A mai napom twitekben

Ha esetleg valaki kimarad belőle, mert nem twittererzik, most bepótolhatja. Emléket kellett állítanom neki, mert sajnálnám, ha végleg elfelednénk. Íme, a mai bénaságom(némi segítséggel):

A rizsfőző tartályom füle azt a pillanatot választotta a leszekadásra, amikor teli rizzsel emelem ki. Visszaesett és mindent beterítettek a kiröppenő kis szemetek. Aztán a fedő után is kapnom kellet, mert majdnem elejtettem. Feltakarítottam és elmosogattam. Az már említésre sem érdemes, hogy rozsdás víz jön a csapból... Szerencsétlen énem, de rég láttalak. Borulj keblemre, már azt hittem elhagysz. Végleg... Megtehetted volna... Legfeljebb kicsit furcsállnám a hiányod, de nem keresgetnélek:D

Tudom, kellett két t, de lelkileg fel vagyok indulva. Aki most be mer szólni... xd

@MsReea Hát ez nagyon lol eszmefuttatás volt :D de a legszebb h a rizsfőző tartályom helyett rizsfőző tanfolyamot olvastam XDDDDD

@fuggoo lehet úgy több értelme lett volna :D Ez vagyok én :D

@MsReea NADE rizsfőző tanfolyam? :D Rohadt nagy tudomány kell ám hozzá :D:D

Nyugodt vagyok... A papucsom talpa teli rizzsel, a kő és a szoba is. Messzire szöktek a szenyadékok... Összese sem söpörhetem, mert mancolódik. Na, majd mindjárt kibabrálok veletek önjáró kis veszedelmek >:D.

Guybrush007: @MsReea tegnap a telefon a melyhutoben...ma a rizs a papucsban...:)))mi johet meg?:DDDDD kesz vigjatek:))))

fuggoo: Nagyon röhögök :DD (cc @MsReea )

@fuggoo Lehet rám fért volna. :D Meg fogsz lepődni. Rengetegen nem tudnak riszt főzni. Nem előre adagokban zacskózottól beszélünk. Igazi rizsről. Külön gurulósról :D

@MsReea Külön gurulós, áhh, kész lettem a rizseidtől :D

@fuggoo Te?! Te lettél kész?! ÉS van képed ezt leírni? Én vagyok kész! Én! :D A blogomon van pár szerencsétlenkedő történetem.Nem olvastad? Állítólag néha... csak néha, egész szellemes vagyok xd

@MsReea Nem olvastam mostanság, lehet az az oka, hogy a főoldalt beborították a kiborult rizsszemek (cc) @djzsuzska

MsReea: Csináljuk meg! xd RT @fuggoo Mai nap kiemelt témája lesz a #rizsfozes ? Esetleg trendet ne csináljunk belőle? :D

@MsReea Thőlem aztán :)

@fuggoo Ugyan! TVD-vel , Windows 8-cal, Drive-val lehetetlen versenyre kelni. Nem mondom, egy lecsengőben lévő Filával esetleg xd

@MsReea A TVD, W8, Drive összefüggésbe belemehetünk jobban? :D

@fuggoo Hát egyikről sem tudnék beszélni, mert egyik sem érdekel... de úgy hallottam Damon Drive-ot kérte meg , hogy leszállítása neki a szupertitkos W8-ast pendrájvon, mert élénken érdeklődik a kékhalál után. Ugyan is, szintén nyugtató szín és Stephnannak szüksége lesz rá, hogy a véreres szemeit borogassa, de Drive megállt valami tartozást rendezni, Stephan teljesen becsavarodott, Damon meg ottmaradt a használhatatlan W8-cal: D

Trend nem lett, azóta Argót nézek, abból idézgetünk. Igen, a mégis egyben van, meg a többi helyesírási hibáért is kár, de minden nem lehet tökéletes. Mára nekem nagyjából minden mindegy... Nem csinálok semmit, leülök és várom az estét. Már csak alvásra vagyok alkalmas.

Könnyel és egy kicsivel

Az alábbi történet a nyugalom megzavarására alkalmas leírásokat tartalmaz. Akinek az állkapcsos történetem horror volt, az reszkessen. Most is elhangzik a bűnös szó: vér

A tegnapi napom rendkívül érdekesen alakult. Tökéletesen beleillet a hét eddigi eseményei közé.

Kivételesen időben ébredtem, nem kellett kapkodnom. Arra is jutott időm, hogy játszóruhát csomagoljak estére. Biztosan ez volt a baj. Sok időm maradt merengeni.

Így juthatott eszembe, hogy itt a kánikula a nyakamon. Elérkezett az idő, a szép papucsom viseléséhez. Igazán csinos, női darab. Fekete, nagyujjat elszeparáló, rafinált fonott pántok futnak rajta keresztül-kasul. Kicsi, diszkrét sarok, és ami lényeges, kényelmes. Ajándékba kaptam, és egyből fel is próbáltam az Amerikából érkezett becses darabot. Most pedig hordani is fogom!

Még nem értem ki a villamoshoz, amikor már éreztem, baj lesz. A pántok a lehető legjobb helyeken törtek.

A bigyóka tényleg csini, mert a kolléganőknek is megtetszett, lelkesen érdeklődtek, hol vettem. Csalódtak a válaszomban.

Nos, elég az hozzá, hogy preventíve, mielőtt járásképtelenné tettem volna magam, lecseréltem a benti papucsomra. A flip-flop (Télen is olyat viselek, mert szeretem. Rendes papucsom szerintem nincs is.) piros fekete pánttal, apró fehér virágokkal díszített. Eszméletlen puha, imádom, de utcai közlekedésre nem alkalmas, mert ahogy csúszkál benne a lábam, nyikorog. Bent pedig csoszogok. Komolyan!

Egy volt főnököm mindig azt mondta: „na megjött Csoszogi, az öreg suszter lánya.”

Igazi, kényelmes nyári papucs.

Épp lufihajtásban voltam, ami úgy értendő, egy bizonyos színű, méretű lufit kerestem. A közelünkben van ilyen bolt, elkéredzkedtem tehát munkaidőben, hogy beszerezzem a hiányzó darabokat. A főnököm, mint rendes főncsi, elengedett, sőt egy kolleganőm el is kísérhetett. A kis pántos papucskámban ide-oda csoszogtam, nyikorogtam, de nem volt mit tenni. Tudtam, azt a sétát a szép papucsban már nem bírnám ki.

Lufikat begyűjtöttük, visszafelé pedig betértünk ragtapaszt nézni, szegény bibis lábamra.

Jaj! Láttam Hello Kittyset is! Hogy az milyen cuki! Pont jól állna a homlokom közepén, binda helyett. Kár, hogy nincs bindám, az én szemeimről nem kell elvonni a tekintetet, és a rózsaszín meg nem az én stílusom, de lehetne, ha szeretném!

Visszaértünk, amivel nagyjából véget is ért a munkaidő. Leragasztottam, félig meddig megelőző jelleggel a lábikómat, mindkettőt, majd papucsot cserélve elindultam a villamoshoz. Félúton eszméltem rá, ez nagyon rossz ötlet volt, de már nem volt mit tenni.

A testvéremék helyett hazafelé vettem az irányt. Gyakorlatilag csikorgattam a fogaimat, a zene üvöltött a fülembe, hogy ne halljam, majd  koncentrálva minden lépésre, haladtam.

A sebtapaszok felgyűrődtek a pántok miatt, így takaró funkciójuk helyett nyomóba mentek át.

Jaj, de fájtam! Több liternyi verejték elvesztését, a fogaim lekopását követően hazaértem, ahol a mutatós lábbelit olyan lendületben rúgtam a sarokba, hogy öröm volt nézni.

A lábamat már nem. Akkor láttam legutóbb ennyi vért rajta, amikor kis híján lemetéltem két lábujjamat. Hideg vízzel lábat mostam és következet a nehéz feladat. Cipőválasztás, mert hogy késében voltam, menni kellett. Azonnal!

Zárt cipő kizárva, szandál kizárva, normális ujjas papucs kizárva, nem maradt más csak flip-flop. Jellemzően a pántja ugyan nem nyomta a sebed, de körülötte a begyulladt bőrhöz hozzá ért, ezért ez sem bizonyult könnyed viseletnek.

Félúton elkezdett zuhogni az eső. Esernyőm volt, előre látó vagyok, de a kis papucsban csúszkálni fenomenális volt.

Mire odaértem, a sógornőm már lelépett. Egy órával a megbeszélt idő előtt, kis előünneplésre. A tesóm a keresztfiammal várt, aki halálos komolysággal nézte a Mamma miát, és szájtátva hallgatta, az ABBA slágereket. Aztán a bátyám is elment, és én egyedül maradtam egy tizennégy hónapos örökmozgóval.

Megvesztegetési szándékkal elővettem néhány lufit, a pumpámat és gyorsan csavartam egy kutyust, meg dobálni vagy három tojás lufit. Eljátszottunk. Értelmi képességeimnek megfelelő kihívóval találkoztam.

Aztán jött a vacsi, ami után még egy kicsit játszottunk, majd nekikészültem a fürdetésnek. Megengedtem a vizet, kis habfürdőt bele, teleszórtam játékokkal, aztán levetkőztettem a fiatalembert és beletettem a kádba.

Mondhatnátok, hogy ez a dolgok normális menete, a gyerek azonban döbbenten állt és nézett rám, aztán le, majd megint rám.

Rajta hagytam a zoknit. Gratulálok! Látod, milyen keresztanyád van? Pancseeer!

Őt nem zaklatta fel, de én tízpercig kacarásztam rajta, mennyire hülye vagyok.

Abszolút kedvenc a felhúzható krokodil. A mi időnkben béka volt, ha volt, viszont legalább most is zöld. Félpercenként nyomta a kezembe, én meg derekasan küzdöttem a csúszós játékkal. Olyan negyedóra múlva esett le, hogy ha lefogom a kroki lábát, nem kapálózik, nem csúszik, és visszarakhatom a vízbe azelőtt, mielőtt lekerepelne.

A fürdés végén, minden átmenet nélkül, eltört a mécses. Semmi gyerekdal nem jutott az eszembe, ezért kicsi legóztam, de a jelek szerint nem ismerte, esetleg a hangomtól lelte ki  a frász, úgyhogy bevetettem az itt a baba, hol a baba játékot. Bevált.

Ezekből nyilvánvaló, hogy nincs gyerekem, ugye? Talán nem is állok készen erre a feladatra. Killercat is meghaladja néha a képességeimet.

A tesóm negyed tízkor írt egy sms-t. A koncert még nem kezdődött el, de a banda már jóóóóóóóóóóóól van.

Ezúton köszönöm a Roxette-nek, amiért nem kezdtek időben, mert nekem aludni nem kell, az luxus és ráadásul még felesleges is.

Kínomban elkezdtem nézni a True Blood első évadát, valami random módon kiválasztott csatornán, mert nekik nem csak tévéjük, de kismillió csatornájuk is van, a szinkronon viszont felhúztam magam, Eric meg nem szerepelt, ezért kikapcsoltam és inkább olvastam.

A végén háromnegyed egyre értem haza. Mire rendbe raktam magam, már fél kettő volt; lefeküdtem, de nem tudtam elaludni.

Aztán fél három felé, Lukrécia zaklatni kezdett. Nem tudom végül mikor aludtam el, de 5:50-kor nagyon korainak éreztem a kelést.

A maradványok: Újra bootolni nem sikerült. Jelenleg is félkómában vagyok. A lábamat elintéztem erre a nyárra, visszatértem a brutál kényelmes, sehol sem nyomó túraszandálomhoz. Férfi style, de pont nem érdekel, és  ennyit arról, hogy egyszer felöltözöm csinosan…

Egy maréknyi drótért

Néha önhibámon kívül keveredtem olyan helyzetekbe, amikből nem, vagy csak idővel keveredhettem ki. Örömet szerezve ezzel minden, a szerencsétlenkedésemet figyelő alaknak.

A sors párkái kissé igazságtalanul bántak botorka énemmel. Mondhatnám, hogy bánom, de nem teszem. Talán az életem nyugodtabb lett volna, de a blogom jóval szegényesebb. Az életművem ugyan nem érdemel Nobelt, de nekem ez jutott. Gazdálkodjon mindenki azzal, amije van. Szerintem, ez nem is lehet vita tárgya!

Tizenhárom már elmúltam, nyolcadikba készültem (készült a nyavalya, de nem buktam meg, szóval menni kellett). Alig néhány nap volt hátra a nyári szünetből, és bár magamnak is félve vallottam be, hiányzik egy kicsit az iskola, mégsem siettettem az időt. Tudtam jól, hamar meg fogom bánni és panaszkodni sem lesz hol.

A gyerekkoromban folyamatos vitáim bátyámmal elcsitulóba voltak. Nem voltam többé kis taknyos, ő pedig már majdnem felnőtt. Ötévnyi korkülönbség sok. Mindenesetre azt a szokásomat, hogy idegesítsem, továbbra sem adtam föl. Szerintem minden kistestvér veleszületett joga, hogy az idősebb agyára menjen. Ez a véleményem csak akkor változhatott volna, ha én születek előbb. Mivel ez a lehetőség hipotetikus, teljességgel érdemtelen minden szóra.

Az egész felfordulás a mosogatással kezdődött. Én nem vagyok túl nagy házi tündér. Megcsinálom, amit muszáj és nagyjából ez minden, amire számtani lehet. Mosogatni viszont muszáj volt. Az idő meg felesleges kidobás, szóval próbáltam feldobni magam valamivel. Énekelni kezdtem.

Na jó, nem vagyok egy  Tarja Turunen, de annyira nincs rossz hangom sem. Énekkaros voltam. Később, egy rövidke ideig,  önállóan tanultam énekelni. Ha nem is kiabál színpad után a tehetségem, belehalni sem kell minden hamis kappanhangba.

A szennyes edények fogytak, én énekeltem, a bátyám közölte, fogjam be! Mint minden önérzetes húg, én sem tettem eleget a felszólításnak. Ezen a ponton eltérnek egymástól az emlékeink. Én állítom, hogy semmi rosszat nem tettem, szerinte szájaltam, meg volt valami csak ezért is, majd hiába kérlelt én meg csak azért sem. Nem emlékszem már. Komolyan! Lehetséges, hogy neki van igaza.  Azért hajlanék a középutas megoldásra. Nem hiszem, hogy én lettem volna a kis Wednesday Gomez, de nyilván nem születtem szentnek sem.

Szó szót követett, aztán elcsattant egy pofon, amit én kaptam, és sértődötten bevonultam a szobámba.  Az ütés maga, nem volt különösen nagy, a büszkeségem jobban fájt. Leszámítva egy pattanást és a csengést, semmi különösebb gondot nem okozott. Némi duzzogás után azonban, kezdtem magam rosszul érezni, ezért úgy döntöttem, ideje lefeküdni. Ekkor késő délelőttre járt az idő. Csupán akkor ébredtem fel, amikor édesanya felrázott. Este hatfelé cammogott a mutató, amikor kiderült a tény, hogy vér csorog a fülemből.

Irány az ügyelet. A sebészetről a fülészetre küldtek, ott megröntgeneztek és két dolog derült ki egyszerre: elrepedt a dobhártyám és minden jel szerint eltörött az állkapcsom. Aha! Okos! Ezért nem tudom kinyitni rendesen a számat!

A fülemet ellátták. Nem igazán tudom, mi történt vele, addigra elég lagymatag állapotba kerültem,  de iszonyúan fájt;  mindenfélékkel bele matattak, a végén pedig visszarendeltek másnap reggelre, a szájsebészetre.

A szüleim dolgoztak, a bátyámmal mentem. Szörnyen meg volt ijedve. Nem gondolta, hogy ilyen nagyot ütött és tulajdonképpen, nem is tette. Csak szerencsétlen helyen talált el, vagy én voltam cukorból. Egész addigi életünkbe verekedtünk egymással. Ő volt az erősebb, de sosem hagytam magam. Kaptam sokkal nagyobbakat is, mégis ebből lett a baj.

István kórházba be, a szájsebészeten székbe pattanás, és egyből leszúrt az orvos, amiért nem mostam rendesen fogat. Beszélni azt nem tudtam, a számát is alig egy-két milliméterre nyitottam ki, a fogkefe, valóban nem játszott szerepet, szóval pironkodva hallgattam.

-Aha! - mondta a doki. - Ez biza el van törve. Akkor most itt marad.

Úgy ugrottam ki a székből, mint akit puskából lőttek ki, én aztán nem maradok egy kórházban. Itt büdös van meg sok beteg. Látva a félelmemet, egyezkedtek valamit tesómmal, aminek az lett a vége, most hazaengednek.  Délutánra azonban vissza kell mennem. Nincs apelláta.

Elég bágyadt voltam, féltem és sírtam is, ezért taxival indultunk haza. Megálltunk édesanya munkahelyénél, a bratyóm beszalad én kint megvártam, aztán folytattuk utunkat. Megfürödtem, édesanya jött, levágta a körmömet, kifésülte a hajamat, kicsit babusgatott. Nem emlékszem rá, hogy valaha ennyire szükségem lett volna vigasztalásra, vagy egyáltalán ennyire kényeztettek volna. Nem igazán volt divat felénk, szóval nem kicsit lehettem elanyátlanodva.

A tesóm elment a könyvesboltba és hazaállított vagy négy könyvvel, amit vihettem magammal, csak hogy ne unatkozzam. Örök hála Sindzse szeméért (Leslie L. Lawrence), ami terjedelmes méretének dacára, nem egész két napra volt elegendő.

Na, akkor mehetünk a kórházba! Befektettek egy kórterembe, az ágyra nem emlékszem, semmire igazából, csak hogy csupa idős volt körülöttem, és hajnali ötkor jöttek hőmérőzni. Mindig is utáltam hajnalba kelni, de akkor egyből mentem zuhanyozni, mert olyan korán nem volt senki előttem. Lestem, hogy ég-e a piros lámpa, aztán siettem, hogy első legyek.

Vettek tőlem vért, vérnyomást mértek, meg csupa hasznos dolgot, de csak a második nap jött értem egy nővérke, hogy elkísérjen a doktor bácsihoz. Azt mondták, szájszárat kapok. Nem tudtam mi az, de hogy be voltam csinálva, az nem is kérdés!

Beültettek egy fogorvosi székbe. A fiatal orvos nem strapálta magát, hogy elmagyarázza mi fog történni. Gondoltam nem lesz vészes, ha nem altatnak el. Tehát, nem műtenek, ami jó. Hamarosan elkezdtem egyre mélyebbre süllyedni, mikor a jó doki elkezdte kipakolni a szerszámokat. Harapó,- és csípő fogó, drót, miegymás. Mint édesapám szerszámosládájában. Kerestem a kijáratot, de esélyem sem volt.

Mondták, nyissam ki a számat, nem tudtam, szétfeszítették. Csak néhány milliméterre, de magamtól nem ment. Lehunytam a szememet és csak azt érzetem, valamit áthúznak a fogaim között, fém íze van, erősen meghúzzák, csavarják, iszonyúan fáj az állkapcsom. Sosem lesz vége!

Persze amit elkezdenek, azt előbb-utóbb be is fejezik, mindegy milyen eredménynél. Ebben az esetben, az alsó állkapcsomat hozzá drótozták a felsőhöz. Na, ez a szájzár! Nem tudtam kinyit, drót csomók és végek szúrták a számat, de fixálva volt. Mindent turmixlova kaptam. A rágás kizárva.

Még két napot töltöttem bent. Közben az iskolába nélkülem csengettek be.

A bátyám és még két barátunk jött értem. Az orvos átküldött távozás előtt a fülészetre, hogy nézzék meg mi történt a dobhártyámmal.

Az örültet ott hágott tetőfokára, mert a nővérke nem értette egy szavamat sem, a tesómék meg annyira nevettek, hogy nem tudtak segíteni. Könnyes szemmel és a csomagommal vonultak ki a váróból, én pedig kínomban fogtam egy papírt, amit a pulton találtam, majd leírtam jövetelem okát.

Hazafelé mindenki rajtam röhögött, a sok msnkkrikkkmsnnsssssssssssssznk-ből jól megélhettem volna, ha eladom titkosírásnak.

Az értelmetlenségből, néhány nap elteltével, kerek szavak formálódtak. Folyékonyan küldtem kedves testvéremet melegebb égtájakra, aki addig azzal szórakoztatott, hogy legalább csend van.

Édesanya beszerzett egy robotgépet és egy turmixot, mert azelőtt egyik sem volt. Csodás kreativitásra tettem szert a mixek terén. Ha nem ettetek még, ketchupös, májkrémes, tejes krumplit, akkor nem tudjátok mit hagytatok ki. Néha egész szelet kenőmájas kenyereket turmixoltam le tejjel. Mit nem mondjak, érdekes kombinációk alakultak, de nem voltak rosszak.

A jobb fülem azóta sem száz százalékos. Pöpecül hallok ugyan, de a jobb dobhártyám erősebben szűri ki a hangokat. Amikor a balban már üvölt a zene, a jobban épp jó. Lehet, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, mert előtte is elég fülfájós voltam, a felszúrás mint olyan, számomra valósággá vált rémálom volt.

Ami haszon származott belőle, hogy egy hetet lógtam a suliból, aztán pedig fel voltam mentve tornából, mert amikor ugráltam, a kis drótok folyton beleakadtak a számba. A véres cafatok nem mutattak rajta túl jól, na meg baromira fájtak is a sebek. Szóval torna nuku.  A tanáromat nem sokkolta. Csak előző nyáron volt, hogy kis híján lemetéltem a kislábujjamat, hozzá volt szokva a felmerésekhez.

A feleltetést is ki lehetett húzni a listáról. Ugyan gyönyörűen beszéltem, de ha úgy gondoltam, akkor érthetetlenül.  Senki sem akarta, vagy tudta dekódolni a nyelvemet.

Ekkor kaptam rá L.L.L. könyveire is. Utólag bepótoltam, amikről előtte lecsúsztam. Huan-ti átka, a mai napig egyike a kedvenceimnek, Sidzsével és A megfojtott viking mocsarával együtt.

Amit kaptam, az egy pár jó könyv, a jog, hogy szemétkedhetem a testvéremmel, egy rakás lógás, új kaják és olyan sérülés, ami egy barátomnak sem volt.

Ismét eredményes voltam, de még csak a tanév elején jártunk…

Ügyek és ügyetlenek

Nos, már sztoriztam arról, milyen szerencsétlen vagyok, és ezek a bejegyzéseim a legolvasottabbak. Nem is menjünk bele a miértekbe. Számomra ebből az derül ki, hogy van létjogosultsága a kandikamerás felvételeknek. Én magam nem szeretem ugyan a durvább témákat, de el kell ismernem, ha lett volna felvételem a csetlő-botló délutánomról, valószínűleg nézettségi csúcsokat döntött volna a YouTube-on.

Lesznek,  akikre nem hat az újdonság erejével a következő néhány emlékfoszlány. A barátaim szinte mind ismerik a történeteimet. Mint minden igaz barát, jókat derültek a nyomoromon, aminek kapcsán felmerül bennem, minek az embernek ellenség!

Persze igazságtalanság lenne, ha elítélném őket. Mind nevettünk azon a történeten, mikor egy iskolai futás során, átestem az egy méteres betonoszlopon.

Három testvérével egyetemben azon célt volt hivatott szolgálni, hogy a zöldterületre felparkoló autók törekvéseinek gátat szabjon. Meg az én lendültemnek is. Annyira beszélgetünk  a barátnőmmel, hogy a máskor rutinból került szürke csodákat figyelmen kívül hagytam és szimplán átestem a cementló másik oldalára. Háttal érkeztem, a fejem odanyomódott a hideg kőre, a nyakam majd kitört, de semmi bajom nem lett. A térdemről, combomról lement a plazúr, de persze az lett volna a csoda, ha nem teszi.

Nagyon fájt, de már én is csak röhögtem. Ennyire pancser nem lehetek! - gondoltam, de az élet mindannyiszor rám cáfolt. Az iskolai balesetek tekintetében, ha nem is én voltam a király, de jó eséllyel belekerültem volna az első ötbe. Az osztálytársaimhoz képest meg egyenesen császár voltam.  Leszámítva azt a két fejbetörést, amit harmadikban és ötödikben produkáltak a fiúk, a nyomomba sem érhetett senki.

A következő esetet szintén tornaórán produkáltam. Némi segítséggel. Jóakaróm mindig volt számtalan. Kosaraztunk. Valamelyik fiú úgy gondolta,  a fociban alkalmazott cselek eredményesek és miközben hátrafelé haladtam, szemem a labdán tartva, rejtély miért, de a lábfejét bedugta a két bokám közé. Hát öröm volt nézne, miként vágódtam hanyatt. A kezem leraktam, hogy a fejem ne koppanjon a parkettának, aminek következtében laza zöldgally  törést szenvedtem. A sors pikantériája, hogy a kutya nem foglalkozott velem, annyira megszoktak már, hogy valami mindig történik. A tanerő csak felsegített a földről, elküldött öltözni, de miután még a harmadik órán sem tudtam a kezembe tollat fogni, egy lukasórás tanár elkísért az SzTK-ba(Igen, így hívták. Öreg vagyok). A szüleim enyhe rohamot kaptak a gipsz láttán.

Aztán megesett az is, hogy az iskola bejárati ajtaját vaspántokkal erősítették meg. Körben, valamint az alsó üveges rész helyett is vaslemez került. Ez a szende kis ajtócskát egy hatalmas, olyan 200-220 magas, kétszárnyú acélszörnyé változtatta, aminek a súlya is jócskán megnőtt. Szerencse, hogy csak az egyik fele volt nyitva, mert nem tudom, mire lettem volna képes kettő szárnnyal.

Aznap azon az ajtón olyan 500 ember haladt át, és sem akkor, sem máskor, senkinek sem esett baja. Én áthaladtam a nyitott ajtón és valamiért úgy gondoltam, be is csukom magam után. Fogalmam sincs, honnan jött a késztetés, de a gondolatot tett követte és jólnevelten be is rántottam. Csak az egyik ujjamat felejtettem ott. A bal kezem középsőjét. Jól bemutattam a világnak. Az a minimum, hogy helyben leugrott róla a köröm, de hogy honnan jött annyi vér, azt mai napig nem értem. Másnap utaztam egy táborba, ahol az első három napot a gyengélkedőn töltöttem. Nem tudták levinni a lázamat és igen gyakran kötözték át az ujjamat is. Most szólok, ha úgy találnék meghalni, hogy felismerhetetlené válok, a bal középsőmről azonosíthattok. A körömágyam ugyanis megsérült és a körmöm alatt látszik egy szép markáns hullámvonal.

Történt valami akkor is, mikor a ballagás után elmélyült beszélgetésbe merültem egy osztálytársammal. Sosem mutatott irántam semmiféle érdeklődést. Nem is értettem a hirtelen változást, mégis hagytam, hogy kísérgessen mindenhova. Hallgattam, amit mond, koncentráltam a földre, mert a cipőm vékonyka kis sarka szokatlan instabilitást kölcsönzött. Már épp a szüleimhez tartottam, az osztálytársam a fenekemben, én pedig leszökkentem a komolytalan, mindösszesen 3 lépcsőfokról. Hát, nem láttam magamat szemből, de a legkevesebb, hogy az egész udvar a bugyimat csodálta. A lábaimat dévajul égnek vetve kapálóztam a földön. A lépcsőfokok szélei vágták a hátamat, ezt azonban már fel sem vettem. Hűséges kísérőm tova haladt, majd érzékelte, hogy nem vagyok, visszafordult és... kinevetett. A szüleimen kívül mindenki ugyan ezt tette. A bátyámat nem láttam, de tuti, hogy a térdét csapkodta valahol.

Ennél jóval több balesetem volt. Ezek csak azok, amik az iskola területén estek meg. Mindent nem írtam le. Helyszűke, meg egyebek. A méltóságomnak már úgyis annyi!

Kihagytam azt, amikor szög állt az ujjamba, vagy mikor salak fúródott  a térdembe. Amit iskolaidőben, vagy nyáron követtem el otthon, vagy máshol nem férnének rá 4-5 oldalra sem(azért majd próbálkozom).

Általános iskoláról beszélek, és ezen nyolc év alatt, kijutott nekem törött állkapocs, kis híján lenyesett lábujj, szög a talpban,  millió horzsolás, napégés ( Nem mentem iskolába, mert ruhát nem tudtam felvenni. Fincsi volt). A térdemről, tenyeremről annyiszor ment le a bőr, hogy minden alkalommal csodálkoztam, amikor visszanőtt (A szervezet valami csoda).  Változatos helyekről tudtam lezuhanni. Fáról, másfél méteres betontömbről, mászókáról(mondjuk ebben lehet némi szerepe annak is, hogy tériszonyos vagyok). Botlottam meg autónyi sziklában, csúsztam bele patakba.

Minden ujjamat többször vágtam el, és egy időben napi egy pólót fogyasztottam, mert úgy szeltem kenyeret, hogy a mellkasomhoz szorítottam. A kés pedig a pólót is szétnyiszálta. Már tudom, kísértettem a szerencsémet.

Az egyetlen pozitívum, hogy biciklizni és görkorizni (Erről mesélhetnék!) sosem tanultam meg, mert ezek segítségével csuda jókat művelhettem volna.

Felnőttem, élek, néha ugyan necces volt a dolog, de csak sikerült. 14 évesen már hős voltam. Túléltem magamat!

Ha már átverés, én az ilyen stílusokat kedvelem:

Kő kövön nem marad

Tegnap összetörtem egy poharat. Rég voltam már ilyen ügyetlen, és akaratlanul is felderengett az utolsó alkalom.

A történet olyan másfél éve esett meg. Ahhoz, hogy eljussunk a rombolásig, némi ismertető szükséges az előzményekről (jó, hát nem kéne, de így lesz kerek a sztori, no meg viccesebb).

Sötét éjszaka volt, midőn elindítottam egy letöltést (Ezt különben tagadom, ha bárki kérdezné, és különben sem él már az oldal. Én is jó útra tértem, tehát tekintsük lábjegyzetnek). Hajnalban kelnem kellett, ezért a gépet úgy hagytam, hadd zugjék. A fülemet bedugtam... Nos ez ciki, de alighanem az Óz a csodák csodáját hallgattam(Nem zene, mese. Szeretem a meséket.). El is szenderedtem, aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy füst üli meg a lakást. Csípős, műanyag szagú füst. Szememet tágra meregetve lerobogtam a galériáról (a pontosság kedvéért, inkább botladoztam, de jelenleg lényegtelen, mivel nem estem le).

A gépem füstölt. Szép fekete oszlopban szállt felfelé és mintha valami pirosas izét is láttam volna. Megijedtem és kirántottam a kettőhuszból.

Másnap Élettel egyeztettem, kiderült, hogy a tápom veszett oda. Én ugyan nem tudtam, de keresztkérdésekkel rávezetett. Nosza, elkezdet nekem tápot keresgélni. Belőttük az árát, ő, hogy mit tudjon, mert én ugye a sok hozzáértésemmel inkább kimaradtam a  folyamatból. Mikor meglett a kicsike, megrendeltem. Érdeklődtem mennyire megbízható. Élet válasza: Nem ismerem, viszont sok jót olvastam róla. Állítólag szépen ég.

Vicces fiú ez az Élet.

Tehát megrendeltem, elmentem érte (az is kész cirkusz volt, ezt inkább hagyjuk). Élet jött, nézte. " Bakter- közölte-, leégett a winchester is. "

Én megértem. Mikor a monitorom 10 centis lángokkal éget, nyilván magányosnak érezte magát, ezért félévvel később a jó memóriájú tápom nem volt hajlandó egyedül megtérni a kiharcolt műszaki cikkek Valhallájába. Elcsalta magával a merevlemezemet és az a rima hajlott a szóra. Könnyű a winchit táncba vinni...

Akkor winchester keresgélés. Élet lelt is egyet jutányos áron. Én is kivettem részemet a feladatokból, elballagtam érte.

Napot egyeztetünk. Megígérte, eljön megszeretgetni halott technikámat. Addigra már bármibe belementem volna. Elvonási tüneteim súlyos szintet mutattak.

A belőtt nap elvileg stimmelt, csak én előtte héten aludni jártam haza. A lakásban kupi volt és mosatlan edények. A hűtöm kongott az ürességtől, én pedig az alvó időmet is napi 4 órára csökkentettem így meglehetősen botorka voltam a fáradságtól.

Kaptam ajándékba egy szép konyhai csillárt. A bejárati ajtó mögötti mosógép mellett, a földön tartottam. Gondoltam, édesapa jön és felteszi. Most, bölcs előrelátással, feltettem a mosógép tetejére. Biztos ami tuti, hátha megbotlom. Ez a lehetőség nálam mindig játszik.

Neki készültem a feladatoknak. Főzés, mosogatás, takarítás, állt a listámon, ebben a sorrendben.

Kitaláltam, hogy sült görög zöldséget készítek. Sajt kell a tetejére, így fogtam a sajtom meg egy kést, hogy lenyessek belőle egy darabkát.

Itt kezdtek a dolgok rosszra fordulni. Ha van egy csepp eszem, beszüntetek minden tevékenységet! Ehh... Nem volt.

A sajt kiütéssel győzött a halef felet. Kezemben csupán a nyél marad, míg a penge beragadt a normál félkeménységű tejtermékbe.  Hááát, csodálkoztam erősen, de nem vagyok az a személy, akit megakasztanak a nehézségek. Igaz, néha azért tudni kellene feladni. Ragadtam egy másik kést és befejeztem a nyiszát. Ezután elővettem a kézi turmixomat, amihez (Isten ajándéka) daraboló is tartozott. Nem véletlen a múlt idő.

Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem sikerült rendesen a helyére illesztenem a tetejét. Ne kérdezzétek, nem tudom! Nem olyan nehéz az! Még nekem sem! Már többször sikerült. Hallottam én hogy fura hangja van, de nyomtam a gombot, mintha fizetnének érte. Most mit mondjak! Kár volt. Ledaráltam a kést tartó pecket és azt a kis nyúlványt, ami a tetejét a késhez rögzíti. Viszont legalább apróra. Az összes sajtot dobhattam ki, és mivel reszelőm akkor nem volt, elővettem a nagy robotgépemet és azzal gyalultam le a maradékot.

Tulajdonképpen, mivel nem hiszek a  véletlenekben, a szerkezet meg az exemtől volt ajándék, elintéztem egy aprócska vállrándítással. Jobb a lezárás szempontjából, nyugtattam magam, ez pedig felettébb jól esett.

Összedobtam a kaját, és gondoltam elmosogatok. Hopp, egy pohár! Már kínomban röhögtem. Olyan fáradt voltam, hogy nem mertem leülni, mert félő volt elalszom, de muszáj volt kitakarítanom, arról nem beszélve, hogy a kaja is sült, és nem, nem égettem oda! Ez különben véletlen lehetett.

Tehát eddig a kár: egy kés, egy kézi daraboló, és egy pohár. Csak, hogy ne felejtsük miért is gyűltünk itt össze.

Olyan 7 felé járt az idő. Késő sem volt, vaksötét sem, úgy gondoltam, még felsepregetek, majd fel is mosok. A seprés eseménytelenül zajlott le. Már majdnem elhittem, hogy nem lesz itt semmi baj. Eresztettem vizet a vödörben, öntöttem bele valami illatos felmosó cuccot és felkentem az egy szobámat, a konyhát, az előszobát a fürdőig, a fürdőt, amit sikerült úgy kitakarítanom, hogy nem fejeltem meg a kádat (egy pont ide), és elértem az ajtó elé. Elértem aztán meg is fordultam, és áttöröltem a követ újra.

A felmosó nyele megakadt valamiben. Rántottam rajta egyet, majd csörömpölés, én pedig dermedten álltam meg.

Igen, kitaláltátok! Aki azt hitte a  csillárnak nem lesz szerepe, az most szórjon hamut a fejére. Mint, ahogyan a színpadon elhelyezett fegyver biztosan elsül, olyan biztos, hogy nálam minden törik.

Sírva szedegettem össze a soha fel nem szerelt mélykék bura szilánkjait (olyan 8 millió darabban). Így utólag nem is értem, hogyan nem vágtam el a kezemet (vagy esetleg, egy nagyobbacska eret fel), de a zöldség megsült, a sütőt elzártam. Közben csupán egy ujjamat égettem meg. Aztán lefeküdtem aludni.

Másnap Élet jött, megbűvölte technikát, és már csak nevettem magamon (ehhez hozzá tartozik, hogy ő is nevetett rajtam).

Darálom nincs, azóta sem. Minden hagymaaprításnál eszembe jut. A késkészletből mára, csupán egy sértetlen darab maradt. Poharat (leszámítva a tegnapit), és csillárt azóta nem törtem, de ami késik az ugye sosem múlik. A gépem viszont megint rossz, de most nem törődöm vele. Nincs több beáldozható konyhai gépem.

Egy ujj, egy vaslábos és egy gitár

Néhányan élénken érdeklődtek gyermekkorom problematikus eseményi iránt! Jellemző! Elég volt elárulni a bátyám által rámakasztot nevet, és pár szem felcsillant.

Katasztrófa sújtotta övezet. Ez voltam én.

Rejtély, de valami mindig történt. A családom csak fogta a fejét, és csóválta.

"Hogy lehet az, hogy én naponta többször kinyitom azt a szekrényt, és mégsem esik bajom, te pedig egyszer mozdulsz meg és... ez történik?" A kérdés édesanyám szájából hangzott el. Jogosnak is tűnt, azonban ismerve magamat, én nem találtam ebben semmi különöset.

Panellakásban nőttem fel. A téren csavarogtam és 51 nm-en vitézkedtem. A helyszűke arra késztet minden normális háziasszonyt, hogy a nem használt, nagyobb helyett foglaló eszközöket pakolja fel minél magasabbra, szekrény tetejére, polcra. Édesanyám is így tett. A beépített konyhaszekrényünk tetején katonás rendben sorakoztak a nagy fazekak, belsejükben, mint jól nevelt matrjoska-babák rejtegették egyre kisebb sorstársaikat.

Régóta vágyott, és nehezen beszerzett öntöttvas lábos állt legelöl. Krémszínű volt, apró kék, rózsaszín virágcsokorral a közepén. Tetővel is rendelkezett (úgy illik az), ami önmagában vagy 3 kilót nyomott. Ennek azonban nincs jelentősége a mi szempontunkból. Nem játszik szerepet a történetben, csak megjegyeztem, hiszen rend a lelke mindennek.

Talán kéne emlékeznem a pontos dátumra, de nem olyan emlék ez, amit ünnepelni szeretnék, így csak azt tudom, hogy világoskék szabadidő ruci volt rajtam, zokni, papus nélkül. Sosem bírtam a flancot.

Kicsattogtam a konyhába és nagy lendülettel szélesre tártam a szekrényajtót. Mindkettőt, dupla szárnyas lévén. Azt hiszem ez volt a hiba. A pohárért már nem nyúltam be. Az rendkívül guszta 5 kilós edény cuki kis virágokkal az oldalán (fedőt nem hordott) leesett. Nem szórakozott sokat, fülének sarkával kis lábujjamra érkezett. A jobbra. Az edény többi része, súlyának és a linóleumnak köszönhetően megpattant,  majd átperdült a másik kis lábujjamra (csak a pontosság kedvéért, a balra).

Eltört mindkettő.

Semmi extra. Nem tudtak vele mit kezdeni, borogattam, hétfőn mentem suliba, még tesiből sem kaptam felmentést.

Ó! Ha hiányolnátok a gitárt, az csak azért lehet, mert nem kapott szerepet semmilyen téren. Viszont találtam egy édes öntöttvas serpenyőt, gitár alakút. Imádom! Ha valaki meglepne vele, biztosan nem tárolnám a szekrényem tetején.

Na meg nem is egy ujj hanem száz is osztva ötvennel. Már megjelent az írói túlzás, hatásvadászat és egyebek. Mi lesz ebből?

Viszont, mire leírtam, eszembe jutott, ez talán egy szerencsés történet. Mi van, ha a fejemre esik? Ki tudja?! Talán észre sem vennétek a különbséget...