Mostanában kicsit belecsúszta a bl, azaz boys love sorozatokba, regényekbe. Egyértelműen öregszem, és ennek tudható be, hogy idén több romantikus darab is bekerült a repertoárba, de ezek nagyrészt M/M témák voltak, így egy csomó, megszokott, unt és sosem kedvelt klisét leváltottam újabbakra, ismeretlenekre vagy még nem ezerszer látottakra.
Adachi Kiyoshi (Akaso Eiji) döbbenve tapasztalja, hogy a városi legenda, miszerint aki még szűz 30 éves korára, mágia használóvá válik, igaz. Állóra lassult életét megzavarják mások sosem sejtett gondolatai, és zavarodottsága még inkább fokozódik, mikor megtudja, hogy Kurosawa Yuichi (Machida Keita), az osztály sztár dolgozója, és minden kolleganő álma, szerelmes belé. Vajon képes figyelemén kívül hagyni a férfi jelenlétét? Meg tudja fogadni a legjobb barátja tanácsát, és úgy tenni, mintha semmit sem tudna?
Mikor megláttam Mark Gatiss és Steven Moffat (az ő nevükhöz fűződik többek között a Sherlock is) által fémjelzett Dracula első trailerét, már tudtam, hogy ez a sorozat nekem készült. Az alkotók személye garanciát jelentett a jó szórakozásra, és várható volt az is, hogy a regény tényleges világában maradnak, mégis minden más lesz. Modernebb, viszont ugyanolyan hátborzongató. Akkor úgy éreztem, sosem lesz 2020, de aztán csak eljött a dátum, és még negyedikén, egy ültömben/fektemben megnéztem mind a három, egyenként közel másfél órás részt. Náthás vagyok, ráérek.
Jonathan Harker, az angol ügyvéd megérkezik Transsylvaniába, ahova egy új üzlet csábította, hiszen a házigazdája az öreg Dracula gróf Angliába kíván költözni. Az ismerkedés vendéglátójával különös irányt vesz, amikor az ifjú ügyvéd egyre gyengébb, míg az ördögi gróf egyre erősebbé válik. Minden jel szerint halottnak kéne lennie, de ehelyett valami rejtélyes módon Budapestre kerül, ott pedig a titokzatos Agatha nővér faggatja napestig. A története hallatán kirajzolódó Dracula, bár nem visel szarvat, alighanem tényleg maga a gonosz, és az apácáknak hamarosan olyan ellenféllel kell szembenézniük, amely jelenlétére e földön igazán senki sem áll készen.
Nem mondanám, hogy új az őrület, csak azt, hogy ismételten felütötte fejét a rendrakási mánia. Nincs ezzel baj, tiszta porta - udvar, ha úgy jobban tetszik -, rendes ház mondják nálunk is, és manapság, amikor annyi életstílus és életmód tanácsadással foglalkozó könyv és vlog borítja el a piacot, valamint évente új irányzatok, mint pl. a minimalista stílus, indul hódító útjára, méghozzá világ körülire, mindig lehet számítani valamire, amit korábban még nem láttunk, vagy amiben korábban nem látott üzleti lehetőséget senki.
Marie Kondo a Shinto vallás filozófiájára építette a rendrakással kapcsolatos irányzatát, amire vállalkozást is épített. Írt több könyvet a témában, ezek magyarul is megjelentek, de aztán a 2017-ben angolul is megjelenő Tiszta öröm - A rendteremtés művészete hozta meg számára a nemzetközi elismerést, hiszen legalább 30 nyelvre fordították le. Eközben Kondo feltűnt a Japán tévében, a You Tube-on tett szert pár szászezer követőre, majd eközben valamikor megkereste a Netflix is, és idén januárban útnak indult a 8 részes sorozata, a Rendrakás Marie Kondóval.
Amikor megláttam a sorozat trailerét, egyből szerelembe estem. Nekem való, laza kis szórakozásnak tűnt, ráadásul elképesztő szereplőgárdát vonultat fel. Az is kiderült, hogy Simon Rich - ő jegyzi a forgatókönyvet is -What in God's Name című regényéből készült, ami feltette a könyvet is a várólistámra. Sajnos magyar kiadást nem találtam hozzá, de tökéletesen megteszi majd angolul is.
Istennek dolgozni éppen olyan, mint bármelyik gyári munka, fárasztó! A Föld állandó felügyeletet kíván, hiszen folyton akad tenni való, ugyanis a bolygó nem képes magától működni. A tettvágyó Eliza új pozícióba kéri magát, valahova, ahol igazán tehet valamit. Kiderül, hogy az imák megválaszolására külön osztályt tartanak fent, ott viszont eddig csak egyetlen angyal, Craig dolgozott. A munkaerő száma megduplázódott ugyan, de a lelkes új kolléga nem törődik bele a teljesítőképességeik határába, minek hatására Isten eldönti, hogy felrobbantja az egész planétát. Elzára és Craigre vár a feladat, hogy megmentsék minden lakójával együtt, és ehhez csak egy lehetetlennek tűnő csodát kell valóra váltaniuk. Két félénk és visszahúzódó embert, Samet és Laurát kell összeboronálniuk. Pofon egyszerű!
Már jó néhány éve annak, hogy olvastam Neil Gaiman és Terry PratchettElveszett próféciák című könyvét. Arra már nem emlékszem, hogy egy teaser keddet leszámítva, miért nem írtam róla, hiszen a blog adott volt, de az biztos, hogy jól szórakoztam rajta. Így aztán, amikor kiderült, hogy az Amazon saját gyártású sorozatot készít belőle, egyből felvettem a várólistámra. Aztán csak vártam, vártam és vártam...
Az Antikrisztus megszületett, már csak egy gondos családot kell találni számára, ahol majd beteljesítheti apja ördögi tervét, és elhozhatja a világvégét. Crowley és Azirafael már több ezer éve barátok, vagy valami hasonlók, mert egy angyal és egy démon ugye nem barátkozik egymással, de mivel a világvége ellen mindkettőjüknek erős ellenérzései támadnak, összefognak a jó cél érdekében. A probléma csak az, hogy a nagy kavarodásban felbukkannak Anges Nutter elveszett próféciái, közeledik az Apokalipszis Négy Lovasa, Boszorkányvadászok is ügyködnek, és mindennek a tetejében még elvesztették az Antikrisztust, Adamet is.
Újra és újra szembe találtam magam a McMafiával, de valamilyenen rejtélyes okból makacsul ellenálltam. Nem igazán tudom, miért. James Norton a Grantchester óta a szívem csücske, kedvelem a szervezett bűnözéssel kapcsolatos könyveket, filmeket, sorozatokat. Ideális választásnak tűnhetne, az összetett sztori orosz maffiát és egyéb fokú izgalmakat ígért, mégis kellett egy kis idő, majdnem egy év, mire rászántam magam. Természetesen az történt, miként minden hasomló esetben, annyira elkapott, hogy muszáj volt befejeznem - munkahét lévén - két éjszaka alatt.
Alex békésen vezeti a kis pénzügyi cégét, elégedett az életével, imádja családját, harmonikus kapcsolatban él, pont eleget keres. Mi baj lehetne? Amikor egy pletyka következtében a befektetők elkezdik kivonni a pénzüket, fontolóra veszi nagybátyja barátjának segítségét, aki hajlandó befektetni a süllyedő hajóba. A családja múltja, orosz gyökerei mindig is távolságtartásra késztették, de hamarosan azon kapja magát, hogy nincs más választása, a családja és a saját túlélésének érdekében kénytelen egyre mélyebbre és mélyebbre merülni.
A kolléganőm talált rá a sorozatra, és nem tartott túl sokáig, hogy felkeltesse az érdeklődésem, majd meggyőzzön arról, nekem való. Az első fél óra végkép megvett, mert a You egy kellemes hangulatú, lassan csordogáló, érdekes, és épp csak egy kicsinyként beteg sorozatnak ígérkezett. Ami persze nézőpont kérdése, hisz nem minden az, aminek látszik. És valóban. Azt hiszem, ezentúl egy ártatlan mosoly mögött is hátsó szándékot sejtek majd.
Joe Goldberg (Penn Badgley) egy kis könyvesboltot vezet New York-ban, ahova egy szép napon besétál Guinevere Beck (Elizabeth Lail), az első és sokadik pillantásra is elbűvölő írópalánta. Bár az érdeklődés kölcsönösnek tűnik, a történet itt véget is érne, csakhogy Beck bankkártyával fizet, elárulva ezzel a teljes nevét. Mintha tudatni akarta volna, legalábbis Joe szerint. Nem is képes másra gondolni, az internet pedig minden lehetőséget megad, az ismeretlen szépség becserkészésére.
P.d. James 2011-es regényéből - magyarul is megjelent A halál jár Pemberley-ben címmel - a BBC készített egy 3 részes minidrámát, és bár a könyvet nem olvastam - nem érdekelnek a fiktív folytatások -, a sorozat valahogy folyton elém kúszott, méghozzá parádés szereposztással. Csupán idő kérdése volt, mikor adom fel az ellenállást, s mivel akaratom nemrégiben végleg megtört, egymásra is leltünk.
Elizabeth és Fitzwilliam hatéves házasok, és az életük már nem is lehetne jobb. Hatalmas partit készülnek adni, így rengeteg a tennivaló, mégis van idő megtölteni a házat nevetéssel, és régi mendemondákkal. Az ünnepség előestéjén Lydia kocsija vágtat a bejárat elé, pánikolva és sikítva, a férje, George Wickham eltűnt a ház körüli hatalmas parkban egy barátjával, és ezt hamarosan két pisztolylövés követett. A gyorsan összeverődött keresőbrigád minden gond nélkül rá is bukkan, csakhogy a legjobb barátja halott, ő maga véres, és csak azt hajtogatja, ő tehet róla.
Kerestem valami jó kis sorozatot, mert a régiek vagy véget értek, vagy ebben a pillanatban egyáltalán nem kötnek le, és a Feketelista már jó néhányszor szembejött velem. Az az igazság, és ez nem oly régen számotokra is kiderült, odáig vagyok James Spaderért. Teljesen. Imádtam, mikor lazán hátracsapott szőke haja volt, szerettem szemüvegben és nélkül, romantikus drámákban és thrillerekben, akkor is, amikor a haja elkezdett hullani, mert olyan kisugárzása van a palinak, hogy muszáj nézni! Raymond "Red" Reddington a keresett bűnözök között is igen előkelő helyen áll. Hazaárulással kezdte húszon éve, de itt nem állt meg. Évek óta hiába keresik, a közelébe sem érnek soha, és aztán egy szép napon egyszerűen besétál az F.B.I. székházába és megadja magát. Kizárólag Elizabeth Keennel hajlandó beszélni, azzal az ügynökkel, aki profilozóként az első napját tölti. Senki, a lány sem tudja, mit akar tőle Reddington, de a férfi olyan titkokat és bűnözőket ígér, aminek érdekében hajlandóak egyességet kötni a saját lelkiismeretükkel, no meg a minden jel szerint is többszörös gyilkos bűnözővel, és hamarosan már nem lehet biztosan tudni, ki profitál többet a kapcsolatból, de az biztos, Raymond állja a szavát.
A The Following, azaz a Gyilkos hajsza, egy igazi, hátborzongatóan nekem való sorozatnak bizonyult már a kezdetek kezdetén is, és az elmúlt években egészen összenőttünk. Mint a kés a vajban, úgy siklottam át a harmadik évadon, szóval hadd berzenkedjem egy kicsit: Ki volt az a degenerált, aki elkaszálta?! Hát már senkinek sincs egy cseppnyi józan esze sem?! Ryan Hardy újra szerelmes, Mike Weston az egész világot bejárva űzi az életben marad iker, Mark Gray nyomát. Max Hardy csatlakozott az FBI-hoz, Joe Carroll a kivégzésére vár, és tanára/mestere, Dr. Arthur Strauss kilátásai sem túl fényesek.
Tudom, tudom! Ezer éve nem írtam semmit, erre a sok kiváló
fantasy és egyéb regény helyett, amikkel még mindig adós vagyok, sajnos maradok
is, egy tingli-tanglit hozok! Nincs mit tenni! Amikor már semmihez nincs
kedvem, de komolyan semmihez, a krimik és az ifjúsági regények sem kötnek le,
nem gondolok az írásra, hiába örök szerelem, akkor baj van. És amikor baj van,
szokatlan megoldásokat kell bevetni.
Lee Kang Hoon a D.O.L nagyvállalat igazgatója, rendkívül
sikeres, jóképű, minden lányos apa álma, egyetlen probléma van vele, eszébe
sincs házasodni. Különben sem igen kedveli az embereket, a természete közelít a
kiálthatatlan szinthez. Amikor elrabolják, menekülés közben
belebotlik Cha Yoon Seonba, a különben életvidám, kissé szeleburdi,
felvágott nyelvű állatorvosba. A nő, bár embereket nem kezelhet, mégis ellátja
a sérüléseit. A minden jel szerint gengszter pasas reggelre eltűnik, ami miatt
nem is sír különösen, csakhogy a neheze ezután következik; a
"páciensének" az lesz a fixa ideája, hogy meg kell hálálnia a
segítséget. Minden áron. Akkor is, ha a doktornő ezt nem akarja. És ha nem megy
szép szóval... nos, maradjunk annyiban, talál másik megoldást.
Ha már régóta szeretnél valami vicces, egyáltalán nem
komolyan vehető, viszonylag kevés drámát tartalmazó sorozatot, ráadásul
szereted az ázsiai filmkészítést, ez a dél-koreai darab érted kiállt. Hoztam én
már korábban is olyan doramát, amit a környezetemben több férfi is a párjával
nézett végig, és mindkét fél nagyszerűen szórakozott rajta, és szerintem a
Noble, My Love is ide tartózhat. Bár 20 részes, de mivel egy webtoonbol készült
websorozat, a részek hossza 16-20 perc közé esik, és ezért kicsit több mint öt
óra alatt le is darálható. Ugyanakkor benne van minden, ami a romantikus
vígjáték kategóriába eső doramákat jellemzi.
Ahogy az ifjúsági irodalom megvéd és elvarázsol, úgy a laza krimik szórakoztatnak. Nem kell rajtuk gondolkodni, a gyilkost mindig elkapjak a végén, a világ újra megmenekül, hála aaaaaaa pandúroknak. Minden évben, vagyis az utóbbi két évben szinten folyamatosan küzdök azzal a jelenséggel, aminek során nemigen tudok folyamatosan koncentrálni, ilyenkor szeretem olyan történetekkel körbevenni magam, amik kikapcsolnak, nem igényelnek elmejátékot, szellemesek, és hát izé, gyilkolnak benne. Az elmúlt hónapokban ezen megfontolásból, s mert az olvasás nem kötött le, ledaráltam a Father Brownés a Death in Paradise eddig fellelhető részeit. Egyik sem volt rossz választás, gyakran nevettem rajtuk, élveztem a karaktereket és a krimiket is, csakhogy mindkét sorozatból kifogytam. Na, ekkor jött velem szembe a Grantchester!
Sidney Chambers (James Norton) Grantchester anglikán lelkésze. Fiatal, szereti a munkáját, bár némileg kaotikus a szerelmi élete, és nem mindig egyszerű kijönni a házvezetőnőjével sem. Amikor gyanakodni kezd, hogy a közösségének állítólagosan öngyilkos tagját inkább meggyilkolták, felkeresi Geordie Keating (Robson Green) felügyelőt. A férfi először természetesen nem hisz neki, aztán mégis azon kapja magát, a lelkész oldalán űzi a tettest. A nyomozó hamar rájön arra, az emberek hamarabb mondanak el dolgokat egy egyházfinak, mint egy rendőrnek, tehát ez olyan kapcsolat, amiből profitálhat.
Akik olvasták az első évadról szóló írásomat, nem hiszem hogy meglepődnek, mivel végre megnéztem a folytatást is. Nos, tegnap reggeltől nagyjából ma éjszaka egyig tartó maratont nyomtam le, és komolyan mondnom nem értem, mi a csudára vártam eddig. Jobb volt, mint amire számítottam, pedig nem kevés elvárást dédelgetem. Lazán megugrotta.
Miss. Marple óta nem volt olyan kisasszony, aki annyi gyilkosságot vonzott volna az életébe, mint az elbájoló és tiszteletreméltó Miss. Phryne Fisher. Bármerre is megy, legalább egy hullán átbotlik, és úgy tűnik, a nyomozói tevékenysége is egyre jobban felfut. Azok számára, akik ismerik, nem jelent gondot a női detektív szimatolása, de ha mégis megakad a férfiközpontú társadalom gáncsoskodó lábában, John "Jack" Robinson minidig ott van, hogy felsegítse.
Az történt, hogy már vágytam valami jó kis doramára, mert hát ezer éve nem szórakoztattalak titeket az ázsiai sorozatok iránti rajongásommal. Ez olyan hiba, amit hajlandó lettem volna gyorsan orvosolni, de nem olyan könnyű választani. Eredetileg a Vampire Prosecutor harmadik évadára gondoltam, mert annak szeptemberben kellett volna indulnia, de kiderült, hogy kihagynak egy évet. Hogy az a...! Nem voltam boldog, nagyon nem, de ha már így alakult, hát nem sírtam rajta sokáig. Először is, mert gyorsan megnéztem pát filmet, másodszor meg folyton a szemem elé ugrott a Pasta. Emlékeztem rá, hogy ezt a magyar tévében is adták, és hogy a kolléganőm mennyire imádta, valamint arra is, hogy azt mondtam neki: Na, majd egyszer megnézem! Hát ha már megígértem...
Seo Yoo-Gyeong már három éve kisegítő egy jó nevű olasz konyha éttermében. Azóta súrolja a lábasokat, készíti elő a zöldségeket, kagylókat, azóta kezdi a munkát mindenkinél korábban és fejezi be utoljára. Ennek azonban vége, a séf megígéri neki, hogy végre főzhet is. Csakhogy a derék olasz úriembert elbocsájtják az állásából és alkalmazzák helyére Choi Hyun-wookot, akiről csak annyit lehet tudni, hogy minden jel szerint Gordon Ramsay vére folyik az ereiben, nem szereti a nőket a konyhájában, tehát tesz arról, hogy egy nap után már csupán férfi beosztott maradjon. Szegény Seo Yoo-Gyeong, aki enyhén ügyetlenke és hát még nő is, azonban nem a semmiért gürcölt annyi évet, eszébe sem jut eltűnni, így a gyanútlan új séf azzal szembesül, hogy ezt a lányt valahogy nem elég csak kirúgni. Mint a jó bumeráng, mindig visszatalál, bár azt senki sem tudja, miért tűr el mindent. Egy biztos, az indokai sorához hamarosan csatlakozik még egy tétel, a pokol konyhájának vezetője ugyanis megdobogtatja kicsi szívét.
Hát igen, ez pont az, mint aminek hangzik: egy vérbeli tingli-tangli, de bevallom, rendkívül jól szórakoztam közben. Szokatlannak találtam a felépítését egy sereg dologban, néhány sablonnal szakított, aminek kapcsán azt kell mondjam: Hála az égnek!
Már az első részek is nagyon jópofák voltak, de szinte mindegyikben volt valami drámai elem is, ami néha bizony megkönnyeztetett, ahogy azonban halad a történet, egyre több dolgon lehetett nevetni. Azt már ugye régóta tudjuk, hogy a kihívó felek álltálában jobb képűek, szebbek és csinosabbak, talán ez is egy olyan momentum, amivel megmutatják a szereplők eltökéltségét, ráadásul a nők valamilyen szinten alárendeltebb szerepet játszanak. Legalábbis látszólag. A konyhában és tulajdonképpen azonkívül is Seo Yoo-Gyeong szót fogad az ő séfjének, de néha minden átmenet nélkül le is tolja, de úgy, hogy a domináns férfi csak pislog. Természetesen van intrika, de meglepően nem onnan érkezik, ahonnan eleinte vártam. Akkor dőlt el végleg, hogy ezt a sorozatot szeretni fogom, amikor Lee Sun-gyun megszólalt. A drága úriembernek olyan hangja van, hogy... Nem tudom, milyen lehetett a magyar szinkron, biztos jó, de koreaiul zseniális volt. Eleve szeretem, ahogyan beszélnek. Már a stílussal önmagában kifejeznek egy sereg dolgot, ami nincs leírva sehol, ráadásul a főszereplőnk, és ez szent meggyőződésem, kicsit pösze is. Rám zsigerileg hatott. A karaktere arrogáns, önimádó, igazán tenyérbemászó és iszonyúan pofátlan. Miután kirúgta a legfiatalabb szakácsát, még van képe randira hívni!
Hyo-jin Kong is nagyon meggyőzően alakítja a sutácska lányt, aki állandóan bajba keveredik.Pl. megvádolják, hogy kenőpénzt fogadott el, ami az erkölcsi kódexek szerint elfogadhatatlan. Egy hős fehér lovon kerestetik. Vagy fehérben? Szerintem nagyon bájos, az egész karakter elképesztően energikus, kitartó, hűséges, csendben tűri a gigantikus letolásokat és nagyon-nagyon szerelmes, de nem megy randizni. Minden adott egy klassz kis szórakozáshoz. A drámák nem a kapcsolatukat, hanem sok esetben a környezetüket rengetik meg. Itt minden a konyháról szól, az összes szereplő élete szinte ott kapcsolódik egymással, és ez azért fantasztikus, mert nem szeretem, mikor két résszel a vége előtt zokogni kell, ugyanis a gerlepár hülyét csinál magából. Ettől az egész könnyed lesz, és teljesen jó szívvel tudtam nevetni. Márpedig rengeteget kacarásztam, és ha valami, akkor ez tény. Megint felmerült, hogy keressem-e szinkronosan, vagy maradjak az eredetinél, de miután elbeszélgettem olyanokkal, akik látták, abban maradtam magammal, szükségem van a mélyebb jelentésekre, azokra, amik szinkronban nem jöttek át. Rákérdeztem ugyanis néhány apróságra, és kiderült, hogy magyarul nem így hangzottak el. Márpedig szerintem nem mindegy, hogy az ember csak szeret, avagy szerelmes valakibe. Különben a szokásos tizenötös karikával futott kint, idehaza tizenkettessel, ami azt jelenti, elcsattan vagy 3-5 csók az egész évadban. Semmis szex, semmi trágárság, semmi olyasmi, amit nyugatról kapunk. Alighanem ez az egyik olyan dolog, ami miatt szeretem ezeket a sorikat. A maguk naiv és nem életszerű módján rendkívül ártatlanok. Abszolút a klasszikus és bevált romantikus klisékkel dolgoznak, soha nem is értem, mitől, miért és meddig működnek még. Szóval vannak drámák, szerelem, rengeteg poén, csomó miniatűr tészta étel, de totál függést okoz, a huszadik részt én speciel vagy háromszor láttam. Normál agyammal találnék benne háborogni valót, de mint átmosott agyú és titkon romantikus (nagyon mélyen titkon, még én sem szoktam tudni) nő, pontosan tudom, így volt tökéletes. Mindenki engedje el a szokásos elvárásait és előítéleteit, ha a negyedik rész végére nem kerül mókuskerékbe, akkor sosem fog. És végül megsúgom, ismerek olyan férfit is, aki nagyon-nagyon jól szórakozott a nézése közben. 9/10
Sajna nem találtam magyar előzetest, pedig hát szinkronosan adták...
Ismét egy nem dorama sorozat ünneplésére ragadtatom magam. Ezzel együtt már lesz vagy három ilyen bejegyzésem(Sherlock, Zen)... Nem azért mondom, nem számolom vagy valami, csak tény. Az oka pedig igen egyszerű. Ez a sorozatot én egy szuszra végignéztem, és minden pillanatát imádtam. Még szép, hogy nem tudom megállni a véleményem kidobolását.
A tiszteletreméltó Miss. Phryne Fisher egy múltba nyúló családi ügyet szeretne lerendezni Melbournben, de milyen a véletlen, egyből belekeveredik egy olyan gyilkossági nyomozásba, ami szintén érinti a családját. Természetesen felkelti érdeklődést az eset, és a morgós John "Jack" Robinson nyomozóra fittyet hányva, bele is veti magát az események sűrűjébe.
Olyannyira jól sikerül a debütálása, hogy felcsap magánnyomozónak, amiben segítségére lesz Dot, a szobalánya, Bert és Cec, a két vörös érzelmű taxis, és ha tetszik, ha nem, a kedves Jack detektív is kénytelen jó képet vágni a dologhoz.
Azok a vibráló húszas évek! Szeretem azt a korszakot. Az I. világháborúnak már vagy tíz éve vége, és a másodikig is hátra van még tizenegy. A világ lüktet, pezseg, változik és él. Csupa szín, csupa kavalkád. A vörös érzelmű és női mozgalmak melegágya, az önállóság, szabadság felé tartó perzselő időszak. De ugyanakkor a rohamoson szaporodó klubok, a dzsesszkorszak ideje is ez, és Miss. Phryne Fisher megtestesíti mindet egyben.
Átható szexualitás, függetlenség és erő sugárzik a hölgyből, aki ráadásul még arisztokrata is. Igaz, hogy annak nem hétköznapi. Repülőgépet vezet, pisztollyal közlekedik és nem veti meg a szép férfiakat sem. Bárkit az ujjai köré csavar, de igazi érzékeny és érzéki asszonyi szíve van. Még akkor is, ha a vallás dolgaiban épp olyan járatlan, mint ahogyan nem egy házasulandó fajta.
Essie Davis nagyszerű választás lett a szerepre. Nem hiszem hogy ő lenne a legszebb nő a világon, bár tény, hogy nagyon csinos, de olyan ellenállhatatlan báj és kisugárzás veszi körül, hogy az leírhatatlan. Keresve sem találhattak volna jobb Miss. Fishert. Egyenesen kiragyog a filmből. Egészen a sorozat rabja lettem, ahogyan a karakternek is, szóval most nekikezdhetek majd begyűjteni Kerry Greenwood könyveit. Ugyanis minden rész, a befejezőtől eltekintve, egy kötetre épül. Azt sejtem, hogy az utolsó, ami része a kerettörténetnek vagy nincs benne az eredeti történetben, vagy nem így zárul. Mindenesetre az egy könyv egy rész szabály itt is nagyon működőt.
Különben Nathan Page, mint a morcos John "Jack" Robinson engem bizony levett a lábamról, de szegény fejét meg a címszereplőnk ostromolja. Ők ketten szerintem az utóbbi évek egyik legvibrálóbb párosa. A szókimondó, bevállalós Phryne, és a konzervatív elveket valló, visszahúzódó és csendes Jack üdítő pillanatokat tartogatnak számunkra.
Eddig tizenkilenc regény és egy novellás kötet jelent meg sorozatban, amiből ezzel az évaddal elhasználtunk tizenkettőt. Viszont most már teljesen biztos a hír, hogy lesz második. Könyvek még vannak, tehát én kíváncsian várakozom, mert ez valami briliáns volt.
A laza, néhol Agatha Christie-s hangulatot árasztó krimik nem az akció szerelemeseinek készültek, de ha valaki szereti a műfajt, garantáltan jól fog szórakozni. Egy próbálkozást mindenképpen megér. Nálam maximális pontot ért a tizenhárom órányi bűvölet.
Nem hiszem, hogy volt bárkiben is szemernyi kétely arra vonatkozóan, hogy én ezt bizony megnézem. Aki olvasta a véleméynem az első évadról, pontosan tudja, hogy az akkori 8 pontot a lelkesedésem, a téma szokatlansága és a benne rejlő potenciál vegyesen okozta. A kérdés azonban továbbra is fent állt: Vajon rászolgál-e majd a bizalomra?
Min Tae Yeon és egész stábja új és szebb helyre költözik, no meg egy új főnököt is kapnak, miután az első rejtélyes körülmények között eltűnik(Nem árulom el miért, nagy spoiler lenne az első évadra.). Persze a kivételezés oka egyszerű, ugyan ők alkotják a legeredményesebb csapatot, de egyszersmind a legkezelhetetlenebbek is. A fejétől bűzlik ugye a hal, de mégsem lenne célszerű leváltani egy sikeres ügyészt, helyette el kell érni, hogy mindenki szót fogadjon. Az új főnöknőről hamarosan kiderül, hogy egy vérbeli politikus, és míg elődje szabad kezet adott a csapatnak, ő több dolgot is nehezményez. Ha csak lehet, nem adnak neki támadási felületet. Mivel gyilkosságok továbbra is történnek, a szintén új orvosszakértővel együtt mindenki teszi a maga dolgát.
Teljes lelkesedéssel kijelenthetem, bizony rászolgált a bizalomra. Egy sereg dolog megváltozott ez elsőhöz képest, de ezek összességében jót tettek a sorozatnak. Például már nem mutatják a tárgyalásokat, és a bűntény rekonstruálásán is csavartak egy kicsit. A báros kiesésével már nem lényeges, hogyan szerzi be emberünk a vért, megelégedünk azzal, hogy tasakos kiszerelést fogyaszt.
Nos, megint egy üldözéses jelenettel indítunk. Valakit, aki éppen haldoklik, elszállítanak egy titkos orvosi laborba, ahol vámpírvérrel gyógyítják. Ezzel csak egy baj van, az illetőt továbbra is meg akarják ölni, és a vér egy élő vámpírból származik, aki kihasználva a felfordulást kereket old.
Itt vált a kép, és újra kezdődik a normális nyomozósdi. Ettől kezdve, néhány részen keresztül, még mielőtt elkezdődne a vámpír ügyészünk következő kalandja, és miután véget ért, az első jelenethez kapcsolódón fut egy külön kis történet. Nem árulok el semmit azzal, ha megsúgom, ezek a jelenetek a múltban játszódnak. Mert ugyan ezt sokáig nem mondják ki, de aki látta az első évadot, annak ismerős lehet egy szereplő, és nem kell hozzá nagy ész, hogy ezeket összekapcsoljuk. Sokáig nem lehet tudni, hogy merre halad a két különálló történet, aztán megesik a csoda, összeérnek a szálak, és ezzel új irányt vesz a keret történet.
Ami a kiszámíthatóságot illeti, sokat javult a helyzet. Egy része sejthető, egy része nem, és a sejthető kupacban is vannak meglepő dolgok. Jó néhányszor a frászt hozták rám, mert nem nyugtatgattam magam azzal, ezt úgy sem lépik meg, mivel pontosan tudtam, nem amerikai sorozat. A koreaiak zokszó nélkül meglépnek egy sor hajmeresztő dolgot, az ember meg markolja a szívét. De végül is nem volt olyan vészes, csak a benne hagyott lehetőség tartott izgalomba.
Kicsit változtak a karakterek. Az ügyész haja kicsit hosszabb, és ez jobban áll neki, a vele dolgozó nőnek sincs már gombafrizurája, és elhagyta azt az ocsmány fekete kosztümöt is, egész csinos lett. A részmunkában dolgozó fényképész, kisegítő és a nyomozó semmit sem változott. Bolondok mint mindig. Számtalan poént szállítanak, a címe ellenére mégis csak drámai sorozatban.
Emberileg is változtak kicsit. Több és nagyobb szerepet kap az érzelmi kötödések sora. Az ügyésznő vonzódása nyilvánvaló, ami valószínűleg már Min Tae Yeon figyelmét sem kerüli el, és egy egész részt szánnak az álmodozásra. Rengeteget nevettem ezen az epizódon, mert az előzetesből valami egész másra lehetett következtetni. Aztán van egy rész, ahol csapatépítő jelleggel elvonulnak egy hétvégére, de persze belefutnak egy gyilkosságba. Azon a részen is sokat nevettem. Különben is voltak érdekes pillanatok.
No meg kéretik észben tartani, hogy teljesen más a kultúra, ezért vannak olyan viccek, amik nekünk nem azok, ahogyan problémák is ott, ahol mi nem találunk. Ezekhez a sorozatokhoz nagy nyitottság szükséges, hiszen ami egy nyugati szériában esetleg érthetetlen lenne, az itt teljesen normális.
Viszonylag hamar, négy résszel korábban elkezdik az évad lezárását, ami miatt megint csak aggódtam. Amerikai testvéreiből kiindulva ugyanis attól tartottam, két részben elintézik, aztán majd marad a semmi. De nem ez történt. Fokozatosan építik fel a lezárást, több látszólag érdektelen mellékszállal, amiknek mégis csak lesz jelentősége, és bár az elején akadt olyan szál, amit feleslegesnek gondoltam, utólag kiderült, volt értelme.
Sokkal több akció, közelharcot kaptam, amiket imádtam. A dinamika továbbra is nagyszerű, bár a bűnesetek némelyike még mindig kicsit bugyuta. Viszont a mézesmadzag faktorral is jobban bánnak. Ha nem is volt hatalmas a befejezés, bizonyos mértékben most is kiszámítható maradt, azért nem tudtam megmondani az évad felénél a végét, és volt pár dolog, ami tényleg meglepett. A jövő évadhoz átívelő szál megint csak biztatónak tűnik, mivel itt legalább van.
Még semmi pontosat nem tudok a 3. évadról, de úgy hírlik a OCN viszi továbbra is. Ez egy kis kábel adó, így az egy-két milliós nézettség nagyon jónak számít. És hogy húzó sorozat, ezt a dupla mennyiségben beiktatott reklámokból is látszik. Főleg, mióta egy napra került a csatorna másik sikeres szériájával, a God's Quiz-zel. A második trailer össze is köti őket. Mondjuk én nagyon örülnék egy kis összekacsintásnak valamelyik részben, de ennek viszonylag kevés az esélye.
Összefoglalva jelentősen pörgősebb, érdekesebb lett. Én biztosan folytatni fogom jövőre is.
Már másodjára szegem meg azt a fogadalmamat, hogy csak ázsiai sorozatokról írok. Viszont a BBC újra bebizonyította, hogy tizenkilencre érdemes lapot húzni. A huszonegyedik században is van létjogosultsága a klasszikus témáknak, helyszíneknek és karaktereknek.
A Michael Dibdin krimijein alapuló három részes minisorozat egy-egy könyvet dolgoz fel. Főhőse Aurelio Zen, a velencei származású olasz detektív. A feleségétől külön, anyjával pedig együtt élő, középkorú férfi tisztességes hírében áll. A könyvek '80'-as évek végén Itáliában kezdődnek, amikor napi szinten merültek fel korrupciós ügyek, ügyvédek, ügyészek, bírók tűntek el vagy haltak meg. Egy olyan országban, ahol még mindig nagy hatalmú erőt képvisel a maffia, nos ez a becsületesség és rátermettség az, ami hősünket bajba keveri.
Olyan ügyeket bíznak rá, számítva a tudására, tapintatára, amiket el kell tusolni vagy pont ellenkezőleg, fel kell tárni. Akárhogy is nézi, az egymást keresztező érdekek során mindig épp a tűzvonalba kerül. Mindegy mit csinál, hogy alakul, vannak akiknek nem tetszik a megoldás. Így hát nincs más lehetősége, mint végezni becsülettel a munkáját és megtanulni játszani a nagyokkal, hiszen a világot a szívességek mozgatják.
Semmi modern kütyü, elcsépelt közhelyek. A munkát lábon oldják meg, a labort csak említik, nem mutatják. Hiába a modern környezet, a hangulat a klasszikus krimiket idézi, és a békebeli nyomozókat a '40-es és '60-as évekből.
A karakter már önmagában megfogott, de mindezek tetejében még Rufus Sewellre bízták a főszerepet. Rufus Sewelre, aki, hölgyeim cáfoljanak meg, de férfi. Semmi pipogyaság, sem kiragyogóan szép pofi, nem agyon- és kigyúrt és szőr tekintetében itt-ott többel rendelkezik, mint a közízlés megkövetelné. Na de, ott van az érdekes zöld szeme, a rekedt hangja és komolyan mondom, nincs az a szépfiú, akiért elcserélném. Most lehet sokan megköveznek, de én hagytam volna a csudába Heath Ledgert és a karjaiba menekültem volna. De komolyan! Aztán az Újraírtuk Shakespeare-t sorozat Makrancos hölgyében olyan Petruchio, hogy elaléltam, Tamás mesterkén megint új színt hozott. Már csak miatta is várom az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt. Zen szerepe olyan, mint egy réteg bőr. Tökéletesen feszül rajta.
Tudom, három részben könnyű jó sorozatot csinálni. A tipikus Brit sorozatok normál alakban is minik, gyakran 3-6-8-10-13 részesek, de mindenkinek áll a zászló. A Zen esetében minden epizódhoz egy könyvet vettek alapul. Ugyanezt Amerikában tizenkét részig húzzák. Meg lehet nézni mit műveltek a True Blooddal. Annyi baromságot kevertek bele a részekbe, hiszen minden könyvnek ki kellett húznia az évad végéig, hogy a negyedik évad elején elkaszáltam a sorozatot. Azt az évadot, amit Eric miatt a leginkább vártam, és amit már az első részben tönkrevertek. Szóval kösz nem, csak mondom, így kell ezt csinálni. Vannak olyan Agatha Christie könyvek, amit kettő, maximum három részben dolgoztak fel. Az még beleférne, de a túlzott hígítás pont az ellenkezőjét váltja ki. Szóval igen, néhány részben könnyű jó sorozatot készíteni, de mondhatjuk úgy is, az angoloknál van az ésszerűség labdája.
A BBC sajnos elkaszált a harmadik epizód után (Mer' túl sok nyomozgatós férfi karakter van. Most mondjam vagy mutassam? Bár felmerült, hogy más csatorna folytatja, de a tárgyalásokról semmit sem tudni, ezért logikus dolog temetni.) pedig vert majdnem mindent, amit az idén láttam(Igaz, 2011-es sorozat. Le vagyok maradva.). A Sherlockkal egyetemben üde színfoltjai a televíziózásnak. Több ilyet és gondolkodni képes vezetőket a csatornák élére! Csak ennyit szeretnék.
Ezentúl kénytelenen leszek a könyvekkel beérni, de Aurelio most már mindig úgy fog mosolyogni, akár csak Rufus Sewell.
Szóval a második évad... Mit is mondhatnék? Minden percét imádtam! Klasszisokkal jobb volt az első évadnál, pedig az is remek volt. Nagyjából ott folytatódik, ahol az előző befejeződött és pont ezért mondtam azt, hogy a koreai rövidítés hiba volt. Igaz, a legélvezetesebb részeket tömörítették, de persze nem egészen úgy és ott, sőt akadnak benne új költések is.
Figyelem! A leírás spoileres az előző évadra nézve( Megjegyzem a másodikra is, de hát nehéz összefoglalni a lényeget!)
Yuan Xiang Qin és Jiang Zhi Shu összeházasodtak és nászútra indulnak. Xiang Qin nem lenne az, aki, ha a repülőutat megúsznák némi kaland nélkül, de a neheze még csak most jön! Rossz buszra száll, a férjének kell érte menni, aztán a szállodai szomszédjukban lakó japán párból a hölgy szemet vet Zhi Shura.
Mire megoldanak minden problémát, véget is ér az út és haza kell menni. Otthon pedig újra várják őket a hétköznapok, ami során Zhi Shu nem jegyezteti be a házasságukat, doktori képzése miatt napokig hanyagolja a feleségét(Mivel egy évvel később kezdett másoknál folyamatos tanulnia kell. Kiválasztotta az egyetlen olyan hivatást, ami kihívásokat rejt számára. ), és még mindig intimitási problémákkal küzd. Azaz, amikor nem kettesben vannak olyan fagyos, mint ama bizonyos borjúláb, amivel gyilkosságot követtek el, majd utána megsütöttek és megetették a rendőrökkel.
Ennek ellenére Xiang Qin nem adja fel. Újra és újra próbálkozik. Zavarba hozza a férjét mindenki előtt, kínosabbnál kínosabb helyzetekbe keveredik, és eldönti, hogy tanár lesz. Hát, az egész család petúniára csüccsen a hírtől. Mit tehet egy jó férj? Támogatja hitvesét. Annál is inkább, mert régóta szeretné, ha Xiang Qin önállóbb lenne és nem függne annyira tőle. Érti ő, de legalábbis sejti, hogy a lány számára csak ő létezik, de jó lenne, ha álmai is lennének azonkívül, hogy jó kis feleség legyen. Könnyű elhatározni, de Xiang Qinnek esze ágába sincs elszakadni a férjétől. Minden próbálkozást személyes sértésnek vesz.
Közben megszületik a nagy gondolat is, ha Zhi Shu doktor lesz, ő bizony ápolónő. Isten óvja a betegeket! Átjelentkezik az új szakra, ahol közös munkacsoportba kerül egy elhivatott ápolóval, egy másikkal, aki fiú létére nővér szeretne lenni, egy olyan lánnyal akinek az életcélja, hogy orvost fogjon magának és egy igazi csodabogárral, aki rajong a sérülésekért, belsőszervekért, vérért és minden hasonló finomságárt. Nem elég, hogy alig tud lépést tartani másokkal, és senki sem akar vele párba kerülni, még azt is el kell viselnie, hogy négy barátjából hárman a Jiang Zhi Shu rajongói klub tagjai. Életcéljuk, a szuper édes, okos és népszerű doktor megszerzése és feleségének elüldözése. A feladat fel van adva!
Egyfelől sokkal nyugodtabb szívvel kezeltem ezt az évadot, elvégre már összeházasodtak és a napi apró drámákon kívül mi más történhetne, de ahogy telik az idő, úgy jönnek az újabb problémák. Például Zhi Shu megismeri a féltékenységet. Azt a mardosó érzést, ami fájdalmasabb számára mindennél, és aminek súlyától mozdulni is képtelen, miközben az egyetlen nő, akit rajongással, őszinte odaadással szeret egyre inkább szenved. Mindenki, még az öccse is, szörnyetegnek tartja.
Xiang Qinnek fogalma sincs arról, hogy a férje mennyire szereti. Ahogyan halad az idő, Zhi Shu fokozatosan oldódik, a kívülállók szerint még mindig hallvérű. Pedig minden gondolata ifjú felesége körül jár, miközben a legjobb rezidens lesz és nagyon gyorsan halad a ranglétrán.
A központban továbbra is ketten állnak, azért nem mulasztják el a lehetőséget, különösen Xiang Qin, hogy bele ne avatkozzon mások életébe a saját jól felfogott érdekükben. Tiltakozhatnak kézzel-lábbal, a lány tudja, amit tud és pont. Mindenki boldog lesz, ha akarja, ha nem! Ehhez tartsák magukat! Zhi Shu mosolyogva követi ezeket az eseményeket, mert tudja, hiába mond bármit, nem tehet ellene semmit. Aggodalmában üvölthet, könyöröghet, teljese mindegy. Minden ellenállás hasztalan. Így valahányszor a számára legdrágább elkövet valami csacskaságot, csak annyit fűzz hozzá: már hozzászoktam.
Zhi Shu karakterében nem egyezik meg a nagyon merev koreai Seung Joval. Sokkal lágyabb, kevésbé zord. Ha kettesben vannak kezdeményező és időnként még bújós is. Édes, na! Szüksége van a feleségére, amivel ő tisztában van, de nem ártana közölni az érintettel is, amin viszont még dolgozni kell. Ahogy halad a történet, úgy változik.
Rengeteget nevettem! Xiang Qin semmit sem változott, ugyanolyan gyermekded, hangos, akaratos és odaadó, mint mindig, csak valahogy az emberek törtnek be körülötte. Keményen megküzd mindenért, mondván, mivel ő ostobább másoknál, többet kell dolgoznia. Van egy idevágó, nagyon jópofa pólója is. A vezetést viszont nem neki találták ki. Bár véleménye szerint varázslatos a stílusa, mindenki más szűkölve menekül. Van, amire még nem érett meg a sok munka ellenére sem.
Imádni való volt az egész sorozat. Tuti újranézős darab lesz. Sírtam rajta a nevetéstől, aztán meg egy-két drámai jelenettől, de egész elfogadható volt az arány, így nem bánom. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy az egyik rész közepén cserélték le Yu Shu szerepét eljátszó fiút, akinek sokat kellett nőnie abban az évben. Ezt még értem is, csak szerencsésebb lett volna elkülöníteni a váltást. Aztán még az elején éreztem, kimaradtam valamiből. Mutattak olyan felvételeket, amik elvileg az első évadból valók, gyakorlatilag mégsem láttam őket. Ezt viszont frappánsan megoldották. Az egyik rész végén levetítették a hiányzó részeket.
Ami külön tetszett, hogy a félmeztelen jelenetek ellenére sem érzetek kényszert arra, hogy Joe Cheng felsőtestét kigyúrják. Pedig ugye ő a tökéletes férfi, akiért mindenki odavan. Még egy plusz pont Tajvannak.
A történetet ott fejezték be, ahol az eredeti mangaka, Kaoru Tada, tette, így maradt két olyan szál, ami elvarratlan. Ráadásul két nagyon sok lehetőséget, izgalmat rejtő fordulatról van szó. Igaz, hogy nagyon szeretném tudni, mi lett azoknak a vége, mégsem érzem magam csalódottnak. Valahogyan természetesnek veszem, hogy ha nem is alakul minden tökéletesen, mégis mindent megoldanak a végére. Hiányérzetem sincs emiatt, csak annyiban, hogy úgy néztem volna még.
Gondolkodtam rajta, hogy írjak-e egyáltalán erről a sorozatról, hiszen alig egy hete írtam a koreai kistestvéréről, de úgy döntöttem, hogy megérdemel egy külön bejegyzést, még akkor is, ha sokak szerint nincs értelme. Akármennyire próbálkoztam nem tudtam összesűríteni a mondanivalómat, így is kifelejtettem egy csomó dolgot, szóval a második évad külön postot kap majd.
A Itazura na Kiss című manga feldolgozása rendkívüli sikert aratott. Egy huszonöt részes anime, három dorama sorozat(japán, tajvani, koreai) született belőle úgy, hogy a mangaka, Kaoru Tada hirtelen halála miatt, a történetet soha nem fejezte be teljesen. Legalább is ő nem.
Fáj kimondani, de a koreai Kim Hyun Joong akármilyen cuki, meg sem karcolta az igazi karaktert. Mélységeiben legalább is. Nem ő tehet róla, talán a rövidség miatt, vagy mert elvesztek a részletekben, rengeteg dolog nem derült ki egyik szereplőről sem. Ezek hiányába így utólag megkockáztatom, kissé érthetetlen lett a sorozat. Pedig egész magas pontot adtam rá, ami rejtély. Visszamenőleg nem módosítok soha, de a Playful Kiss legjobb indulattal is csak nyolc pontos, de inkább kicsivel alatta a tajvani feldolgozáshoz képest.
A téma végül is ismert. Ha nem is pontosan ebben a formában, de alapjaiban megegyezik koreai testvérével.
Yuan Xiang Qin, a szeleburdi, butácska, de rendkívül kitartó és erős akaratú lány beleszeret Jiang Zhi Shuba, a középiskola legdögösebb, legokosabb és legmegközelíthetetlenebb pasijába. Összeszedi minden bátorságát, hogy szerelmet valljon a fiúnak, de ő még csak el sem veszi tőle a levelet. Otthagyja a földre rogyva, égnek emelt kézzel, az egész iskola örömére, azzal az egyszerű kérdéssel, hogy ennél jobbat tényleg nem tud kezdeni az életével?
Mikor a házuk összedől, beköltöznek édesapjának barátaihoz és minő meglepetés éri, mikor szembetalálkozik Zhi Shuval, a család idősebb gyermekével.
És miben más mint koreai cimbike? Mindenben! Nem ragadtak le Xiang Qin zaklatozó természeténél, vagyis nem erre építették a történetet. Megszállottsága a fiú iránt mindenki számára ismert, de ami csak innen derül ki, hogy Zhi Shu számára hamarosan egy érdekes, izgalmas tanulmánnyá válik. Ugyan halálra idegesíti, mégsem képes tagadni, hogy van valami a lányban, amit csodál. Különben pedig ezt az butácska lényt cukkolni élete legjobb és szinte egyetlen szórakozása.
Zhi Shu karakteréből sokkal többet kapunk. Néhány gondolatát például. Az elképedését, hogy ez az ostoba Xiang Qin mennyire elszántan küzd valamiért, amit talán sosem érhet el. Mire észbe kap, már menthetetlenül beleszeret, de képtelen beismerni, mert azok a fajta érzelmek amikben része van a lány mellett, ezidáig ismeretlenek voltak számára. Hiszen az érzelmek önmagukban nem is léteznek. A jól vezérelt, kontrollált, nyugodt életében ő áll középpontban. Soha semmiért nem kell megdolgoznia. Kétszázas I.Q.-val és fotografikus memóriával nem is nehéz, de így igazán életcélja sincs. Bármit elérhet, amit csak akar, akkor meg miért is kaparjon? Semmi sem kihívás, minden dögunalom.
Ezt az idillt zúzza porrá Xiang Qin, úgy hogy a fiú hosszú évek óta először találkozik a dühvel, de az örömmel is. Csak a lány képes olyan szinten megkavarni, hogy már-már élni látszik. Ez a környezetében mindenkinek világos, csak ő tagadja makacsul. Látványosan leragad a lány idegesítő fafejűségénél.
Itt nem volt az az érzésem, hogy Xiang Qint addig ütném amíg mozog. Negyed annyira sem idegesített, mint koreai megfelelője. Sokat álmodozik, szétszórt, és hangulatfüggő, de nagyon kitartó és összességében bájos. Az csak természetes, hogy folyton bajba kerül, de van, amiért megéri mindet kockára tenni. Vagy nem?
A Playful Kissben nagyjából a 15. rész közepén ér véget az első évad. Csak azért nagyjából, mert a második évad hiányában fontosnak tartottak bizonyos szálakat előre behozni a történetbe, amik a tajvaniban csak jóval később kapnak szerepet. Azért másfél részbe, meg néhány tízen perces speciálba belesűríteni a második évadot hiba volt. És hiába lett csak egy kicsivel rövidebb, egyszerűen nem tudta megmutatni azt a folyamatot, ahogy Baek Seung Jo (Zhi Shu) beleszeret Oh Ha Niba (Xiang Qin). Így viszont már minden érthető! Nem egyik napról a másikra történik. A lány lassú, óvatos munkával kezdi ki a védelmét, mint fémet a rozsda.
Joe Chenget egyenesen imádtam. Meglehetősen magas, nyilvánvalóan műtött a szeme és az orra, talán még a száján is alakítottak valamit, de az biztos, hogy nem kicsinyítették, a fogaira pedig ráférne még egy kis igazítás. A zárkózott, halvérű karakter tökéletesen passzol hozzá, a mosolya meg édes. Lehet Vic Zhout lecserélem? Neeeeem! Viszont az tény, hogy az összes keleti sorozat közül a tajvaniakból kerültek ki az igazi kedvenceim. Nyilván nem véletlen, pedig a pasik fele annyira sem tökéletesek.
Ariel Lin kimondottan aranyos. Nehéz elfogadni, hogy már a húszas éveiben járt a forgatás kezdetén. Kimondottan kislánytípus smink nélkül. Aranyos kis arca van, nagy szemei (Műtött, naná!), a karaktere melegszívű és végtelenül odaadó, de hirtelen és hebrencs is. Mintha rá öntötték volna. A legtöbb alkalommal a női szereplőket kicsit soknak tartom. Túljátsszák vagy csak szimplán idegesítőek. Főleg a koreai sorozatoknál van így, ezért mindig üdítő, ha egy ennyire szerethető karaktert találok.
Nem olvastam ugyan a mangát, de közelibbnek érzem a feldolgozást hozzá, főként a benne maradt japánra vonatkozó utalások miatt. A tajvani első évad lezárása is sokkal jobban tetszik. Hosszúnak sem találtam. Igazán szórakoztató társ volt a hosszú, álmatlan éjszakákra. Nagyjából két hétig tartott a 30 rész. Ennek oka, hogy eleinte csak egy részt néztem. Tartottam az összehasonlítástól, de aztán annyira élvezni kezdtem a különbségeket, hogy teljesen lényegtelenné váltak az azonosságok. Ráadásul a második évad sokkal, de sokkal jobb volt...
Az egész az It Started with a Kiss című tajvani sorozattal kezdődött. Nagyon szimpatikusnak tűnt, csak a két évadnyi, ötven részes doramát most egy picit hosszúnak tartottam. Hamarosan kiderült, hogy a 2005-ös feldolgozás a Itazura na Kiss manga adaptációja. Gondoltam, egyszer majd, amikor nagyon-nagyon unatkozom belevágok, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, született egy jóval rövidebb koreai feldolgozás is. Nem jellemző, hogy a könnyebb utat választom, de most győzött a kényelmességem.
Oh Ha Ni, a nagyon kedves, ámbár szeleburdi, ostobácska középiskolás lány, menthetetlenül beleszeret Baek Seung Jóba, az iskola legnépszerűbb, legokosabb, legjóképűbb diákjába. Érzelmeit hamarjában be is vallja egy kis levélkében. Az epedve várt válasz meg is érkezik. A fiú leosztályozza a helyesírását és széles közönség előtt adja vissza. Épp csak nem buktatja meg. A szerelem azonban örült dolgokra képes. A megaláztatás ellenére Ha Ni tovább remél.
Amikor a házuk egy apróbb földrengés következtében összeomlik, édesapját megkeresi egy régi iskolatársa és meghívja lányával együtt magukhoz. Hatalmas a döbbenet, mikor kiderül, hogy a nagyon kedves család nagyobbik fia nem más, mint a legrátartibb, legkiállhatatlanabb, legédesebb srác a világon, Baek Seung Jo.
A lány soha nem álmodott efféle csodáról, ahogy arról sem, hogy követni kezdi a fiút mindenhova. Már a puszta léte is irritálja szerelmének tárgyát, szó sem lehet arról, hogy az iskolában kiderüljön, egy tető alatt élnek.
Vannak azért a helyzetnek előnyei is. Baek Seung Jo édesanyja teljes mellbedobással támogatja a lányt, jó néhány kellemetlen percet okozva ezzel a fiának, aki nem is igen érti, mit akarnak tőle. Ráadásul miután Baek Seung Jo és Oh Ha Ni a nyilvánosság előtt fogadást köt egymással, a lány nem kevés szemtelenségről tesz tanúbizonyságot, hiszen a fiú tulajdon segítségét kéri a nyerés érdekében. A pofátlanságnak is van határa! Vagy nem?
Az ötödik rész magasságában úgy éreztem, ha nekem kéne ezzel a lánnyal együtt élni, és így követne meg rám akaszkodna, én bizony addig ütném, amíg mozog. Viszont nézni nagyon szórakoztató volt. Jókat nevettem a szerencsétlenkedő, álmodozó Ha Nin,aki akaratlanul folyton bajban csücsül, és a pufogó, a helyzettel megbirkózni képtelen Seung Jón.
Nagyjából a kilencedik rész magasságában azt gondoltam, most már ideje lenne változtatni valamin, mert a következő rész szórakoztatóból unalmasba fordulhat, de úgy tűnik ezzel a készítők is tisztába voltak. Pont jókor, jó helyen csavartak kicsit a sztorin, így a színvonal is maradt, haladtunk is előre.
Kim Hyun Joong meglehetősen édes ebben a szerepben, de hiába na, ő egy édes pasi! Az énekes, színész természetesen a sorozat leghíresebb betétdalát énekelte fel; és bár nem ide tartozik, azért hadd jegyezzem meg, nagyon szeretném, ha a koreaiak befejeznék végre a száj plasztikákat, ha már úgyis mindent átszabatnak magukon.
A női főszerepre úgy hírlik, eredetileg a You're Beutifulból is ismert Park Shin Hye-t kérték fel, de ő nem vállalta el. Őszintén megvallva, egyáltalán nem bánom. Tudom, hogy ő Ázsia kis üdvöskéje, de Jung So Minnél szerintem csak gyengébb lehetett volna.
A speciál részekért akkor is érdemes lett volna végignézni az egész évadot, ha az különben nem tetszett volna( szerencsére erről szó sincs), mert azok aztán valami zseniálisak lettek. A tízen-egynéhány perces kisfilmek YouTube felhasználásra készültek. Nem kell megijedni, van fent vagy negyven, de ezek zömében a forgatást mutatják be. Mivel így nagyon tömörített a sorozat, úgy döntöttem, mégiscsak megnézem majd a nagy elődöt. Ugyanis a második évad, ami ott 20 rész, itt csak 7 speciál epizódot kapott, pedig néztem volna még belőle jóval többet. Ráadásul több év történetét öleli fel, így nyilván sokkal részletesebb is.
A kitartásról és céltudatosságról szól ez a sorozat. Megspékelve egy jó adag romantikával, nevetéssel, némi drámával. Bár a YB-hez viszonyítva negyed olyan szélsőséges sincs, és egészen másfajta érzelmeket váltott ki belőlem, tény, hogy kihagyhatatlan.
8,5/10
One more time. Spoileres kissé, nem vállalok felelősséget!
