Nemek, vélemények és sztereotípiák (Variálós vasárnap #4)

Mindig érdekes ha a férfiak szemszögéből vizsgáljuk magunkat, hiszen minden nő tetszeni akar, csakhogy elsősorban nem másoknak, hanem önmagának. Függetlenül attól, mit mondunk, él a fejünkben egy kép arról, mitől nő a nő. Ha lefogy néhány kilót, ha türelmesebb a gyerekekhez, esetleg szebben sminkel. Mert sok az ellenég, mégpedig a többi nő, akik karcsúbbak, szebb ruhákba, cipőkbe járnak. És persze itt vannak a férfiak is, akinek szintén van egy képe arról, milyenek is vagyunk. Ami persze köszönő viszonyban sincs a valósággal.
No és a férfiak mitől lesznek férfiak? Mert hogy magas elvárásokat támasztunk velük szemben, de be kell látnunk, hogy nem a könyvek ideáljai rohangálnak az utcákon. Ha találunk egy értelmes, okos példányt, aki mind mentálisan, mind fizikailag kielégítőnek tűnik, szerencsésebbek vagyunk, mint az átlag.
Nem követelünk esetleg túl sokat? És ők? Ők nem valami bomba álomképre vágynak, olyanra, aki nem létezik?

Fura, de tapasztalataim szerint azok a férfiak, akik érzelmeket táplálnak párjuk iránt, sokkal jobban képesek elfogadni a másik hibáit, tolerálni a különcségeit, mint a nők. Mert amikor a rózsaszín köd felszáll, bizony hajlamosak vagyunk olyasmiért zsörtölődni, amiért azelőtt soha sem, a széthagyott ruhákért, hogy még  a mosogatóba sem képes bepakolni, ráadásul csupa morzsa a konyha, pedig csak egy szelet kenyeret vágott le és a többi. Persze, ez mind függ az adott egyén természetétől is, de vajon ezek mennyiben rögzült viselkedések, és mennyiben tanultak?



Miért szajkózzuk ugyanazt évtizedek, századok óta? A fenti reklám ugyan megint amerikai példákat hoz, de nem így van ez idehaza is? Hány férfi szájából hallottam már, hogy milyen bizarr a női foci?! Miért? Mikor lettünk ennyire szűklátókörűségek?
Sok dologgal szinte tudatosan erősítjük ezeket a sztereotípiákat. Jóllehet azt tudjuk, a férfi alapvetően máshogy működik, mint a nő, azért mégsem két külön fajról, hanem egy faj két ágáról beszélünk. Tehát rengeteg bennünk a közös, amit mindkét fél tagad, mert milyen már meghatódni, és sírni, akár egy lány! A fiúk bátrak, erősek, és persze nem sírnak. Hősök, megmentők, lovagok. A lányok pedig nem verekednek, nem beszélnek csúnyán, s minden porcikájuk csupa báj, kellem.

A mesékben. A valóság manapság is egészen máshogy néz ki, de éles a kontraszt az első és második világháború előtti és utáni kor között is. Mivel sok munkát el tudtak látni a nők, hiszen nem voltak férfiak, hogy megcsinálják, képessé váltak eltartani önmagukat. Megszűnt a kiszolgáltatottságuk, egészen addig, míg a férfiak haza nem jöttek, és szembe nem találták magukat a függetlenedő nő képével.
A feminizmus fogalma már az 1700-as évektől jelen volt, hiszen sok nő szenvedett abban az idillikus képben, amit most jó páran visszasírnak. Ugyanis az soha senki nem tudta, mi zajlik a tisztes házak falai között. Hány nő szenvedett el erőszakot, hányakat bántalmaztak. A kényszer-házasságok korában nem feltétlen volt szempont a szerelem és vonzalom megléte.
Az asszonyi állatok azonban mindig is rendelkeztek olyan kiemelkedő alakokkal, akik bebizonyították, hogy többre képesek, ami érthető okokból sokaknak nem tetszett.
Az 1800-as években megerősödött mozgalmak aztán a XX. század kapuit döngették egyre nagyon hanggal, és aztán a háborúk kirobbanása kikövezte azt az utat, amire a női egyenjogúságért harcoló mozgalmaknak szüksége volt.

De hogy megkapták volna, amit akartak? Nem, nem egészen. A hatvanas években egyre több nő tört ki a konyhából, ahová visszaterelték őket a háborúból hazaérkező férfiak, kihirdették a saját testükhöz való jogukat, szabályozni kezdték a nemi erőszak és szexuális zaklatás kérdését, valamint napirendre került a fogamzásgátlás problémája is. A kommunista országokban kissé máshogy zajlott le ez a folyamat, de végül targoncák kormányai mögé kerültek a nők. Amivel persze még mindig nem oldottak meg semmit, mert manapság azért küzdünk, hogy ugyanazért a munkáért a nők kapjanak egyenlő bért is. Ez furamód még mindig nem általános.
És valahol, ezekben a harcokban megszüntettük a női és férfi szerepmodellek klasszikus felosztását, amivel nem is lenne feltétlen baj, ha közben nem panaszkodnánk folyton arról, hogy eltűntek az igazi férfiak.

Hölgyeim, kasztráltuk őket. Nem az őstulkokról beszélek, mert ők aztán nem mentek sehova, hanem azokról a férfiakról, akik valamikor biztonságot és szeretetet nyújtottak a családjuk számára, és akik jelenleg egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a harcos feministákkal. A jó hír, hogy nem haltak ki teljesen, a rossz, hogy ha nem találunk középutat, talán ki fognak.

Íme két igen elgondolkodtató videó, de mivel már így is nagyon bő lére eresztettem a gondolataimat, csak tömören foglalom össze a lényeget. Jó, legalább megpróbálom!



Murray Schisgal, az Aranyoskám egyik forgatókönyvírója szerint az a kérdés, miben lennél más, ha nőnek születnél. Nem az, hogy milyen érzés lenne, hanem miben lennél más, mint most. Az ötlet jóval előbb megvolt, mint a rendező, és  Schisgal régi barátja volt Dustin Hoffmannak, aki csak úgy vállalta el a film főszerepét, ha előtte kiderítik, tudnak-e belőle nőt varázsolni. Amennyiben nem fordulnak meg utána az utcát akármilyen okból, akkor nem csinálja meg a filmet.
Amikor kész lett a smink, meglepődött mert szerinte vonzóbb is lehetett volna, és azt mondta: "Jó, nővé változtattatok, de most csináljatok belőlem egy gyönyörű nőt."  A válasz: "Ez a legjobb, a legtöbb, amit ki tudunk hozni."
Dustin hazament és miközben beszélgetett a feleségével, sírni kezdett. Azt mondta, meg kell őrizni ezt a képet, a kérdésre, hogy miért, azt felelte: "Mert azt hiszem, ahogy néztem magam a tükörben, érdekes nő voltam, de ha elmennék egy partira, és ott találkoznék magammal soha sem beszélgetnék vele. Mert nem felel meg azoknak a fizikai elvárásoknak, amiket egy nővel szemben támasztunk, ami miatt elhívjuk randira. Túl sok érdekes nő van, akikkel sosem kerültem kapcsolatba, mert kimosták az agyamat. " Aztán hozzá tette: "Az Aranyoskám számomra sosem volt vígjáték. "



Sir Patrick Stewartnak feltették azt a kérdést egy közönségtalálkozón: Mire a legbüszkébb a színészeten kívül? Stewart pedig elmesélte, hogy mennyire nem tudta megvédeni az édesanyját a családon belüli erőszaktól, amikor gyermek volt, és hogy az ő emlékére közösen dolgozik egy  Refuge  nevű szervezettel,  akik az ilyen helyzetben lévő nőknek és gyerekeknek nyújtanak menedéket. Majd úgy folytatta, hogy az elmúlt évben rájöttek valami fontosra az édesapjával kapcsolatban, amit egyik testvére sem tudott. 1940 után, az apja poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedett. Akkoriban csak harctéri idegsokknak nevezték, és míg ma tudják, hogyan kezeljék, az idő tájt nem igazán foglalkoztak vele. Elintézték azzal, hogy szedje össze magát és viselkedjen férfiként. Kiderült, hogy mivel soha nem kezelték, sosem múlt el, és ez egész életében fennálló állapot kísértette az apját, aminek következtében erőszakossá vált.
Az ő emléke miatt dolgozik a Combat Stress  szervezettel is, akik a PTSD kezelésével foglalkoznak. 

Felidézte, milyen volt  azt hallani, hogy az orvosok szerint az édesanyja biztos tett valamit, amivel kiprovokálta a verést. Mekkora tévedés, mert nem tett semmi rosszat, de ha tett volna, akkor sem lehet az erőszak egy férfi válasza. Ekkor a nézőtérről többen felállva tapsoltak, és bizony közülük számosan voltak férfiak.

Az erőszakot elkövetők 95%-a heteroszexuális férfi, a maradék ötön osztoznak a heteroszexuális nők és a meleg párok. Mindennek megvan az oka, de nem hiszem, hogy ez az a modell, amit feltétlen érdemes megmenteni. Az erőszakot elszenvedők hatalmas arányban válnak maguk is elkövetőkké, de sokan nem tudják, vagy nem számolják ide, hogy ez az erőszak nem csak fizikális, hanem verbális is lehet. Ha nem ismerjük fel a tüneteket, ha nem teszünk ellene semmit, akkor persze semmi sem változik meg.

Kezdtem ugye a sztereotípiákkal, aztán kikötöttünk az egyenjogúságnál, majd az erőszaknál. Talán nem látjátok az összefüggést, pedig létezik. Az erőszak ugyan épp oly ősi, mint az emberiség, de azt is táplálja valami. Milyen dolog elintézni úgy egy problémát, hogy légy férfi, szedd össze magad?! Miért neveljük arra a lányainkat, hogy nekik csak a babázás való, a fiainkat, hogy katona dolog, és egy ilyen nagyfiú nem sír? Miért érezzük úgy, hogy jobb dolgokról nem beszélni, mint kimutatni az érzelmeinket, akkor is, ha ezzel szembeszállunk önmagunkkal is?

Dustin Hoffman megértette, milyen irreális kép élt a fejében a nőkkel kapcsolatban, Patrick Stewart pedig bemutatta, hogy milyen okokból vált az apja erőszakossá, és ezt hogyan torolta meg a családján. Őket én férfinak nevezem, mert ki mernek állni, és el tudják mondani, mesélni ezt mindenkinek. Mert szakítottak bizonyos berögződésekkel, és szembenéztek az életükkel, önmagukkal.

Szóval igen, még mindig nem vagyunk minden területen egyenlőek, de talán most kicsit hátra kéne fogni a feminista lovakat meg a macsóságokat, és értelmes, gondolkodó gyermekeket nevelni ahhoz, hogy a következő generáció ne kerüljön feltétlen dobozokba, ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, és ne szenvedjenek a felesleges előítéletektől. Mert ide tartoznak bizony azok is, hogy a nők nem tudnak vezetni, hogy képtelenek beverni egy szöget, minden szőke nő ostoba, minden férfi erőszakos, koszos, trehány, nem törődöm és agresszív.

Hogy mitől lesz nő egy nő, mitől férfi a férfi, épp olyan régi kérdések, mint a mint a tyúk esete a

tojással, és alighanem soha sem fogunk teljesen közös nevezőre jutni, de az a helyzet, hogy szerintem nem is szükséges. El kéne fogadnunk egymás másságát, azt hogy nem minden nő való gyermeknevelésre, és nem minden férfi érzéketlen, hogy vannak asszonyok, akikből kiváló katona lesz, és urak, akik az óvóbácsik mintapéldányaivá váltak. Ha mindenkinek engednénk, hogy úgy éljen, ahogy neki tetszik, sokkal több boldog, és kevesebb elégedetlen, dühös ember létezne. Persze ehhez alapvetően kéne megváltoztatnunk a gondolkodásmódunkat, mert amíg némelyek számára természetese, hogy valaki hazamegy a diplomája után kapálni, addig mások úgy vélik, nem azért tanultak az elmúlt években, hogy szőlőt kacsoljanak a domboldalon. Nem olyan rég beszélgettem valakivel, aki elmesélte, hogy ott, ahol ő lakik bizony megszólják, ha nem úgy viselkedik, mint a többi nő, és ezt igazából csak az önálló gondolkodás bűnével provokálja ki. Mert arrafelé a rendes menyecske a szokás. No de mitől lesz valaki rendes menyecske? És ha már itt tartunk, ugyan ki határozta meg ennek a fogalmát? Néha mindent leegyszerűsítünk faék szintre, pedig ez a kérdés minden csak nem egyszerű.

Ismét nem megváltani szándékszom a világot, csak elgondolkodtam az ok-okozati összefüggéseken, és ha mások nem látják, akkor vagy én vagyok teljesen lökött (mondjuk ezt a lehetőséget semmiképpen sem zárnám), vagy valami nagyon nagy baj van a világgal. Sajnos megint elmegyek itthonról, így csak este tudok reagálni az esetleges hozzászólásokra, de kíváncsi vagyok két dologra:
1. Bárki végigolvasta ezt a hosszú bejegyzést?
2. Találkoztok olyan sztereotípiákkal, amik alól, ha belefeszültök sem vagytok képesek kilépni, vagy másokkal szemben elhagyni?