A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #4 - a nyomozó

- Ki kellett volna húznom a telefont.
- Miért ismerős ez nekem?
- Mert vagy ezerszer elmondtam az elmúlt héten. Szabadságon voltam...
- Csak voltál. - Örök derűs társa beletúrt hajába, majd a mozdulat meghosszabbításaként kivette a cigit a szájából és elnyomta.  Rámosolygott, és halk nyögés kíséretében felállt. - Szedd össze magad Arden Areli Aric Aylward! Ha én meg tudtam jegyezni a neved, akkor te is el tudod kapni, ezt a rohadékot.
- Mintha egy szinten lenne a kettő!
- Már megbocsásson uraságod, de arra kíváncsi lennék, mikor tanulta meg kiejteni önnön nevét.
- Voltam vagy kettő.
- Na, nekem csak fél évre volt szükségem, szóval irány a kihallgató!
Elmosolyodva elindult a mutatott irányba. Az elmúlt időszakban többször elátkozta azt a döntését, hogy csak reggel indulnak nyaralni. Caron, a felesége maga csomagolt be, a gyerekek pedig izgatottak voltak az éjszakai repülés gondolatától. Jennie egész nap vihogva rohangált körbe-körbe, bátya, Neal csak a szemét forgatta miatta, így leplezve a saját lelkesedését. Igen kevés sikerrel. Csak aztán késő délutánra Caron ismét rosszul lett, és végre eszébe jutott, hogy nála soha nem reggel érkeznek a gyermekvárás kevésbé örömteli mellékhatásai, hanem inkább délután és este. Áttetette a jegyeket a következő nap délelőttjére, de természetesen ő már nem utazhatott el.

Olyan ártatlanul kezdődött minden. Lefeküdtek este, talán éjfél múlt néhány perccel, mire Car végre elaludt, és már éppen követte volna a példáját, amikor halkan kopogtattak a hálószoba ajtaján.
- Uram! Bocsásson meg, de telefonja van.
- Köszönöm, Thimoty!


Belebújt a papucsába, és a nem túl előkelő boxeralsójában kicsoszogott. A dolgozóban éget az asztali lámba, gondos kezek odakészítették az előre megsodort cigarettákkal teli szivarosdobozt. Halás sóhajjal vett ki egyet, futtatta végig rajta a nyelvét, majd gyújtott rá. Csak amikor kifújta az első karikát, akkor ült le és nyúlt a telefon kagyló után.
- Aylward!
- Jó estét uram! Bocsásson meg a zavarásért, de gyilkosság történt.
- Mint ahogy szinte mindig. Nem én vagyok az ügyeletes.
- A rendőrfőnök szerint...
- A címet! - Próbálta visszanyelni a lassan feltóduló dühét, nem a diszpécser tehet róla, hogy ebben a pillanatban úszott el a kellemes kéthetes nyaralása. Viszlát Bora Bora, viszlát tengerpart, nyári meleg és családi idill.
Felírt mindent és letette a kagylót. A mobilját előrelátóan kikapcsolta, ezért hívták a házi vonalon, amiről viszont teljesen megfeledkezett. Hátra hanyatlott a székben és ráérősen elszívta a cigarettáját. Három perc múlva felhívta a társát, és nyugodtan felöltözött. Mire kilépett a házból, a kocsi már halkan duruzsolva várta.
Lehetne rutinmunka is, de a cím... Némi nyugtalanságot érzett, miközben újra rágyújtott, ebből politikai ügy is lehet. Mocskos, mert az érintett felek már csak megszokásból is gátolják a munkájában. Észre sem veszik, olyan ösztönösen hazudnak kicsiségekben, és mindig rengeteg idő megy rá, mire a lényeges füllentéseket elválasztja az érdektelenektől. Persze mindenki hazudik, csak hogy jobb színben tüntesse fel önmagát, de a politikusuk... Jobb lett volna kihúzni azt a telefont.

Egy óra múlt pontosan hét perccel, amikor kiszállt végre az autóból. Az éjszakai világítás azon a környéken majdnem nappali világosságot varázsolt, épp csak mindenki aprót valószerűtlenebbnek, sápadtabbak tűnt. Lassan lépkedett fel a fehér lépcsőfokokon, és a nyüzsgő rendőrökön keresztülvágva belépett a  házba. A küszöbről fordult vissza, elvette a kesztyűt, a cipőjére húzható gumirozott zsacskót, és közben visszanézett az utcára.
A város ebben az időpontban is lüktetve élt, mégis meglepően kevés bámészkodó verődött össze. A posztoló egyenruhások a kordonok mögött állva, mozdulatlan arccal figyeltek azt a néhány, kutyát sétáltató embert, akik át-át kukucskáltak abban a reményben, hátha látnak valamit. A sajtó sem ért még ki. Szinte hihetetlen, de talán megúszhatják ennyivel.
Lassan indult a lakás belseje felé, ahol a laborosok alaposan dolgoztak, egész regiment ujjlenyomatot vettek már le és szinte mindent beborított a sötét színű por.
- Hajnalt!
- Hajnalt, George! Mit dobott ma a gép?
- Csupa mássalhangzót. Pb, ólom - magyarázta a halottkém lelkesen. -  Húszaséve elején járó fehér nő, szép fejlövéssel. Dulakodás nyomai mindenhol, a körme alatt bőrfoszlányok, védekezés egyértelmű jelei és számtalan zúzódás.
-  A kaliber?
- Talán.22-es. Többet majd a boncolás után, kimeneti seb nincs. A kicsike a koponyában lesz.
- Köszönöm, végeztél?
- Megnézheted, aztán elvisszük.
Leguggolt és figyelmesen vizslattak az áldozatot. Fiatal arcát élővé tette a sok smink, vértelen sápadtsága még nem ütött át a vastag alapozó és púder rétegen. A haja vibrálóan szőke, koponyája jobb oldalán a véres folt és a roncsolódott bementi sebbe tapadt hosszú tincsek kegyetlenül keresztül húzták az alvás illúzióját.
- Ki csukta le a szemét?
- Talán ő maga hunyta be, a szemfestéke hibátlan.
- És?
- A laborban megnézzük. Boldog vagy?
Lemondóan sóhajtott. Boldog, amennyire egy ilyen helyzetben lehet. Hálás, hogy nem az ő felesége vagy lánya fekszik itt, és dühös, amiért valakinek itt kell feküdnie. Közönyös, mert csak így tud profin dolgozni, és lassan kényelmetlenül fogja érezni magát, mert neki kell közölni a hozzátartozókkal az elképzelhetetlen. Ezt sosem fogja megszokni.

A lány hosszú ujjú keze kecsesen hevert mellette, körmei letöredeztek, a halvány rózsaszín lakk lepattogzott, és véres pontokat látott a csonkok alatt. Különben szép kis kéz, manikűrözött, a bőre puha, rengeteg krémet elnyelhetett. Egyszerű grafitszűrje kosztümöt viselt, a máskor térd fölé érő szoknya csípő alá gyűrődött, harisnyát nem viselt, csak egy egyszerű fekete magassarkút. A lába teljesen szőrtelen, és kilátszott a fekete csipkés alsóneműje. A kabátja nem volt begombolva, halvány rózsaszín blúzáról hiányoztak a felső gombok, fehér melltartójának bal pántja lecsúszott, és minden látható bőrfelületet elborítottak a kisebb-nagyobb foltok. A nyaka különösen telített volt, és ahogyan közelebb hajolt két dolgot is észlelt, mandula illatot érzett kevés vaníliával, talán a tusfürdőjét vagy a testápolóját, és jól látszódott néhány vastagabb, vöröses csík, amik akár egy nagyobb férfikéz ujjait  is valószínűsíthették.
- Lehetséges, hogy megfojtották?
- Minden lehetséges.
- Nemi erőszakra utaló nyomok?
- Nem láttam külsérelmi nyomokat, a bugyija is rajta, de a boncolás után...
- Köszönöm, vihetitek.
 Felállt és figyelmesen körbenézett. Egy nappali közepén állt, amiben meglepően kevés bútort helyeztek el. Csak egy dohányzóasztal, két fotel, egy íróasztal, egy irodai kerekes szék és két polcos szekrény, rajtuk dossziék, jogi könyvek. Mintha most költözött volna be valaki, és a régi bútorai alulmaradtak a nagy térrel szemben. Az asztalon pedáns rend, két toll, egy lezárt mappa, kikapcsolt laptop. Ez egy iroda.
A keskeny folyosóról nyílt a mosdó, a konyha, benne pár bögre, pohár, tányér, evőeszközök. Lábos, fazék nincs, itt nem főzött senki. Egy mikró, hűtő, vízforraló, teáskanna, ennyi.
Az előszobából felfelé tartó lépcső három lezárt ajtóhoz és egy kétes tisztaságú fürdőszobához vezetett.
- Tudjuk ki a tulajdonos? - kiabált le egyszerűen, azon morfondírozva, hogy vállal betolja az elsőt, ekkor a lépcsőn hatalmas döngés kíséretében befutott a társa.
- Jamie, jobb későn mint soha.
- Ugyan már, vagy hat kört futottam mielőtt idetoltad azt a nagy, török dohányt pöfékelő orrodat.
- És mit tudtál meg?
- Az áldozat Monica Lewinsky.
- Nem viccelsz? 
- Nem, de ugye ez a hölgy nem az a hölgy. Vagy egy tízessel kevesebb, esetleg többel is, nem vagyok felkészülve az amerikai elnökök botrányos szerelmi ügyeiből. 
- Ezt hajlamos vagyok elnézni.
- Kösz. Nos, 25 éves újságíró. Nem itt lakik, senki sem lakik itt, ami azt illeti. Az ingatlant három éve megörökölte egy ausztrál illetőségű úr, aki azóta nem jelentkezett a jussáért. Bár igen magas áron kelnek el errefelé a háznak, még egy ennyire lerobbant is, azóta mégis üresen áll, legalábbis a hagyatékot lebonyolító ügyvéd szerint. 
- Valamire csak használták. 
- Minden bizonnyal, de nem tudjuk mire. Az ügyvéd megpróbál ismételten kapcsolatba lépni a tulajdonossal.
- Zsákoljatok be minden papírfecnit és nyissuk ki végre ezeket az ajtókat!

Nem várt csodát, de a teljesen üres szobák látványa lehangolta.  Még egy nyavalyás döglött csótány is örömet okozott volna, de a szobák sterilek voltak. Mostanában takaríthattak, az apró virágmintás tapéták alapszíne a legtöbb helyen liláról szürkévé fakult, de minden hibátlannak tűnt.
- Ezzel nem jutunk sehova. A szomszédok? 
- Azzal lesz némi probléma. 
- Sejtettem. 
- Teli vagyunk politikusokkal, befolyásos üzletemberekkel. A legtöbbjüknek van egy vidéki birtoka valahol, ezek a városi rezidenciáik, ahol ugye nem laknak állandóan, ennek ellenére a posztoló rendőrökön sorra akadnak fent az öklüket rázó környékbéliek, és titulusukra hivatkozva egymás után követelnek rendőri biztosítást. Különben senki nem látott és hallott semmit. 
A jobboldalon lakó képviselő csak alig egy órája érkezett a holnapi ülésszakra, a baloldali szomszéd, szintén politikus pedig még úton van. A nyári ülési szünetre való tekintettel nem jártak erre legalább három-négy hete, a többiek meg... nos, semmi közünk hozzá, hogy mikor és hol jártak.
- Ez egy gyilkossági nyomozás.
- Én tudom, ők is tudják, de...
- Rendben, holnap majd foglalkozunk velük is.
- És most?
- Bemegyünk és megsürgetjük a boncolást.
- A doki nagyon boldog lesz.
- Nem számít, ez a dolga. 
- Nagyon harapós vagy ma.
Megrántotta vállát, és elindult lefelé. Intett a többieknek, és egyenesen a kocsija felé vette az irányt. Nekidőlt az ajtónak, amit a sofőrnek nem volt ideje kinyitni, és rágyújtott. Elnézte társát, hatalmas, medvére hasonlító alkatát, cammogó, mégis ruganyos járását és szőke, sűrű tincsekkel borított fejét, ahogy elköszönt és mosolyogva kezet fogott mindenkivel. Közvetlen és megnyerő stílusa miatt egyöntetűen szerették, ezzel szemben őt legfeljebb tisztelték vagy még inkább tartottak tőle. Micsoda fura és bizarr párosítás.
- Tehát - kérdezte, ahogy elé ért, - miért vagy ilyen feszült? Szintén rágyújtott, és együtt pöfékeltek egy darabig teljesen csendben. 
- Ma utaztunk volna el, erre jött ez, és nem tudok másra gondolni, minthogy nagyon megfogom bánni, amiért nem húztam ki a telefont. 
- Sajnálom, hogy keresztül húzták a terveidet, de igazából már azóta dühös vagy, hogy kisétált az ajtón az a mérnök, aki minden jel szerint megölte az apósát. Három hónapja, de te még mindig rágod magad rajta. 
- Nem rágom magam rajta, csak...
- Ó, igen, az igazság, az igazság, az áldozat meg áldozat és a többi. Az elveid sérültek. Minden alkalommal, amikor valakit nem sikerül rács mögé juttatnod úgy érzed, személyesen sértettek meg, és hetekig tart mire megnyugszol, de ez most más. Miért? 
- Nincs különösebb oka, talán csak öregszem - felelte, és beszállt az autóba. Odaintett búcsúzóul és csak futó pillanatig nézte az elképedt arcot. Ez a viselkedés durva volt, még tőle is, de mit mondhatott volna? Morális válságban van, amiért nem bánja, hogy megöltek egy embert? Ó, igen, egy rohadék volt, de akkor is ember, és most először életében nem érez semmit. Sem bűntudatot, sem sajnálatot. Néha erőszakkal elnyomja magában azt a gondolatot, hogy megérdemelte. De Jamie-nek, még ha nem is erre gondolt, azért egy dologban nagyon is igaza van: ez az ügy egészen más. Valamelyik rohadék nem átallott elit környéken dolgozni, és most itthon kell maradnia, egyedül. Ez pedig - jutott eszébe, ahogy ismét rágyújtott - még eltökéltebbé tette. 
Nézte a szürke felhőt, amit aztán a lehúzott ablakok okozta húzat követhetetlen gyorsasággal söpört ki az autóból, és miután leparkoltak a kapitányság udvarára azzal az eltökéltséggel rohant fel az irodájába, hogy egy hetet ad a gyilkosnak, ha addig nem adja fel magát, amire igen kicsi az esély, akkor ő cibálja be. 

Fanyar mosollyal lépett be a kihallgatóba. Napra pontosan egy hét. Akkor nézzük a másik oldalt, és az ő történetét, ami viszont meglepően gyomorforgató lesz, feltéve hogy igaza van.