Írta és rendezte: Leon Ford
- Ryan Kwanten - Griff
- Maeve Dermody - Melody
- Toby Schmitz - Tony
- Patrick Brammall - Tim
- Marshall Napier - Benson
- Heather Mitchell - Bronwyn
- Anthony Phelan - Detective Stone
- Kelly Paterniti - Gina
- David Webb - Gary
- Kate Mulvany - Cecilia
- Chan Griffin - Top Hat
Annalee ajánlotta a filmet. Jó, gyakorlatilag feladta leckének, de mivel én egy szófogadó diák vagyok, gyorsan meg is néztem.
Griff kettős életet él. Napközben csendesen, visszahúzódva, abszolút antiszociális elzárkózással, egy irodában dolgozik, ahol kénytelen eltűrni, hogy a kollegális viccek céltáblájává váljon. Éjszakánként azonban álruhába bújva védi a környékén élőket a rájuk leselkedő veszélytől.
Rejtett személyiségét mindenki elől titkolja. Legfőképp Tim elől, aki a bátyja és csupán azért költözött vissza a városba, hogy a különös, magányába menekülő testvérét felügyelje. A környéken ugyan keresik a titokzatos idegent, azonban Griff tagadja, hogy köze lenne hozzá. Minden normálisan folyik a maga medrében, egészen addig, amíg Tim udvarolni kezd Melodynak.
A lány saját világában épp annyira csodabogár, mint Griff az övében. Nem rajong különösebben a többi emberért, szeret a szobájában üldögélni és ki nem állhatja, hogy az édesanyja szeretné már férjhez adni. Kapcsolata Timmel, az ő véleménye szerint nem megy jól, ugyanis a férfiből valami hiányzik vagy esetleg túl sok is van. Legalábbis a racionalitásból. Amikor megismerkedik hősünkel, hirtelen minden értelmet nyer. A két furcsa szerzet találkozása égben elrendelt, sorsfordító pillanat, de egyeseknek mintha problémát okozna a felismerés.
Ryan Kwantent csupán a True Bloodból ismertem és meg kell mondjam, ott nem tartozik a kedvenc karaktereim közé. Főként azért, amit a forgatókönyvírók tettek vele. Az állandóan izzadt, csapzott, zavaros ügyekbe keveredő nagy testvér ilyen formában nem is létezik, és bár megértetem, hogy mivel nőtt a szerepe a történetben, nyilván változtatják annak megfelelően, de én bizony nem egészen ilyennek képzeltem. Szóval nem tudtam mit kezdeni vele. Számomra sajnos ugyan az a kategória, mint Ryan Reynolds. Sem ide, sem oda nem tudom besorolni, és hiába bizonyítja be, hogy jó színész, örökre Jason marad. Pedig jó színész. Olyan mélységeit mutatta meg a karakternek, amiket magam sem hittem el. Átéreztem a fájdalmát, a küldetés iránti elkötelezettségét, a tépelődését és az élete értelmének tartott magányos hős szerepét.
A címben szereplő láthatatlanság jelentése kettős. Egyfelől, mint a világ védelmezője, igen csak hasznos tulajdonság, másfelől a nappali életében is erre törekedne. Csakhogy, és ez a sors iróniája, minél inkább háttérbe kívánna maradni, annál inkább felhívja magára a figyelmet. Pedig ki figyel manapság oda a normálisan viselkedő többségre? A legtöbben teljesen láthatatlanok vagyunk.
Senki se kövesse el azt a hibát, hogy szuperhősös filmnek gondolja. Nem véletlen drámai a besorolása. Valójában, mint Griff két élete, a történet is jól láthatóan tagolódik két külön részre.
Ez egy kedves mese a modern korban tévelygőkről. Nem lepett meg a katarzist előidéző csattanó. Nem lepett meg, mert számítottam rá, mert a valóságot kizárni én már rég nem tudom, és mert ha valaki figyelmesen nézi a filmet, szinte az elején nyilvánvalóvá válik minden. Ez azonban nem hiba, ne kezeljük annak. Egy folyamat része, amit a főszereplőnk maga is végig él. Az örök kívülállásom miatt mégis ez az a momentum, ami miatt közelebb került hozzám.
Bevallhatom, kissé zavarosak az érzelmeim. Emlékszünk még arra a kifejezésre, hogy nagyvárosi magány? Bizony, létezik. Jelen van a képkockákon, nyomasztóan eleven. Érzem végig, miközben szerettem a filmet, a karaktereket, értettem a mondanivalót(úgy gondolom).
A furcsa szerelmi történet néhol mulatságos, és néhol fájdalmas. Nem elég szélsőséges, hogy megsirassam vagy a térdemet csapkodjam, de elég különös ahhoz, hogy ne tudjam szó nélkül hagyni. Szerettem a képi világát, a kissé szürreális, mondhatni szürke, néha mégis túl élénk színeket. Az egész filmet uraló ellentétet, ami a valóság és a képzelet közé fest egy rikító sárga, élesen elkülönülő határvonalat. Azt, amit képzeletben mind átlépünk néha, pedig legtöbbször azt sem tudjuk, hol húzódik pontosan.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése