Néhányan élénken érdeklődtek gyermekkorom problematikus eseményi iránt! Jellemző! Elég volt elárulni a bátyám által rámakasztot nevet, és pár szem felcsillant.
Katasztrófa sújtotta övezet. Ez voltam én.
Rejtély, de valami mindig történt. A családom csak fogta a fejét, és csóválta.
"Hogy lehet az, hogy én naponta többször kinyitom azt a szekrényt, és mégsem esik bajom, te pedig egyszer mozdulsz meg és... ez történik?" A kérdés édesanyám szájából hangzott el. Jogosnak is tűnt, azonban ismerve magamat, én nem találtam ebben semmi különöset.
Panellakásban nőttem fel. A téren csavarogtam és 51 nm-en vitézkedtem. A helyszűke arra késztet minden normális háziasszonyt, hogy a nem használt, nagyobb helyett foglaló eszközöket pakolja fel minél magasabbra, szekrény tetejére, polcra. Édesanyám is így tett. A beépített konyhaszekrényünk tetején katonás rendben sorakoztak a nagy fazekak, belsejükben, mint jól nevelt matrjoska-babák rejtegették egyre kisebb sorstársaikat.
Régóta vágyott, és nehezen beszerzett öntöttvas lábos állt legelöl. Krémszínű volt, apró kék, rózsaszín virágcsokorral a közepén. Tetővel is rendelkezett (úgy illik az), ami önmagában vagy 3 kilót nyomott. Ennek azonban nincs jelentősége a mi szempontunkból. Nem játszik szerepet a történetben, csak megjegyeztem, hiszen rend a lelke mindennek.
Talán kéne emlékeznem a pontos dátumra, de nem olyan emlék ez, amit ünnepelni szeretnék, így csak azt tudom, hogy világoskék szabadidő ruci volt rajtam, zokni, papus nélkül. Sosem bírtam a flancot.
Kicsattogtam a konyhába és nagy lendülettel szélesre tártam a szekrényajtót. Mindkettőt, dupla szárnyas lévén. Azt hiszem ez volt a hiba. A pohárért már nem nyúltam be. Az rendkívül guszta 5 kilós edény cuki kis virágokkal az oldalán (fedőt nem hordott) leesett. Nem szórakozott sokat, fülének sarkával kis lábujjamra érkezett. A jobbra. Az edény többi része, súlyának és a linóleumnak köszönhetően megpattant, majd átperdült a másik kis lábujjamra (csak a pontosság kedvéért, a balra).
Eltört mindkettő.
Semmi extra. Nem tudtak vele mit kezdeni, borogattam, hétfőn mentem suliba, még tesiből sem kaptam felmentést.
Ó! Ha hiányolnátok a gitárt, az csak azért lehet, mert nem kapott szerepet semmilyen téren. Viszont találtam egy édes öntöttvas serpenyőt, gitár alakút. Imádom! Ha valaki meglepne vele, biztosan nem tárolnám a szekrényem tetején.
Na meg nem is egy ujj hanem száz is osztva ötvennel. Már megjelent az írói túlzás, hatásvadászat és egyebek. Mi lesz ebből?
Viszont, mire leírtam, eszembe jutott, ez talán egy szerencsés történet. Mi van, ha a fejemre esik? Ki tudja?! Talán észre sem vennétek a különbséget...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése