2014. április 29., kedd

Teaser kedd #91




















Dexter barátunk hangulatot, én meg időt csináltam, hogy a most megjelenő Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia utolsó részére vethessem magam. Méghozzá olyan hamar, amennyire csak lehet. Szóval vetődtem, megragadtam, megszeretettem, nem eresztem, és bár már a felén túl is vagyok, előre vinnyogok, hogy véget ér a széria. Mert  a sorozat trilógia, ez pedig egy harmadik rész. Nem is tudom, mit vártam...

Mindenesetre még több Wellst, azt szeretnék, meg még több Wellst, de ha lenne egy kis elfekvő Wells, na, annak örülnék a legjobban!
Most például azon agyalok, hogy vajon a kedves Fumax kiadja-e a The Hollow City-t, mert ha nem, kénytelen leszek angolul olvasni. 
Nincs mentségem rá, de imádom ezt a beteg, kitekert stílust, a bizarr ötleteket, és a véres történeteket. 

Heti ismertető: 


- Ötöt - ismételtem. De miért választottad azt, aki arról álmodozik, hogy megöl?  

Dan Wells: Nem akarlak megölni
 

2014. április 27., vasárnap

Jimmy, Jimmy (Variálós vasárnap #21)


















Mivel blog születésnap is volt, és hamarosan az enyém is lesz, no meg Killercat felnyávogott hajnali hétkor, ráadásul reggeltől háromig - kisebb - nagyobb megszakításokkal-, főzőcskéztem, úgy döntöttem, megérdemlek egy lazítós délutánt. Ezért rövidre fogom, és szórakoztató videókat mutogatok az egyik kedvenc hostommal. 

Jimmy Fallon vezeti a az amerikai NBC-n futó The Tonight Show Starring Jimmy Fallon talkshow-t, ahol idén februárban váltotta Jay Lenot. A mércét igen magasra tették, de Jimmynek nem volt mitől tartania, hiszen 2009 óta vezette a Late Night with Jimmy Fallon-t, ahol nem kevés gyakorlatra tett szert, és nagyjából azt a vonalat folytatja most is.
Nem hiszem, hogy az a stílus, amit ő képvisel nálunk meghonosodna. Túl álszentek, prűdek és szemérmesek vagyunk hozzá. Azt a kevéske sztárunkat hímes tojásnak tekintjük, a celebjeinkre pedig kár lenne még időt pazarolni is. Tehát nálunk nem élne meg a műsor, de azért én igen nagy élvezettel nézem, és most hoztam nektek néhányat Jimmy Fallon komikus, színész, zeneszerző, énekes, műsorvezető és producer munkásságából. Igyekeztem olyanokat választani, amiben nincs, vagy kevés szöveg van, de ez nem minden esetben tűnt járhatónak, szóval koncentráljatok a képekre a szöveg helyett.

1. A hip-hop tánc evolúciója Jimmy és Will Smith előadásában

Ehhez nincs mit hozzátenni. Imádom, hogy minden sallang nélkül odaállnak ökörködni. És ez senkinek sem derogál.  



2. Jódlizás Brad Pittel

Csak egy promó, de annak zseniális.

 

3. Tátogó csata Jimmy, Joseph Gordon Levitt és Stephen Merchant közreműködésével

A játék lényege, hogy rátátognak egy ismert dalra, ez eddig ugye semmi különleges, csakhogy nekem már az első négy szám is nagyon bejött - értsd: nevettem-, de az utolsó kettő! Nagyon - nagyon sajnálom, hogy Joseph Gordon Levitt nem tátogta le az egész számot, ami különben úgy szemét, ahogy van, de az ő előadásában... Ha megnézitek, kiderül mire gondoltam. 
Ilyenkor vehetjük biztosra, hogy a következő színészgeneráció is remekül fog gondoskodni a szórakoztatásunkról.



4. Vízi háború Jason Stathammel

A szabályok egyszerűek, aki nagyobb lapot húz, az öntheti a másikra  vizet. Az nyer, aki hamarabb kifogy  a munícióból, azaz hamarabb viszi be a maximális találatot. A nyertes használhatja a giga méretű vízipisztolyt... a vesztesen. Ja, és nem ér ütni!
Itt már sokat beszélnek, de én sírva nevettem, szóval angol tudás nélkül is, a szabályok ismeretével érdemes megnézni. 

 

5. Harrison Ford  élő egyenes adásban kiszúrja Jimmy fülét

Hát ez valami frenetikus videó. Azt hittem, hogy kamu, de nem. Jimmy ül és hagyja, hogy Ford átbökje a fülét. No és megkapja élete első fülbevalóját is, amit aztán párban hordanak.
Jimmynek erre nincs más oka, csak hogy Harrison Ford a világ legklasszabb embere, és olyan szeretne lenni mint ő. Azonkívül, hogy piszokul ideges, más baj nincs, csak megállás nélkül beszél. Olyasmiket kérdez: Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Elkaphatok valami fertőzést? Á!- érkezik a felelet. - Legfeljebb elvérzel. 
Ezután már nem olyan felhőtlen a mosolya. 

 

Van némi keveredés a helyi érzéstelenítővel, de Ford saját hatáskörben megoldja a problémát. Megegyezzenek a pisztoly használatában, és a bal fülben, de aztán mégsem alakul minden papírforma szerint. Ford szemüveget húz, és bejelöli a fülbevaló helyét, amitől Jimmy már úgy visít mint egy gyerek. Ezt természetesen nem hagyják szótlanul.  
És akkor megtörténik a lyukasztás. A derék hostnak ettől nem csak a felesége lesz boldogtalan, ő maga is erősen szenved, majd jön az első fülbevaló.  A kérdésre, hogy hogy érzi magát, azt feleli, fáj, amire a kedves fülbelövővé változott színészünk megnyugtatja, hogy ez még nem fáj, na de majd most! És érkezik a klasszikus kérdés is: Most te remegsz ennyire,vagy én? Jimmy bátran elismeri, hogy ő. Amikor kiderül, hogy a fülcsik párban vannak, igen határozottan tiltakozik a másik fülének lyukasztása ellen. Meg tudom érteni. Azonkívül, hogy nézni szörnyen vicces volt, én sem jelentkeznék a másik cimpámmal,  Ford ide, vagy oda.

Nos ennyi fért bele, de vagy ötven másik videót kihagytam. Például a Justin Timberlake-kel készült sorozatát a rap történetéről, a zseniális Anne Hathawayjel elkövetett duettjüket, amiben Brodway stílusban adnak elő néhány igen érdekes rap számot, viszont a sor nagyjából végtelen. Sztárok jönnek mennek a műsorában, akikkel nekiállnak gyerekszinten játszadozni, és bevallom, én ezt nagyon szórakoztatónak találom. 
Nézzetek körül nála, ha van egy kis időtök. Tuti felüdülés.

2014. április 26., szombat

Már az összetett mondatok is mennek (de helyesen írni még mindig nem tudok)


 Olyan gyorsan történt, hogy szinte észre sem vettem, de eltelt egy újabb év. Immáron 3 éves a Napi falat, és az csak természetes, hogy iszonyú eseménydús év volt.
  Ha csupán a blog szempontjából nézem, akkor épp egy éve költöztem át a bloggerre. Nem állítanám, hogy tökéletes, de az előzőhöz képest zseniálisan megbízható. Aztán megszületett az 500. bejegyzésem is, ami pont egy Teaser kedd lett. És ha már szóba jött, ez a rovat is hamarosan átszakítja a 100. célszalagot. Azt persze nem tudom, mennyire szeretitek, mert visszajelzés szinte semmi sem jön, de sokan olvassátok.

 Nos, tavaly április végétől hivatalosan is az ekultura csapatához tartozom.  Április 29-én jelent meg az utolsó cikkem abból a háromból, ami után végleges felvételt nyertem. Ezután nyélbe ütöttünk egy személyes találkozást a szerkesztőségi tagokkal, ahol először is popsira estem, a brutálisan fiatal szerkesztőmtől.
 Visszagondoltam a sok javításra, amit javasolt, és bevallom így kicsit nehezemre esett lenyelni, hogy még igaza is volt. Persze eltartott néhány hónapig, míg összecsiszolódtunk. Megtaláltam a saját hangomat, és úgy érzem, fejlődtem is.
 A stábról pedig annyit, személyükben kaptam egy új családot, ami nem csak hálássá, hanem kimondottan boldoggá tett. Figyelnek rám, ismerik az igényeimet, és ha találkozunk, hát nem feledkeznek meg rólam sem, ami azért nagy dolog.

 Kilenc hónapja vegán életmódra váltottam. Nyilván ez mindenkitől, legfőképpen tőlem, több odafigyelést igényelt, és hogy mennyiben érinti ez a Napi falatot? Hát született egy kistestvére, Napi harapnivaló. Ez óhatatlanul is azzal jár, hogy ez egyre szűkösebb időmet meg kell osztanom. Semmivel nem haladok olyan ütemben, hogy elvárnám, de persze ez nem a súlyosan közléskényszerem természetem hibája. Sokkal inkább annak tudható be, hogy képtelen vagyok megfelelően beosztani az időmet. Egyszer talán... Nos, nem, nem valószínű, de azért álmodozni még lehet.

 Útjára indult egy új rovat, a Variálós vasárnap, amivel ugyan nem minden héten jelentkezek, mégis meglepően magas az olvasottsága. Akadt egy-két olyan téma, ami még arra is rávett titeket, hogy hozzászóljatok. A tárgyuk elég szerteágazó, bár bizonyos mértékben mégiscsak egysíkú. Gyakran olyasmiket választok, amikről normál hétköznapokon nem szívesen beszélünk.
 Sokszor úgy tekintek erre a sorozatra, mint a saját lelkiismeretemre, ami gyakran felháborodik, mégsem tesz semmit. De persze a célja leginkább csak annyi, hogy megmutassam azokat a videókat, amik bennem elindítottak egy gondolatot. Akármilyet, a vidámtól a szomorún át a megdöbbentig bármi belefér.

 Változás, hogy az eredetileg három részesre tervezett Félelmeink sorozatot, rövid kihagyás után folytattam. Mostanra vagytok néhányan, akik szeretitek, én pedig élvezem, szóval valószínűleg továbbra is maradni fog. Nem tudom meddig, és az is rejtély, milyen időközökkel érkeznek, hiszen Semmi is csak nemrég tért vissza egy nagyobb szünet után. 

 Beléptem a Blogrurné Klub-ba, és bár nem én vagyok a legaktívabb tagjuk, hosszan tépelődés után mégis maradtam. Néha megesik, hogy egy-egy könyvvel egyedül, vagy akár másod, harmadmagammal turnézunk, mert nem olyan regényeket választok, amik tömeges érdeklősre tartanának számot, de örülök, hogy ezzel mégis eljuthatnak egy nagyobb közösséghez.
 Azt nem állítanám, hogy számottevően megnőtt az olvasottságom miatta - ahhoz nem ártana tingli-tanglikat olvasni-, de azért kaptam új tagokat, akik közül néhányan maradtak. Még akkor is, ha nem azt a stílust képviselem, mint amit ők megszoktak.

 Az elmúlt év botrányát, és egyik legmeglepőbb fordulatát a végére hagytam, hiszen véglegesen elköszöntem a Molytól. Hiába volt olyan kellemes eleinte a kapcsolat, a végére többet kellett volna beáldozni, mint amennyire hajlandó lettem volna. Miután a saját véleményem miatt felszólítás és figyelmeztetés nélkül felfüggesztettek két hétre, véglegesen is elköszöntünk egymástól.
 Addigra a dolgok mindkét fél részéről kicsit eldurvultak, így egy idő után meg sem próbáltam megkeresni az elgurult gyógyszeremet. És ezt azóta sem bánom. Mindenesetre hálás szívvel gondolok vissza a tagságomra, mert sok kedves ismerőst sodort az utamba, akik közöl sokan a mai napig mellettem maradtak.

 Tehát igen, rengeteg dolog történt. Viszont néhány azóta is változatlan. Ti. Sokan jöttek és mentek, de a kemény mag megmaradt, amit külön köszönök. Csak ti tudjátok, mennyire szélsőséges tudok lenni, és ti vagytok azok is, akik ezt elnéztétek nekem. Köszönöm a kitartásotokat, a támogatásotokat, a visszajelzéseket, akármilyen formában is érkeztek, de leginkább azt a furcsa kényszert, ami miatt újra, meg újra visszajöttök. 
 Ez utóbbi szüntelenül elképeszt, így arra jutottam, hogy kétségkívül bennetek is munkál egy darab abból a szelíd tébolyból, ami engem írásra ösztönöz. Szerintem jó kombináció vagyunk így együtt.

Természetesen nagyon köszönöm a mostanában érkezők figyelmét is. Őszintén remélem találnak nálam olyan tartalmat, ami leköti őket, bár tény, nem kizárólag könyves blogger vagyok. De ezt hamarosan ti is megtapasztaljátok.

Csűrhetem és csavarhatom, ameddig csak akarom, de a tények makacs dolgok. Nélkületek is ugyanígy írnék, mert ez egy kontrollálhatatlan szenvedély, viszont tagadhatatlanul sokkal szomorúbb lennék. Az oldal statisztikája számomra ugyan nem fontos, ellenben mindig meglepődök, amikor valahol szembetalálom magam a saját írásommal. Minden megosztás ugyanis azt jelenti, hogy ti, az olvasók az adott posztot méltónak tartjátok mások figyelmére is. Vagy azért mert annyira jónak, vagy mert érdekesnek éreztétek, és ezzel valami olyan hihetetlen energiát adtok nekem, amiről fogalmatok sincs. Mert ahogy mondtam, nélkületek is itt lennék, de nem veletek. Márpedig nekem fontosak vagytok, és ezt jó, ha tudjátok.

 Így hát köszön az eddigi figyelmet, és rémlem találkozunk még. Nagyon-nagyon sokszor. Mert akad, amit érdemes ismételni. 

 

2014. április 24., csütörtök

Derek Landy: Playing with Fire (Skulduggery Pleasant, #2)

Új kedvencet avattam ifjúsági kategóriában, mert bár totálisan más stílus, mint Rick Riordan könyvei, de legalább annyira élvezetesetek. A borítót elnézve nehéz lehet elhinni, hogy ezek 9+-os könyvek, mégis azok. Még akkor is, ha akadnak benne olyan momentumok, amik miatt nehezen adnám az unokaöcsém kezébe, már ha kapható lenne magyarul, de mint tudjuk, a gyerekek sokkal inkább a helyükön kezelnek egy sereg dolgot, mivel mindenféle érzelmi felhang nélkül annak látják a dolgokat, amik.
Tehát igen, ifjúsági, én meg nagyon-nagyon élvezem.

Baron Vengeoust megszöktetik a szupertitkos varázslók börtönéből, és mivel régi kapcsolatuk okán igen mély és gyülölködő érzelmeket táplál Skulduggery iránt, a derék nyomozó feladatai hamarosan megsokasodnak. 
Valkyrie mint szárnysegédje és tanonca természetesen ezúttal is vele tart, mert a világ megint rászorul a megmentésre. Így aztán amíg Vengeous koránt sem bájos társaival  Lord Vile varázslatos páncéljára hajt - amivel szándékában áll feltámasztani a Grotesqueryt, egy olyan szörnyeteget, amit még az Arc nélküliek készítetek, és aminek a segítségével visszatérhetnének a földre -, addig Skulduggery és Valkyrie nagyon szeretnék ezt megakadályozni. Nem lehet tudni, hogy ki kivel van, az idő is egyre fogy, és ha ez nem lenne elég, kapcsolatuk az új főnökükkel sem nevezhető éppen felhőtlennek.

2014. április 22., kedd

Teaser kedd #90



















Hát eljött ez a pillanat is. Végre elkezdtem olvasni Dexter barátunk hetedik kalandját, és szinte azonnal csodás hatással volt rám. Már öt oldal után mosolyogtam, tíz után hangosan nevettem, és szinte könnyes meghatottsággal üdvözöltem a drága sorozatgyilkosunk szarkasztikus humorát. Mostanában sikerült jó könyveket kifognom, tényleg élveztem az elmúlt heteket, de nem tudtam, mi hiányzik addig, amíg kézbe nem vettem széria következő kötetét.

Ami tuti, hogy a sorozattal ellentétben a könyvek elvileg még folytatódnak, bár Lindsay nem töri össze magát, hogy egy évben két könyvet is kidobjon. Szerencsés eset, hacsak egy évet kell rá várni, de ugye kettő az átlagos.
Mindenesetre nagyon biztató, hogy az Agave honlapján tálunk olyan részeket is, amik jelenleg nem kaphatóak és a legtöbbet már újranyomták. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy nem áll szándékukba elkaszálni az aranytojást tojó tyúkot.

Heti részlet:

A bejárati ajtó mögötti tér zsúfolttá vált három magas oszlopnyi kartondoboztól, amelyek reggel még nem voltak ott, és ki kellett tekernem magam mellettük, hogy be tudjam csukni az ajtót.

Azok, akik ismernek, elmondhatói, hogy én egy finom és türelmes ember vagyok, de nemzetünk csodás financiális rendszerével folytatott epikus küzdelmünk során több olyan pillanat is akadt, amikor sajgó vágy árasztott el, hogy bepakoljak pár tekercs szigetelőszalagot és egy filézőkét egy kistáskába, és közvetlenebb módszerekkel oldjam meg kommunikációs problémáinkat.

Jeff Lindsay: Dexter és a végső vágás

2014. április 21., hétfő

Niall Leonard - Zúzógép (Crusher #1) - BTK



A Maxim Könyvkiadó igazi meglepetést jelentet meg a Könyvfesztiválra! A Zúzógép egy izgalmas nyomozásba kalauzol, ahol a főhősnek a saját becsületét kell igazolnia. Végre egy történet, amit a srácok is imádni fognak! Sok érdekességet megtudhatsz a könyvről, ha követed a turné állomásait, valamint három példányt is kisorsolunk a könyvből a Kiadó jóvoltából!
  
Niall Leonard - Zúzógép

A nap, amikor Finn Maguire felfedezi az apja holttestét, addigi sivár élete a feje tetejére áll. A gyilkosság első számú gyanúsítottjaként Finnek versenyt kell futnia az idővel, hogy tisztázza magát és kiderítse, ki gyűlölte az apját annyira, hogy megölje. Miközben felforgatja a brutális és mocskos londoni alvilágot a keresett válaszokért, Finnek egyre több sötét családi titokkal és veszéllyel kell szembenéznie. Meg kell tanulnia, hogy azoktól az emberektől számíthat a legnagyobb pofonokra, akikben leginkább megbízott...
A szürke ötven árnyalat szerzőjének férje, Niall Leonard a tizenéveseknek írta a krimisorozatot. A regény a sorozat első része.  

Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Terjedelem: 280 oldal 
Fordító: Széky János
ISBN: 9789632612911 ·  
Megjelenés időpontja: 2014. április 30.

És hogy én mit gondolok róla?

Tisztázzuk egyből az elején, ez egy YA, ami semmi mást nem jelent, az itthoni megítélés ellenére, minthogy egy olyan könyvről beszélünk, amit a 14-21 éves korosztálynak szántak. A kategória igen tágas, sok dolog belefér, van itt Harry Potter, Csontváros, Részleges trilógia, Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiaÉles és gyors sikoly, Lucas és még sorolhatnám az egészen drámai művekig. Szóval nem, nem egy hagyományosan fantasy világban játszódó háromszöges szerelmi történet, tessék elfelejteni az ilyen sztereotipakat. 

És miért volt fontos ezt tisztázni az elején? Mert ha rajtam múlna, én a 16 éves korosztálynál húznám meg az alsó határt. Ez a könyv ugyanis az ifjúsági kategória "széthullott birodalomja", szókimondó és erőszakos.

Finn csak 17 éves, a gondjai nem mostanában kezdődtek ugyan - diszlexiás, otthagyta a sulit, és már aktája van a rendőrségen is-, de nevelőapja halálával hirtelen minden megváltozik körülötte. 
Elveszíti az állását, amit különben sem szeretett, de legalább munka volt, fogalma sincs, hogyan fog megélni, hogyan kell intézni egy temetést, és hab a tortán, hogy a rendőrség nem is keres más gyanúsítottat. Biztosra veszik, ő a tettes. 

Nos a fiú és az élete is zűrös, némileg érzelemmentesnek tűnik, de hát még mindig csak tini, akit a körülményei korán felnőtté tettek. Nem ijed meg az árnyékától, elvégre bokszoló, egyébként is jó kondícióban van, rengeteget fut, és ez segíti levezetni a benne lévő feszültséget. 
Nem érdeklik a terhelő tényezők, és úgy dönt, kideríti az igazságot. Közben bekopogtat a múltja is, de kiderül a szerelem és árulás sincs messze egymástól.

Szerettem, mert nincs leöntve tonnányi cukorral, szerettem, mert szókimondó és nem álságos. Még ha ellentmondásosnak is érezni itt vagy ott, utólag kapunk mindenre magyarázatot. Brutális, mert a körülmények sem ideálisak, mocskos, mert így jár az, aki bűnözőkkel keveredik. Vicces, mert a szarkazmus nálam jól fizet, és izgalmas, mert bár minden elemet külön-külön összetettem, mégis volt olyasmi, amire nem számítottam.     

Jól szórakoztam közben. Igen rövid, 280 oldal mindössze, és stílusa kissé személytelen. Ez egyfajta érzelmi távolságtartás is, ami a főszereplőnket jellemzi, és furcsa mód pont ezzel került hozzám közel. 
Nem titok, hogy szeretem az ifjúsági irodalmat, és bár sok esetben hajlamos vagyok olyat kézbe venni, amiben teremnek a hullák, ez a könyv nem a gyilkosság miatt különleges. Finn karaktere teszi azzá. 

Hogy negatívumot is mondja, mint gyakorló diszlexiás, az ezzel a témával kapcsolatban - felnőttek által - ellőt poénok, vagy akár Finn hozzáállása a problémához helyenként nem igazán nyerte el a tetszésemet. Úgy érzem, Mr. Leonárd karaktere, bár nem szokása, ebben a kérdésben mégiscsak felhagyott a küzdelemmel, és tényként, vagy kibúvóként használja bizonyos dolgokra. Természetesen a diszlexia is sokféle lehet, ráadásul széles palettáról származó egyéb tüneteket képes produkálni, az egyensúlyzavartól a számolási nehézségekig, mégis ez a része azért egy picit nekem furcsa. Ennél nagyobb bajom sose legyen. 

Amikor elkezdtem olvasni, nagyjából 20-25 oldalon keresztül csak utaztam. Úgy gondoltam, mellényúltam, Finn meg én mégsem lettünk egymásnak teremtve. Ha 6 pontot tudok majd adni rá, már elégedett leszek, de ahogyan haladt a történet, teljesen magával ragadott. 
Idehaza nem igazán vagyunk hozzászokva az efféle ifjúsági irodalomhoz, de nekem bizony nagyon bejött. Azért olvasás közben gyakran eszembe jutott, milyen érzés lehet Niall Leonardnak, hogy mindenki úgy emlegeti, mint a Szürke trilógia írójának férjét. Pedig ez a könny nagyjából ezerszer jobb  E.L. James könyveinél.

9/10

Játék


Nincs más dolgod, mint összegyűjteni a turné állomásairól a kiemelt betűket és összerakni belőlük főszereplőnk, Finn munkahelyének nevét. Csak magyarországi postacímmel rendelkezők vehetnek részt a játékban. Sok szerencsét!!

a Rafflecopter giveaway


A turné állomásai:



                        Előrendelhető 30%-os kedvezménnyel! 
Olvass bele!

2014. április 20., vasárnap

Könnyek (Mindent vagy Semmit #9)


 - Elmegyek!
Számított rá, hogy eljön ez az idő is, szomorkás félmosollyal nézett a zavartan tébláboló bácsira.
 - Nem azért, mert akarok. Muszáj. Olyan dolgokat kell elintéznem, amiket nem bízhatok a segédeimre.
 - Értem - felelte csendesen. Minden már nagyon rég itt hagyta, kezdte azt hinni, nem jön vissza, és bár sosem volt ugyanolyan, mégis... Ezt az időszakot Éhínséggel töltötte el, csak neki köszönhetően nem süllyedt vissza a szokásos depresszív állapotába.
 A tinédzser évei elején járó volt múzsa időnként szertelennek vagy kezelhetetlennek tűnt, de legalább nem volt egyedül. Nem vált újra ténylegesen is semmivé a családja számára, és el kellett ismernie, az idő nagy részében meglehetősen jól szórakozott. 
  Ilyen lehet apának lenni. Már ha lehetne gyereke. Már ha találna valakit, aki nem tagja családjának, és képes lenne a... Akaratlanul is elmosolyodott, Minden nem volt tagja a családjának és vele képes volt valóban sok olyan dologra, amire mással nem. Bár az is igaz, korábban eszébe sem jutott még csak hasonló sem. De Minden maga volt a végtelen lehetőségek, és a soha el nem múló pillanatok összessége.
 - Most!
 Az erőszakosan csattanó hang visszazökkentette a valóságba. A saját valóságába. Elmosolyodott és könnyedén magához szorította a fiút. Érezte vékony, inas karját, ahogy tehetetlenül lóg, kiálló bordáit, melyek saját mellkasához nyomódtak, és a hajának illatát, ami édes és vaníliás volt. Lehet, ez a kontraszt emlékeztette a bácsi szűnni nem akaró éhségére, a kielégíthetetlen mardosó kínra, amit külön-külön már ismert, de így együtt elképzelni sem tudott. Talán nem érezték a bőrükön a hőmérséklet-változást, talán csak képzelte, hogy a hozzá préselődő test épp olyan meleg mint a sajátja, de egyetem dologban tökéletesen biztos volt, ez a fiú, aki átsegítette élete egyik legnehezebb szakaszán, épp annyira élvezte a vele töltött időt, mint ahogyan ő tette. 
 - Köszönöm - súgta halkan.
 Érezte a fiú fejének döccenését, a kezét, ahogy lassan, erő nélkül lapogatja hátát, aztán eltolta magától, és aranyzuhataga mögé rejtett arccal lassan elsétált. Olyan nehéz elképzelni, hogy ez a szép arcú fiú azonos azzal a Pestissel, akitől mindenki retteg. Mostantól ismét öregszik majd, hamarosan épp olyan lesz, ahogy ismerik. És újra rettegni fogják a negyedik lovast a fakó szemével, sápadt bőrével, magas és áttetszően vékony megjelenésével. Újra titokban írja majd a verseit, amiket többé nem olvas fel senkinek.  Talán csak nagyon ritkán Halál bácsinak, ha a testvér elég sokáig és kitartóan könyörög. De önként, ahogyan neki tette, többé soha.
 Vajon ő is érzi majd a hiányát? Ez egyetlen Őrajta és Mindenen kívül, aki képes emlékezni rá, akinek nem törlődik nyomtalanul az emlékezetéből, de hiányozni fog neki is? Szívesen emlékszik majd? 

 Természetesnek találta, de azért mindig is furcsállta azt, hogyan képes egyszerre több helyen tartózkodni. Mintha apró darabok szakadtak volna ki belőle, amiket láthatatlan láncokkal hozzá kötöttek, és amikor ezek a darabok mozogtak enyhe csiklandozást érzett. Szinte majdnem megfeledkezett a kötelességeiről, de csak szinte. Most is legalább ezer helyen érezte a szüntelen bizsergést, és nyugodtan figyelte a képeket, amikkel az emberek emlékei lassan feltöltötték.  Emlékek, érzések, gondolatok. Mind számtalan forrásból, és más-más személytől származott. A nappaliban ült, ölében egy nyitott könyvvel, és a munka folytatódott anélkül, hogy kitette volna a lábát, mert ott van mindenhol, és mégsem látja senki. 
 Lehunyta a szemét, hátra dőlt és mint egy moziban, csak figyelte a kusza villanásokat. Amikor először úgy döntött, hogy nem érdekli sem a munkája, sem az egész élete, akkor ült itt így, és nézte a számtalan dimenzióban, helyszínen tevékenykedő megtestesüléseinek munkáját. A dolgok akkor is mentek, de amikor belezavarodott a milliárdnyi emlékbe, befejezte a munkát is. Mostanra már képtelen lenne ezt megtenni. 
 Automatikusan ment minden, ezért aztán az apjának nem fog feltűnni, hogy nem teszi ki a lábát. Nagyon úgy tűnik, egyedül marad az öröklétig, amit itt, ezen a helyen kívánt eltölteni. 
 Lehunyt szemmel ült, olyan volt, mintha álmodna: egy nevető nő, apa kézen fogva a lányával, fonott copfokkal, egy nyuszi, piros masnival a bal fülén, egy autóbaleset, szexuális erőszak, erőszak, erőszak, és erőszak mindenhol. Az utóbbi idő legrosszabb emlékei szorozták az elméjét, és hirtelen kedve támadt volna kikapcsolni a vetítőt, de nem tehette. Ha csak egy rész lenne, csupán annyit látna, amennyit elvett, de így minden az övé. Ebbe bárki más már beleörült volna. 
 Egy nevető nő, apa kézen fogva a lányával, a kislány, fontot copffokkal, egy nyuszi...
 Döbbenten ült fel. Szokatlan módon leizzadt. Nem érzett meleget, de tudta, ég az arca. Hirtelen nehezen szedte a levegőt, és szúrt a mellkasa. Minden, az a kislány, akinek az apja fogja a kezét, és az, akinek befonták a haját, Minden. És az egyik része épp most veszi el valakitől az első emlékeit róla. 
 De miért? Hogyan? 
 Jobban összpontosított. Ugyanaz a kép három másik elméből is eltűnt, és most itt van a fejében. Ez rendszerint elég ahhoz, hogy lássa az összefüggéseket, de most nem  látott mást csak Mindent különböző életkorokban. Kislánykánt, tinédzserként, csecsemőként és megint kislányként. Több száz ember veszti el egyszerre az emlékeit, és ő veszi el azokat, de miért? 
 Minden... Miden ember lenne?! Mi folyik itt?
 Oda kell mennie. Muszáj! Valakihez, aki még emlékszik rá. Most azonnal visszahívja a megtestesüléseit, és maga megy oda minden helyszínre!

 Nem tudott mozdulni. Fel akart ugrani, de képtelen volt rá. Nem tudta megszakítani a folyamot. Hanyatt dőlve ült, potyogtak a könnyei, és néma zokogással figyelte Minden ismeretlen múltjának képeit. 
 - Megyek! - motyogta újra és újra, miközben megpróbált felállni. - Megyek! - hajtogatta makacsul, de egyre elkeseredettebben, és már nem csak némán zokogott.

2014. április 19., szombat

Dan Wells: Fragments - Töredékek (Részleges trilógia #2)

Időnként ki szoktam fakadni, és olyanokat mondok: "Szívem szerint könyörögnék Riordannek, hogy fogadjon örökbe, aztán meséljen álomba éjszakánként, mert ahogyan mondtam, egy istenkirályzseni." Meg még olyat is szoktam, hogy nem szeretem a dísztópiás regényeket, és ezek a kijelentéseim még igazak is, de mostanra szeretnék egy Dan Wells féle esküvőt, és éjszakába nyúló sztorizós délutánokat is.
A pasas ugyanis annyira jó, hogy el tudta érni, szeressem a műfajt - legalábbis azt, amit ő írt -,  képes volt meglepni, szórakoztatni és szeretnék neki szép hosszú életet kívánni, meg hogy mindig tartson magánál egy szatyor citromot csuklás ellen, mert mégis hogy lehet így lezárni egy könyvet?! Még akkor is, ha ez csak a második rész és különösen akkor, ha ez a második rész. Uff!

Kira számára világos, mit kell tennie: meg kell találnia  a Trösztöt, választ kell kapnia a kérdéseire, és ehhez minden tehetségére szüksége van. A helyzet válságossá fordult, a részlegeseket is szorítja az időt, és mindkét faj a másikban látja a megoldás kulcsát, így hamarosan kifut az időből. Nem válogat sem az eszközök, sem a szövetségesei között.
Samm is kint van valahol, és mostanra mindketten renegátok, akik elhagyták a saját fajukat azért, hogy megoldják annak problémáit. 

Létezik, létezhet olyan megoldás, aminek során nem kell senkit feláldozni? A cél valóban szentesíthet minden eszközt? Többé semmi sem biztos, de hinnie kell benne, különben minden tette értelmetlenné válik.

Most le kell írnom a nyilvánvalót? Imádtam. Pedig nem győzöm hangsúlyozni, a dísztópiás regények még mindig nem alkotják a könyves univerzumom közepét, de még csak a szélét sem. Engem ugyanis kimondottan frusztrál az a világkép, ami kifordítja az embert önmagából, miközben egyértelmű, hogy önmaga marad. A való világ is elég elkeserítő tud néha lenni, miért olvassak róla? És mégis, ez a könyv más. Talán mert eredeti?

A sok forgatókönyv és lehetőség közül ezt tartom a legvalószínűbbnek. Hogy miért? Mert az ember felsőbbrendűnek tartja magát, logikus, hogy létrehoz egy új fajt, amit aztán eszközöknek tekint, ahogy a fehérek eszköznek tekintették a rabszolgákat, a földesurak a jobbágyokat, és úgy általában minden hatalmon lévő azt, akin hatalmat gyakorolhat. Tehát adottak a Részlegesek, aki csupán eszközök, de emberi intelligenciával és érzelmekkel felvértezve. Van bárki, akárki, aki csodálkozik azon, hogy fellázadnak a sorsuk ellen?

No és mit lép erre az ember? Lekezeli a problémát, azt hiszi, hogy ebből is, mint mindenből kimászhat, de nem sikerült. Flaszterosan szólva, a fagyi bizony visszanyal. Igen, ez teljesen hihető. Nem olyan, mint egy kísérlet során elszabadult baktérium, nem is olyan, mint egy rejtélyes betegség, aminek nincs eredete, nem lesz mindenki zombi, csak a jó öreg emberi ösztönök dolgoztak itt, és mindennek, mint a fertőzésnek is, megvan a magyarázata. Logikus, emberi ésszel felfogható és ami fontos, indokolható magyarázata.

Aki a YA műfajt csak a 16 éves lánykákat megcélzó könyvek miatt ismeri, annak ez kicsit idegen lesz, akkor is, ha pár elem megtalálható benne. Ugyanis nem kap különösebb hangsúlyt az első részből ismert trió kapcsolata. Mindenki tudja, hogy van Marcus, még Marcus is tudja, azt is, hogy ott van Samm, és Samm is tisztában van azzal, hogy Kirának van otthon párja, de mi történik? Az érzelmek dolgoznak ugyan, az egész könyvben nagyjából 3 oldalnyi terjedelemben, de senki sem sír, panaszkodik, szenved látványosan, nincs vinnyogás. És akkor mi van helyette? Egy csomó morális kérdés.  

Mitől ember az ember? Érezni csak az ember privilégiuma? Kira nem holmi pasik közül választ, sokkal fontosabbak számára a fajok. Azt kell letisztáznia, hogy kicsoda ő, hova tart, és mit szeretne elérni. Az ő szemszögéből nincs nagy különbség ember és részleges között, de minden más részvevő oda húz, ahova tartozik. A szerelem kérdése csak a másodlagos. Még akkor is, ha alapvetően tinikről beszélünk. Ez a rész a felismerések, a titkok kiderítésének könyve. Mind két oldalon.

A történet két szálon halad, és ezt külön értékeltem. Míg Kira a válaszokat keresi, Marcus szemszögéből hirtelen sokkal fontosabbá válnak a kérdések. Bár eleinte nem nagyon kötött le a második, egyszer csak az ugyanolyan fontossá vált, mint az első. Ezekért tartom Wellst ennyire jónak. Nem feledkezik meg a részletekről sem. Nincs semmi, ami elsikkadna, így biztos lehetek benne, hogy amit most furcsállok, az később újra terítékre kerül, és minden világos lesz.    

Az olvasás élményét nem zavarta meg ezúttal semmi. Nincsenek benne kétnyelvű viccek, felemás kifejezések. Gördülékeny, élvezetes a szöveg. Szép munka.
A borító, bár nem mentes a tipikus YA motívumoktól, szerintem mégis szép. A színek, a barna és a zöld keverése ragadta meg a figyelmemet. Ráadásul ezúttal is könyv hű, ami számomra különösen fontos.   

Több férfi ismerősöket fertőztem meg ezzel a könyvvel, mert szerencsére egyáltalán nem hangsúlyos a szerelmi szál, és bizony rákattantak. Nem kicsit, hanem nagyon. Annyira, hogy van, aki nem tudta kivárni az idén érkező harmadik részt magyarul, egyből megvette angolul. Egy másik barátom, akinek kölcsön adtam az első részt, türelmetlen volt, mert későn kezdtem bele, hát elballagott egy könyvesboltba, és megvette magának. Szóval igen, függőséget okozhat, csak óvatosan tessék kézbe venni.  

Akkor most jöhet a Nem vagyok sorozatgyilkos befejező kötete, a Nem akarlak megölni.

9/10

Magyar kiadó: Fumax Kiadó
Fordító: Bayer Antal

2014. április 15., kedd

Teaser kedd #89


Még van vagy 70 oldalam a múltheti könyvből, és komolyan kezdek kétségbeesni, mert olyan lassan haladok, hogy így nem fogom tudni tartani az olvasási tervemet. Pedig vasárnapig be is kéne fejeznem azt, amit még el sem kezdtem. Egy biztos, ez érdekes lesz!

Épp ezért következzen az első két mondat, ugyanis még ma éjszaka tervezem, hogy legalább öt oldalt befejezek. Ezen a ponton válik a dolog egyre érdekesebbé...


Heti teaser:

Korán volt még, ilyenkor nem szoktak dörömbölni az ajtón. Leszaladtam a lépcsőn, a zuhany után csöpögött még a hajam. 


Niall Leonard: Zúzúgép 


2014. április 13., vasárnap

Nehéz nem észrevenni (Variálós vasárnap #20)


Többször, több helyen írtam - igaz más-más kontextusban- arról a jelenségről, amikor elfordítjuk a fejünket valakitől vagy valamitől. Nap mint nap elsétálunk például a hajléktalanok, a közmunkások vagy éppen egy dülöngélő részeg mellett. Mintha már észre sem vennénk őket, mintha természetes lenne a jelenlétük, mintha, és ez a legszörnyűbb, nem is léteznének.
Annyira hozzászoktunk a jelenlétükhöz, a koldusokhoz, az aluljárókban, forgalmasabb utcákban elénk ugró adományt gyűjtőkhöz, hogy gyakran már a nem intésére sem vesszük a fáradságot, csak elsétálunk.

Az egész jelenségben engem leginkább az képeszt el, észrevenni a legkönnyebb. Sőt, kimondottan nehéz úgy tenni, mintha nem látnánk őket. Nem olyan rég írtam az ekulturának egy cikket a Fedél Nélkül című magazinról, ami nem került ki a blogra. Nem azért, mert nem egyeztethető vele össze - elvégre ez az én oldalam, az illik a profiljába, amiről úgy döntök -, hanem azért, mert szándékoztam még foglalkozni a témával.
Ugyanis rendszeresen veszem a kéthetente megjelenő lapot, és gyakran előfordul, hogy ugyanabból az újságból akad három példányom is. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem a kollegákat, nem kérnem-e, nekem sok van, és az egyik kolleganőm jelentkezett érte. Azt szerette volna tudni, hogy hol vettem, mondtam az aluljáróban, erre az érdekelte, hogy ingyen osztogatják-e, én meg csak pislogtam rá nagy szemekkel, mert biztos vagyok benne, hogy már ő is elsétált vagy ezer alkalommal egy-egy árus mellett, de még csak nem is látta őket.

A lenti videó kicsit vulgáris és a Fuck The Poor? címet viseli. Remélem ezt nem szükséges lefordítani, mert bajban lennék a szalonképes megfogalmazással.
A film különben igen érdekes, a srác, aki a Fuck The Poor táblát viseli, tájékoztató füzeteket oszt, és ennek során kap aztán mindent. Odaállnak vele vitatkozni, kiabálni, eléggé nehéz lehetett ezt rezzenéstelen arccal elfogadni, nem magyarázkodott ugyanis. Majd jön a szlogen: Tudjuk, hogy érdekel, és vált a kép. A felirat a Help The Poor lesz, amikor is úgy sétálnak el mellette az emberek, hogy még csak egy pillantást sem vetnek rá. 



Hangosan kiabál, mire végre valaki, egyetlen valaki dob a perselyébe, pedig előtte nem kevesen megálltak kifejteni a véleményüket. 
Tulajdonképpen, ami elképeszt ebben az egészben, az az, hogy nincs bátorságunk kiállni másokért, de hőbörgünk, ha valami az érzékenységünket vagy a saját érdekeinket sérti. Aztán pedig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, csak megyünk tovább.

Elvárjuk, hogy más legyen tekintettel ránk, de mi nem vagyunk aztán tekintettel senkire. És épp ezért fantasztikus ez a jótékonysági felhívás, mert ennél egyszerűbben nem is tudná feltárni az emberi természetet. 
Kérek, érdekeljen annyira, hogy adj!

2014. április 8., kedd

Teaser kedd #88


Igen, újra egy ifjusági, és igen, Skulduggery Pleasant most nálam a menő. Sajnálom. Képtelen vagyok jelenleg mást felfogni.

Az első éjszakai tizenkét óra után még úgy gondoltam, nem lesz itt semmi baj. Napközben majdnem hat óra alvást sikerült begyűjtenem, de kevés volt. A másodiknál már éreztem, a szakadék szélén táncolok. Hajnali hatkor visítva nevettem néhány kutyás képen és feliratain, méghozzá úgy, hogy csurgott a könnyem, és nem kaptam levegőt sem. A kollegák nem értették... nem csodálom.
Mégis elmentem munka után szavazni, déli tizenkettőre hazaértem, megetettem Killercatet, és rezignáltan vonszoltam el magam az ágyig, nem érdekelt a nyivákolása sem. Szociálisan és agyilag is halott voltam.

Négy és fél óra alvás után biztosra vettem, eljött a világ vége, és az apokalipszis lovasai tombolnak odakint, mégis bementem dolgozni, és nem tudom mikor, nem tudom hol, de egyszer csak felébredtem. A szervezetem üdvözölte a számára normális bioritmust, és annyira felpörögtem, hogy hétfőn ismét nem feküdtem le déli tizenkettőig. Már délután négykor felkeltem, abban a reményben, így majd alszom éjszaka, de tévedtem.
Az óra reggel hatkor csörömpölt, én pedig meg akartam ölni, leszúrni, taposni, fojtani (a puszta kezemmel és még vízbe is), sőt, a koncolás gondolata sem állt messze tőlem, mégsem tetem semmit. Összekapartam magam és reggel elmentem dolgozni. Szóval fáradt vagyok, na! Olvasni is...

Heti ízelítő:

"I just wish you didn't have to be right all the time."
"It is a burden."

Derek Landy: Skulduggery Pleasant The Faceles Ones


A Mitch Albom jelenség

Mitch Albom az egyik kedvenc íróm, bár furcsa dolog ezt mondani valakiről, akinek eddig csak egy könyvét olvastam, mégis egyből a szívembe zártam. Ennek ellenére nem állt szándékomban írni róla, mert a For One More Day-t blogon kívül vettem kézbe. Viszont most szembe jött velem egy videó, amit a National Book Store készített, és az elhatározásomat játszi könnyedséggel megváltoztattam.

Történt ugyanis, hogy a Fülöp-szigeteki könyves hálózat meghívta az amerikai nemzetiségű írót egy körútra, ami a jelek szerint igen jól sikerült. A videót nézve sokszor olyan érzésem támadt, mintha egy rocksztárt fogadnának, hangos ováció és sikoltozó tinilányok mindenhol. Hosszú sorokban, órákkal korábban vártak rá. Jó néhányan egy nappal korábban is érkeztek. Tökéletes rajongás. Mi  kell még?

Albom népszerűségét nem csupán a könyveinek köszönheti, bár tény, hogy ezek tették lehetővé a másik napi foglalatosságát, a jótékonykodást. A repertoárjában a hajléktalanok megsegítésétől a hátrányos helyzetűek művészeti tanulmányainak segítésén át, egészen a könyvtárak újjáépítéséig van minden.
Nem csak Amerikában, Haitin és a Fülöp-szigeteken is végez ilyen irányú munkát. A D.R.Y. Libraries (Donated Reading for Youth) in the Philippines alapítványban számos híres író segédkezik ( a teljesség igénye nélkül: Jeff Kinney, JK Rowling, John Grisham, Stephen King, Suzanne Collins, James Patterson), mégpedig azért, hogy újraépítsék a Fülöp-szigeteken leomlott, megrongálódott könyvtárakat. 
De ő nem csak pénzt gyűjt és adományoz, ha arra kerül a sor, hát beáll építeni is.

Sok interjút láttam már vele, és midig árad belőle valami igazán megnyugtató. Több millió dollárt keresett a könyveivel, néhány éve még a Forbes listára is felkerült, mégis egy végtelenül szerény ember maradt, aki jobban érzi magát pólóban, mint öltönyben, de persze képes elegánsan viselni mind két öltözetet.

Sokoldalú tehetség, sportújságíróként kezdte, de hogy, hogy nem még zenét is írt, ráadásul mai napig zenél. Miért kéne lemondani valamiről, amiben örömét leli? Szerepelt a Simpsonsba, saját maga hangjaként, de úgy összességében egy igazi fura madár, a szó jó értelmében. Házas már tizenkilenc éve, nem követik újságírók minden lépését, sőt, egyet sem, mert milyen uncsi már, ha az ember normálisan él?
Állandó rádióműsora van, időnként a tv-ben is feltűnik. Több könyvét is megfilmesítették, méghozzá kiváló szereposztással, bár nem a moziba szánták őket, és minden könyv, amit eddig írt egy általa átélt szituációból, vagy megtapasztalt érzésből született.

Minden sora az ember bőre alá mászik, és egyenesen a szívét veszi célba. Nem elégszik meg félmegoldásokkal, de nincs benne semmi erőltetett. Már kötelező irodalom, jellemző rá, hogy bár néhányan a könyveit ifjúságinak titulálják - pedig szerintem nem azok -, igazából  nyelvezete miatt fogyasztható a fiatalabb generáció számára is.
Számomra egy igazi hős. Azért, amit ír, azért, ahogy ír, és mindazért, amit magánemberként tesz. Meg tudom érteni a sok sikoltozó tinit, még akkor is, ha én soha életében nem rajongtam így senki iránt. Talán itt lenne az ideje, mert bár nem tudom pontosan, miben is áll a varázsa, de az tény, hogy én sem vagyok képes kivonni magam a hatása alól.



2014. április 1., kedd

Teaser kedd #87

Forrás

Tudom, hogy illene valami vicceset írnom, tennem, de legalább olvasnom, csak az van, hogy sosem frusztrált, mit illene. És az is csak most esett le, hogy bolondok napja van. Pedig egy csomó helyen szembe jött velem, de ez olyan nap volt... Az emberek is kicsit bolondok voltak, és az a baj, nem ám viccből. Velük született a difi. Szóval inkább koncentrálok arra, amire ilyenkor szoktam, a könyvre. 

Na, most komolyan nem értem, miért vártam az olvasással eddig! Dan Wells a szívem csücske, a Nem vagyok sorozatgyilkos óta gyakorlatilag örök hűséget esküdtem neki. Még azt is elnéztem, hogy képes volt dísztópiás regényt írni. Pont azt a műfajt, amit alig-alig olvasok. Nem tehetek róla, nem szeretem és kész! Erre jön Wells, és közli, hogy nem érdekli! Mit tehettem volna? Hát ha ezt írta, hát ezt írta. Én meg elolvasom. Mikor is jön a harmadik rész?

Heti ízelítő:   


"Lehunyta a szemét, felidézte a terem elrendezését, és remélte, hogy nem téved el közben."
 "HALÁL."

Dan Wells: Fragments - Töredékek


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...