figyelmesen. Mikor idekerültem hinni is akartam, meg nem is. Amikor téged idehoztak, elvesztettem minden hitemet, és elszöktem. Most pedig megingathatatlanabb, mint valaha. Mond csak, milyen érzés, amikor lecsutakolnak? Amikor apa megpaskol, vagy a kisgazda megsimogatja az orrodat?

Üstökös elgondolkodott aztán nagyon lassan, mintha nehezére esne beismerni a tényt, kimondat:

- Jó.

- Ahogy én látom, mindegy mennyi időnk van. Senki sem marad ezen a világon örökké, szóval ki kell használni, amíg lehet. Engedd, hogy szeressenek. Szeress te is. Amikor majd eljön az idő, legalább ne bánjuk meg, mindazt amit sosem tettünk meg.

A ló értetlenül nézet rá. Vidáman felvakkantott és talpra szökkent.

- Na, én megyek! – közölte és már szaladt is a házhoz. Jól hallotta ki lép ki az ajtaján. Nem akarta elmulasztani a lehetőségét egy gyors simire, mert pontosan tudta, lovagló idő van.

- Beü, mitől vagy ennyire feldobva?

Nem tudom. Most olyan jól érzem magam. Kisgazda, gyorsan simogass meg, hadd szaladjak tovább!

A gyerek letérdelt és megölelte. Apa sétált el mellettük, mosolyogva figyelte őket, majd az istállóba ment és kivezette Üstököst.

Ő addigra már a hátán feküdt és a gyerek elmélyülten vakargatta a hasát, aztán felemelte és magához szorította.

- Most mennem kell, de ha visszajöttem, majd focizunk. Jó lesz?

Nagyon, kisgazda, nagyon, nagyon! Lelkesen ugrált és megnyalta a nevető kisember kezét. Ahogy felnézett a ló elképedt tekintetével találta magát szembe.

- Bolond vagy!

- Na és? Nekem jó így. Te vagy az, aki bánkódik.

Üstökös engedte, hogy felnyergeljék, apa fellendült rá, felhúzta kisgazdát is, majd a kantárt kézbe véve, aprót vágott sarkával a ló oldalába.

Figyelte, ahogy lassan távolodnak tőle.

- Hé, bolond, te nem jössz?

- Én?

- Hát te vagy az a veszettül csaholó félnótás!

- Már ott is vagyok!

2011. augusztus 10., szerda

Mary Stayed Out All Night


매리는 외박중/ Marry Me, Mary!

16 részes, romantikus vígjáték, 2010

Szereplők:

Nos, akkor a harmadik doramám, és bizonyos szempontból más, mint az előző kettő. Például nincs Sorry, sorry, amiért én kérek elnézést, de úgy tűnik mégsem kötelező elem, mint a jégkoriba a dupla lutz.

Aztán minden egy kicsit furcsább. Mary(Wi Mea Ri) egyfelől végtelenségig ártatlan és naiv, még soha nem randizott és bármire kész az édesapjáért, másfelől meglehetősen dörzsölt. Szemrebbenés nélkül hazudik a pénzbehajtóknak, akik az apját keresik. Kénytelen abbahagyni az iskolát, tetemes adósságuk miatt, így mindenféle munkákat elvállal. Ha kérdeznénk mi az álma, azt felelné, hogy visszamehessen tanulni.

Imádja a doramákat, gyakorlatilag ezek adják neki a mindennapi üzemanyagot, valamint két barátnője, akiket alkalomadtán kisegít, mint józan vezető, egy fuvarral. Nagyjából itt kezdődik a baj. A zsúfolt utcán a barátnője autójával fellöki Kang Moo Kyult, egy indie banda énekesét,  aki épp egy fellépésre tart. Felsegíti a földről, aztán pánikolni kezd, mert ugyan a fiú azt mondja, hogy jól van, majd elsétál, de mi van akkor, ha utólag bepereli? Pénze az nincs, tehát a nyomába ered. Különböző fortélyok útját sikerül rávennie, hogy adjon neki az autógrammot, majd elkezdi írni a nyilatkozatot, miszerint az áldozatnak semmi követelése nincs. Naná, hogy lebukik!

Hogy, hogy nem, ivással töltött órák után Moo Kyul nála tölti az éjszakát. Történni nem történik semmi, de elég nehezen tudja kitenni a fiú szűrét. A többi lánytól eltérően nem ájul el a csini pofikától, csak szabadulna a csapdából.

Körülbelül ekkor tájt édesapja összeakad egy régi, Japánban élő, és ott meggazdagodott barátjával, akinek van egy pár évvel idősebb fia, és aki azzal az ajánlattal él, hogy kifizeti a papa nem csekély adósságát, ha Mary hozzámegy  Byun Jung Inhez, a fiához. Az üzlet megköttetik. Az apa szeme előtt nem csak az adósság törlésének lehetősége, hanem a lánya boldogsága is lebeg. Nem szeretné, hogy nélkülözzön, és abban a tévhitben él, hogy  a pénz majd elég örömteli házasságot biztosít. Ráadásul a kiszemelt vőlegény jóképű, gazdag, kitűnő modora van, mint egy igazi herceg.  Ki az, aki tiltakozna ellene?

Hát Mary! Életben először meglép otthonról. Válasza a kényszerített házasságra pedig annyi, hogy Kang Moo Kyullal és néhány barátjukkal készítenek pár esküvői fotót, mintha férjez ment volna. Amiken sem a menyasszony, sem a vőlegény nem látszik különösebben vidámnak.  Csakhogy apja, kihasználva az alkalmat, meg a lánya iratait megszerezve bejegyezteti a házasságukat Byun Jung Innel. Nem nagyon van más választás, mint játszani a szerepet.

Jung In talán jó parti, de teljes egészében aláveti magát apja akaratának.  Nem kérdőjelezi meg a döntését, nem tiltakozik. A házasság számára üzlet, és mint igazi üzletember azt találja ki, hogy tartsanak próbaházasságot száz napig.  Maryt alkalmazza a cégénél, így  a nappalokat ketten töltik,  míg Mary a délutánokat másik férjével üti agyon. Aztán majd eldönti kit választ a két férfi közül.

A napok lassan telnek, a totális kavalkádban nem nagyon lehet tudni ki kivel van. Kang Moo Kyul jóképű, tehetséges, de annyi barátnője volt már, mint égen a csillag, ugyanis senkivel nem randizik egy hónapnál tovább. Mary doramákon edzett szíve elrugaszkodik a valóságtól, míg Jung In racionalitása már-már égbekiáltóan fájdalmas.

Természetesen sok minden változik majd, ráadásul egy új, készülő produkció az összes ellentétes felet egy csapatba tömöríti.

Na, ezt a sorozatot egyértelműen a két férfi főszereplő miatt választottam! A You're Beautiful után Jang Geun Suk bekerült a kedven koreai színészeim közé, Kim Jae Wookot pedig már eleve ismertem. A női főszereplőtől nagyjából égnek állt a hajam, de csak az első rész feléig, onnan kezdve viszont nagyon bájosnak találtam.

JGS extra sokat mosolygott, szinte ez elejétől, és meg kell mondjam, az valami szívdöglesztő. KJW viszont már problematikusabb volt. Az arca vékonyabb, mint szokott lenni, mindenhonnan fogyott és folyton sápadt. Az új frizurája szerintem nem áll jól, meg így észrevettem azt is, hogy csámpás. Viszont annak legalább cuki.

Többszörös szerelmi háromszög, félreértések, és behódolás jellemzi a sorozatot. Kicsit dühítőnek tartottam, hogy miért nem tudnak egyszerűen nemet mondani az erőszakos papáknak, de nyilán ennek okai a kultúrában no meg a műfajban keresendőek. Végül is ez a szituáció adja meg a konfliktust, bontja ki a történetet.

Az eddigi darabokkal ellentétben, a 9-10. rész táján volt egy kis leülés. A másik két sorozatban pont azon a tájékon helyezkedtek el a kedvenc részeim, és bár ezek is nagyon jók voltak, a sorozat lezárásának értelmeztem. Olyan furcsa volt, én már ott befejeztem volna. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogják folytatni, de a végén csak összehozták. A lendület azonban megtört. Lehetett ennek oka az is, hogy a forgatókönyvön ketten dolgoztak, mert épp az elválási pontnál érzek egy kis difit. Végül is nem baj, mert nem ártott a sorozatnak, csak két befejezést kaptam egy áráért. Azaz két évadot egyben. Mivel el tudtam különíteni egymástól a két stílust, nem csalódtam, de megértem azokat is, akik erre nem voltak képesek.

Hogy miben volt más, mint az előzők?

A szerelem, remény és bizalom közül melyik a legfontosabb? A lojalitás. Erre épül fel minden. Első kőrben ezért száll be mindenki a játékba, ezért nem száll ki és ezért harcol tovább. Ahogy az idő telik, néhol ugyan áthelyeződnek a prioritások, de elvégre ez egy romantikus dorama, így normális. A lojalitás mégis mindenkit belekényszerít valamibe, amit talán nem is szeret.

Különböző a tényleges vége is. Nem mintha  az élet nem állna helyre, hanem az utolsó rész tartogat néhány percet és egy monológot Marytől, amitől életszerűvé válik a történet. Ezzel együtt már megértettem a dupla lezárást, de mégiscsak kár azért a törésért.

Külön érdekesség, hogy az indie bandának köszönhetően végre került bele néhány rockosabb szám is. Na, nem olyan zúzós fajta, de azért ez már rock. Kedvelem Jang Geun Suk hangját, mindig szívesen hallgatom, bár a pop talán közelebb áll a hangszínéhez, játszva megütötte ezt a szintet. Szóval mindet összevetve kár lett volna kihagyni.

Igazán édeses voltak Geun Yunggal, kaptak is érte díjat.  A sorozta különben szám szerint hármat is kapott. Egyet-egyet Geun Suk és Geun Yung, valamint a harmadikat mint pár vehették át.  A népszerűség nem csak az ismert színészeknek köszönhető.

Volt benne néhány visítós jelenet, nagyon sok mosolyogtató, még több édes és számtalan sírós. Történet szeretetről, hűségről, lojalitásról és szerelemről.  Kár lett volna kihagyni, még akkor is, ha a leggyengébb az eddigi sorban.

7,8/10

Hivatalos tralier:







Kis ízelítő a kedvenc Geun Suk számommal:





2011. augusztus 9., kedd

Értelmetlen és céltalan

Egy jó időben elcsattant pofon sosem árthat.

Lehetne ez a mottóm. Nekem, aki életében egy pár pofont kapott összesen, és amit soha nem is bocsátott meg.

Sok dolgot el tudok nézni, sok dolog nem zavar, de ha valaki megüt, azzal végeztem. Nos, ezt például édesanyának nem mondhattam, ráadású amit tőle kaptam, azt meg is érdemeltem, de ez mit sem változtatott azon, hogy soha, de soha nem felejtettem el.

Az egyik fele még óvodában esett meg. Én egy rendkívül cserfes lány voltam. Sokat beszéltem, be nem állt a szám, sokszor nem aludtam délben. Beszélgettem, ha volt kivel, vagy néztem a plafont. Azon az ominózus napon csendes voltam. Két ággyal mellettem viszont hangosan nevetgélt valaki.  A nevére már nem emlékszem, nem is fontos. Az óvó nénink kint beszélgetett a folyóson, majd visszajött, hogy hallgassak, mert a többiek nem tudnak aludni tőlem. Csak nézem rá nagy szemekkel. Rendben, látszólag csak én nem aludtam, de meg se nyekkentem.

Kiment majd öt perc múlva visszajött és az ágyam mellé állva felszólított, hogy fogjam be a számat. Ez már sértett, ezért közöltem vele, hogy nem is beszéltem. Mire ő, hogy ne hazudjak és mikor én továbbra is állítottam, hiszen a vak is láthatta, ártatlanságomat lekevert egyet.

Sosem ütöttek meg előtte. Nem tudtam, mi történik, nem értettem miért és bár nem igen fájt, mégis sírni kezdtem. Erre persze mindenki felébredt Kati néninek, pedig félórájába került, míg megnyugtatott. Elnézést kért, én viszont nem tudtam megbocsátani neki. A kedvencem volt. Addig a pillanatig. Utána nem létezett a számomra. Tetézte a bajt, hogy egy másik napon megtömött tökfőzelékkel is, hiába mondtam, hogy nem kérek. És a második tányér után, az utolsó falat lenyelésével egy időben visszaköszönt az egész. Szeretem a tökféléket, imádom a kaprot, de a mai napig képtelen vagyok egy falatot is lenyelni a tökfőzelékből. Az egyetlen főzelék, amit nem eszem meg. Imádom az illatát, de amikor megfogom a kanalat, nem tudom a számhoz emelni.

A másodikat édesanya osztotta ki. Elég késő este volt. Akkor jött haza, én fáradt voltam és nagyon nem voltam kíváncsi a hegyi beszédre, ezért, szinte automatikusan elkezdtem kilyukasztani a tapétát. Nem volt nehéz dolgom. A betonpanelekben gyakran gyermekökölnyi üregek vannak. Mondjuk ezek kisebbek voltak, de ez most nem számít.

Nem érdekelt, hogy mit mond, nem is figyeltem rá, viszont unatkoztam és megláttam egy pontot, ahol a tapéta furának tűnt. Így belenyomtam az ujjacskámat és azonnal keresni kezdtem a következő hibás részt. Feltételezem, rám szólt, hogy mit csinálok, vagy hogy hagyjam abba. Fogalmam sincs, mert mint mondtam, egyáltalán nem figyeltem. Hallottam, hogy beszél, de nem értettem, mit.

Ekkor kaptam derűt égből egy pofont.

Különösen nagy sem volt. Nem csengett tőle a fülem, nem serkent ki a vérem, tán be sem pirosodott (Összehasonlíthatatlan volt azzal, amit a bátyám osztott ki. Érdekes, mi sokat verekedtünk, de azokat az eseteket sosem soroltam ide.), viszont a lelkemen egy úthengerrel hajtottak keresztül.

Mégis valamelyik nap az jutott az eszembe, ha időben kaptam volna pár pofont, talán most egész máshol lennék. Már úgy értem, előrébb. Aztán elgondolkodtam.

Rengeteg pofont kaptam. Nem fizikai, hanem lelki értelemben és némelyik súlyát még ma is viselem. Miért van, hogy ezekről szinte teljesen megfeledkeztem, miközben egy pedagógus hibáján és édesanyám megmozdulásán soha nem emelkedtem felül?

Talán azért estek annyira rosszul, mert mindkettőjükbe feltétel nélkül bíztam. Árulásnak értelmeztem, olyasminek, amire nincs bocsánat. Lényegtelen volt, hogy jogosan, vagy jogtalanul ütöttek meg. Az én értékrendemben ez megengedhetetlen volt.

Mégis tudnék kapásból egy tucat esetet, amikor le kellett volna valakinek kevernie egyet. Talán észhez tértem volna. Talán jobbra fordultam volna, ahelyett, hogy makacsul haladtam tovább bal felé. Annyi mindent megúszhattam volna, az más kérdés, hogy aminek meg kell történnie az megtörténik. Nem biztos, hogy hallgattam volna bárkire is. Egyáltalán nem, mert az embert nem lehet megmenteni saját magától. Hajlamosak vagyunk olyan dolgokra vágyni, amik nem tesznek nekünk jót, de a sokadik megbánás nem segít, hiszen addigra már nagyon-nagyon késő.

Ráadásul állandóan meg akartam mutatni, hogy csupán a fejemmel képes vagyok falakat dönteni.

Lehet kétszer kellett volna sorba állnom észért, és egyszer sem makacsságért?

Mindig tudtam, az első pillanattól, ha valami nem fog menni, ha vesztesként kerülök ki belőle vagy ha nyerhetek ugyan, de nem éri meg az árát, és mégsem adtam fel és mégsem hagytam abba. Csak azért is… Na, ez nagyon jól működik, amíg az ember óvodás, utána viszont okoz némi problémát.

Azt hiszem, képesek vagyunk változni. A kérdés, hogy akarunk–e. Én már nemigen. A megszoksz vagy megszöksz elvet magas fokon űzöm, és nem zavar, ha kilógok.

Most viszont elbizonytalanodtam. Lehet tényleg kellett volna valaki, aki észhez „pofoz”, ahelyett, hogy rám hagy mindent.

No persze, akkor nem lennék ma az aki, és mivel szeretem, akivé lettem, ez csak hipotetikus eszmefuttatás volt. Teljesen értelmetlen és céltalan.





2011. augusztus 7., vasárnap

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

(Captain America: The First Avenger)


színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 125 perc, 2011

rendező: Joe Johnston
forgatókönyvíró: Christopher Markus, Stephen McFeely
operatőr: Shelly Johnson
producer: Kevin Feige
szereplő(k):
Chris Evans (Steve Rogers)
Hugo Weaving (Johann Schmidt)
Dominic Cooper (Howard Stark)
Tommy Lee Jones (Chester Phillips)
Stanley Tucci (Abraham Erskine)
Hayley Atwell (Peggy Carter)
Natalie Dormer (Private Lorraine)
Sebastian Stan (James 'Bucky' Barnes)
Richard Armitage (Heinz Kruger)

Az a csodálatos  a Marvel Comicsokban, hogy minden mindennel összefügg. Ha valaki vevő erre a stílusra, szereti a képregényeket és a szuperhősöket, nem fog csalódni.  Én legalábbis nem tettem.

Vasember és Thor után megérkezett hozzánk Amerika Kapitány. Tette mindezt időben, még a jövőre várt Bosszúállók előtt.

Az 1940-es években született Amerika Kapitány nem más Istent szolgált, mint a propagandát. Kimagasló hazafiassága, társaiért érzett felelősségtudata, önfeláldozása és bizonyítási vágya számomra jó adag szuicid hajlamot bizonyít, de persze a példaképpé válásához ezekre elengedhetetlen szükség van.

Chris Evans által alakított vékonydongájú Steve Rogers minden álma, hogy  a hazáját szolgálva Európában harcolhasson a nácik ellen. A szülei már nem élnek. Egy baráton kívül nincs senkije, akihez ragaszkodna. Küzdeni az igaz ügyért pedig minden amerikai feladata.  Habár, fizikai problémái miatt teljesen alkalmatlan, mégsem adja fel. Kitartásának, elhatározásának, belsőerejének hála, esélyt kaphat egy titkos kísérlet tesztalanyaként; ami természetesen sikeresen zajlik le, és ezzel megszületik az első bosszúálló.

A legnagyobb fenyegetést többé nem a nácik jelenit. Ellenük több fronton folyik a harc és nem is kérdéses, hogy legyőzik őket. Azonban a Hidra szervezet és az élükön álló Vörös Koponya korát meghazudtoló technikai fejeltséggel veszélyt jelent mindenre és mindenkire.  Egyértelműen meg kell fékezni.

Na, akkor csináljuk!

A film kicsivel több mint két órás. Nem véletlen.  A bevezetés viszonylag hosszúra nyúlik. Erre szükség van, hogy a képregényt nem ismerő közönség is értse az okokat. Aztán, nagyjából a film második felétől az akciók veszik át a totális irányítást. Jól tették!

Míg az elején, több kisebb-nagyobb poénon szórakozhatunk, később a szép harci jelenetek veszik át e szerepet.

Végig a székhez tapasztó. Függetlenül attól, hogy a szerkezeti felépítése élesen elkülöníthető különböző részekre, mindegyik hozza az elvárt szintet. Folyamatosan leköti,  ébren tartja a figyelmet.  A képi világa gyönyörű. Miközben nem felejtjük el egy percre sem, hogy melyik korban járunk, mégis felülemelkedünk a technikai különbségek során.

Hugo Weavingtől a megszokott szintet kapjuk. A karakteréhez méltóan őrült. Mint általában a képregény gonoszoknál, nála sem érzem azt az izgalmat, hogy mi lesz, ha győz. Mert egyértelműen ez nem fordulhat elő. Csatát nyerhet, de háborút soha.  Ettől pedig a színészre nagyobb feladat hárul. A hiteltelen alakításokat nem veszik meg, hiszen a lehetőség sem látszik bennük. Nem lehet okom panaszra, Vörös Koponya rendben van.

Tommy Lee Jonest én még rossz filmben nem láttam és ez továbbra sem változott. A kicsit szőrös szívű, de talpig katona szerepét ráöntötték.  Természetesen zseniális.

Stanley Tucciról sem szabad megfeledkezni. Bár a szerepe rövid, de annál lényegesebb. Karakterszínészről beszélünk, aki szerintem méltatlanul nem került be az igazán nagy nevek mellé (legalábbis idehaza). Rá is igaz, amiben eddig láttam, abban mind nagyszerű volt.

Stark papa(Dominic Cooper) és Peggy Carter(Hayley Atwell) megugrották a kötelezőt. Tökéletes előzmények. Így már nem nehéz elképzelni, hogy Irom Man és Sharon Carter hogyan lett olyan, amilyen.

A film lendületéhez hozzátartozik, hogy amikor ráböktem a szombat esti programra, a kíséretem azt mondta:"Jaj! Valami jobbat nem tudtál volna választani?"

Mivel a kikötés az volt, hogy romantikus film ne legyen, engem pedig ez érdekelt, nem.  Sosem hittem, hogy tizenhat éves barátság után derül ki, egy olyan felnőtt férfivel állok szemben, aki nem szereti  a szuperhősöket.  Annyira biztosra vettem az ellenkezőjét, hogy meg is rendeltem a jegyeket, ő pedig feláldozva magát, beadta a derekát. És ez miért érdekes? Mert amikor megkérdeztem, hogy tetszett, azt felelte, meglepően jó volt.

Márpedig ha valakit, aki zsigerből irtózik a műfajtól, le tud kötni, akkor a rajongókat pláne.

Thornál határozottan jobb volt, bár Vasember szintjét nem érte el.  Ha a néző felülemelkedik a tagadhatatlanul jelenlévő propaganda hangulaton, jól fog szórakozni. Bár pont annak a megléte teszi nehezebben fogyaszthatóvá az európai érában.

Mivel 3D-ben néztük meg, csalódott lettem volna, ha a csodás pajzs nem repül felém legalább egyszer. Semmi pánik, mindent megkaptam tőle, amit vártam. Sőt, kicsivel több poént is, azaz felülteljesítették az elvárásomat.

Egyetlen dolog zavart csupán. A szinkronban az összes német törte a magyart. Miért? Feltételezem ők szerepük szerint németül (még ha a film amerikai is) beszélnek. Az anyanyelvükkel csak nem lehet efféle gond... Rejtély! Bár ez apróság és eredetileg nem tudom hogyan van, de levont a pontokból.

Összességében szórakoztató, figyelmet lekötő, akciódús mozit hoztak össze.  Nálam többször nézős darab.

8,6/10





2011. augusztus 5., péntek

Oh! My Lady


16 részes romantikus vígjátéksorozat, 2010

Rendező: Park Young Soo

Forgatókönyvíró: Goo Sun Young

Szereplők:

Ez a második abban a dorama sorozatban, amit koreai készítőktől gyűjtöttem be. Japánokat néztem már, de hála  a twitternek(és @lanykának), kiszélesedett a világ.

Sung Min Woo egy nagyon sikeres színész. Idol, a nők bálványa. Mindenki szerelmes belé, egy vagyont keres, teli a naptára előjegyzésekkel. Igazán nem szenved hiányt semmiben. Sőt! Egyenesen megvan mindene. Azaz, majdnem mindene. Épp abból nem jutott neki elég, tehát közel semmi, ami a munkájához feltétlen kellene. Tehetsége, az nincs.

Csapnivaló színész. Olyan ügyetlen, hogy a rendezők szenvednek tőle, de olyan jól csókol, hogy a színésznők, akikekkel forgat, kis híján elalélnak a gyönyörtől. A testéből él, amivel nagyjából tisztában van mindenki. Hát, azt a hasfalat vétek lenne nem mutogatni, de ez más kérdés, mert a maga sekélyes módján teljes életet él. Ki is hiányolna valamit, ha a létezéséről sem tud? Ekkor toppan be mindennapjaiba valaki. Azaz több valaki.

Yoon Gae Hwa egy harmincöt éves, egyedülálló anya, aki már rég nem álmodik normális állásról, és aki ezért házvezetőnőként dolgozik. Folyamatos pénzzavarban van és amikor kirakják az albérletéből, szükségmegoldásként a lányát volt férjénél helyezi el, aki mint friss házas, nem repes az örömtől. Gae Hwa újra nekiáll munkát keresni, de nem sok sikerrel.  A végén kiköt Min Woonál, ahonnan rövid úton távozik. Na, de semmi vész!

Meghallgatásra hívják és musicaleket színpadra állító céghez, ahol azzal a feltétellel alkalmaznák, hogy a nagyszerű, istenként tisztel sztárt, Min Woot szerezze meg az új darabjuk számára.

A kihívás hatalmas. Majdnem lehetetlen, hiszen nincs az a pénz amiért a rossz színész beállna egy olyan társulatba, ahol játszani is kell.

A véletlen siet hősnőnk segítségére, az öt éves Ye Eun személyében, aki a mi gyönyörű ripacsunk mindeddig ismeretlen gyermeke, és akiről valakinek gondoskodnia kell.

Azt már megszoktam, hogy ezek a típusú doramák tizenötös karikával mennek, és maximum két-három csókjelenet szerepel bennük. Azok sem teljes átéléssel. Kicsit olyan, mint ha animét néznék. Kimered a kép. Ilyen háttérrel beszéljünk a szerelemről.

Igazán tiszta, ahogyan a tinik elképzelik. Szexről szó sem lehet. Tiniszexről meg pláne, bár itt nem tinikről beszélünk, de mégis csak az a célcsoport. A szerelem itt is elég későn mutatja meg magát.

Min Woo és Gae Hwa valahogy összecsiszolódnak. A telefonban elmentett nevek beszédesek. Kotnyeles és rossz színész. Szükségük van egymásra, a véd és dacszövetség összetartja őket. Az egyiknek munka kell, a másik a botránytól fél.

Ez nem olyan térdet csapkodós fajta. Az érzelmek fele olyan szélsőségesek nincsenek, mégis nagyon aranyosnak találtam. Mint minden koreai sorozatra, filmre, erre is jellemző, hogy a cselekmény ténylegesen csak a második-harmadik részben bontakozik ki. Őket nem frusztrálja az amerikaikra jellemző gyorsaság. Mindenki ki tudja várni, hogy hogyan alakul a történet. Nem akarnak egy órában mindent elmesélni.

Az igazi szemléletváltás nálam,  a hetedik rész körül történt. Ugyanis, én nem tartom Siwont jó pasinak. Nem tehetek róla. Az én ízlésemnek túl markáns az arca, kevésbé lágy, pedig egy ázsiai férfiben ezek a dolgok fognak meg( Egy európai arcnál meg pont ellenkezőleg... Rejtély! ) Tudom, szörnyű vagyok! Viszont nem értettem a sikongatás lényegét. Na most, komolyan! Miért?

Eddig csak a Super Juniorból ismertem, és a hasizomzata volt a legfőbb erénye, erre elkezdett imádni valóvá válni. Olyan jól hozza  a butácska, sekélyes  és önző karaktert, hogy az embernek kedve lenne nevelő célzattal lekeverni neki néhányat, és közben úgy bánik a testével, ahogy a szerepe szerint kell. Nem más, mint egy nagyra nőtt óvodás, és ezért Rim karakterének hirtelen három gyerek szakad a nyakába. Akinek különben az arca bájos, de a frizurája förtelmes és mégis elkezdtem szépnek látni.

Gae Hwa-nak van baja rendesen. A munka, a távol élő lánya, a tündéri kis manó és az óriásbébi mellett még a volt férje, egy újságíró és Min Woo menedzsere is kellemetlenkedik. A titok, amit rábíztak pedig óriási, miközben az érintettet úgy általában nem is érdekli.

Valahol ebben a magasságban gondoltam előszór arra, milyen érdekes pár lennének. Kimondottan szerettem volna látni.

A szerelmi történet nem szerelmi háromszög nélkül, bár meglehetősen diszkréten jelenik meg. Ebben a filmben minden diszkrét. Finom, nem életszerű és mégis aranyos.

Ja! Hát ebben is Sorry, sorryztak. Ha valaki nem ismerné, lentebb majd megtekinteti, ezt a Super Junior slágert. Még itt meg is értem, mert Siwon ugye érintett, de a You're Beautifulban is volt.  Most nézem a harmadik sorozatot. A felénél tartok és még nem volt sorryzás. Kíváncsi vagyok lesz-e, vagy ez nem kötelező?

A zene jól eltalált. Egy hivatásos énekestől el is vártam ezt a szintet, bár van néhány jelenet, amikor énekel és valami egészen más zenét kevernek alá. A fülem ketté állt, mert persze, hogy úgy hallottam, hamis.

Múlt hét szerdától került nálam terítékre, és csak azért tartott e hét keddjéig, mert a hétvégére elfelejtettem magammal vinni, így lefekvés (Mit is beszélek! Alvás helyett!) előtt kénytelenen voltam mást nézni.

Abszolút kedves, szerethető történet, hűségről, lojalitásról, szeretetről, emberségről és a családi értékekről. Arról az alapigazságokról, hogy mindenkinek szüksége van valakire, aki hisz benne, hogy ki kell állnunk magunkért, és hogy ha eldöntöttünk mi a fontos számunkra a lehetetlen is keresztül vihető. Nem pörgetett meg a levegőben, így el sem igen szédültem, de alkalomadtán újranézem. Mosolyogtató, szívmelengető, ezek a legfőbb erényei.

8/10

Az első részekből egy kis ízelítő:

Sorry, sorry ;)


2011. augusztus 4., csütörtök

A világ is elég furcsa

Amikor megnéztem a lenti videót, akkor az első gondolatom az volt: nem nagy ügy!

Miért is lenne? A számunkra babaszerű arcok sem tökéletesek.  A tinik pubertálnak, a pattanások jönnek. A bőrük nem hibátlan, a szemük nem elég nyílt, az orruk tömzsi. Még jó, hogy van nekünk szikénk! Akkor gyorsan, hamar és azonnal egy dupla szemhéjplasztikát kérek. Na!

Korean High School (Documentary Preview) from Kelley Katzenmeyer on Vimeo.

Kicsit magamba szálltam és levontam azt a következtetést, amit eddig is tudtam, csak nem akartam észrevenni. Szinte az öszes ázsiai arc, amelyikre azt mondom, szép, plasztikázva van. Még ha mást nem is, a szemét mindenkinek megműtötték. Elképzelhetetlen, hogy egy idolnak kikiáltott fiú, avagy lány ne szedjen magára némi kaukázusi vonást. Az összes pasi akitől mostanában elájultam, átesett néhány plasztikán. Akire nem mondtam azt, hogy hű, még az is.
A videóhoz szükséges némi angol tudás, de érdemes megnézni. A napi tizenhat(!!!) órát tanuló tinik értékrendje, az önképe félelmetes módon torzult. Persze mindenki az ő korukban szenved, de aggasztó, hogy az Amerikából kiinduló iparág ennyire megfertőzött mindent.

Európai viszonylatban is hozzá szoktunk a különböző szépészeti műtétekhez. Hopp egy mell, vagyis inkább kettő! Kis zsírleszívás, orrplasztika, ráncfelvarrás. Az igények változatosak, aszerint ki és mivel nincs megelégedve. Azt mondanám, nagyjából egy nő sincs kibékülve önmagával és minden csak pénz kérdése. Ha  a természet túl keveset vagy éppen túl sokat adott valamiből, azt egy kis metszéssel megoldják okosban a sebészek.
Nem tudom hol a vége, nem tudom ki  a felelős érte, hiszen annyi mindenkit lehetne okolni. A film és szépségipar persze magasan ver mindent és mindenkit. Nem vagyok álszent, sem prűd.  Nem merem állítani, hogy az én fejemen nem futottak át még ilyen gondolatok, de azért amit nem olyan rég láttam kivitte a lécet. Már tényleg nincs határ? A nyolc éveseket is botoxozni kell?


Értem én, hogy a baba vonások elmúlásával már nem olyan bájos egy arc. A kerekséget kiváltják a markánsabb arcvonalak. Ettől leszünk egyediek és igenis szépek. Merthogy nem vagyunk egyformák.

A kisbabák arca azért olyan, amilyen, hogy kiváltsa az anyából, a szülőből a gondoskodás érzetét. Ennek evolúciós oka van. Az élet azonban megy és halad. Felnövünk és megváltozunk testben, lélekben. Lefogyunk, meghízunk. Küzdünk, feladjuk vagy elfogadjuk magunkat, de ez már sok!

Miután magunkat tönkretettük, most a következő generáció jön. Beléjük neveljük, hogy nem elég szépek, hogy nem tudnak megfelelni az elvárásoknak. A mieinknek? Mégis miért nem? Mennyire vagyunk elszúrva, ha azzal lehet indokolni egy ilyen kis injekciós partizánkodást, hogy a többi gyerek is csinálja?

És még én vagyok a furcsa? Nem értem a világot.

2011. augusztus 2., kedd

You're Beautiful - én meg nem aludtam

You're Beautiful (Minami Shineyo)


romantikus vígjáték, 2009

Részek száma: 16

Szereplők:

Jang Geun Suk as Hwang Tae Kyung
Park Shin Hye Go Mi Nam (Male) / Go Mi Nyu (Female)
Lee Hong Ki as Kang On Yu / Jeremy
Jung Yong Hwa as Kang Shin Woo

UEE as Yoo He Yi
Bae Geu Rin as Sa Yu Ri (Fan club president)
Kim In Kwon as Ma Hoon Yi (Mi Nam’s manager)
Choi Ran as Choi Mi Ja (Mi Nam & Mi Nyu’s aunt)
Kim Sung Ryung as Mo Hwa Ran

Természetesen megint nem aluszkáltam eleget a múlt héten (sem). Igazából, az lett volna a meglepő, ha kialszom magam, de majd a következő életemben. Bár lehet az előzőben lusta macska voltam, aki egész nap a búbos kemencén durmolt és most állnak rajtam bosszút az égiek. Nem tudom. Mindenesetre egészen jól töltöttem el az éjszakáimat.

Míg a többiek édesdeden szundikáltak, én három-négy részt néztem meg egy dorama sorozatból, a You're  beautifulból. Olyan zokogva sírós, röhögve nevetős.

Főszerepben egy csetlő-botló novícia, aki épp Rómába készül, hogy igazi apácává váljon, amikor az iker bátyja menedzsere megkeresi, hogy vegye át fivére helyét. A testvére számára élete nagy lehetősége kopogtat az ajtón, csatlakozhat Korea egyik legsikeresebb fiúbandájához, az A.N.JELL-hez. Csakhogy a menedzsere tanácsára egy apró szépészeti műtétnek vetette alá magát, ami nem sikerült és ezért Amerikába utazott, hogy rendbe hozzák.

Szegény hugica mit is tehetne? Nincs más rokona, csak a bátyja, akivel együtt nőttek fel egy árvaházban. Minden jóérzésű katolikus növendék segítene. Tehát megy, és Go Mi Nam névvel bajba keveredik. Nagyjából nyakig, aztán másokat is beránt maga mellé. Szenvedni is csak párosan jó.

A banda fő énekesének problémák vannak a hangjával, és ezért, meg a népszerűségüket növelendő, választanak egy feminin arcú tagot, mivel az úgyis divat mostanában. Ezzel próbálják megmagyarázni azt, hogy senkinek, vagy legalábbis, majdnem senkinek, nem tűnik fel, hogy micsoda férfi ez a nő. Számomra ugyan teljesen egyértelmű, mégis hajlamos vagyok eltekinteni ettől az apróságtól, mert akkor hol maradna a móka és kacagás?

A történet romantikus vígjáték, nem is véletlenül. Egy magát férfinek kiadó, tapasztalatlan, naiv, jó szándékú, de hebehurgya nő és három jóképű férfi egy házban, nyilvánvaló konfliktusokat eredményez.

A jófiú (Kang Shin Woo), a bájos (Jeremy) és a rossz (Hwang Tae Kyung ) külön karakterek, külön elvárásokkal, véleményekkel. Na, vajon melyikünk szenvedhet legtöbbet a kis álruhás nővérkétől? Természetesen a rossz.

Hwang Tae Kyung annyi problémát birtokol egymaga, ami egy kisebb országnak is elegendő defekt lenne.  Számtalan allergiája, farkasvaksága mellett, irtózik attól is, ha megérintik, tisztaság- és rendmániás, a végtelenségig pedáns, kiálthatatlan természete van, de ezek csak töredékei a problémának. Aztán a nyakába kapja Go Mi Namot, aki abban a reményben folytatja  a színjátékot, hogy megtalálhatja édesanyját, amivel kezdetét veszi az érzelmi hullámvasút.

Az egyik pillanatban térdet csapkodva nevettem, a másikban már hangosan zokogtam, komolyan attól tartottam, nem tudom elviselni ezeket a szélsőségeket. Miközben azt hangoztatom, hogy nem szeretem a romantikus filmeket, rá kellett jöjjek, ez a darab teljesen nyitottá tett. Vénülök, vagy mi.

Nagyon drukkoltam a szerelemért, közben pedig a szívem szakadt meg. Néhány karakter, mint Jeremy, önmagában jó garancia volt a szórakozásra. Az ő jeleneteiből összevágott kis videó csinált kedvet a sorozat megnézéséhez, aztán hamar kiderül, hogy nem egészen arról szól, mint gondoltam.  Azt hittem egy laza kis vígjáték, amin jót lehet mulatni. Ez csak részben igaz. A másik két szál meglehetősen drámai, esetenként elborzasztó. Aztán ott van ugye  a szerelem, ami tartogat tragédiát és örömet is szép számmal.

Valahogy abban a hitben ringattam magam, hogy hamarabb üti fel fejét a rózsaszínű köd, de mivel az egyik főszereplőnk az apácáknál nőtt fel és vajmi keveset tud az életről, a másik meg egyenesen elzárta magát előle, igen későn kezd el derengeni nekik valami, amit egy darabig nem is tudnak értelmezni. Amikor igen, akkor sem a neki megfelelő helyre illesztik a mozaikot. Passzolni passzol, csak kicsit szorul.

Miközben hőseink egyre nagyobb bajba keverednek Go Mi Nam miatt, mindannyian megtanulnak valamit magukról. Keleti sorozatokhoz méltóan, van érzelmi kifejtés, tanulság és csattanó. Amit különben, tudunk. Csókolom, hát azért nézzük, csak mégsem biztos. Valahogy semmi sem biztos.

Láthatunk tipikus sablonokat. Ki nem mondott szerelem, mindig az érintet tud meg mindet utoljára, a jófiúk gyakran sírnak, a szerelmi háromszög csak akkor az, ha mindenki tud a harmadik részvételéről, a kitartás meghozza a gyümölcsét és a többi. A való életre nem feltétlenül ráhúzhatóak ezek a sémák, de kit érdekel?

A zene szerintem nagyon jó. Nekem legalább is tetszik. Jang Geun Suk hangja nálam bejövős és látványnak is igen kedves, akkor is, ha a sorozat feléig szinte csak mérgesen csücsörít, vagy gunyorosan mosolyog. Mégis jellegzetes K-Popp bandát hoztak össze a rájuk jellemző zenével, visítozó fanokkal, felépített életekkel.

A részek mind egy óra felettiek, szóval nem egy normális amerikai sorozat, de minden alkalommal annyi minden történik, hogy nehéz lenne csak egynek összefoglalni a tartalmát. Sitcomot és drámát ötvöz szerintem megfelelő arányban. Igaz, ahogy halad  a történet egyre több ok akad a sírásra, de elvégre ez egy szerelmi történet. Azon illik sírni, különben nem szerelem a szerelem.

Most nem bántam, hogy az éjszakának csak három-négyfelé értem a végére. Kellemesen eltöltöttem. Azóta letudtam még egy dorama sorozatot, és most csorog a következő. Szerintem lassan kezelésre szorúlnék, de legalább jól éreztem magam. Ráadásul ez egy kedves, többször nézős darab.

Apropó, eme gyöngyszemet @lanyka személyének köszönhetitek. Ő ajánlotta, amiért ismételten köszönettel tartozom. Kitűnően szórakoztam.

Ó! A  dwaejitokki beszerzési helyével szolgáló becsületes információ szállító magas jutalomban részesül.

8,9/10

Egy kis ízelítő az első részekből:





Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...