Elmélkedő bajok (Variálós vasárnap #2)

Akik rendszeresen olvasnak, azok tudják, hogy időnként szabadjára engedem a lelkiismeretemet és olyan témákkal szórakoztatom az olvasóimat, mint az átplasztikázás, vagy a nyolcévesek botoxolása,  a mindennapi hősök áldozat hozatalai és harcai, és persze azokkal is, akik a végén feladták. Teszem ezt azért, mert engem érdekel a téma, mert bennem megmozgatott valamit. Túlnyomórészben dühöt és fájdalmat, nem ritkán sírok miattuk, mint egy csecsemő, bár az első összeállítás esetében csak azt tudtam hajtogatni: Te jó ég! Nem szeretnék az emberiség lelkiismerete lenni, sem nem tisztem, sem nem feladatom, de ha csak egy embert elértem ezekkel a bejegyzésekkel, számomra már megérte.

Nem vagyok egy aktivista alkat, nem járok tüntetni és nem jellemző az sem, hogy forró teát osztanék a téli menetelőknek, de azért meglepően sok dologgal tudok azonosulni. És mivel sosem tartottam magam csak könyvbloggernek, semmi sem akadályoz meg abban, hogy ezeket megosszam másokkal is.

Tegnap délután belefutottam egy videóba, amin egy tizenéves fiatalember beszélt a depresszióról úgy általában, és a saját betegségéről kicsit konkrétabban. Mert ugye minden nézőpont kérdése. Elmesélte, hogy olyan, mintha két különböző életet élt volna. Az első az, amit mindenki látott. Ha megkérdezzük a szüleit, ki is ő, biztosan elmesélik azokat a dolgokat, amik jellemzik őt, amik a külső szemlélőnek is látszódnak: egy barát, a fia és a testvére valakinek, egy stand up komikus és egy tinédzser.  Mindenki, még ő maga is ezt mondaná magáról, mert nagy részben ettől lesz az, aki, és még csak nem is hazudna, de nem lenne teljesen őszinte sem. Mert az az igazság, hogy létezik egy másfajta élete. Egy olyan, amit senki sem lát, ami benne van. Depresszióban szenved. 

Beszél sok mindenről, hogy a társadalom milyen előítéleteket támaszt a mentális betegekkel szemben.  Mennyire felelőtlenül dobálózunk a depresszió kifejezéssel, valamint mindenki azt hiszi, a depressziós az csak annyit tesz, hogy valaki szomorú, mert rosszul mennek a dolgai. A szomorúság egy normális emberi érzelem, nincs benne semmi különös. Bármelyikünk érezheti, de leegyszerűsítve a depresszió az, amikor valaki szomorú, ha rosszul mennek a dolgai, és szomorú akkor is, amikor jól.
Nem beszélünk róla, nincs teli vele a média, sem a közösségi oldalak, mert nem vicces, de tény, hogy minden harmincadik másodpercben valaki, valahol a világban eldobja az életét miatta. El tudjátok, el akarjátok képzelni, hogy ez mennyi ember, mennyi élet?



Hát nem.  A társadalom megrántja a vállát, mert akkor mi van? Nem az ő problémája, nem az ő dolga, csakhogy a 19 éves Kevin Breel számára ez a saját élete. Két éve nagyon közel került a végső megoldáshoz, hogy megölje magát. Toll és papír a kezében, meg rengeteg gyógyszer. De nem tette meg. Azon kevesek egyike, akik lenéztek a szakadék mélyére, és mégsem ugortak le. Nagyon szerencsésnek tartja magát, mert felismerte az alapigazságot: depresszióban szenved.

Nagyon régen, hat éve él kettős életet. Félt a másik, a beteg felétől. Leginkább attól ijedt meg, hogy mit gondolnak majd a többiek, ha megtudják, hiszen ő egy sikeres srác, kívülről tökéletes élete van, de belül ott van a szenvedés, a sötétség és a fájdalom. Mindenki fél valami miatt, például, hogy a lány, akinek udvarol nem viszonozza az érzelmeit, hogy megtámadja egy cápa, de ő, addigi életében egyetlen dologtól félt igazán, saját magától. Ebből pedig egyetlen kiutat látott, és minden egyes nap eszébe jutott, ahogyan azóta is mindig. Mert ez az a a félelem, ami miatt sokan nem mernek segítséget kérni, a társadalom, a barátok reakcióitól való félelem. Csak leplezi és elfolytja magában a gondolatait, de azok ott vannak. Ahogyan a társadalmi nyomás is. Amikor eltörik valakinek a keze, egyből rohannak aláírni a gipszét, de ha kiderül, hogy valaki depressziós, attól elfordulunk. Mindent el tudunk fogadni, kivéve az elme betegségeit, és ez a tudatlanság. Úgy teszünk, mintha nem létezne, és akkor majd rendbe jön magától. De nem fog.

Az első lépés a megoldás felé a felismerés, de mi még nem tartunk ott. Így nem várhatjuk, hogy megtaláljuk a választ, amikor még a kérdéstől is félünk. És bár Kevin sem tudja, mi a megoldás, de valahol el kell kezdeni. Mert ez egy betegség, nem gyengeség. Egy probléma, amit meg kell oldani, és nem egyfajta személyiség.
Meg kell tanulnunk elfogadni magunkat. Ő hálás, amiért megtanulta, hogy a depresszió lehúz ugyan a sötétségbe, de létezik azon túl a fény is. Beszélnünk kell róla, küzdeni az előítéletek és a tudatlanság ellen. Hogy merjünk azok lenni, akik vagyunk, és nem a társadalom elvárásához igazodni.
A betegsége sok mély pontot adott számára, de reményt és hitet is. Hitet magában és az emberekben. Ez egy betegség, amin túl lehet jutni és ez teljesen normális. De azok, akik egyedül szenvednek és harcolnak, sokkal erősebbek, ha mind kiállnak és együtt küzdenek. Mert harcolni kell a nemtörődömséggel, az ostobasággal, a tabukkal és legfőképpen a csenddel szemben. Azért mert nem beszélünk valamiről, az nem tűnik el.

Számomra felemelő volt végighallgatni. Ez a kivonat, amit készítettem, nem adja vissza Kevin igazi lényét, az erőt, amivel kiállt az emberek elé, vagy azt, ahogyan néhány helyen elfogyott a levegő, vagy megremegett a hangja. Ez csak összefoglalása egy ember gondolatainak, amik rám nagy hatással voltak. Ha megnézitek a videót, még ha nem is értitek mit mond, azt érteni fogjátok, én miről beszélek, mert ahogyan ő elmondta, mennyire nehéz kiállnia a nyilvánosság elé, úgy nekünk sem egyszerű nyitott elmével végighallgatni olyasmit, amiről tudni sem akarunk. 

És végül még egy kisfilm, egy másik mentális betegségről, a skizofréniáról. Jonny Benjamin gyerekkorától szenved skizofréniában, sokáig nem kapott rendes kezelést, mert nem beszélt a pontos tüneteiről. Így egészen másfajta mentális betegséget diagnosztizáltak nála, és a gyógyszerek csak igen rövid időre adtak enyhülést.



Az utazásáról ebben a világban, és a felépüléséről beszél. Arról, hogy hányan nem kapnak segítséget, mert nem ismerik fel, hogy bajuk lenne, a környezetük pedig nem foglalkozik velük. Hogy hányszor tudunk be néhány tünetet valami egészen másnak. Nagyon sok mentális probléma a korai tiniévekben kezdődik, vagy akkor lesz látványos, és hát a pubertás számlájára sok miniden ráírható.

A kép forrása: ponandzi

Annyi mindent elmesél, hogy egy rövid időre tényleg beugrottam a fejébe, és éreztem azokat a kétségeket, amik őt gyötörték. Kétszer néztem meg egymás után, mert meg kellett értenem, muszáj volt értenem az okokat, pedig nem is léteznek.

Ha valakit érdekel, szívesen készítek erről is kivonatot, bár gyanítom nem sokan fogtok jelentkezni, mert túl komoly a téma. Mindenesetre engem elgondolkodtatott az elme törékenységéről, arról, hogy milyen sebezhetőek vagyunk és hogy nem tudunk semmit a legfontosabb szervünkről.

Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha úgy működne az élet, mint ezen a képen: ha megázol, beteg leszel.