Orlando az Erzsébet-kori Anglia szépreményű ifjúja, a
királynő egyik kegyeltje közelgő házasságát felrúgva heves viszonyba kezd egy
orosz hercegnővel, aminek hatására elveszti az előjogait, és törött szívét
ápolandó visszavonul vidéki birtokára. Ott aztán elmerül a magányába, nemes
emberhez méltatlan módon verseket farag, melyeket megoszt a kor egyik ismert
költőjével, de csak becsmérlést és egy gúnyverset kap jutalmul. Egy újabb baljóslatúnak
látszó lehetséges viszony elől Törökországba szökik, és bár kitűnően látja el
nagyköveti feladatait, ott nemet vált, majd egy kitérő után, hazatér Angliába.
A XVIII. század nem vár tárt karokkal egyetlen hajadon, felügyelet nélküli nőt
sem, pereskedik a vagyonáért, de az irodalmi szalonokért, a költőket
felvonultató társaságért továbbra is odavan. Aztán a XIX. század újabb
kalandokat és egy férjet hoz, csak hogy az 1900-as évek elején legyen kit haza várnia.
Nehezemre esik írni a regényről, és nem azért, mert nem lenne róla mit, hanem mert rengetegen tették már előttem is, sokkal tehetségesebben, hozzáértőbben, nagyobb szenvedéllyel és odaadással. Mert csak így érdemes. És hogy akkor miért erőlködöm mégis, nos, az az igazság, Woolf megosztja az olvasókat: vagy szereti valaki vagy nem, középút nem létezik. Ebből a szempontból Orlando is pont olyan, mint a többi regénye, de a maga módján mégis teljesen más.
Az egész regény egy gigantikus mondatfolyam. A központozás dacára azt éreztem, hogy az első mondattól az utolsóig sodor magával, néha lenyom, máskor enged levegőt venni, de leginkább olyan, mint egy vadvízi evezés, imádod, az adrenalin felpörget, csakhogy kár lenne tagadni, néha azért behúznád a féket, de már nem lehet. Orlando kalandjai, ismerkedése a költészettel, nemváltása, kóborlása a cigányokkal és még egy sereg dolog magától értetődőnek látszik miközben olvasod, de semmi sem jelezte előre, szóval ha szigorúan nézzük, értelmetlen az egész. Aztán valahogy mégsem az.
Úgy repültem át a századokat, ahogyan Orlando, csodálkoztam rá dolgokra, ahogyan ő tette. Rajongása a költemények után, sétái az ősei között, még akkor is ha néha képtelenség vagy hiányos történetvezetést takar, legalább annyira érdekes, mint első alkalommal rácsodálkozni önmagunkra. Csoda a maga nemében, és nem is lehet kevesebb. Egy ember, aki négy évszázadot látott, hihetetlen, de valójában elég hozzá 30-40 év is, hogy elképesztő változásokat éljünk meg. Orlando elmélázik férfi nagyságán, és azon is, hogy nőként milyen praktikákat kénytelen alkalmazni.
Ha össze kéne foglalnom azt is mondanám, hogy egy olyan ember története, aki állandó és ön azonos marad. Akkor is, amikor minden megváltozott körülötte, még a neme is. Valaki, akinek az egész életét a költészet határozta meg, így az élete is olyan, mint egy végtelen ballada. A maga mögött hagyott századokban rengeteg dolog változott, de sok dolog ugyanúgy maradt, a nők elfogadottsága, helyzete, a velük szemben támasztott elvárás. A modern nő felrúghatja, alakíthatja a saját ízlésére, élheti a saját tempójában, de megszabadulni tőle sosem fog teljesen.
A többszörösen összetett mondatok, a számos soron keresztül tartó, sokszor következő oldalra áthúzódó részeik és zárásaik mindig is feladták a leckét. Ha nem tudok rá koncentrálni, inkább félreteszem, mert a végére elfelejtem, mi volt az elején. Nehezített pálya Virginia Woolf minden könyve, viszont amikor végre létrejön az összhang, mintha csak verset olvasnál. A prózai költészetével, a világnézetével, minden fájdalmával és depressziójával együtt olyan ütemet teremtett, ami - függetlenül a kortól, amiben olvasod - magával ragad, ringat és dédelget.
10/10
Fordító: Szávai Nándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése