2012. június 26., kedd

Sok hűhó Semmiért (Mindent vagy Semmit #4)


Semmi nélkül úgy érzete magát, ahogyan régebben, amikor még egyedül volt. Unatkozott. Mindent látott, tudott és értet. Sokan feláldoznák ezért a képességért jelenlegi korlátaikat, de ők nem tudják, hogy mivel jár. Nem tudják elképzelni sem, mert meghaladja a fantáziájuk határait. Hogy magyarázhatná el, hogy amit jelenleg érez, az csak a magány és nem a határtalan ismeretek birtokosának büszkesége.

Amikor Háború átkísérte a lovardába, még lettek volna kérdései. Mire átértek, fizikai távolsága Semmitől feleslegessé tett minden szót. Így aztán nem is beszélt vele senki. A lovasok amúgy is maguknak való alakok voltak, és annak sem érzeték szükségét, hogy kényelmesebbé tegyék ottlétét. Kapott egy szobát. Épp az istállók felett, ahol  a négy hátas megállás nélkül kapált, horkantott. Néha lement hozzájuk, megsimogatta az orrukat, megpaskolta a nyakukat és répát adott nekik. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor egyik-másik megpróbálta megcsípni. Nem éppen barátságos jószágok és ha nem figyelt, a kezét is bekapták a kínált falatokkal együtt.

Tehát unatkozott és ettől szenvedett. Hiányolta Semmit, a fanyar humorát, bágyadt félmosolyát és csak úgy pusztán a jelenlétét. A legrosszabb ebben az egészben az volt, hogy pontosan tudta, a férfinak most még ennél is sokkal rosszabb. Egyedül maradt. Nem azért nem beszéltek vele, mert felesleges volt kimondani, mint az ő esetebén, hanem mert senki sem emlékezett rá. Furán nézegették az esti vacsoráknál. Eleinte folyton kérdezgették, mégis kicsoda és mit keres ott, de a második hét végére már ezt is abbahagyták. Rögzült bennük, hogy nem ismerik és rájöttek, nem is akarják.

A távolból figyelni szenvedéseit több volt mint elkeserítő, de abból, hogy nem tudta mi célt szolgál, rájött, csak egy hatalom tervei ennyire átláthatatlanok, és jobb, ha nem is próbálkozik. Az egyetlen olyan terület, ami rejtve maradt előtte Semmihez kapcsolódott, ettől pedig még inkább elszomorodott.

A munka, amivel megbízták, teljesen szükségtelen volt. Igazán értékelte, hogy meg sem próbálták meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. A lovasok többnyire elkerülték, csak Viszály jött el hozzá minden este, hogy elvigye az aznapi jelentéseit. Amiket, és ezt is pontosan tudta, nem fog elolvasni senki.

A harmadik hét végére már tehetetlenségében toporzékolni támadt kedve, de akkor is lekörmölt mindent, amit látott, mert a kötelességtudata sokkal erősebb volt a vágynál, hogy otthagyja végre a négy mogorva öregembert és újra beköltözzön Semmi lakrészébe. Pedig a késztetés napról napra erősebbé vált. Aztán egy esete váratlanul Halál látogatta meg.

Szórakozottan leült  és magában Pestis legújabb versét szavalgatta. A meglepően érzelmes kék égről szóló ritmusokból sütött a szabadság utáni vágy és a tehetetlen düh. Természetesen felesleges volt megkérdezni ki ihlette a költeményt. Mindketten ismerték a választ.

- Tudom, hogy... izé... feleséges mondani, de az elmúlt évezredekben megszoktam a beszédet. Néha kimondottan hiányzik... No, mindegy. Szóval, nem, nem miattad vagy itt, de ezzel bizonyára tisztában vagy.

- Igen.

- Igen - ismételte meg a férfi lassan bólintva. - Nos, alighanem az sem fog sokkolni, hogy ez az egész... izé... Semmiről szól. Eléggé le van lombozva, de a jelek szerint még mindig nem áll készen arra a feladatra, amelyre szánták.

Pontosan tudta, Halál épp úgy képtelen visszaemlékezni Semmire, mint bárki más, ezért ez az információ csak egy helyről származhat. Őtőle, aki minden gyermekének jó előre eldöntötte a sorsát, és aki azért rendelte őt ide, mert azt várta tőle, hogy megtanítsa egyik kedves fiát az élet szépségeire.  Feltételezni, hogy nem ismerte azt a tényt, miszerint egymásra gyakorolt hatásuk csak akkor bontakozik ki, ha ténylegesen együtt is vannak, ostobaság lenne. Nem mellesleg istenkáromlás is, amit jobb lenne azért elkerülni.

- Nem kínozni szeretné őt, hanem megtanítani néhány alapvető dologra. Mi nem vagyunk emberek, mégis mindent átérzünk, mert ez a feladatunk. Felügyeljük és szolgáljuk őket. Fenntartjuk az egyensúlyt, és néha ez bizony áldozatokkal jár. Semmi azelőtt soha nem tanúsított figyelmet az emberek iránt, legfeljebb szánta őket, de az nem elég. Nem élvezte  a munkáját, amit, mint bizonyára tudod, valamikor én láttam el. Szerencsére nem tartott sokáig.

Halál összefonta karját a mellkasán és átélte egy pillanatra azokat a fájdalmakat, amelyekkel most utóda is küzd nap nap után. Arca elfelhősödött.

- Hát... izé... Ez a munka neki lett teremtve, de sajnos nem bírja el nélküled. Mégsem tökéletes... izé...

Minden elmosolyodott. Halál izéi már-már legendássá váltak,  randomszerűen és egy csokorba kötve bukkantak elő. Jellemzően akkor, amikor olyan feladatott bíztak rá, amit nem szeretett, vagy ha valami zavarba hozta. Jelenleg pedig mindkettő fennállt. Utálta a megértő hírvivő szerepét, ráadásul fogalma sem volt arról, hogy mit is beszél.  Vagyis, pontosította magát, csak részben tudta és mindenféle hírvivői feladatot utált. Ennek ellenére sosem követné el azt a hibát, mint a többiek. Sosem becsülné le őt. Ha ember lenne talán megsajnálná a beesett, szomorkás arcával, félszeg, bánatos mosolyával, de Halál nem ember és veszélyesebb Isten össze teremtményénél. Maga választhatja  sorsát és ha úgy tetszik a testvérei közül is szüretelhet. A lovasok hatalma gyakorlatilag korlátlan. Soha nem szabad elfelejteni, ki is ő valójában, bár az idősödő, szenilis külső mögé rejtett fenyegetést a legtöbben meg sem érzik. Pedig ott van az, mélyen a felszín alatt.

- Mielőtt megkaptam ezt a munkát, nagyon magányos voltam. Először itt, a lovasok között találtam barátokra. Egy családra. Mi mindig is kiválóak voltunk, a többiek... nos... féltek... izé... Félnek tőlünk. - Gondolataiba merülve elhallgatott, majd száraz mosollyal megrázta a fejét. Minden újra emlékeztette magát rá, a szánalom olyan kétélű fegyver, amely könnyedén sülhet el visszafelé.

- Együtt végre volt hova tartozni, mert a családunk nem fogadott be - folytatta a hírhozó halkan. - Nem a legjobb munka ez, de legalább van értelme és ha kegyetlenek is vagyunk néha, annak jó oka van. De Semmi... Az igazat megvallva fogalmam sincs, de a lényeg, hogy most izé... tudod, hogy hazamehetsz. Izé, hozzá.

Igen, tudja, de nem akarta elhinni. Akkor ez az egész valamiféle próbatétel volt? Vagy eleve így kellett történnie? Amennyiben próbatétel volt, értelmetlen, hiszen ő előre megmondhatta volna az eredményt, ha pedig kísérlet, akkor kegyetlen. Nem tudta és nem is érdekelte. Amikor elvállalta ezt a munkát még nem sejtette, hogy ennyire fontos lesz a számára is. Természetesen tisztába volt a feladat súlyával, de álmaiban sem remélte,  hogy ennyire élvezetes lesz.

És most végre visszatérhet oda, ahova tartozik. Újra hallotta a hangot, amely figyelmeztette arra, hogy “mindennek” létezik ellenpólusa. Felnevetett, tudta, persze, hogy tudta. Hirtelen ötlettől vezérelve, és sikító ösztönei ellenére megölelte az ettől teljesen ledermedt Halált, majd kirohant.

Semmi most is a szobájában ül, mint újabban minden este vacsora után, és némán bámul maga elé. Amikor megérzi majd közeledni, le fog jönni elé és zavartan megpaskolgatja  a vállát, aztán...

Semmi felé közeledve máris kezdte úgy érezni magát, mint amikor vele volt. Az agya lassan elengedte az apró összekötődő szálakat. A jövő fokozatosan homályba veszett és helyét betöltötte az izgatott, örömteli várakozás.

Csak azt nem értette, hogy mire volt jó ez a sok hűhó. Semmiért?

2012. június 23., szombat

Finding Mr. Destiny

김종욱 찾기/ Kim Jong-uk chat-gi

romantikus vígjáték (2010)
  • Im Soo-jung ... Seo Ji-woo
  • Gong Yoo ... Han Gi-joon
  • Cheon Ho-jin ... Colonel Seo Dae-ryung (Ji-woo's father)
  • Ryu Seung-soo ... Gi-joon's brother-in-law
  • Jeon Soo-kyung ... Soo-kyung (musical actress)
  • Lee Chung-ah ... Ji-hye (Ji-woo's sister)
  • Lee Je-hoon ... Woo-hyung
  • Kim Min-ji ... Cherry
  • Jung Gyoo-soo ... Chief of travel agency
  • Lee Joon-ha ... Woo-ri (Gi-joon's niece)
  • Jo Han-cheol ... Director
  • Jang Young-nam ... Gi-joon's older sister

Egy estés romantikus filmet nagyon ritkán nézek. Néhány dorama becsúszott ugyan, de film ritkán. Szeretem, ha más műfajokkal keverik. Nem véletlen az sem, hogy a filmek közt nálam nincs ilyen kategória, most mégis önszántamból vállalkoztam rá. Nem azért mert elrángattak, vagy mert minden más eltűnt a gépemről, hanem mert az utóbbi időben feltűnőén sok alkalommal botlottam bele a címébe. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, akkor hadd szóljon.


Seo Ji-woo az Indiában tíz éve megismert, majd elveszett első szerelmét siratja. Jó indok ez mindenre. Hogy kikosarazza a kérőjét, hogy leszerelje az apját, meg hogy szerethesse az emlékeket, amik idővel mindig tökéletesebbek a valóságnál. 


Han Gi-joon egy nem túl sikeres utazásszervező, így olyan vállalkozásba vág, ami igazán boldoggá teszi az embereket. Naivitásának köszönhetően kis híján egy csaló markába kerül. Azonban ennek nagy haszna lesz, hiszen fantasztikus ötletet nyer cserébe. Mindenki az elő szerelméről áradozik, nosztalgikusan ábrándozik. Miért is ne nyújthatná az embereknek azt, amire vágynak, és kereshetné meg a régi kedveseket?

Seo Ji-woo édesapja megelégelve lánya nyavalygást, elcipeli az ügynökségre és felkéri Gi-joont, hogy kutassa fel az elveszett, ámbár tökéletes férjjelöltet.

Az egyik fél álmokat kerget, de ráadásul csak a fejében lévők érdeklik,  a másik csak jól akarja végezni a munkáját, csoda, ha nem passzolnak? Kénytelenek rengeteg időt együtt tölteni, ami során összecsiszolódnak, szembenéznek saját magukkal, meglépnek néhány felfoghatatlan dolgot, azaz feszegetik a saját korlátaikat.

A vígjáték része nem az amerikai hasunkat fogjuk a nevetéstől fajta, de azért tartogat néhány érdekes pillanatot. Majdnem két órás, de egyszerre megnéztem, mert lekötött. Kellő időt szánnak a múltbéli utazásokra, néhány indiai helyszínt is megismerünk, de azért a jelné a főszerep.

A szereplők személyiségének van ideje és helye a kibontakozásra. Sem nem unalmasak, sem nem túl aprólékos. Furcsa, mert sokszor fanyalgok az ilyen filmeken, hiszen valami nem egyértelmű, valami nem érthető. Túl hirtelen, vagy előre kiszámítható. Nos, nyilván, mint minden romantikus történetnek, ennek is megvannak a maga sablonjai, mégsem érzetem elcsépeltnek. Aranyos és szórakoztató volt.

Laza kis semmiség. Természetesen mellőzve a szex vagy az erősebb szerelmi jeleneteket. A célcsoport megint nem én vagyok, de ha a tizenéveseknek megfelelt, akkor nekem is.

A pontozás, mint mindig, ha ázsiai filmekről van szó, máshogy képződik, hiszen mások az elvárások is, amelyeket különben tökéletesen teljesített. Nyárestére remek kikapcsolódás.

9/10




2012. június 10., vasárnap

Christopher Moore:

Most jutottam el a Love Story befejező részéhez. A trilógia a Vérszívó démonokkal kezdődött, majd folytatódott a Totál szívással. Mivel az előzőekben behozott új szál nem igen nyerte el a tetszésemet, nehezen szántam rá magam, de két Murakami között valami könnyedebbre vágytam. Elég rég csücsült már a polcomon, egyértelműnek tűnt a választás.

Abby Normál együtt él szerelemfészkében Foo-val a mangahajú szerelemistennel, no meg a kecó előző lakóival, csak ez utóbbiak bronz gúnyát viselnek. Persze van rá magyarázat, ahogyan arra is, miért áll bukásra biológiából. Azonban ha ez nem lenne elég baj, ott van még Chet is a drabális, borotvált macska, aki már vámpírként portyázik a városban, és tizedeli a környék hajléktalanjait.

A probléma kezd túlnőni a kezelhető szinten. Mikor Császár tudomást szerez az eseményekről egyértelműen nem marad más választása, mint az Állatokhoz fordulni, és csak idő kérdése, mikor érkeznek meg a derék nyomozók is.

Elég nehezen indult. Annyira nem kötött le, hogy az összesen 270 oldalú, dupla sortávú könyvet egy hét alatt olvastam el. De úgy, hogy egyszer a munkahelyemen felejtettem és bár még a kapuban eszembe jutott, nem volt kedvem visszafordulni érte. A második alkalommal pedig szimplán itthon hagytam, mert nem volt hangulatom cipelni.

Az első fejezetben Abby összefoglalja az eddig történteket, csak úgy a maga idegesítő módjával, amit két napig olvastam. A karakter ugyanis nem csak túlzások tömkelege, de irritáló túlzások tömkelege. Az ifjú hölgy egy kretén és egy agyhalott szerelemgyereke. Teljesen retardált és ez nem átlagos tini viselkedési mód. Már a második kötetben is voltak vele problémáim. Amitől féltem most be is igazolódott, mert túl sok jutott nekünk belőle.

Nagyjából a nyolcvanadik oldal magasságában nevettem először. Ez pedig pocsékolás, ha figyelembe vesszük Moore írói kvalitásait.

Az Állatok ezúttal csak kis szerepet kaptak, de szerencsére Rivera és Cavuto megmentették a harmatgyenge kezdést. Az új és folyamatosan bővülő karakterek garmadáját erősítik a megszólított kutyák is, ami viszont tetszett.

Valahol a századik oldal után kezdett el végre érdekelni. Még az is előfordult egy röpke pillanatig, hogy a gót tinitől nem lettem feszült, de ez az állapot igen hamar elmúlt. A sok szereplő miatt pörögtek az események. A vezető karakterből csupán aprócskát kellett volna visszavenni ahhoz, hogy ezt megfelelően értékelni tudjam.

A történet lezárása teljesen rendben van. Igaz, az író folytathatná is, mivel a nagy lerendezés ellenére maradtak benne lehetőségek, de őszintén remélem nem fogja. Ahogy a sorozat zuhanó színvonalát nézem, a következő már a béka feneke alá kerülne kettővel.

Kár, hogy az első fejezettel kezdődött és a másodikkal folytatódott. Utána fokozatosan élvezhetővé, majd kimondottan szórakoztatóvá vált, de mindegy, mert addigra totálisan elvette a kedvemet önmagától.

6,5/10

Magyar kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

2012. június 8., péntek

Prometheus

színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 126 perc, 2012

rendező: Ridley Scott
forgatókönyvíró: Jon Spaihts, Damon Lindelof
zeneszerző: Marc Streitenfeld
operatőr: Dariusz Wolski
producer: David Giler, Walter Hill, Ridley Scott, Tony Scott
vágó: Pietro Scalia

szereplő(k):
Michael Fassbender (David)
Noomi Rapace (Elizabeth Shaw)
Charlize Theron (Meredith Vickers)
Idris Elba (Janek kapitány)
Patrick Wilson (Charles Weyland)
Guy Pearce (Stannison)
Rafe Spall (Milburn)
Logan Marshall-Green (Holloway)
Kate Dickie (Imora)
Sean Harris (Fifield)
Emun Elliott (Chance)
Benedict Wong (Ravel)

Az idei év következő magas elvárásokkal, remegve várt alkotása erősen közönségmegosztóra sikerült. Nem véletlenül.

Elizabeth és Charles egy párt alkotnak az életben és emellett archeológusként közös munkájuk van, ami a szenvedélyük is egyben. Kutatásuk eredményeként indul el a Prometheus nevű űrhajó titokzatos célja felé. A személyzet elég változatos. Az archeológusokon kívül különböző területeken dolgozó kutatók, a hajó legénysége, kapitánya és a pénzt adó vállat prominens személye is képviselteti magát. Ó, és persze ne feledkezzünk meg Davidről, a majdnem emberről.

A kezdő képsorok gyönyörűek voltak. Az utóbbi évek legérdekesebb, legizgalmasabb teremtéstörténetét ültem végig. Csak ájuldoztam, mert van a hit, meg az evolúció és akkor jön ez, én meg elaléltam a gyönyörtől.  Na, eddig jól indul, gondoltam én lelkesen.

A bevezetés nagyon hosszúra sikerült. A film tempója elég lassú lett, de ugye rendes alap nélkül nincs stabil ház, így nem türelmetlenkedtem. A látványvilágra koncentráltam, mert IMAX azért valami. Nem sötét, mint kisöccse a 3D. A színek, a látvány, a hangulat fantasztikus volt, és mikor végre leszálltak már tülkön ültem. Majd most! Majd most beszippant és magával ragad és... és... és...

Semmi sem történt. A forgatókönyv értelmetlen és logikátlan. Teli van lehetetlen, mindennek ellentmondó jelenetekkel, hihetetlen és elfogadhatatlan túlzásokkal. Sci-finek jó volt, ez volt a második mondatom, miután kijöttünk a moziból, de aminek el akarták  adni nekünk, ahhoz semmi köze nem volt. Brutálisan, fájdalmasan semmi. Sok pénzt fog hozni, nyilván sokakat érdekel majd. Az alaptörténet nagyon jó. Rengeteg lehetőség van benne, a látvány frenetikus.Folytatás szinte biztosan lesz, de azt már kevesebben fizetik ki. Csak azok, akik képesek elválasztani fejben azt, amit kaptunk, attól, amit szerettek volna elhitetni velünk.  Az utolsó néhány percet leszámítva semmi köze nincs az Alien sorozathoz, így az el kell felejteni. Előzménynek nem tekinthető, hagyjuk figyelmen kívül, mert csak bekavar, tényleg. El kell felejteni mindent, amit tudsz, az előzeteseket és amiket olvastál. Ha nem, hatalmas csalódás lesz a vége. Én csalódtam.

Nem azért mert Ridley Scott nem tud többé rendezni, nem azért mert a történet több sebből vérzik, mint egy kaktuszba ült víziló, hanem mert nem az, aminek mondták. Nem az, aminek vártam. Újra átvertek és ezt nagyon rosszul viselem. A látvány önmagában nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán a sok blődséggel megtűzdelt forgatókönyvet.

A színészekre azért nem lehet panaszunk. Michael Fassbender zseniális. Már csak miatta is megérte. Noomi Rapace ezúttal mulattot valami mást is, mint a tetovált lányt, de még minidig nem vagyok elájulva tőle. A karaktere valamiféle korai Ripley, de ő nem Sigourney Weaver és az érzelmeinek visszaadáson még nem ártana  dolgozni. Charlize Theron legalább szép, mert nem sok vizet zavart. Egy kiemelkedő jelenete van, ami megmutatta nem csak a külcsín miatt értékelik, igaz,  nekem nagyon tetszett a Hófehét és a vadászban is. Idris Elba karaktere szimpatikus volt. Az ő mozgatórugóit legalább tökéletesen értem, bár a végén a két kormányosa dumájától kis híján felsírtam, akkora butaság volt és annyira nem illet bele a jelenetbe.

Különben nagyjából a háromnegyedéig még így is megtartott az élmény. Ott azonban történt valami, ami miatt elvesztem. De teljesen. Az én ostobaságom, hogy nem álltam fel és mentem ki a teremből, de behoztak ismét egy szálat, ami annyira ígéretesnek tűnt és végül jól sült el.  A vége elég pörgősre sikerült és egy-két ostobaságtól eltekintve, amiket fel sem vettem az előzmények tükrében, még tetszett is.

Szóval lassan indult, alig történt valami, aztán megtörték a növekvő lendületet azért, hogy az Alienhez lehessen kötni, de a vége jó volt.

Többféle pontozás lehetséges. Ha a filmet nézem, mint sci-fit, akkor minimum 8/10.  Ha csak  a végét és/vagy az elejét, a tempóváltás ellenére is 9/10. Összességében sajnos azzal együtt aminek eladták, amit tettek a történettel és ahogy agyoncsapták elég gyenge lett.

6/10


2012. június 6., szerda

Hófehér és a vadász

Snow White and the Huntsman


színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 127 perc, 2012

rendező: Rupert Sanders
forgatókönyvíró: Evan Daugherty, John Lee Hancock, Hossein Amini
zeneszerző: James Newton Howard
operatőr: Greig Fraser
producer: Sam Mercer, Palak Patel, Joe Roth

szereplő(k):
Kristen Stewart (Hófehér)
Charlize Theron (Ravenna királynő)
Chris Hemsworth (Eric, a vadász)
Ian McShane (Beith)
Ray Winstone (Gort)
Nick Frost (Nion)
Toby Jones (Coll)
Bob Hoskins (Muir)
Sam Claflin (William herceg)

Na kérem alássan, csak a szelíd erőszaknak engedve néztem meg eme alkotást. Bár Chris Hemswort engem minden körülmények között érdekel, ha vadászt játszik, ha istent, de Kristen Stewarttal kapcsolatban azért nem kevés előítéletet hordozok, úgyhogy felemásan érdeklődtem. Meg kell mondjam, feltett szándékom volt, ha törik, ha szakad én biza meglátom a hölgyben Hófehérkét. Pardon, Hófehért, és én magam lepődtem meg a leginkább, amikor voltak pillanatok, melyekben sikerült.

A királynő csodás leánygyermekről álmodott, de az nem volt tervben, hogy nem látja felnőni. A gyásztól elvakult király csatába indul, minek során kiszabadít egy gyönyörű nőt. Olyan gyönyörűt, hogy szeme nem is lát mást. A menyegző után azonban megváltoznak a dolgok.

Az udvar idegen kézre kerül. Menekül, aki tud, vagy ott hall meg, csak szegény, szelíd Hófehér végzi a várbörtönben. Míg ő nővé ér, az ország lassan és alaposan pusztul. Egy adódó helyzetet kihasználva megszökik, de nem örülhet a szabadságnak. A Sötét Erdő halálos mindenkire, aki él és mozog.

A hercegnő az életéért,  a Vadász pedig az itallal küzd, de úgy ismeri az erdőt, ahogy sokan nem. Ravennának szüksége van rá, és olyan kecsegtető ajánlatot tesz, hogy a férfi végül is elfogadja. Elindul a zsákmány után.

Hát, a koncepcióval volt némi probléma. Nem igen tudták eldönteni, akció- és/vagy fantasyfilmet akarnak-e, de egy biztosan nem volt, esti mese. Pont ez a zavar vitt félre néhányakat és vesztette el a nézők jelentős részét, pedig ha valaki az első fél óra után még némi érdeklődést tanúsított, kellemesen meglepődött.

Nem a történeten, mert azzal voltak gondok, hanem azon, hogy a film képes szórakoztatni. Engem személy szerint kétszer is megríkatott és néhány alkalommal még mosolyogtam is.

Mondjuk érzelmileg teljesen feltöltötték. Nem is csoda. Adva van egy komoly gyermekkori traumát cipelő mostohánk, aki nem szimplán gonosz, egész ideológiát alkotott az életviteléhez. Aztán van ugye a Vadász, aki lehet nem ismeri azt a mondást: borban az igazság, de gyakorolja derék mód. Ugyanis akad néhány elnyomandó érzelme, és persze adott Hófehér is, aki apja emlékéért és országáért állna bosszút. Ezt a sok erős érzelem egyetlen dolgot vetít előre, minden csak idő kérdése.

Kicsit sokat foglalkoztak a királynő jellemével. Hiszen Charlize Theron nem az az alkat, akit csak úgy kispadra lehetne ültetni és tagadhatatlanul volt abba is koncepció, hogy a királynő sokadik ránézésre is ütötte címszereplőnket szépségben. A belbecs, ugye.

A vadász nem túl bonyolult személyiség, viszont odaadó és szenvedélyes. Hölgyeim, jelentkezzen az, aki William herceget választanná vele szemben, és azonnal orvoshoz küldöm. Csont nélkül ott a helye, de Hófehér már más tészta.

És ha már szóba került, nem véletlenül nem -ke. Milyen fura lenne, ha az édes, madaraknak daloló Hófehérkére asszociálnánk, aki szabadidejében bentlakásos cseléd hét mélynövésű agglegénynél. Nem, a mi lányunk felnőtt, érett nő, küldetéssel, tehetséggel és szépséggel megáldva. Amit, tessék, lehet kövezni, még el is hittem. Kristentől olyat láttam most, amit a Pánikszoba óta nem. Érzelmeket az arcán. Komolyan!

Jó, hát nem mindent, de a bamba, szájtáti lány alig néhányszor köszönt vissza. Aggódott, küzdött, harcolt, menekült. Félt, szeretett és néhány alkalommal még mosolygott is. Ráadásul volt néhány jelenet, amikor csak bámultam, hogy: Aztaaaa, ez a nő tényleg szép!

Mert erről általában nincs szó. Számomra semmi különleges kis nő, főleg a beteges zárkózottsága miatt. Egy őszinte megnyilvánulást nem láttam még az arcán. Most talán örült, hogy végre kikerült a Vámpír teamből és mutathat valami újat. Na, már egész jó úton jár! Elvégre színésznő áll a fizetési csekkjén vagy mifene!

A törpéket külön imádtam. Olyan szereposztásban vonulnak fel, hogy már önmagában ez garancia, és szállítják is a kevéske poén többségét.

Közép tájon megint kicsit képet tévesztettek, és enyhén hobbitos érzetem volt(csak kicsiben), mert valahogy nem illett az összképbe, de itt legalább tudta a rendező, hogy mit szeretne. Már ez is valami.

Igen, a történet tartogat némi előre gyártott panelt, sablont, a vége sem alakult kimondottan meglepően, de millió klasszisokkal jobban sikerült a Farkas és a lány című borzalomtól. Olyannyira, hogy ezt helyenként még élveztem is.

Mindenki engedje el azt a mesét, ami benne él, mert csak úgy, mint minden étel mogyorót,  azt is csak nyomokban tartalmaz. Ne higgyen az előzetesnek és a besorolásnak sem. Akciót is kevesebbet fog találni. Elhatározás kérdése az egész. Nem kell tőle világmegváltást várni, sem komolyan felépített történetet. Nyilván nem az évszázad alkotása, csak egy mozi, ami szórakoztat. Egy fikció, ami a régi téma újraírásával sem akart mást, mint mesélni. Bár nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a rendező erősen a királynő team tagja volt. Belőle jó sok és meglepő értelmezésben jutott.

Ahogyan vége lett hangosan közöltem, ennek lesz folytatása, amiben Luke meg is erősített. Szóval lesz, és az van, hogy én meg is fogom nézni.

Az eleje miatt egyértelműen nem adhatok nyolc pontot, és a közepén is volt egy kis törés, de nem bántam meg, még Vadászos képeslapot is kaptam, meg a társaságom is jó volt. A feliratra sem lehet komoly panaszom. Kénytelen vagyok egy gyenge négyessel, mondjuk háromszor aláhúzva, jutalmazni.

7/10

2012. június 2., szombat

Zen

Rendező(k):

John Alexander (Vendetta)
Christopher Menaul (Cabal)
Jon Jones (Ratking)

Szereplők:

Rufus Sewell
Caterina Murino
Julie Cox
Callum Blue
Valentina Cervi
Catherine Spaak
Ben Miles
Stanley Townsend
Ed Stoppard
Anthony Higgins

Már másodjára szegem meg azt a fogadalmamat, hogy csak ázsiai sorozatokról írok. Viszont a BBC újra bebizonyította, hogy tizenkilencre érdemes lapot húzni. A huszonegyedik században is van létjogosultsága  a klasszikus témáknak, helyszíneknek és karaktereknek.

A Michael Dibdin krimijein alapuló három részes minisorozat egy-egy könyvet dolgoz fel. Főhőse Aurelio Zen, a velencei származású olasz detektív. A feleségétől külön, anyjával pedig együtt élő, középkorú férfi tisztességes hírében áll. A könyvek '80'-as évek végén Itáliában kezdődnek, amikor napi szinten merültek fel korrupciós ügyek, ügyvédek, ügyészek, bírók tűntek el vagy haltak meg. Egy olyan országban, ahol még mindig nagy hatalmú erőt képvisel a maffia, nos ez a  becsületesség és rátermettség az, ami hősünket bajba keveri.

Olyan ügyeket bíznak rá, számítva a tudására, tapintatára, amiket el kell tusolni vagy pont ellenkezőleg, fel kell tárni. Akárhogy is nézi, az egymást keresztező érdekek során mindig épp a tűzvonalba kerül. Mindegy mit csinál, hogy alakul, vannak akiknek nem tetszik a megoldás. Így hát nincs más lehetősége, mint végezni becsülettel a munkáját és megtanulni játszani a nagyokkal, hiszen a világot a szívességek mozgatják.

Semmi modern kütyü, elcsépelt közhelyek. A munkát lábon oldják meg, a labort csak említik, nem mutatják. Hiába a modern környezet, a hangulat a klasszikus krimiket idézi, és a békebeli nyomozókat a '40-es és '60-as évekből.

A karakter már önmagában megfogott, de mindezek tetejében még Rufus Sewellre bízták a főszerepet. Rufus Sewelre, aki, hölgyeim cáfoljanak meg, de férfi. Semmi pipogyaság, sem kiragyogóan szép pofi, nem agyon- és kigyúrt és  szőr tekintetében itt-ott többel rendelkezik, mint a közízlés megkövetelné. Na de, ott van az érdekes zöld szeme, a rekedt hangja és komolyan mondom, nincs az a  szépfiú, akiért elcserélném. Most lehet sokan megköveznek, de én hagytam volna a csudába Heath Ledgert és a karjaiba menekültem volna. De komolyan! Aztán az Újraírtuk Shakespeare-t sorozat Makrancos hölgyében olyan Petruchio, hogy elaléltam, Tamás mesterkén megint új színt hozott. Már csak miatta is várom az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt. Zen szerepe olyan, mint egy réteg bőr. Tökéletesen feszül rajta.

Tudom, három részben könnyű jó sorozatot csinálni. A tipikus Brit sorozatok normál alakban is minik, gyakran 3-6-8-10-13 részesek, de mindenkinek áll a zászló. A Zen esetében minden epizódhoz egy könyvet vettek alapul. Ugyanezt Amerikában tizenkét részig húzzák. Meg lehet nézni mit műveltek a True Blooddal. Annyi baromságot kevertek bele  a részekbe, hiszen minden könyvnek ki kellett húznia az évad végéig, hogy a negyedik évad elején elkaszáltam a sorozatot. Azt az évadot, amit Eric miatt a leginkább vártam, és amit már az első részben tönkrevertek. Szóval kösz nem, csak mondom, így kell ezt csinálni. Vannak olyan Agatha Christie könyvek, amit kettő, maximum három részben dolgoztak fel. Az még beleférne, de a túlzott hígítás pont az ellenkezőjét váltja ki. Szóval igen, néhány részben könnyű jó sorozatot készíteni, de mondhatjuk úgy is, az angoloknál van az ésszerűség labdája.

A BBC sajnos elkaszált a harmadik epizód után (Mer' túl sok nyomozgatós férfi karakter van. Most mondjam vagy mutassam? Bár felmerült, hogy más csatorna folytatja, de a tárgyalásokról semmit sem tudni, ezért logikus dolog temetni.) pedig vert majdnem mindent, amit az idén láttam(Igaz, 2011-es sorozat. Le vagyok maradva.). A Sherlockkal egyetemben üde színfoltjai a televíziózásnak. Több ilyet és gondolkodni képes vezetőket a csatornák élére! Csak ennyit szeretnék.

Ezentúl kénytelenen leszek a könyvekkel beérni, de Aurelio most már mindig úgy fog mosolyogni, akár csak Rufus Sewell.

10/10

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

A trilógia következő kötete hasonló élményt váltott ki belőlem, mint az összes eddigi Murakami könyv. Áthelyezett egy másik dimenzióba, ahol lassabban csorog az élet, logikusabbak a történések, de épp annyira magányosak az emberek, mint itt. Csakhogy a Murakamis magány soha nem céltalan, soha nem értelmetlen. Jó okot szolgál, az én teljes és tökéletes ellazulásomét.

Aomame  élete legfontosabb és egyben utolsó megbízását vállalja el. Tisztába van vele, milyen kockázattal járhat mindez, azonban az erkölcsi szilárdsága háttérbe szorítja az egyéni érdekét. Még akkor is, ha ez beláthatatlan vagy végzetes események sorába torkollhat.

Rendőrbarátnője halála nagyon megrázza, nehezen dolgozza fel, hogy az oly sok év után beengedett emberi kapcsolattól megfosztották. A lelke mélyén tudta, talán Ajumi is tudta, hogy mi fog történni, de most, hogy már megtörtént, nincs mit tenni. El kell fogadni, tovább kell lépni, teljesíteni kell a feladatot, aztán lesz, ami lesz, már nem számít. A két hold gyökeresen megváltoztatott mindent. Így önként és dalolva készül a megmásíthatatlan végzete felé. Egyességet köt, és tartja magát az alku ráeső részéhez.

Tengo élete felfordul. A látszólagos nyugalom mögött azonban feltartóztathatatlanul zajlanak az események, amiből ő egy darabig semmit sem vesz észre. Dolgozik, ír, miközben Fukaeri még minidig nem került elő. Csupán három ember ismeri az igazságot erről a helyzetről, de az, hogy Tengo köztük van, sem nem vigasztaló, sem nem megnyugtató. A tét folyamatosan nő, a botrány, ha kipattan, még nagyobb lesz, mint az átírt könyv esetében várható volt.

Felkeresi egy titokzatos férfi, és nem elhanyagolható ajánlatot tesz, de az egész több mint gyanús, ezért szinte azonnal elutasítja. Közvetlen azután, hogy idősebb szeretője elveszik, Usikava megismétli az ajánlatot és egyúttal tudomására hozza azt a tényt is, hogy Tengo Erivel együtt elkövetett valamit. Gondolatbűnt, ha úgy tetszik, hiszen 1984-et írunk.  Nem különösebben érti ez mit is jelent,  azt azért felfogja, hogy bár neki nem árthatnak, a környezete veszélyben lehet.

A történet újabb három hónapot foglal magába, júliustól szeptemberig követjük nyomon az eseményeket, amelyek egy cseppet sem lettek érthetőbbek. Bár a történet sokat tisztul, a kapcsolatok, összefüggések értelmet nyernek, mégis az új szereplők, az új események előhoznak újabb kérdéseket, amiknek megválaszolására továbbra is várni kell.  Murakaminál azonban ez teljesen rendben van. Főleg, hogy ez egy sorozat.

Amiben végre megjelennek a macskák is. Már komolyan hiányoztak. Minden megvolt, csak ők nem, szóval nem kicsit mosolyogtam a megjelenésükön. Az író gyakran rajtuk keresztül mond el olyan összefüggéseket, magyaráz meg dolgokat, amelyek talán nem passzolnának tökéletesen a történetbe, mégis nagyon fontosak a későbbiek szempontjából. Gyakran betöltik az idegenvezető szerepét, akkor is, ha ebben a könyvben is csak mint egy újabb történet szereplői jelennek meg, de ezzel behoznak egy újabb szálat, egy fogalmat, ami a későbbiekben többször elhangzik.

Igazából a megoldás nem az utolsó ötven oldalon várható, hiszen menet közben születtek részeredmények, de még mindig kellően titokzatos minden ahhoz, hogy egyértelmű következtetések vonjunk le belőlük. Még akkor is, ha a párhuzamosan haladó két történet elénk vetít egy-egy megoldást. Most már ki kell várni türelmesen, hogy mi lesz a vége.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy nem telik el újabb év a könyv megjelenéséig. Az utolsóval egyszerre megvettem mindhármat, és egy levezető, laza hangvételű könyv után,  rá vethetem magam a befejező kötetre. Érdekes, hogy nincs bennem az a fajta sürgetés, mint más sorozatok esetében. Az érzéseim tipikusan Murakamisok. Ki tudnám várni az egy évet, de azért jó, hogy nem kell.

Már többször írtam mennyire elvarázsol az író, de ez most, amikor fordító váltás történt az ötödik fejezetben, egyértelművé vált. Nagyon halványan megváltozott a stílus. Szinte észrevehetetlenül, azonban tökéletesen illeszkedik az előzőekhez. Mind könyvekhez, mind az eddigi fordításokhoz és az íróhoz magához.  Az összetett mondatok leheletnyit gördülékenyebbek, de a kitekert szépségük, változatos szóhasználatuk, értelmük, és akármilyen furcsa, ízük és illatuk megmaradt. Olyannyira, hogy ha nem tüntetik fel hol volt a változás, nem tudnám megfogalmazni mi az, ami más. Érezném, hogy egy halszálnyi változás állt be, de ez minden. Soha nem tudnám megfogni az eltérést, úgyhogy azt kell mondjam, nagyon szép munka. Ebből pedig kiderült, hogy a jelenlegi és eddigi fordítók nem írták át Murakamit, csak tolmácsolták.

Ismét tökéletes munka volt, hamarosan folytatom, a pontozás pedig még csak el sem gondolkodtatott. Hihetetlenül egyértelmű.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György, Nagy Anita
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...