Már az összetett mondatok is mennek (de helyesen írni még mindig nem tudok)

 Olyan gyorsan történt, hogy szinte észre sem vettem, de eltelt egy újabb év. Immáron 3 éves a Napi falat, és az csak természetes, hogy iszonyú eseménydús év volt.

  Ha csupán a blog szempontjából nézem, akkor épp egy éve költöztem át a bloggerre. Nem állítanám, hogy tökéletes, de az előzőhöz képest zseniálisan megbízható. Aztán megszületett az 500. bejegyzésem is, ami pont egy Teaser kedd lett. És ha már szóba jött, ez a rovat is hamarosan átszakítja a 100. célszalagot. Azt persze nem tudom, mennyire szeretitek, mert visszajelzés szinte semmi sem jön, de sokan olvassátok.

 Nos, tavaly április végétől hivatalosan is az ekultura csapatához tartozom.  Április 29-én jelent meg az utolsó cikkem abból a háromból, ami után végleges felvételt nyertem. Ezután nyélbe ütöttünk egy személyes találkozást a szerkesztőségi tagokkal, ahol először is popsira estem, a brutálisan fiatal szerkesztőmtől.

 Visszagondoltam a sok javításra, amit javasolt, és bevallom így kicsit nehezemre esett lenyelni, hogy még igaza is volt. Persze eltartott néhány hónapig, míg összecsiszolódtunk. Megtaláltam a saját hangomat, és úgy érzem, fejlődtem is.

 A stábról pedig annyit, személyükben kaptam egy új családot, ami nem csak hálássá, hanem kimondottan boldoggá tett. Figyelnek rám, ismerik az igényeimet, és ha találkozunk, hát nem feledkeznek meg rólam sem, ami azért nagy dolog.

 Kilenc hónapja vegán életmódra váltottam. Nyilván ez mindenkitől, legfőképpen tőlem, több odafigyelést igényelt, és hogy mennyiben érinti ez a Napi falatot? Hát született egy kistestvére, Napi harapnivaló. Ez óhatatlanul is azzal jár, hogy ez egyre szűkösebb időmet meg kell osztanom. Semmivel nem haladok olyan ütemben, hogy elvárnám, de persze ez nem a súlyosan közléskényszerem természetem hibája. Sokkal inkább annak tudható be, hogy képtelen vagyok megfelelően beosztani az időmet. Egyszer talán... Nos, nem, nem valószínű, de azért álmodozni még lehet.

 Útjára indult egy új rovat, a Variálós vasárnap, amivel ugyan nem minden héten jelentkezek, mégis meglepően magas az olvasottsága. Akadt egy-két olyan téma, ami még arra is rávett titeket, hogy hozzászóljatok. A tárgyuk elég szerteágazó, bár bizonyos mértékben mégiscsak egysíkú. Gyakran olyasmiket választok, amikről normál hétköznapokon nem szívesen beszélünk.

 Sokszor úgy tekintek erre a sorozatra, mint a saját lelkiismeretemre, ami gyakran felháborodik, mégsem tesz semmit. De persze a célja leginkább csak annyi, hogy megmutassam azokat a videókat, amik bennem elindítottak egy gondolatot. Akármilyet, a vidámtól a szomorún át a megdöbbentig bármi belefér.

 Változás, hogy az eredetileg három részesre tervezett Félelmeink sorozatot, rövid kihagyás után folytattam. Mostanra vagytok néhányan, akik szeretitek, én pedig élvezem, szóval valószínűleg továbbra is maradni fog. Nem tudom meddig, és az is rejtély, milyen időközökkel érkeznek, hiszen Semmi is csak nemrég tért vissza egy nagyobb szünet után. 

 Beléptem a Blogrurné Klub-ba, és bár nem én vagyok a legaktívabb tagjuk, hosszan tépelődés után mégis maradtam. Néha megesik, hogy egy-egy könyvvel egyedül, vagy akár másod, harmadmagammal turnézunk, mert nem olyan regényeket választok, amik tömeges érdeklősre tartanának számot, de örülök, hogy ezzel mégis eljuthatnak egy nagyobb közösséghez.

 Azt nem állítanám, hogy számottevően megnőtt az olvasottságom miatta - ahhoz nem ártana tingli-tanglikat olvasni-, de azért kaptam új tagokat, akik közül néhányan maradtak. Még akkor is, ha nem azt a stílust képviselem, mint amit ők megszoktak.

 Az elmúlt év botrányát, és egyik legmeglepőbb fordulatát a végére hagytam, hiszen véglegesen elköszöntem a Molytól. Hiába volt olyan kellemes eleinte a kapcsolat, a végére többet kellett volna beáldozni, mint amennyire hajlandó lettem volna. Miután a saját véleményem miatt felszólítás és figyelmeztetés nélkül felfüggesztettek két hétre, véglegesen is elköszöntünk egymástól.

 Addigra a dolgok mindkét fél részéről kicsit eldurvultak, így egy idő után meg sem próbáltam megkeresni az elgurult gyógyszeremet. És ezt azóta sem bánom. Mindenesetre hálás szívvel gondolok vissza a tagságomra, mert sok kedves ismerőst sodort az utamba, akik közöl sokan a mai napig mellettem maradtak.

 Tehát igen, rengeteg dolog történt. Viszont néhány azóta is változatlan. Ti. Sokan jöttek és mentek, de a kemény mag megmaradt, amit külön köszönök. Csak ti tudjátok, mennyire szélsőséges tudok lenni, és ti vagytok azok is, akik ezt elnéztétek nekem. Köszönöm a kitartásotokat, a támogatásotokat, a visszajelzéseket, akármilyen formában is érkeztek, de leginkább azt a furcsa kényszert, ami miatt újra, meg újra visszajöttök. 

 Ez utóbbi szüntelenül elképeszt, így arra jutottam, hogy kétségkívül bennetek is munkál egy darab abból a szelíd tébolyból, ami engem írásra ösztönöz. Szerintem jó kombináció vagyunk így együtt.

Természetesen nagyon köszönöm a mostanában érkezők figyelmét is. Őszintén remélem találnak nálam olyan tartalmat, ami leköti őket, bár tény, nem kizárólag könyves blogger vagyok. De ezt hamarosan ti is megtapasztaljátok.

Csűrhetem és csavarhatom, ameddig csak akarom, de a tények makacs dolgok. Nélkületek is ugyanígy írnék, mert ez egy kontrollálhatatlan szenvedély, viszont tagadhatatlanul sokkal szomorúbb lennék. Az oldal statisztikája számomra ugyan nem fontos, ellenben mindig meglepődök, amikor valahol szembetalálom magam a saját írásommal. Minden megosztás ugyanis azt jelenti, hogy ti, az olvasók az adott posztot méltónak tartjátok mások figyelmére is. Vagy azért mert annyira jónak, vagy mert érdekesnek éreztétek, és ezzel valami olyan hihetetlen energiát adtok nekem, amiről fogalmatok sincs. Mert ahogy mondtam, nélkületek is itt lennék, de nem veletek. Márpedig nekem fontosak vagytok, és ezt jó, ha tudjátok.

 Így hát köszön az eddigi figyelmet, és rémlem találkozunk még. Nagyon-nagyon sokszor. Mert akad, amit érdemes ismételni.