Amitől még egy könyv is a falnak megy

Ne szépítsük, olvasás közben gyakran elkap az indulat és ilyenkor előfordul hogy a könyv parkolópályára kerül, méghozzá hosszú időre, vagy akár végleg is. Rutinból morgolódom kicsit, szidom a saját ostobaságomat, aztán a sajt érdekemben igyekszem elfelejteni. Csakhogy kiderült, ezzel sem vagyok egyedül, így a témázós csapata gondolt egy nagyot, és nekilátunk írni erről a jelenségről. Pontosabban arról, ki és mit nem szeret egyes, esetleg az összes könyvben, konkrétan és úgy általában is. Márpedig minél tovább gondolkodtam ezen a kérdésen, annál biztosabban tudtam, van mit mondanom.

Mert miről szól az olvasás? A varázslatról. És most nem a fantasyre, mint műfajra gondolok, hanem arról, hogy amíg olvasol, valaki más lehetsz. Valaki más fejébe ugrassz, éled az életét, küzdesz vele, érte, ellene, teljesen mindegy, a lényeg, hogy a része leszel és ő a tied. És amikor ez az intim kapcsolat megszakad, vagy esetleg létre sem jön valami miatt, akkor kicsit feszült lehet a viszonyotok.

És hogy mik lehetnek az okok?
Oly sokfélék, mint az ember maga, mert hogy kit és mi idegesít fel, nos az nagyon egyedi dolog. Én személy szerint - az érzékenyebbek fogják be a szemüket - rosszul leszek a nőknek írt YA-k és NA-k többségétől. A Young Adult és New Adult műfajban születettek könyvek 95%-ban silány fércművek. És nem az írók vagy témák miatt - nem ritkán zseniális ötleteket gyűjtenek össze, és vágnak a szemétbe -, hanem azokért az olcsó húzásokért, amik úgy tűnik kötelező elemei az ilyen könyveknek, és amiktől én eret tudnék vágni magamon. 

1. Az édes hármasok például. Jaj! Nem tudom, kit szeretek jobban! Őt is szeretem, bár nem annyira, csak nyugtalan leszek a közelében. Mit tegyek!? Kösd fel magad kiscsillag, és akkor mindenki boldog lesz, mert fárasztó vagy.

2. Az állandó rinyák, amik sem nem karakter, de még csak nem is korosztály hűk. Így esett, hogy bár érdekel  a Vámpír akadémia, mégis a polcomon porosodik, mert egyszerűen túl rövid az élet két ilyen idegesítő női karakterhez.
Szomorú tény, de ezen könyveket a férfi karakterért írják, azokért olvassák, és mégis az összesnek nő a főszereplője/mesélője. De ez mind semmi, mert felnőttek írják tiniknek, olyan balgaságokkal, ami sosem történik meg a való életben, a tisztel írónők ugyanis nem tinik, és már nem is igen emlékeznek rá, hogy milyen volt - azonosulj a karakterekkel, ha tudsz! És most nem a szociológiai problémákat boncolgató drámákra gondolok, Lucas örök kedvenc lesz, bár ő nem jó példa, mivel Kevin Brooks férfi, de itt van az Éles és gyors sikoly, ami kétségkívül zseniális darab.


3. A dísztópiás regények. Nem tudom miért lett ennyire nagy divat arról olvasni, az ember hogyan pusztítja el saját magát és a világát. Talán a talpra állós rész miatt, de az ötletek kétharmada szánalmas, nem hiteles, fantasynek sem alkalmas. Persze itt akadnak kivételek. A Részelges trilógia, ami ráadásul még YA is,  például briliáns. Nem csak azért mert Wells írta, hanem mert egy pasi írta, aki nem kizárólag a nőket célozta meg, így bár megjelenik benne egy pár kötelező elem, de valami egészen más tálalásban. És ezt rendkívül üdítőnek, ráadásul még izgalmasnak is találtak. Imádom a fickót.

4. Ezzel rá is tértünk a következő pontra, a nőknek írt történetek. Nem akarok senkit megbántani, bár most megfogok, de 20. alkalommal olvasni, hogy a 15 éves hősnőnk a világ/város/család megmentése közben beleszeret a 16-17-107 éves hősünkbe, és minden akadályt legyőzve egymáséi lesznek, unalmas és fárasztó. Főleg, ha felnőtt emberekről beszélünk. Ezen könyveket  nagyrészt feláldozzák a romantika oltárára, és a történet egyszerűen csak elsikkad. Nem mondom, néha örömteli olvasni egy-egy agyilag egyáltalán nem megterhelő, totál értelmetlen darabot, de aki mindig ilyesmit olvas, azzal valami nagy baj van. Nem én mondom, pszichiáterek, de hajlamos vagyok igazad adni nekik, mert az életünkből hiányzó dolgokat nem a lapokon kell keresnünk. Egyszerűen érezzünk kell, valami baj van velünk! A könyv nem a fizikai létünk kiteljesülése, hanem egy eleme. Meghatározó, de koránt sem kizárólagos.

5. A szexkönyvek, vagy a szexkönyvekké váló ígéretes történetek. Anita Blake az élő példája annak, hogyan lehet megutáltatni egy szorzatot, és Laurell K. Hamilton mindenkinél jobban képes prezentálni, miként kell a régi rajongókat elhagyni a francba az új divathóbortért, és hogy a személyes őrületünk miként hat ki a munkánkra. Annyira szerettem Anitát, és annyira szeretném befejezni a sorozatot, mikor a 17. kötetig megvan, de képtelen vagyok folytatni. Ugyanis amikor 1890.- forintos áron elkezdtem megrendelni őket, még a 3. kötetnél tartottam, és honnan kellett volna tudnom, hogy hamarosan unni, sőt utálni fogom a 150 oldalas orgiáival  együtt? Most aztán itt van 17 kötetem angolul, amiből csak az első négyet szeretem, a maradék annyit sem ér, mint a papír, amire nyomtatták.

6. És a sorozatok. Ó, de utálom, amikor valamit 3 kötetre terveznek, aztán akkora lesz a sikere, hogy meg sem állunk a végtelenig, mert amíg a tinik megveszik, addig jó, csakhogy itt vagyok én, akit csak a vége érdekelne már a felesleges körök, spin-offok nélkül, de még a közelébe sem értünk. Ilyenkor van az, amit szintén utálok, félbehagyom a sorozatot.

7. A hiteltelenül felépített, vagy a fejlődni képtelen karakterek. Engem Dani halálba idegesített magyarul a haverozásával, meg a karakter egész hozzáállása pszichológiailag szerintem hagy némi kivetnivalót maga után. Ezért még mindig nem olvastam el, pedig egy éve megvan a könyv, mert Karen Marie Moning azon kevés nőket célzó írók közé tartozik, akit szeretek. Nála ugyanis van történet, karakterfejlődés, cselekmény és dráma. Katarzis, meg minden, csak úgy tűnik ő is régen volt már tini, és jelenleg sincs a környékén egy sem.

És még sorsolhatnám vagy ezer évig, de ezen a ponton el kell döntenem, mi legyen a poszt sorsa, mert ha így folytatom öt oldalt megtöltök negatívumokkal, és akkor sem végzek. 
Ezért inkább igyekszem összegezni az eddigieket, és a fentiekből világosan kitűnik, hogy alapvetően a középszerű ötleteket nagyszabásúnak eladó, a történetet a profitért feláldozó, tipikusan nőket célzó darabokkal van bajom, mindegy milyen stílusban íródtak. Úgy érzem ilyenkor, hogy csak pénztárcám van és egy ostoba női szívem, aminek semmi sem elég, amíg nincs holtomig és holtáiglan, és az agy itt bizony nem rúg labdába.
Ezért aztán hallgass szívem! Ha könyvről van szó teljesen beszámíthatatlanná válasz. Elég egy csinos borító, és máris bajba sodorsz minket, aztán nem tudunk megegyezni, és végül a könyv az enyészeté lesz. Olyan darab kell nekünk, amit az agy is élvezhet, na!
Túl nagy kérés lenne figyelembe venni, hogy a női olvasók is képesek egyedül felöltözni, és nem  mindenki vágyik ostobán lebutított szerkezetekre? Márpedig ha női irodalom, akkor szinte csak ez van.

Személy szerint semmi kifogásom Agatha Raisin csetlései ellen, mivel hozza a kötelező gyilkosságszámot, könnyed és szórakoztató, de ugyanezen műfajban Joanne Fluke Hannah-ja már feszélyez, mert nem annyira eredeti mint elvárnám, és ezért már a gyilkosságok sem kárpótolhatnak. Tipikusan nőket célzó könyv, rengeteg édes, ehetetlen sütirecepttel, és bár az első tetszett, a harmadikra már tudtam, itt biza baj van. Hogy magamat idézzem: "Nem szépirodalom, tehát nem várok tökéletesen kidolgozott karaktereket, de személyiségeket azért igen."

Egyszerűen csak fáj, ha hülyének néznek. És mindegy, hogy ezt az írók, vagy a kiadók teszik, egyformán bántó. És még szóba sem került az, amikor a fülszöveg valami egészen mást ígért, mint kapok, vagy olyan a borító, hogy bottal sem piszkálnám meg, bár ezekről már rengeteget írtam sok egyébbel együtt errefelé és arrafelé is. Azt hiszem ott lehet a kutya elesve, hogy nem tudom megbocsájtani, amikor azt kezdem érezni, én vagyok az eliparosodott könyvgyártásért, és nem az értem. Többé nem az én érdekeim határozzák meg a kiadványok körét, fordított a dolog, a megjelent könyvekhez kellene nekem idomulnom. Nem csoda, ha egyre több könyvet olvasok angolul, és az sem, hogy szinte kizárólag a szép és ifjúsági irodalmak nem okoznak csalódást. Persze a második csoportból is inkább a fiús darabokat választom, mert midig nagyobb az esély arra, hogy jó történetet kapok.


Kicsit sznob vagyok. Végignézve a könyveimen, 2/3 részben férfi írókat olvasok, a női írók nagyrészt pedig a szépirodalomra szorítkoznak. J.K.Rowling és Anne Rice az örök kivételek, de nem sok fantasy könyvem van a gyengébbik nem tollforgatóitól, és azok többsége is félbehagyott sorozat. Azért ez jelent valamit. Mert engem a fentiek idegesítenek leginkább egy-egy könyvben, márpedig ezeket a hibákat leginkább, vagy majdnem kizárólag női írók követik el, ami ellen úgy védekezem, hogy egyszerűen nem olvasom őket. A probléma meg van oldva. Átmenetileg ugyan, no de a félmegoldás is megoldás.

Miután mindenkit feldühítettem, áruljátok el, titeket mi piszkál fel? Mitől vágtok egy könyvet a falhoz?

A témában részvevő blogok (a lista folyamatosan bővülni és frissülni fog):

Szeee;
Nima;
Andi; 
tigi;
Pupilla;
Anaria;
FFG;
Zenka;
Ilweran;
Bea;
Catriana
reea.