2012. március 29., csütörtök

Rick Riordan: A titán átka

Nagyon ideje volt ennek a bejegyzésnek, főleg, mert a negyedik könyv is megjelent már, amit reményeim szerint hamarosan fogvégre tűzök.

Bár ifjúsági kategóriába tartozik a sorozat minden egyes darabja, mégis külön címkét kaptak. A széria egyfelől meg is érdemel minden említést, másfelől úgyis írni fogok az összesről.

Az utóbbi években szerencsére egyre több jó ifjúsági könyv született, amiket vétek lenne kihagyni. Riordan sorozatai magasan ütik a kategóriát. Nem csak azért, mert a kórnak megfelelő a nyelvezete, hanem mert rengeteg információt rejtenek, amiket észrevétlen  plántál az ifjakba. Mindamellett szórakoztató és humoros is. Egyszóval, jó.

Grover két, ezidáig ismeretlen félistenre bukkan, akiknek nagy erejük van. Egyenlőre nem tudni, kitől származnak, de várható, hogy a szörnyek is a nyomukra bukkannak, tehát segítséget hív. Percy, Annabeth és Thalia meg épp időben érkeznek, hamarosan ugyanis többen lesznek, mint jólesik.

A helyzet elég komolyra fordul. Közeleg a szörnyek ébredése, a testvérpár felett a szétválás réme lebeg, Eszeslány(Jól emlékszem, hogy volt ő Agyas is...? A fordítóváltás örömei!) eltűnik, Percyék pedig megismerkedhetnek a görög mitológia egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb ikerpárjával, Artemisszel és Apollónnal.

Szereplőink ismét öregebbek lettek egy évvel, így értetően nő a tét. A világot ugye meg kell menteni, jelenleg pedig van is mitől.

Már az első részben is számtalan akció volt, de ahogy halad a történet egyre kiterjedtebbek lesznek. Szemmel láthatóan fejlődik, ahogyan a szereplők nagy része is. Riordan folyamatosan emelte a lécet méghozzá úgy, hogy a lényeg megmaradt, és még mindig nem kell megnevezni az alsó korhatárt. Színes, pörgő, lendületes és tanulságos.  Ami pedig a legfontosabb, nem túl hosszú, a korcsoport számára ideális terjedelmű. Pont az amerikai piacra termett, mondhatnánk gúnyosan, pedig nem. A görög mitológia és a jelenkor keveredése robbanó elegy, nem csoda, hogy sikersorozat. Persze senki sem veheti vér komolyan minden szavát.

A szerteágazó tulajdonságokkal bíró istenek szeszélyes természete nem jeleníthető meg, ahogyan a tetteik felsorolása sem adná el a részeket, de a manapság népszerű varázslat, vámpírok és egyéb lények helyett valami sokkal régebbiből táplálkozik, ami jót tesz a fantáziának is. Ilyen értelembe véve Riordan a klasszikus iskolát követi, amiről persze kiderült, tökéletes választás volt. A 39 kulcs sorozat is ezért olyan népszerű.

A magam részéről rendkívül sajnáltam, hogy Percy kalandjai már csak két köteten keresztül folytatódnak, még akkor is, ha a sorozat részét képezi a The Demigod Files is, mely három, rövidebb történetet tartalmaz Percy eseménydús ifjúságából. Szóval keseregtem, amíg ki nem derült, hogy The Heroes of Olympus címmel  2010-ben útjára indult egy újabb ötrészes sorozat, vagyis a második. Riordan ugyanis rájött, rengeteg isten maradt ki, sok történet  elmeséletlen, miközben belekezdett a The Kane Chroniclesba is, ami az egyiptomi mitológián alapuló sorozat, és párhuzamosan írja mindkét szériát.  Ráadásul még a 39 kulcsba is írt egy-egy történetet. Bár ehhez ő már hozzászokott. A Tres Navarre Series utolsó kötetei alatt, ami leginkább egy misztikus krimi sorozat felnőtteknek, kezdett hozzá Percy történeteihez.

Ebből kiderül, mennyire termékeny író. Újra felfedezte a mitológiát, azt amit az iskolában csak fejfájósan szemeztük, mert annyian vannak, régi magyar szófordulattal élve, mint az oroszok, és a csuda sem érti, ki kivel van.

Egy biztos, ha túljutok az első öt könyvön magyarul, áttérek az angolra. Míg az író átlag félévente publikál, idehaza egy évet kell várni az újabb kiadásra, ami az én megítélésem szerint igen lassú.

Na, már megint elszaladt velem a ló, de ha egyszer ez egy olyan téma, amiről érdemes beszélni! A titán átka fordulatos, izgalmas, lebilincselő és vicces. Majdnem egy éve annak, hogy olvastam. Most csak úgy belelapoztam, aztán azt vettem észre, megint leragadtam. Kell ennél több?!

9/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Acsai Roland, aki különben nagyszerű munkát végzett. Remélem, marad a sorozat végéig.

2012. március 27., kedd

Pittacus Lore: A hatok hatalma

Olvastátok már? Neeeem?! Azonnal pótolni! Persze én már az első könyvtől is elszálltam, ettől meg egyenesen lebegek. Hogy miért? Hát mert James Frey és Jobie Hughes megint megcsinálta, továbbá nem én vagyok a legjózanabb olvasó, viszont legalább a lelkesedésem töretlen.

Anno két posztot is szántam A negyediknek, ami biztosan azért volt, mert akkoriban kezdtem blogolni, no meg azért is, mert ha rajtam múlik hetekig csak erről írok. Erre lám csak lám, hasonló cipőbe kerültem most is. Igyekszem azért összesűríteni a mondanivalómat. Nem ígérek semmit, csak megpróbálom...

A történet ugyanott folytatódik. Negyedik, Hatodik, Sam és Bernie Kosar egy motelben lábadoznak sebesüléseikből, míg John a legkeresettebb terroristák egyikévé lép elő. Fantasztikus karrier. Szeretnének láthatatlanok maradni, ami azért Hatodiknak jelentősen könnyebben megy, mégis rizikós a helyzet. Nem csak a rendőrség és az FBI keresi őket, a mogadoriak sem tettek le a likvidálásukról. Szó ami szó, kitartó és rusnya népség.

Ezalatt Hetedik egy Spanyol egyházi árvaházban húzza meg magát Cêpanjával. Évek óta élnek ott, míg a talentumai lassan elkezdenek kifejlődni. Azonban segítőjével valami nem stimmel. A vallásos áhítat hevében megfeledkezik a küldetésükről, a saját feladatáról, így Marina egyedül próbál boldogulni és alig várja, hogy elhagyhassa végre az intézetet.

A fejezetek váltják egymást. Érdekes volt, hogy az elején még kettesével, aztán egyesével, majd akár fejezeten belül is. A végén pedig ismét egyesével. Egy darabig azt hittem csak véletlen, aztán ahogy haladtam, világossá vált a koncepció.

Jóval több akció szerepel benne mint az első részben, és némileg látványosabbak is. Nem véletlen használom azt a szót: látvány. Ismét vetítésen ültem. Olyan részletességgel, elevenséggel jelentek meg a képsorok, mintha moziban ülnék. Imádtam minden percét, teljesen magával ragadott. Külön előny volt, hogy a fantáziámat nem kötik a modern technika határai, így figyelmen kívül hagyva a film elemeit, magamnak varázsoltam. Remélem ezt is feldolgozzák, bár a sztárpároshoz egyáltalán nem ragaszkodnék.

Természetesen továbbra is egyes szám első személyben mesélik szereplőink a történetet. Nem véletlen a többes szám. Hetedik és John felváltva jutnak szóhoz, ettől olyan, mintha két naplót olvasnék párhuzamosan. Engem mondjuk nem zavart, de tudom, néhányakat fog. Hiszen el kell olvasni egy-két mondatot a fejezetek elején, hogy tudjuk ki beszél most, ettől függetlenül engem nem zökkentett ki. Magával az olvasással is sokkal gyorsabban haladtam. Egyrészt mert a történet is jobban pörgött, másrészt pedig már tudtam, mire számíthatok. Nem ment rá néhány oldal a fonal keresgélésére, hanem hogy úgy mondjam, egyből gombolyítani kezdtem.

A fordító szerencsére maradt és bár bizonyára nem lehetett könnyű dolga figyelni az igeidőkre, remélem mind a hat kötet az ő nevével lesz fémjelezve. Meg kell említenem a borítót is. Már az első rész esetében is éreztem a késztetést, de mivel nem kedvelem túlzottan a filmes borítókat, mélyen hallgattam róla. Sajnos ezúttal sem az első borítóval adták ki, ami ellen már nem tehetünk semmit, viszont nagyon szeretem a tapintását. Kimondottan kellemesen csúsznak rajta az ujjaim, a betűkön mégis kicsit fent akadnak. Nem dombornyomásúak ugyan, igaz, nem értek a nyomdász szakmához sem; csak mintha vastagabb rétegben kerültek volna a borítókra, amitől érzékelhetően elválnak a felülettől. A puha táblás kiadás hátsó lapján pedig előre perforáltan egy könyvjelző rejtőzködik, amit könnyedén le is lehet választani. Én speciel mind két könyv esetében, a saját, számukra szabott jelölőt használtam.

Azért panasszal élnék! Rövid volt, vastag papírra nyomtatott és az a 304 oldal észrevétlen fogyott el.

10/10

A THE RISE OF NINE augusztus végére várható Angliában, de addig is az I Am Number Four: The Lost Files: Six's Legacy és az I Am Number Four: The Lost Files: Nine’s Legacy e-book formában elérhető az Amazonon és az Apple iBookstore-on. Nem szeretek gépen olvasni, de percről percre nagyobb a kísértés...

Magyar kiadó: Cartaphilus Kiadó

Fordította: Illés Róbert

I Am Number Four hivatalos honlap: http://www.iamnumberfour.co.uk/pittacus-lore/

2012. március 23., péntek

Frei Tamás: A Megmentő

Nem is tudom hol kezdjem... Mondjuk ott, hogy bár állítólag hatalmas reklámkampányt kapott a könyv, az engem nem ért el. Hogyan is tehette volna? Nem volt F1 szezon, be sem kapcsoltam a tévémet, ahogyan az elmúlt négy évben ez már megszokott. Az a fél óra, amit reggel rádió hallgatásra szánok, dacára az egy hírblokknak, aminek legalább a felét zuhany alatt töltöm, aligha zsúfolódik tele reklámokkal. Néha hallok ugyan valamit, viszont az sem marad meg, így aztán mindegy is. Azok az oldalak ahova járok, valahogy kimaradtak a kampányból. Bár az is lehet, csak egyszerűen nem vettem észre. Ami viszont feltűnt, hogy az on-line könyv forgalmazással foglalkozó oldalak előjegyzési listáinak tetejére ugrott.

Nem hiszem, hogy  a korosztályomból akad valaki, akinek be kell mutatni Frei Tamást. Természetesen elolvastam a tartalmat, de hogy minek?! A sok túlzó ajánlás után íme egy, amivel meg nem lehet kezdeni az ég adta világon semmit.

Annyi azért lejött, hogy egy kaland regény, tele konspirációval, cselszövéssel és egy csomó valós utalással. Ohó! Összeesküvés-elmélet! Azt szeretem, de mivel erősen közeledett a karácsony, inkább ajándéknak szántam. Meg is vettem, csakhogy aztán találtam valami sokkal jobbat, szóval szegény Frei ott ragadt a polcomon(Több mint egy évig!). Nagyjából két héttel ezelőttig, akkor úgy érzetem, elérkezett az idő.

André, akit csak úgy emlegetne: a magyar, Libériában hasal egy épület tetején, és várja, hogy célpontja feltűnjön. Türelmes, kiképezték mindenre, tudja, mi a dolga, nem remeg a keze, precíziós műszerként dolgozik. Ebben rejlik a hírneve és a nagysága, de ezúttal valami mégis máshogy alakul. Ő és a felettesei még nem tudják mi, de az események hamarosan egész sor láncreakciót indítanak el, számos irányba. Ezek során találkozik hősünk Adriennel, a Londonban élő orosz milliárdos magyar barátnőjével. Mialatt útjaik keresztezi egymást, a világ dolgai sem állnak meg. Párizsban, Moszkvában, Budapesten, Teheránban és egyéb helyszíneken is zajlanak az események, melyeknek közvetlen semmi közük Andréhoz, végső soron mégis összefügg minden mindennel.

Frei épp úgy ír, ahogyan műsort szerkesztett. Szögezzük le egyből, ez jó! A történet, bár egy adott pillanatban kezdődik, mégis néha visszatekint a múltba, csakhogy értsünk mindent. Az író aprólékosan gyűjtögette  a tényeket, érdekességeket, aztán izzasztó munkával bezsebelt mindet, végezetül egy szép történetet szőtt köré. Senki, ő maga sem állítja, hogy minden és bármi is így történt meg a valóságban, de ha az embernek jó, legalábbis még pislákoló a memóriája, talál szép számmal olyan momentumokat, amik azért felderenghetnek a közelmúltból. Ez pedig olyan elem, ami minden valamirevaló összeesküvés-elmélet magvát adja, a hihetőség.

Egy jó pont már van.

A részletessége, bár némelyek számára elrettentő lehet, nekem vonzóvá tette a könyvet, de pont ez a momentum okolható azért is, hogy nem tudtam azonosúlni a szereplőkkel. Az egész olyan volt, mintha egy hosszabb Frei Dossziét néznék. Komolyan hallottam még a hangját is, ahogy magyarázza, miért kell mellé célozni, mi az, amit az emberek nem tudnak, és persze jó is így nekik. Élmény volt!

Kissé száraz, tudományos-ismertető, a körmömet sem rágtam le, egy csomó dolog kiszámítható volt, bár elismerem, a végén izgultam kicsit. A szerelmi szál, pont a stílusa miatt nem igazán kapott el, és az elején egy picit zavart is. A gyenge, védelemre szoruló nő, no meg az erős, határozott férfi. Már-már érthetetlenül romantikus, de szerencsére az író kivételesen nem merült el a részletekben. Így a fogyasztható, később érdekes állapotba ért. A tárgyilagos, elemző stílus ugyanis elvette a szirupos élét, mégis érthetővé tette a szereplők rezdüléseit.

Igazán olvasmányos, gördülékeny, ha az embert nem zavarja a folyamatos analízis, de mivel én kimondottan élveztem, számomra pörögtek az események. Egyetlen problémám lenne csak. Tudom, hivatalosan nincs olyan szabály, ami megtiltaná az és-sel, de-vel és egyéb kötőszavakkal való mondatkezdést, de az irodalom-tanárnőm belém sulykolta, már ha a diszeim miatt másra nem is volt lehetősége, ezért aprócskát zavar, hogy a mondatok tetemes része így kezdődik. Tudom, nem szépirodalom, és álszent lennék (meg hazug is), ha azt állítanám, én nem követem el ezt a "hibát", de itt egy oldalon belül is megszámláltan alkalommal fordul elő. Lehetne, csak egy kicsit, csökkenteni?!

Mondjuk ezt azért hajlamos vagyok elfelejteni, mert tényleg tetszett, és mert valószínűleg megveszem a második könyvét is. Én viszont már csak ilyen vagyok, nem szeretek vakon semmit, hiába tudok rajongani ész nélkül.

Ha már nincs új műsor, lelkesen "nézem" írott formában. Mindenkinek ajánlom, akit szereti az aprólékos, életszerű dolgokat, ha szereti látni azokat is, amik máskor nem derülnek ki, esetleg rajonganak az  összeesküvéses teóriákért. Ellenben senki se vegye a kezébe, ha régen sem szerette Frei Tamás részletekbe merülős, elveszős, szőrözős, egyszóval pedáns stílusát.

9/10

2012. március 21., szerda

Tintin kalandjai




(The Adventures of Tintin: The Secret of the Unicorn)

színes, magyarul beszélő, amerikai-új-zélandi-belga animációs film, 96 perc, 2011

rendező: Steven Spielberg
író: Hergé
forgatókönyvíró: Steven Moffat, Edgar Wright, Joe Cornish
zeneszerző: John Williams
producer: Peter Jackson, Kathleen Kennedy, Steven Spielberg
vágó: Michael Kahn

szereplő(k):
Jamie Bell (Tintin hangja) Molnár Levente
Andy Serkis (Haddock kapitány hangja) Kőszegi Ákos
Simon Pegg (Thompson felügyelő hangja) Józsa Imre
Nick Frost (Thomson hangja) Görög László
Daniel Craig (Vörös Rackham hangja) Nagy Ervin
Toby Jones (Silk hangja)

Hergé zseniális képregénysorozata 1920 óta töretlen népszerűségnek örvend. Bár a mester már majdnem három évtizede elhagyta e világot, csupán a tavalyi év hozta meg számára a filmes elismerést.

Tintin a rendkívüli szimatú újságíró, hihetetlen érzékkel tenyerel bele minden olyasmibe, amihez semmi köze sem lenne. Ezúttal a piacon lel rá egy igazán szemet gyönyörködtető hajómodellre.  Szinte egyből gyanús lesz valami, hiszen alig fizeti ki a portékát már ketten is megszeretnék venni tőle. Válasza természetesen az, hogy nem eladó, de ez a kis incidens felkelti az érdeklődését, ezért kutatni kezd az Unikornis titka után.

Hamarosan ellopták a hajóját. Mivel úgy sejti, tudja hol lehet, egyből cselekvésre szánja magát. Az élete és tárcája egyaránt veszélybe forog. Egyre nagyobb zűrbe keveredik, aztán kiköt Haddock kapitány mellett, aki hasonló cipőbe jár mint ő. Egyesített erővel, kisebb nagyobb zökkenőket megoldva igyekeznek a rejtély végére járni.

A szerző kívánságához méltóan Spielberg nevéhez köthető feldolgozás kapott hideget és meleget egyaránt. Sokan távoztak fanyarkásan a mozikból, de azt hiszem ők nem tudják igazán, mit is akarnak. Ha közelebbről megvizsgáljuk a főszereplőnket találhatunk némi hasonlóságot már létező könyv vagy filmhősökkel. Az annyit kimondott kritika, miszerint a rendezőnek nem volt bátorsága meglépni egy élőszereplős feldolgozást, számomra nevetséges.

A Tintin épp olyan lett volna, mint mondjuk Indiana Jones vagy esetleg Allan Quatermain. Semmit sem tudott volna megőrizni az egyediségéből, hiszen olyan mint ő, rengeteg karakter akad. Hiába nem ugyanolyan, mégsem lett volna elég. A mostani fanyalgók azzal vádolták volna, hogy nem elég tempós, akciódús, vérbő utánzatnak és még unalmas is.  Tintin nem szuperhős, hogy trükkök ezreivel tegyük hihetővé hajmeresztő mutatványait, éppen hogy nem mutat be hihetetlen dolgokat, csak épp kis túlzásokat. Ehhez pedig nem lett volna szükséges, de még csak elég sem a legújabb számítógépes technika. Persze fel lehetett volna turbózni, de akkor meg nem lett volna Tintin. Sok bába közt a gyerek ugye.

Azok számára, akik rajongók, akik számára fontos és értékes a karakter, nem okozott csalódást a feldolgozás. Pont azt kaptuk a pénzünkért, amire számítottunk. Egy szórakoztató, helyenként vicces, izgalmas és erősen tömörített verziót a kis vörös újságíró kalandjaiból.

9/10


2012. március 19., hétfő

Ezt meglőttem, hazavittem és... boom shakalaka!

Micsoda király egy nap volt! Ma reggel nyolctól, egy kedves kolleganőmmel közösen, meglőttük életünk legklasszabb munkáját.Tessék kiérezni az iróniát, mert ezen mondatba több jutott az éves átlagomnál is, ami azért valami.

Az első telefon egy órát és még tizenöt percet tartott. Mivel a fenti eszköz nem állt a rendelkezésünkre, én csupán lelkesen tátogtam, hogy boom shakalaka. Amikor a kolleginám felvette az ő első telefonját, már táncoltam is, hogy boom shakalaka. A nap fennmaradó részében (majd hét órában) felváltva énekeltem és táncoltam, de tényleg csak magamban tettem hozzá: Wow! Fantastic baby!

A csúcstartó az a hölgy volt, akivel négy részletben nagyjából két órát, vagy afelett, beszélgettem, és bár megtettem mindent, amire csak erőmből futotta, mégsem tudtam kedvező hírrel szolgálni számára. Még életemben nem magasztaltak ilyen kedvesen egy el nem végzett munka után. Nem az én hibám volt ugyan, de bántott. Négy óra előtt két perccel már egyikünk sem volt olyan állapotba, hogy felvegye a telefont, ezért én már csak gondoltam, hogy boom shakalaka, de mivel épp hazaindultam, úgy gondoltam, megérdemelem, tehát meghallgattam, hogy boom shakalaka.

Csak a lépcsőházba érve derült ki, nincs meg a lakáskulcsom. Boom shaka...la...káááááááááááááá! Találtam egy papírt az ajtómba szúrva, rajta mindenféle számlázási tételekkel. Nem értettem mi az, inkább visszaindultam a melóhelyemre. Bár a délutános kolléganőm nem találta a sziki-szökevényt, de én bizakodtam hátha! A röhej, hogy nem a kulcsot sajnáltam. Van tartalék, és mivel nem ment el teljesen az eszem, nem is otthon tartom. Azért elugorhattam volna, de a kulcstartóim! Az Annaleetől kapott, Amerikából hozott, felbecsülhetetlen érzelmi értéket képviselő, gyönyörű New Moonos, no és dwaejitokki az egyetlen! Mi lesz velem nélkülük?!

Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, miért is kaptam én számlát valami ismeretlentől? Megforgattam a papírost és végre rájöttem, hogy van rajta egy telefonszám is. Felhívtam és kiderült, hogy Eszti néni közellensége (Ugye emlékszünk még Eszti nénire?) megtalálta, majd magához is vette. Akinek nincs semmi a fejében, annak sok kerül a lábába, de átvettem végre az értékes kincseimet (Nem mellesleg a postaládába hagytam. Há' már kora reggel érdeklődtem a bedobált reklámok és helyi lap iránt, de leginkább no comment!), ugyanis amit így szeretnek és ilyen jó szívvel adnak, az nem veszhetik el. Ráadásul tudtam, a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy megvannak, hiszen egy percre sem vagyok egyedül, és mert soha nem vesztek el semmit végérvényesen. Ez ma megint azért történt, hogy felhívja a figyelmemet, mennyire szétszórt, botorka vagyok mostanában. Igenis, értettem, de akkor is boom shakalaka!


2012. március 13., kedd

Már mindent láttam

Ez persze egyáltalán nem igaz, de néha tényleg úgy érzem, én már mindent láttam. Például mint néhány hete, amikor épp munkába mentem. Már messziről kiszúrtam, hogy valaki guggol a járdán. Pont annak az épületnek a sarkán, ahova igyekeztem. Szemüveg hiányában nem láttam pontosan, mit csinál, de azt gondoltam, az előtte lévő taxi alvázán néz valamit. Aztán ahogy közelebb értem kiderült, amit a hölgy nadrágjának néztem, az a csupasz feneke és épp kisdolgát végzi. Na, reggel háromnegyed nyolckor, az iskolába sietők és a munkába rohanó hivatalnokok gyűrűjében, alig-alig húztam fel a szemöldököm!

Éppen olyan természetességgel folytattam utamat, amilyennel elfogadtam a látványt, és mostanában én magam is többször mondtam, a magyar emberek mentalitásán kellene változtatni, mert a hozzáállásukkal van gond.  Meg merem kockáztatni, hogy ez nagy vonalakban igaz is, de általánosító, ami viszont hiba. Folyton rájövök, az égiek mégis menetrendszerűen az orromra koppintanak, csakhogy érezzem, nem nekem van igazam. Vagy igazam van? Hiszen alapvetően pozitívan állok mindenkihez, és így a visszajelzések is általában kedvezőek. Pont ezért kaptam meg szombaton, hogy emberek kérdésében az én véleményem nem számít, mert "ki az, akit te nem kedvelsz?", kérdezték. Manapság mégis, akár kutyára a bogáncs, ragad rám át mások megítélése.

Elmentem vásárolni. Gyakran előfordul az ilyesmi, mondhatni semmi extra. Mivel rakott krumplit terveztem, gondoltam veszek hozzá savanyút. A kislány kedvesen mosolygott, majd amikor mondtam, hogy egy fél kiló dinnyét kérek, kissé zavarba jött és megkért, hogy segítsek neki megkeresni. Ő sajnos nem tudja melyik az.

Először azt hittem nem jól hallok, kivettem a másik dugott is a fülemből és visszakérdeztem. Nem volt tévedés, a kiszolgáló nem ismerte a savanyított kis dinnyét, tehát megmutattam neki, hogy miből szeretnék. Bűnbánó mosollyal és egy levegővel hadarta el:

- Nem én szoktam itt lenni. Az a lány-, mutatott a távolba-, de nem érdekli a munka. Most mondták meg neki, hogy  hétfőtől már nem dolgozik itt.

- Akkor egyáltalán nem csodálom - feleltem inkább meglepetten, mint érdeklődve. Életemben nem láttam még soha a közléskényszeres munkaerőt és hát fogalmam sem volt arról, hogy mit is vár tőlem.

- De ő is tehet róla! - adta sietve a tudtomra, némi kajánsággal a hangjában. - Itt ült kabátban, zenét hallgatott és olvasott.

- Ezt a munkáltatók valóban nem szeretik - értettem vele egyet motyogva, de egyértelműen arra gondoltam: Miért érzem úgy, hogy neked közöd van a kirúgásához? Zavart, amiért neki nem kell polcot tölteni, miközben neked zöldségesládák súlya húzza a vállad?

Sajnálkozva mosolygott, míg én menekülőre fogtam a dolgot, amikor eszembe jutott, szerettem volna még fél kiló uborkát is. Nem kérdezte meg, melyik az, de meg sem találat. Átkiabált az üzleten,  oda a kolléganőnek, mer'hogy nem leli a vizes uborkát. A szólított morcosan jött, megvárta míg a helyettese lelép. Akkor levette a kabátját, majd melegen rám mosolygott.

- Mennyit adhatok?

- Fél kilót.

- Levet kér rá?

- Nem köszönöm.

- Beletegyem még egy zacskóba?

Megköszöntem a kedvességét és a mosolyát is, magamban, hiszen elvileg nem tudhattam mi történt vele, aztán minden jót kívántam neki. Akinek van energiája az elbocsátását követően ennyire emberien foglalkozni a vevőkkel, megérdemel még egy esélyt és egy ennél sokkal jobb munkahelyet. Na meg, jobb kollegákat!

Közvetlenül ezután átsétáltam a Mister Minitbe. Volt egy majdnem teljesen új cipőm, amit kétszer vettem fel, és a talpára ragasztott plusz gumiréteg elkezdett leválni róla. Pénzem nem volt újra, különben nem volt drága darab, de ha párdarab százasért megragasztják, az nekem jó.

A harmincas éveinek közepén járó férfi megkérdezte szeretnék-e valami mást.  Mondtam, hogy nem, amire azt felelte, tíz perc múlva menjek vissza.

Elmentem hát sétálni, megnéztem az Alexandra kirakatát. Komolyan mondom, még csak fel sem nevettem, amikor megláttam Justin Bieber első, hivatalos önéletrajzát. Hány éves?  Van vagy tízen... Mindegy, mert még húszéves sincs, nem csoda, ha a mellette elhelyezett Paul McCartney és David Bowie önéletrajzokat kissé hiteltelennek és feleslegesnek érzetem. Most komolyan, kik ezek az ismeretlen emberek? Lassan tényleg semmin sem csodálkozom.

Ilyesmiken méláztam teljesen átszellemülve, miközben visszaértem a cipőjavítóhoz. Benyúltam a táskámba, hogy elővegyem a pénztárcám, de a férfi már átadta a félpárosomat és megköszönte. Nemigen értettem, ezért megkérdeztem, mennyivel tartozom. Rám mosolygott és megrázta a fejét.

- Semmivel. Majd legközelebb hozol valami nagyobb munkát is.

Teljesen meghatódtam! Széles vigyorral köszöntem meg, bár még mindig kicsit bamba voltam. Hazafelé azon járt az eszem, hogy lám csak lám, a világ nem is annyira reménytelen. Egyénileg rengeteg jó ember lakja. Csoportosan valahogy eldurvulunk, de én fél óra leforgása alatt találtam két nagyon kedves embert. Akkor nem annyira nagy a baj, és igenis vannak még olyan dolgok, amik meg tudnak lepni.

2012. március 12., hétfő

Griff the Invisible

90 perces ausztrál romantikus vígjáték, dráma (2010)

Írta és rendezte: Leon Ford

Annalee ajánlotta a filmet. Jó, gyakorlatilag feladta leckének, de mivel én egy szófogadó diák vagyok, gyorsan meg is néztem.

Griff kettős életet él. Napközben csendesen, visszahúzódva, abszolút antiszociális elzárkózással, egy irodában dolgozik, ahol kénytelen eltűrni, hogy a kollegális viccek céltáblájává váljon. Éjszakánként azonban álruhába bújva védi a környékén élőket a rájuk leselkedő veszélytől.

Rejtett személyiségét mindenki elől titkolja. Legfőképp Tim elől, aki a bátyja és csupán azért költözött vissza a városba, hogy a különös, magányába menekülő testvérét felügyelje. A környéken ugyan keresik a titokzatos idegent, azonban Griff tagadja, hogy köze lenne hozzá. Minden normálisan folyik a maga medrében, egészen addig, amíg Tim udvarolni kezd Melodynak.

A lány saját világában épp annyira csodabogár, mint Griff az övében. Nem rajong különösebben a többi  emberért, szeret a szobájában üldögélni és ki nem állhatja, hogy az édesanyja szeretné már férjhez adni. Kapcsolata Timmel, az ő véleménye szerint nem megy jól, ugyanis a férfiből valami hiányzik vagy esetleg túl sok is van. Legalábbis a racionalitásból. Amikor megismerkedik hősünkel, hirtelen minden értelmet nyer. A két furcsa szerzet találkozása égben elrendelt, sorsfordító pillanat, de egyeseknek mintha problémát okozna a felismerés.

Ryan Kwantent csupán a True Bloodból ismertem és meg kell mondjam, ott nem tartozik a kedvenc karaktereim közé. Főként azért, amit a forgatókönyvírók tettek vele. Az állandóan izzadt, csapzott, zavaros ügyekbe keveredő nagy testvér ilyen formában nem is létezik, és bár megértetem, hogy mivel nőtt a szerepe a történetben, nyilván változtatják annak megfelelően, de én bizony nem egészen ilyennek képzeltem.  Szóval nem tudtam mit kezdeni vele. Számomra sajnos ugyan az a kategória, mint Ryan Reynolds. Sem ide, sem oda nem tudom besorolni, és hiába bizonyítja be, hogy jó színész, örökre Jason marad. Pedig jó színész. Olyan mélységeit mutatta meg a karakternek, amiket magam sem hittem el. Átéreztem a fájdalmát, a küldetés iránti elkötelezettségét, a tépelődését és az élete értelmének tartott magányos hős szerepét.

A címben szereplő láthatatlanság jelentése kettős. Egyfelől, mint a világ védelmezője, igen csak hasznos tulajdonság, másfelől a nappali életében is erre törekedne. Csakhogy, és ez a sors iróniája, minél inkább háttérbe kívánna maradni, annál inkább felhívja magára a figyelmet. Pedig ki figyel manapság oda a normálisan viselkedő többségre? A legtöbben teljesen láthatatlanok vagyunk.

Senki se kövesse el azt a hibát, hogy szuperhősös filmnek gondolja. Nem véletlen drámai a besorolása. Valójában, mint Griff két élete, a történet is jól láthatóan tagolódik két külön részre.

Ez egy kedves mese a modern korban tévelygőkről. Nem lepett meg a katarzist előidéző csattanó. Nem lepett meg, mert számítottam rá, mert a valóságot kizárni én már rég nem tudom, és mert ha valaki figyelmesen nézi a filmet, szinte az elején nyilvánvalóvá válik minden. Ez azonban nem hiba, ne kezeljük annak. Egy folyamat része, amit a főszereplőnk maga is végig él. Az örök kívülállásom miatt mégis ez az a momentum, ami miatt közelebb került hozzám.

Bevallhatom, kissé zavarosak az érzelmeim. Emlékszünk még arra a kifejezésre, hogy nagyvárosi magány? Bizony, létezik. Jelen van a képkockákon, nyomasztóan eleven. Érzem végig, miközben szerettem a filmet, a karaktereket, értettem a mondanivalót(úgy gondolom).

A furcsa szerelmi történet néhol mulatságos, és néhol fájdalmas. Nem elég szélsőséges, hogy megsirassam vagy a térdemet csapkodjam, de elég különös ahhoz, hogy ne tudjam szó nélkül hagyni. Szerettem a képi világát, a kissé szürreális, mondhatni szürke, néha mégis túl élénk színeket. Az egész filmet uraló ellentétet, ami a valóság és a képzelet közé fest egy rikító sárga, élesen elkülönülő határvonalat. Azt, amit képzeletben mind átlépünk néha, pedig legtöbbször azt sem tudjuk, hol húzódik pontosan.

8/10

2012. március 9., péntek

Diana Wynne Jones: A másik palota

Ez a harmadik és egyben befejező kötete a Palota sorozatnak. Talán éppen ezért húztam az időt. Mindig volt valami, amit olvashattam és csak nézegettem a csodaszép, kiabáló lilával gazdagított borítóját. A Pongrác kiadó könyveire általában igaz, hogy izgalmas a grafika, élénkek a színek. Feltehetően azért, mert a megcélzott korcsoport számára különösen fontos a látvány. Azonban ez egy mese. Akkor is, ha tizenhármas karikát visel.

Charmain elég ingerszegény életében a könyvek jelentenek mindent. Édesanyja a széltől is óvja, így aztán rengeteg dologról fogalma sincs. Édesapja az ország legjobb cukrászdáját vezeti, és látszólag teljesen egyetért feleségével, ezért a felkérés, hogy vigyázzon a betegeskedő William bácsi házára, komolyan kapóra jön. Régóta szeretne elszabadulni ebből az aranykalitkából. Megír egy levelet, amire korábban nem volt bátorsága, majd Sempronia néni kíséretében megérkezik a  felügyeletére bízott varázslatos portára.

A bácsi épp indulóban van, így a lánynak egyből nyakába szakad a ház. Teli mosatlan edénnyel, szennyes ruhával és Lelenccel együtt, aki egy rendkívüli módon falánk, hihetetlenül apró kutyus.

Chairman elkezdi felfedezni a házat, elvégez néhány bűbájt, ismeretséget köt Rollóval, a kobolddal és egy lubokkal, egyiknek sem örül különösebben, valamint kénytelen beengedni a házba Petert, aki teljesen elázik az esőben; és ez még csak az első nap!

Több szempontból is jobban szerettem ezt a könyvet, mint az első kettőt, pedig van némi különbség A vándorló vagy akár Az égi palotához képest. Példának okáért főhősnőnk édesapja él és virul, valamint nem igen találtam benne nevetni valót.  Legalábbis nagyjából a feléig, és akkor sem Chairman miatt mosolyogtam. Miközben látszólag ő a legszíntelenebb az összes szereplő közül, épp az ő jellemfejlődése a legszembetűnőbb.

Az összes könyvre igaz a kicsit szárazabb nyelvezet. Valójában ez az angol nyelv sajátossága, amit én különösen kedvelek és szerintem ez is vonzó volt ebben a sorozatban. Hiába az ifjúsági regény jelző, ahogyan már írtam fentebb, ez egy ízig vérig mese. Egyetlen apró momentumtól eltekintve bátran felolvasható lenne pöttöm közönségnek is. Az az apróság különben úgy ahogy van kilóg a könyvből, de az egész sorozatból is. Már a második részben is volt olyan dolog, amin rezgett a léc, nem véletlen kapott kevesebb pontot, de akkor arról csak beszéltek, utólag említést tettek, itt viszont aprólékosan kidolgozott, szépen leírt jelenet. Ami hiba. Így ifjúsági regénynek túl mese, gyerekmesének pedig nehezen eladható. Még csak fantasy jelzővel sem illetném. Egyértelmű a műfaji besorolás.

Ezektől függetlenül nagyon szerettem. Visszaköszön benne az első rész könnyedsége, a második különös tarkasága, és az új szereplőknek hála, tovább színesedik a paletta.

A szerkesztésben megint találtam néhány hibát. Tulajdonképpen különös, hogy egyáltalán észrevettem, mert rendszerint nem tűnnek fel. Az első részben ugye szembeötlő volt a magyarázatok más oldalra kerülése, itt azonban semmi ilyen nem történt.  Két esetben egy adott szó kezdőbetűje az előtte lévő végéhez ragadt. Valószínűleg elkerüli a figyelmemet, ha nem éppen egy olyan résznél tartok, amiről sejtettem, hogy ez fontos lesz. Vannak szituációk, amikor tudod, amit olvasol később majd nagy jelentőséggel bír. Első könyv esetén is előfordul, de ha egy írótól több könyvet olvasott már az ember, némileg megismeri a stílusát és egyszerűen csak tudja: most jobban oda kell figyelnem. Én pedig két ilyen esetben bele is futottam egy-egy hibába. Megbocsájtható, csak ugye ott van...

Sajnálatosan megint nem éri el a maximum pontszámot. Az a bizonyos furcsaság engem kizökkentett és bizony újfent csalódást okozott.  Hogy egy példával éljek, az ezerszer áldott és átkozott Harry Potter sorozat eleinte mese-fantasy keverék, de ahogy halad a történet fokozatosan komolyabbra fordul. Az unokaöcsémet el is tanácsoltam még a negyedik résztől, főleg a vége miatt. Viszont ott tudtam, mire számíthatok. Itt, mivel ez a sorozat egyértelmű szintet mutatott és nem is fejlődött tovább, megdöbbentett a nem várt fordulat. Mégis biztosan újra és többször olvasott darab lesz. Különben könnyen megeshet, hogy csak én vagyok túlérzékeny.

9/10

Magyar kiadó: Pongrác Kiadó

Fordította: Laukó Viktória

2012. március 7., szerda

A semmi peremén

Mostanában számtalan alkalommal  hallottam tiniket panaszkodni. Igen, tudom.  Az élet néha nehéz, igen, nem kaptok meg mindent, amit szeretnétek és valóban szörnyű, hogy a szüleitek vagy nem foglalkoznak veletek, vagy teljesen rátok telepszenek. Nem kizárt, sőt, szinte biztos, hogy hasonlóan éreztem a ti korotokban, de az is tény, utólag már nevetséges minden kifogás, amivel magamat mentegettem.

Mégis... Van itt valami, ami jelentéktelenné teszi a nyivákolást, amiért nem engednek el buliba, nem vehetitek meg SP legújabb CD-jét, vagy hogy miért kell tanulni, amikor utáltok. Tisztában vagyok vele, senkit sem hat meg, hogy másoknak rosszabb mint neki. Elég önzőek vagyunk, és elégé akarnokok ahhoz, hogy ne érdekeljen más baja. Azokat a keveseket, akik pedig lelkesen kiállnak egy-egy ügyért, idealistának, gyermeknek, naivnak tituláljuk.  A kérdés adott: Mit tehet egyetlen ember? Képes megváltoztatni a világot? Képes látásra bírni azokat, akik tudatosan élnek vakon?

Az Invisible Children kampányban részvevők pont ezt teszik. A mozgalmat elindító néhány fiatalember nyolc éve harcol azokért az ugandai gyerekekért, akiket senki sem lát, senki sem hall. Pedig mennyivel egyszerűbb  lett volna azt mondani: ez nem az én dolgom, ahogy, mert ebben biztos vagyok, ezrek, tízezrek tették előttük. Látták a gyerekeket, akiket elrabolnak, és arra kényszerítenek, harcoljanak. Fegyverrel a kezükben gyilkoljanak, hogy megöljék akár a tulajdon szüleiket is. Akik számára nem létezik otthon, család, oktatás.  Tudom, fura, de ők mégis szívesen járnának iskolába. Amennyire én emlékszem, egyáltalán nem bántam volna, ha az összes iskola eltűnt volna egy ködös hajnalon, erre rádöbbenek, léteznek gyerekek a világban, akik inkább meghalnának, mint hogy úgy éljenek tovább, ahogyan eddig tették.



Nekik fontos a tanulás. A tanulás tudást ad, reményt és alapot az életben. Magabiztossá tesz. Egyáltalán nem az egyetemről, vagy főiskoláról beszélek. Ilyen szinten mindenhol pénzbe kerül, ami sokak számára nem adatik meg. Viszont az is valami és egyáltalán nem ciki, ha az ember képes leírni a saját nevét írott betűvel is.

Nem buzdítok senkit arra, hogy rohanjon és adakozzon ennek a csoportnak, arra sem, hogy most azonnal szedje a cókmókját, költözzön Afrikába és kezdjen el iskolákat építeni. Bár, ha ezekhez van kedve, akkor nosza! Csak annyit szeretnék, hogy ha meglátja Joseph Kony  plakátját valahol, ha hall róla, hiszen az internet korában gyorsan szálnak a hírek, tudja, miről is van szó. Miért emelte fel a hangját egy mostanára nemzetközire duzzadt szervezet, és hogy még nincs vége.

Persze, idealisták, naivok és igen talán gyermekdedek(a szó tapasztalatlan, ártatlan értelmében), de hallatják a hangjukat és itt vannak. Képesek voltak elérni sokakat. Persze így, az elnökválasztás közeledtével, Amerikában ez kampánynak sem rossz, de ne ragadjunk le a gonosz kis apróságoknál. Értékeljük azt, hogy a teljes némaságból, nyolc évnyi munkával, nem kevés energiával, hihetetlen lelkesedéssel elértek valamit. Jó lenne, ha a világ képes lenne fenntartani ezeket az eredményeket.

A semmi peremén olyan könnyű hibázni. Talán mert nem becsüljük meg amink van. Valaki más mégis az életét adná érte. Azért, ami számunkra értéktelen.

A program elérhetőségei:

A Kony kampány oldala: http://kony2012.com
Itt támogadhatod az Invisible Childrent: https://stayclassy.org/checkout/set-donation?eid=14711
Még több infó az Invisible Childrenről: http://invisiblechildren.com

2012. március 3., szombat

Carlos Ruiz Zafón - A szél árnyéka

Az Angyali játszma óta egyértelműen látszott, csak idő kérdése, mikor lelünk egymásra. Én tudtam, aki olvasta a kritikámat szintén tudta, és azt hiszem a könyv is sejthetett valamit, mert akcióba helyezte magát, csakhogy végre birtokolhassam.

Viszont a sorra kerülésre még várnia kellett. Néhány ifjússági lazaság, Murakamis bűnös élvezkedés után vettem csupán kézbe, de megérte a várakozás.

Danielt, aki épp csak elmúlt tízéves, édesapja, az ifjabb Sempere, elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. A fiút, talán mert könyvesboltjuk van, teljesen megmérgezték az írott szavak, így az áhítat, amit érez, szinte leírhatatlan. A régi szokásnak megfelelően örökbe fogadhat egy könyvet. Választása, egy, az addigra teljesen elveszettnek hitt, Carax műre esik, melynek címe: A szél árnyéka.

A fiú teljesen rabjává válik az írónak, akiről nem tud semmit. Ami viszont meglepő, apja sem. A végén küldetéséve, szenvedélyévé válik, hogy minél többet kiderítsen erről a titokzatos férfiről. Így találkozik Don Barcelóval és unokahúgával, a gyönyörű Clarával, aki elsőként ejti rabul ártatlan, gyermeki szívét.

Hamarosan felbukkan egy titokzatos idegen is, Laín Coubert. Az alak ismerős számára Carax könyvéből, amiben magát az ördögöt testesíti meg.  Minden ajánlat, ijesztés ellenére sem hajlandó megválni a könyvtől, és hamarosan egy szinte kibogozhatatlannak látszó szövevényben találja magát, ami visszavezeti a múltba.

A második világháború után kezdődik a történet, de érezhető és rengeteg utalást találunk a spanyol polgárháború véres, kegyetlen időszakára is. Gyakorlatilag rányomja sötét, nyomasztó bélyegét az eseményekre. Imádtam. Olyan érzelmi töltést adott, olyan pluszt, ami hiányzott az előzményből.

Mindenki azt mondta, ez a könyv sokkal jobb, mint az Angyali játszma. Bizonyos szempontból igazat adok ezeknek a véleményeknek, de vannak olyan elemei, ami miatt mégis a második könyvhöz húz a szívem.

Ismét elvarázsoltak Zafón szavai, kerek, mesterien megírt mondatai. Észrevétlen haladtam tíz-húsz oldalt utazás közben, bár kell vallanom néhány hétig csak cipeltem magammal. Miközben teljesen a hatása alá kerültem, ugyanilyen egyszerűséggel tudtam letenni is. Nem éreztem azt a fajta mohóságot, mint az előzménye esetén. Mondjuk ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy Murakami után olvasni nem volt teljesen jó ötlet. Eltartott egy ideig, nagyjából az első fejezet rá is ment, mire azonosúlni tudtam a könyvvel, élvezni kezdetem a szavakat. Jó, attól kedve mondjuk megint zseninek kiáltottam ki az írót, és harsányan követeltem átsorolását a szépirodalom megbecsült tagjainak sorába. Döbbenet, hogyan képes valaki így írni!

Ahogy vártam tőle, nem afféle pörgős krimit, inkább lélektani thrillert kaptam. A maga kissé lassúdad, körmönfont módján halad a történet, ami pezsdítő az akciódús mozik után.

Míg az Angyali játszma esetén felmerült bennem, mennyi ebből az író és mennyi a fordító, mostanra egyértelművé váltak a határok. Főleg azért, mert ebben az esetben más volt a fordító. Mondjuk ez utóbbit hajszállal érzékeltem olvasás közben, de nem a fordításnak, hanem Zafónnak tudtam be. Arra gondoltam, bár nem ez az első könyve, talán még nem alakultak ki teljesen a stílusjegyei, és alighanem ez is benne van.

A történetben nem érzem azt a fajta klisét, mint a második könyv egyes elemeiben, mégis fura mód, azt tartom eredetibbnek. Ebben nagy szerepe van a könyv végének. Számomra a történet három rövidke fejezettel korábban ért véget mint az írónak. Azzal a befejezéssel kerek, egész lett volna a történet. Az írok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy mindig mindent meg akarnak magyarázni, pedig vannak dolgok, amiket teljesen szükségtelen. Ebben rejlett második könyvének zsenialitása. Engedte, hogy az olvasó maga járjon bizonyos dolgok végére. Úgyhogy ez most egy kis csalódást okozott. Két rövidke mondattal, vagy a meglévők apró átalakításával úgy zárhatta volna le a történetet, hogy nyitottan hagyja a fantáziánk számára. Ehelyett azonban számomra véget ért, és egy nagyon rövid második kezdődött el, ami legalább már úgy záródott, ahogy az elvárható.

Mondjuk ki vagyok én, hogy kritizáljak egy olyan írót, aki több könyvet adott el, mint a felkapott magyar írók összesen; de ezek azok az apróságok, amik meghatározzák egy mű lelkét, és számomra az Angyali játszma valahogyan sokkal élettel telibb, sokkal gazdagabb volt, akkor is, ha az atmoszférája szegényesebbre sikerült.

Az egyik oldalról ott van például a hangulat vagy az eredetiség, ami egyértelműen mellette szól, de a befejezés és a teltebb karakterek a másik serpenyőben foglalnak helyet. Egyezzünk ki döntetlenben!

Ennek ellenére nagyon tetszett a könyv. Nem csak hogy nem bántam meg, de már elő is jegyeztem az író következő könyvét. Aki így képes bűvölni csupán a szavakkal, megérdemel minden figyelmet, kitüntetést és elismerést.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Fordító: Vajdics Anikó
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...