Egy csokor rózsa... gyöngyből

Meséltem már a kolléganőmről, akivel időnként együtt csinálunk mindenféle kreatív munkát. Ő az én megrontóm, persze csak átvitt étteremben, mert mindig kitalál valamit, ami miatt kénytelen vagyok új dolgokat tanulni.

Nem történt most sem máshogy. Talált egy videót, amiben megmutatták, hogyan kell gyöngyből rózsát alkotni. Mindketten beleszerettünk, és én gyakorlatilag elloptam az ötletét. A nagyikámnak volt a születésnapja 17-én, amire heveny betegségből kifolyólag nem mentem el. Eredetileg csak öt szálat szerettem volna, de mivel meghosszabbodott az idő, ami rendelkezésünkre állt, úgy döntöttem  összesen tíz szálból álló csokrot fog kapni. Nyolcvankettő lett, a rószák felosztása pedig a következő: három üvegszín áttetsző, szivárványos csillogással az első harminc évért; öt opálszínűt nyolcvanig és két lila a  nyolcvan felettiért.

A kolleganőm természetesen segített a szirmok megfűzésében, ahogyan én is fogok az ő esetében. A szirmokból rózsát kötöttem, majd a szálakat elvittem a kedvenc virágosomhoz, akinek elmondtam mit is szeretnék, és ő megcsinálta nekem.

Amikor mentem a csokorért egyformán csodáltuk egymás munkáját. Ő a rózsáktól ájult el, én a csokortól, a nagyikám pedig szerencsére egyben értékelte az ajándékot.

Mondjuk a látogatás következtében szombaton megint kicsit rosszabbul voltam, de komolyan mondom megérte, mert mama vagy tíz percig ki sem adta a kezéből, aztán meg időnként csak úgy megsimította, hiszen még nem látott ilyet. Nem csodálom. Ez a prototípus,  de ezután nem kizárt, hogy gyakrabban készítünk majd mindenféle alkalomra, akár esküvőre is.

Sajnos előbb készítettem el a fotót és csak utána jutott eszembe megigazítani a kötés során félrecsúszott szirmokat, de nagyikámnak már tökéletes állapotban adtam át. És nem csak ő, de én is beleszerettem a készbe. Jól nézett ki a  fejemben is, de azért egyben látni...

Nektek hogy tetszik?

Amikor én még kislány voltam

A tegnapi nap meglehetősen fárasztó volt. Akad valaki, bárki, akit ez sokkol? Rég voltam huszonéves, amikor az egész hetet vígan átevickéltem két-háromórányi alvással. Eltelt az idő és valahogy nem is igen kapálózom ellene.

Anno bementem fél nyolcra dolgozni. Lefőztem a teát, kávét, feltettem egy napszemüveget, becsöveztem a sarkomban és ott szuszókáltam kicsit. Ildi kolleginám odajött, felemelte a sötétítőmet, belenézet a véreres szemembe, és közölte:

- Jól van, reeus! Aludj még egy kicsit.

Néha a vállamat is megpaskolta, afféle anya a hülye gyerekének címzett fajtával. Negyed kilencre beindultam, mentem két kört és zúgott a meló.

Egy másik melóhelyemen összecipzározható macialakú kispárnát kaptam. Amikor nyitott állapotban van, egy kis pléd. A térdemet pont be tudom takargatni vele, de a szándék a lényeg. Sokáig hordtam magammal, ha előre tudtam, máshol alszom.

Elnéztek nekem sok mindent, mert a munkámmal soha sem volt baj, bent maradtam, ha kellett, mert fiatal voltam és mert, esetleg, szerettek.

Mostanra talán beszürkültem vagy csak szimplán hétköznapivá váltam. Néha nem tudom eldönteni, én irtózom az emberiségtől, vagy az irtózik tőlem.

A jelenlegi főnököm viszont megint bebizonyította, hogy méltó a rajongásomra. Tegnap hulla fáradtan üldögéltem az asztalomnál, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, megszűnt a földel a kapcsolatom.

Ájulásszerűen bealudtam. Felnézve konstatáltam, hogy főnököm telefonban, körülötte két kollega, és egy ügyet tárgyalnak éppen.

Őőőő… Nem hallottam a csörgést, azt sem, hogy beszélgetnek mellettem. Azt hittem legalább húsz percet aludtam, de mint kiderült, csak ötöt vagy hatot.

Itt hortyogtam az asztalon és hagyták. Jól megmosolyogtak. Oké, ne szépítsük! Kinevettek, de akkor sem zaklattak.

A főnököm (@zotyov) azt mondta:

- Semmi baj! Aludj nyugodtan, engem nem zavar, de tudod, hogy egyedül vagy. Ha hívásod van…

- Igen, és pont ezért nem szeretnék elaludni.

A nap hátralévő részében, ha nem is pörögtem, de legalább ébren voltam. A hívások között hol a dobhártyámat gyilkoltam, hol egy horror filmből szemezgettem. Gondoltam így ébren maradok.

A nap fénypontja az a tudat volt, hogy egy kolleginám szabin van, és épp somlóit készít nekünk. Háromféle piskótából, ahogyan azt kell. Rendben, hogy csak másnap ehetjük meg, de emberek, az a másnap ma van!

Szilvia én téged nagyon és igazán…

Ó, egy másik kolleganőm délután azért aggódott, nehogy elaludjak a villamoson.

Nem tettem. Hazamásztam, és ott szunnyadtam mély delíriumba. Csak nem a piát, hanem a kispárnámat voltam kénytelen hiányolni.

Ezek után bárki csodálkozik, ha jól érzem itt magamat? Ha nem és nem akarok más helyen, más emberekkel dolgozni?

Lampionok és fehér ruha

Egy hosszú hétvégén vagyok túl. Sikerült munkával töltenem, de olyan munkával, amit különösen élveztem.

Professore barátom elvállalta Killercatet, aminek nagyon örültem. Pénteken átadtam  a lakáskulcsokat, jómagam pedig, a kolléganőmmel és annak férjével egyetemben, nekivágtam az útnak.

Szombathely és nem messze tőle, Vasszécsény volt a kettős úti célunk. Az előbbi helyen laktunk, az utóbbin dolgoztunk. Hogy mit, azt is megmutatom rögtön.

Különben a kolleganőm tehet mindenről. Ő nagyon kreatív, sok mindent alkot, csomó dolog érdekli, és miután felajánlotta egy másik kolleganőnknek a segítségét, a munka nagysága miatt önként(!) ajánlottam fel kis kezemet.

Itt csúszott el minden, mert próbálkoztunk valamivel, ami nem lett ugyan tökéletes, nagyon fárasztó volt, viszont rájöttünk:

1. iszonyúan élvezzük,


2. nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Mindkettőnknek megvan a saját erőssége, ami épp kompenzálja a másik gyengeségét. Szóval csapattá váltunk anélkül, hogy különösebben akartuk volna. Elnézi, ha nem beszélek, azt is, amikor ömlik belőlem a szó. Tudja, hogy miben vagyok jó, és én is, hogy ő miben. Megbeszéljük a dolgokat, de ami nem tartozik rám, azt rá hagyom, ezt mostanra megszokta. Néha nem tűnök túl lelkesnek és ezen sem akad ki, mert tudja, hogy élvezettel csinálom. Megdicsér és én is megdicsérem. Nem idegeskedik, nyugodt típus, ahogyan én, így aztán hangos szó sincs, nem hogy véleménykülönbség. Szépen, jól és alaposan dolgozik, nem kapkod, engem sem siettet. elnevetgélünk, beszélgetünk, vagy néma csendben dolgozunk. Nekem mindhárom opció megfelel, ahogyan neki is.

Miatta kezdtem el lufit kötni, arcot festeni, és azt hiszem, a következő tanfolyamot is kinézte már…  Ami jó! Egy kis változatosság a normál hétköznapokban, akkor is, ha az arcfestés nem annyira jött be, ellenben lufizni, na, azt imádok!

Mindezeken felül a szüleinél laktunk, akikkel még sosem találkoztam. Kedvesek, édesek, jókat beszéledtünk, finomakat ettünk, egészen meg voltam hatva. Az nem az ő hibájuk, hogy aludni nem igazán tudtam.  Én már nem alszom sehol máshol, csak otthon. Eleve rossz alvó vagyok, ahogyan az is csak az én hibám, hogy nem bírom tartósan mások szoros jelenlétét. Szeretek egyedül lenni, és hiányzott az ágyam is. Viszont ezektől eltekintve minden rendben volt! Kimondottan jól éreztem magam, és nem ártott meg, hogy beszélgetem kivételesen másokkal is.

Tehát néhány kép a "munkáról":









Igen, esküvői dekorációt készítettünk, és nem, nem hagyták, hogy lufivirágot kössek. Ami dögség, de hát nem akartak lufit.

A sátor nem volt fehér, és ahogy  a nap besütött, ilyen érdekes színek jöttek össze, de az alapszín lila és némi almazölddel dobtuk fel. Az ifjú pár és az egész kompánia nagyon elégedett volt. Mindenkinek tetszett és meg kell mondjam, mi is meg voltunk elégedve önmagunkkal.

Csak apró kelletlenséget okozott, hogy a kinti harmincöt fok a sátorban legalább tíz-tizenöt fokkal feljebb kúszott. Olyan részeimen csurgott a víz, amikről korábban nem is tudtam. Szauna, kellemes csalánpakolás nélkül.

Egy dolog azonban tény, a kolléganőmet a lampionok, engem meg a habos masnik fognak kisérteni álmomba.

Killercat és Professore is túlélték  a hétvégét, bár a péntek esti jelentésben konkrétan az szerepelt:

- Bementem, biztos azt hitte te jössz, mert előrohant, aztán rám fújt. Adtam neki kaját, de hiába hívtam, nem jött.

- Ne izgasd magad! Majd eszik, ha éhes lesz.

Szombatra csitultak a dolgok:

- Előjött, és alig várta, hogy adjak neki vacsit, egyből a tálhoz ugrott.

- Mert rájött, te vagy az ebédjegye.

Vasárnapra egészen összeszoktak:

- Megetettem, minden rendben van.

- Köszönöm, de simogasd megy egy kicsit.

- Nem akarom, nehogy nekem essen.

- Téged szeret, nem lesz baj! Különben sem támad lesből, ha nem tetszel neki lelép.

Mire hazaértem, negyed tízre, megvacsizott a drága, simit is kapott, vért sem vett, mindenki élt és virult. Tökéletes! Bár nem tudom mi lett volna, ha nem szereti a pótpapáját. Merthogy szereti, de különben lehet, torokra megy...

Búcsú

Nem bírom a búcsúzkodást. Talán, mivel a lelkem mélyén szentimentális vagyok, bár az is lehet, és én inkább erre gondolok, mert kényelmetlen. Na, jó! Mindkettőben van valami.

A megszokások embere vagyok. Az olyan dolgoké, amik meghatározzák az életem, márpedig két kollega elvesztése meghatározza. Meg is zúzza kicsit.

Kedden bejövök majd dolgozni és azt látom, hogy megszokott arcok megfogyatkoztak. Miközben látszólag gyorsan beilleszkedem, valójában hosszú hónapokra, évekre van szükség, míg ténylegesen megtalálom a helyemet valahol. Most, megint elvesztek valamit, amire értékként gondolok.

Lett volna olyan távozó, akit elintéztem volna annyival: hiányozni fogsz. Ami ráadásul még igaz is, de ez a két ember, ennél jóval közelebb áll hozzám. Akkor is, ha nem vagyunk bff-ek, ha nem járunk egymáshoz családlátogatásra, ha nem isszuk le magunkat az asztal alatt és még fölött sem.

Jövő héten már nem lesznek itt velem, nem fogják megkérdezni, hogy mi volt abban a vízben, mikor váratlanul énekelni kezdek, ahogyan senki sem hív többé hátrányos kolleginának. Lehet élni nélkülük, nyilván túl is, de ahogyan nem szeretek máshol aludni, épp annyira nem szeretem, ha eltűnik valami, ami nálam, leltárban van.

Azt mondák, hosszú témákat írok, és nincs idő végigolvasni. Na, ez most rövid lett, mert befejezem, mielőtt sírni kezdenék.

A változás mindig egy kicsit fájdalmas, akkor is, ha szükséges. Erre gondolok amikor azt mondom sok sikert az új életetekhez! Hiányozni fogtok… Nagyon!

Akkor jöhet az ünneplés, sütik, piák, fasírt, meg majonézes saláták. Csinálok néhány lufivirágot vagy csak simán lufit fújok. Elköszönünk, ahogy illik. Sírni nem ér!

Job 1.2 - avagy véres torkú motivációs levél

Miközben szörfölök az állásajánlatok között, és igyekszem hihető motivációs levelet füllenteni (a hazugság olyan csúnya szó), zajlanak helyben is az események. Amit különben össze tudok foglalni egyetlen mondatban. Imigyen: jelenleg egyetlen egy dolog biztos,  hogy  minden bizonytalan.

Mielőtt bárki felhördülne, ez bizony jó hír! Nagyon olybá fest, aki időt nyer, életet  nyer és perpillanat ez a lehető legjobb dolog.

Eme kitérő után, vissza az ördögi és kegyetlen motivációs levélhez!

Aki ezt kitalálta, valószínűleg születése pillanatában (nem kizárt, még előtte), eladta lelkét az ördögnek. Az is lehet, hogy a pokol forró bugyraiból szállt fel erre a mérsékelt, ámbár meglehetős tüzes érzelmeket és helyzeteket produkáló kéregre. A gyehenna ehhez édeskevés. Ha momentán nem is ég az öröklétig, majd fog!

Miről is van szó? A motivációs levél nem kisebb szerepet lát el, mint győzködésünk eszközévé válik minden ismeretlen felé. Alátámasztja tökéletességünket, amivel minden munkáltató álmává válunk. Sőt, álmodni sem mertek ilyen! Nem csak utolérhetetlen, csapartjátékos, önzetlen, a munkájának élő kollegát, de egy önállóan dolgozó, kreatív, független embert nyernek személyünkben.  Vagyis tudok dolgozni egyedül, viszont kiváló vagyok társaságban. Magam oldom meg a konfliktushelyzeteteket, miközben hűségesen és pontosan követem az utasításokat.  Ajjaj!
Telve vagyok korszakalkotó ötletekkel, amiket úgy valósítok meg, hogy  nem valósítok meg semmit sem.

Kissé meg vagyok zavarodva. Persze ez nem a jelen helyzetnek köszönhető.  Mondhatnánk, születési rendellenesség, amely mégsem vigasztal.

Egy csomó személyzetis (Ups! HRS, munkaügyes, humán politikás.) teljes lelki nyugalommal arra  kér, hazudjunk neki.  Senki sem gondolhatja komolyan, hogy minden jelentkező kiváló munkaerő, nagyszerű alkalmazott, konstruktív és józan ítélőképességű, problémamegoldó és kerülő! Még a kilencéves unokaöcsém is gyanúsan csillogó szemekkel olvasná e leveleket. No nem a meghatottságtól, inkább az elfojtott nevetési rohamaktól.
Jómagam is összedobtam két remekművet, és az a minimum, hogy szociálisan magasan érző, etikus, példamutató, munkámat tekintve felülmúlhatatlan vagyok. Vitatkozzon velem, aki akar, bárkit meg tudok győzni (feltéve, hogy behívnak beszélgetésre).

Szinte látom, ahogy a temetkezési vállalkozónál ömlik a sok együtt érző, vigasznyújtó, pszichológiai képzettséggel rendelkező önéletrajz. Valószínűleg senki sem dicsekedik azzal, hogy a kedvenc könyve A nekrofil (Gabrielle Wittkop; ha valaki olvasta mesélje el, mert a címe elrettentett), vámpírirodalmat forgat, Drakulás a pizsije is, és a fogorvosához jövő hónapra van előjegyezve műagyar beépítésére. Ahogyan a munkáltató sem azzal nyit, hogy családi kedvezményt biztosít az első elhunytra.

Olyan ez, mint az első randi. Hiába láttad korábban a partneredet (jó esetben), nem tudhatod, milyen valójában. Amikor hangosan böfög mozi közben, csak az vigasztalhat, a vak sötétben négykézláb kiosonhatsz. Talán észre sem veszi...

Ezzel a gondolattal egy könyves cégnek hosszan ecseteltem, minő gyönyört jelentene számomra ez a munka. Én lennék az ideális, hiszen a könyvek szeretete genetikailag kódolt. Nem csupán munkaként tekintek rá, hanem igazi élvezet forrásként. Nem tértem ki a perverziómra, gondoltam az már sok lenne, és valójában nem is ennyire fellengzősen, de tényleg ezt írtam. Ha ezek után mégsem vesznek fel, akkor van valaki, aki nálam jobban tud vetíteni.

Igen ám, de mi van akkor, ha felvesznek, majd közvetlen utána kiderül, hogy bár nem böfög hangosan, mégis a főcím alatt fújja az orrát, végig kommentálja a látottakat, nevet, ahol sírni kéne, és azt hiszi, egymásnak vagytok teremtve?

Fogas, ravasz kérdés...

Job 1.0

Lefénymásoltam és beszkenneltem a bizonyítványaimat, okleveleimet. Hát... Lehetne velük kártyázni, de nem ez a lényeg.  Van egy pár végzettségem, ahogyan rengeteg állásajánlat is. Kár, hogy e kettő nem fedi egymást.

Például, minden feltételnek megfelellek, lelkes is lennék, hiszen, ha megfizetnek, bármit el tudok játszani, de nem vezetek. Egy adminisztrátornak, aki a leírás szerint gépen dolgozik, egy irodában ül, minek jogosítvány? Nekem ugyan van, de nem használom rendeltetésszerűen. Mindenki legnagyobb örömére.

Lehetnék temetkezési ügyintéző. Na nem hullákat lökődnék gödörbe, vagy a hamvasztón nyomkodnám a gombokat. Szó sincs ilyesmiről! Ügyfelekkel kapcsolatos teendőim  lennének.   Szigorúan az élőkkel. Számítógépes ismereteket és fiatal hölgyet keresnek.  Kettőből egy (Luke nem morog!)! Megértem, hogy egy hetvenéves ügyintéző tán nem rokonszenves, bár ő legalább elmondhatná, hogy maga is a cég szolgáltatásait választaná. Vagy, hosszú évek hűséges munkájának jutalmául, majdan saját hallottjának tekintik, ami a szakmai portfólióba is bekerül. Nézd, ott nyugszik Joli néni! A családtagoknak kedvezményt adnak a tölgyfaszínű, furnér, aranyozott szegélyű koporsóra, selyem szemfedéllel, és egyszerű, mézszínre lakkozott fakereszttel. A kollégák énekelnék a gyászdalokat, és a főnök búcsúztathatna. Na! Minek kell fiatal? Megnyerőbb? Talán a hosszú életet szimbolizálja? Mert ha igen, akkor eme elvárás kegyetlenség.

Boltvezető... Ah! Könyvesboltban. Azt most hagyjuk, hogy nincs boltvezetői gyakorlatom, de ezen kívül minden passzolna. Itt a munkavégzéssel lenne némi gond. Attól tartok, mindennap különböző könyvekkel vonulnék el más-más sarokba. Felvállalnám a tesztelő szerepét is. Ha a szakácsnak elő kell kóstolni, nekem elő kellene olvasni. Tiszta sor!

Szakácskönyvesboltba keresnek háziasszony. Kávéfőzés, az még menne. Süteménykészítés és beszerzés. Na, itt már rezeg a léc! A süteményeket én enni szeretném. A sütés részében csak a sütővel van bajom. Mert hogy meleg!  És éget is. Gonosz, gonosz sütő! Ráadásul be kéne segíteni a cateringbe (megkérdeztem, mert én nem tudtam), na meg a  főzési munkákba. Féltem az ujjacskáimat! Jó! Itt gyakorlatilag egy mindenest keresnek. Kiszolgálás, árulás, sütés-főzés, könyvrendezés, rendelés, főzőtanfolyamra kuponértékesítés és a többi. Egy fenékkel számtalan lóra!

Nyelviskolába keresnek adminisztrátort. Előírás az nincsen. Legfeljebb az, hogy felsőfokú tanulmányokat folytassak. Ha kifizetik, elgondolkodom rajta, hogy folytassak-e, de csupán azért elesni egy munkától, mert nem folytatok...  Ennek nyilván valami bérezési oka lehet, mégis furcsának találom.

Levontam a konklúziót. Meghosszabbítottam az üdülési csekkjeimet, amit leüdülni ugye nem tudtam (Idén étkezési jegyet kértem helyette, mer' enni jó!), és amint meglesznek, keresek egy jópofa nyelvtanfolyamot. Az ugyanis nem pálya, hogy tudok olvasni angolul. Írni, sőt beszélni is kellene. Nem csak csukott szájjal, de nyitottal is.

Legfeljebb itt maradok még egy kicsit, várom a tutit, meg a sült galambot. Elkezdtem összerakni az önéletrajzomat, és jókat nevetgélek egy -két ajánlaton.

A kollegák is találnak érdekességeket. Zotyov egyenesen megcélozta az Enterprise-t.

Meg kell mondjam, egyre jobban érzem magam. Kevés pénzért, nem túl jó munkát, milliót is kapok. Kézilányokat (Nem, luigiperelli! Nem olyan kézilányokat!) legalább öt oldalon keresztül keresnek. Magyarul, a jelenleg beígért opciókat bármikor hasonlóan ramatyra cserélhetem. Optimizmusom töretlen. Csak kibírom, amíg nem írok egy nemzetközi bestsellert!

Mert mint tudjuk,  "a zűr a legvégső határ", és a remény hal meg utoljára.