Virginia Woolf: Orlando

Virginia Woolf már elég régen a kedvenc íróim közé tartozik, de az a helyzet, hogy nem haladok túl sebesen az életművével - legalább az elhatározás és a szándék megvan. Így esett aztán, hogy amikor a Keletinél lévő Poket automatát böngésztem, megláttam egy olyan regényt, amit még nem olvastam, sőt, a polcomon sem tudhattam. A csorbát kiköszörülendő, egyből haza is hoztam magammal. 

Orlando az Erzsébet-kori Anglia szépreményű ifjúja, a királynő egyik kegyeltje közelgő házasságát felrúgva heves viszonyba kezd egy orosz hercegnővel, aminek hatására elveszti az előjogait, és törött szívét ápolandó visszavonul vidéki birtokára. Ott aztán elmerül a magányába, nemes emberhez méltatlan módon verseket farag, melyeket megoszt a kor egyik ismert költőjével, de csak becsmérlést és egy gúnyverset kap jutalmul. Egy újabb baljóslatúnak látszó lehetséges viszony elől Törökországba szökik, és bár kitűnően látja el nagyköveti feladatait, ott nemet vált, majd egy kitérő után, hazatér Angliába. A XVIII. század nem vár tárt karokkal egyetlen hajadon, felügyelet nélküli nőt sem, pereskedik a vagyonáért, de az irodalmi szalonokért, a költőket felvonultató társaságért továbbra is odavan. Aztán a XIX. század újabb kalandokat és egy férjet hoz, csak hogy az 1900-as évek elején legyen kit haza várnia.  

Teaser kedd #120 - retró #8

Ma megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy igazán finom vacsora után kedélyesen elkortyoljak egy hatalmas bögre koffeinmentes, szójatejes lattét. Kitűnő társaságban repül az idő, a kávé meleg volt, és pont olyan édes, pont annyira tejes, ahogyan szeretem. Ezen a ponton, miközben jókedvűen élveztem az ízeket, és nevetgélve ugrottam sztoriról sztorira, bevillant, hogy ma kedd van, és ha kedd akkor nekem bizony dolgom van. Amivel különben semmi baj sincs. Ez a rovat egy afféle édes teher, ha untam volna, már rég abbahagyom, de valamiért hozzám nőtt, és furamód hétről hétre egyre jobban élvezem.

Azt hiszem, abban rejlett a titka, hogy ki kellett várnom, míg összeszokunk. Pont úgy, ahogyan történt ez Virginia Woolf esetében is. Michael Cunningham miatt ismerkedtem meg vele, és bevallom, először kicsit furcsának találtam a sok esetben többszörösen összetett mondatait, hogy két mondat akár fél oldal hosszan is nyújtózhat, de volt benne valami megmagyarázhatatlanul megkapó. Valami, ami ha egyszer megragad, soha többé nem ereszt. Azóta is örök szerelmem, és bár ritkán kapom kézbe, olyankor sokáig nem, és akkor is csak nagyon nehéz szívvel eresztem. 

Magas növésű, robusztus férfiak, jól öltözötten, frakkban, fehér mellényszegéllyel, hátrafésült hajjal, akik nem könnyen megítélhető okból ott álltak, kabátjuk szárnya mögött összekulcsolt kezekkel  a White's Club félköríves zárt erkélyén kifelé nézegetve, ösztönösen megérezték, hogy fenséges valami vonul el odalent, és e halhatatlan jelenlét sápadt fénye egy pillanatra odahullt rájuk, mint ahogy odahullt Clarissa Dallowayre is. 
És a háttérben álló fehér mellszobrok és az asztalkák - rajtuk a Tatler példányai, szódásüvegek - mintha megerősítették volna ezt; mintha Anglia ringó gabonaföldjeit és vidéki kastélyait jelképezték volna; mintha felerősödve verték volna vissza az autókerekek alig hallható zaját, ahogy egy hanggyűjtő boltozat ver vissza s erősít fel hatalmasra egyetlen hangot az egész katedrális roppant architektonikája által. 

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway