2013. február 28., csütörtök

Az a bizonyos első év

I Give It a Year


színes, magyarul beszélő, angol romantikus vígjáték, 97 perc, 2013

rendező: Dan Mazer
forgatókönyvíró: Dan Mazer
operatőr: Ben Davis
producer: Tim Bevan, Eric Fellner, Kris Thykier
vágó: Tony Cranstoun

szereplő(k):
Rose Byrne (Nat)
Rafe Spall (Josh)
Anna Faris (Chloe)
Simon Baker (Guy)
Joseph Millson (Charlie)
Kerry Howard (Clare)
Jason Flemyng
Minnie Driver
Stephen Merchant

Jó, hát romantikus tingli-tanglit moziban nem nézek. Az utolsó ilyen, ha jól emlékszem a P.S. I Love You volt, aminek nagyjából az ötödik percétől egyfolytában sírtam. Hallottam, hogy nevetgélnek körülöttem, de mai napig nem  derült ki, hogy min. És mivel általában úgy alapból nem rajongom a műfajért, ritkán nézem. No de ajándék jegy és vittek, meg hát Simon Baker ugye, szóval azt gondoltam, megéri a próbát.

Nat ambiciózus és két lábbal a földön álló nő, néhány hónapnyi ismeretség után hozzámegy Josh-hoz, az egykönyves álmodozó, gyermekded íróhoz. Mindenki látja, hogy nem túlzottan illenek egymáshoz, és talán még az első évet sem érik meg együtt, de ők erről mit sem tudnak. A nászút után azonban elkezdik a közös életüket, és kiderül, sok dolgot nem is tudnak egymásról, néhányat viszont szörnyen idegesítőnek találnak. Hogy élik túl az első évet, ha olyan alapvető dologban nem képesek megegyezni, mint a szemét kivitel, vagy hogy melyikük családja idegesítőbb?

Több szempontból sem szokásos film. De az is lehet, csak ezzel takaródzom, mert meglepően tetszett. Először is itt már a házassággal kezdődik a történet, és világos, hogy nem egy jól megalapozott kapcsolatot mutatnak be. A két fél, ahogyan a családjuk is, nehezen lehetne ennél különbözőbb. A barátok, a munka, a kollégák, mind-mind eltérő, és bár az ember hihet abban, a szerelem erejével mindent megoldanak, az élet rendszerint rácáfol az ehhez hasonló reményekre. Mert az élet ilyen. Itt egy meglévő kapcsolat bukkanóiba látunk bele, egy házasságba, amiben mind két fél feszeng.

Pár tapasztalatom szerint ezek a fajta problémák a második-harmadik év körül jelentkeznek, készséggel elhiszem, hogy lehet így is. Az összeszokás mindig nehéz feladat, és nagyban függ az ember tűrőképességén, hogy meddig tud valamit tolerálni. Ilyenkor, ha nincsenek stabil alapok, semeddig sem állnak a falak.

És igen, a film vicces volt. Rengeteget nevettem rajta, de hogy romantikus lenne? Nos, nem tudom. Igazából szerintem a romantikából nem kaptunk eleget, sem a kísértő párostól, sem a főszereplőinktől. Mintha az egész film arra összpontosítana, milyen szörnyű a házasság. Életed végéig ugyanazzal lenni, nézni az arcát, amitől megörülsz, de mennyire jó tartozni valakihez, szóval nem is olyan nagy baj. Sőt, ha nem megy, kezd újra, kezd elölről! Nem feltétlen a harcról szól, nem arról, ahogy megküzdünk a lehetetlenért, főleg mert talán nem is nagyon akarjuk egymást, sokkal inkább a mindennapokról, amik könnyedén agyoncsapják azt, ami nincs is.

Josh barátja egy idióta. Ő már önmagában válóok lenne, de tény, hogy olyan poénokat hoz, amitől néhány helyen a könnyem is kicsordult. Szóval igen, tetszett, mert nem klasszikus csöppizés, és sokkal inkább az összecsiszolódás egy betonkeverőben, mint a lagymatag romantikázás. No meg persze szokatlan a vége is. Ami ugyan kiszámítható, de legalább szokatlan, és ez jó.

Az elmúlt napokban megnéztem két filmet, amit önszántamból különben soha, és ezért köszönet illeti a kedves notórius jegynyerőt, ahogyan azért is, hogy engem vitt magával. Jól szórakoztam, jókat nevettem, és hát néha lazítani kell az akció dömpingen, Simon Baker meg ugye Simon Baker. Úgy, ahogyan a Mentalistában soha nem lesz, mert itt nem slendrián és lompos, hanem nett és élére vasalt. No meg borostás. Hölgyeim, már ezért megérte.

Kiemelkedő színészi teljesítményt nem igen találtam, persze Stephen Merchant, a bolond barát, nagyszerű volt, és Minnie Driver is üde színfolt, de semmi rendkívüli. A szinkron jól sikerült, ami nem teljesen azonos a trailer szinkronjával. Ez csak egy lazán szórakoztató film. Senki ne várjon tőle csodát, csak kellemes és harsogó nevetést.

8/10


2013. február 27., szerda

Az Úton kicsit eltévettünk, de azért csak meg lett Bin Láden

Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza (Zero Dark Thirty)

színes, feliratos, amerikai thriller, 157 perc, 2012

rendező: Kathryn Bigelow
forgatókönyvíró: Mark Boal
operatőr: Greig Fraser
producer: Kathryn Bigelow, Mark Boal, Megan Ellison
vágó: William Goldenberg, Dylan Tichenor

szereplő(k):
Jessica Chastain (Maya)
Jason Clarke (Dan)
Joel Edgerton (Patrick)
Mark Strong (George)
Jennifer Ehle (Jessica)
Kyle Chandler (Joseph Bradley)
Edgar Ramirez (Larry)
James Gandolfini (C.I.A. igazgató)

Na most az úgy volt, hogy egy kedves barátom nyert jegyet a premier előtti Úton-ra. Érdekelt, tényleg, de kiderült, hogy valami technikai difi van, amiért a Parlux Entertainmentet képviselő úr elnézést is kért. Játszottunk, nyertem egy pólót magam is, és olyan stand-upot nyomott, hogy néha levegőt sem kaptam a nevetéstől. Hát ki tudott ezek után haragudni?

Ráadásul elmondhattam neki, hogy mennyire imádtam A rajtaütést, amivel nem is túloztam, no meg választhattunk, hogy vagy várunk kb. 45, 40, 39 percet a film feltöltésére, vagy megnézhetjük helyette a Bin Láden hajszát(ami ugyan más forgalmazóé), és még egyszer szeretettel elvárnak minket az Úton vetítésére. Hát persze, hogy ez utóbbit választottuk, de mint utólag kiderült, a filmet tartalmazó merevlemez volt hibás, így még ha meg is vártuk volna a film feltöltését, akkor sem nézhettük volna meg.

Mayát a CIA 2001 után bedobja a mély vízbe. Feltérképezik az al-Kaida kapcsolati rendszerét, próbálnak minél több vezetőt megtalálni, és ennek az eléréséhez minden megengedett, nem válogatnak az eszközökben. A fiatal lánynak eleinte problémát okoznak ezek a radikális módszerek, de kis idő elteltével hozzáedződik, és talál egy olyan szálat, aminek a meglétéről ugyan senki sem tud, de amikor előáll vele, senki sem bízik benne. Azonban a nő megszállottan kutat a lehetőségek után, átugorhatatlan, megkerülhetetlen akadályt alkotva ezzel a főnökei számára.

Megdöbbentett a film első félórájában látható brutalitás. Valahogyan erre nem voltam felkészülve, hiszen a film a hajszáról szól. Persze magamtól is kitalálhattam volna, hogyan indult el maga az akció, de nem tettem és  nem lepődtem meg, amiért néhányan elhagyták a mozit. Majdnem minden, amit annak idején olvasni lehetett a kihallgatási módszerekről megjelent itt. A nyakörv, meztelenség, dobozba zárás. A cél a totális megalázás és ezzel a megtörés, míg a fogoly feloldódik a semmiben, és  megad bármit, csak hogy vége legyen. Igen, ez kegyetlen, de az élet maga is ilyen. Ennél cifrábbakat is láttam már horrorfilmekben, thrillerekben, mégis... Most valahogy nagyon érzékenyen érintett.

A film végigköveti a politikai változásokat, a felderítő munkára gyakorolt hatásukat és az emberek viszonyát is ezekhez a dolgokhoz. A középpont Maya, aki a magját adja a történetnek. Az ő megszállottsága hajtja az eseményeket előre, és ahogy haladunk előre, egyre belefásultabb, fáradtabb, de sokkal eltökéltebb lesz. Ha az én beosztottam lett volna, már néhány hónap után megfojtom, felnégyelem, feláldozom, csalinak dobom be, de hogy emberileg milyen érzelmeket váltott ki belőlem, az eltörpült a szívós, aprólékos munkája mellett, amit kénytelen minden főnöke elfogadni. Mert működik.

Jessica Chastain erre a szerepre született. Már a Fékezhetetlenben is éreztem, hogy több, mint egy csodás pofi, de most meg is győződtem róla. Igaz, hogy ez az a a film, amiért valószínűleg soha nem fizettem volna, nem is érdekelt, de tény, hogy fantasztikus alakítást láttam. Sejtelmem sincs arról, miként készült fel rá, de vibrált és élt. Átragadt rám a remegése, a fásultsága, a dühe és a bánata. Minden, ami mozgatja, minden amit akar, tud és remél.

Ez a film nem pörög. A főhősnőnk több mint tíz évet áldozott az életéből Bin Láden elfogására, és ez a fajta munka rögeszmévé válik, ami lassan, nagyon lassan teljesül be, és ez a drámai vonulata tagadhatatlanul magával rántott.  A politikai részével, hogy én mit gondolok Amerikáról és más hasonlóktól most próbálok elvonatkoztatni. Elég legyen annyi, nem feltétlen állunk egy oldalon minden kérdésben, mégis lekötött a történet szövése. Az ember küzdelme, harca még akkor is, ha nem értek vele egyet, lenyűgöző.

A "Kanári egységet" nagyon szerettem. Hoztak egy kis humort, könnyedséget az egész gyomorbajos témában, ami azért fel-fel bukkant korábban is, de ha valaki nem volt elég éber, lemaradt. Ők viszont szállítják a lazaságot, amivel próbálnak bevetések között lazítani és ez oldja a kicsit komor hangulatot. Azért az rejtély, hogy az egész CIA-nak miért csak egy darab arab tolmács jutott? Szegény Hakim (Fares Fares) mindenhol ott volt.

Felbukkan több ismertebb színész. Jason Clarke-ot szintén a Fékezhetetlenből ismerem, de megjelent Kyle Chandler, James Gandolfini  vagy John Barrowman is, a sor pedig sokáig folytatható.

A feliratban volt néhány érdekes megoldás, de mindig öröm, ha nem szinkronos egy film, így hajlamos vagyok e tény felet szemet hunyni.

Meglepően tetszett, sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és a rendezés is ötöst érdemel, az én olvasatomban legalábbis. Féltem, hogy túl specifikus a téma ahhoz, hogy élvezzem, érdekeljen, vagy hogy elgondolkozzam rajta, de nem így történt. Lekötött. Persze főleg a drámai és pszichológiai vonulatok miatt, a végeredmény nem is igen érdekelt én nem is sokkolt. Elég spoileres volt a cím...(irónia). Nem hiszem, hogy valaha is megnézem majd újra, de egyszer érdekes volt, köszönöm a Parluxnak, mert ha rajtam múlik, sosem látom.

7,5/10


2013. február 26., kedd

Teaser kedd #31



Bár talán senkit sem zaklat fel, de azért elárulom, olyan álmos vagyok, hogy minden pislogáskor elszundítok egy tizedmásodpercre. Rreggelente macska irigy vagyok, mert Hitokirineko (lánykori nevén: Killercat) ma például még a fejét sem emelte fel a párnáról. Hangosan horkolva aludt tovább. Kedvem lett volna mellégömbölyödni, és elfeledkezni a kötelezettségekről. Ehelyett bejöttem dolgozni, de a remény átsugárzik a testemen... minden egyes pislogásnál.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti kettes:

Kathy jót derült volna rajta, hogy Sandra parkol mellette a böhöm drámai sírkövével;Sandra ugyanis egész életében szórakoztatóan passzív-agresszív versengést folytatott vele.

Azt hiszem, Sandy sírkövét vehetjük az utolsó szónak a kérdésben, a végső adunak, amit nem kehet megkontrázni, mivel ugye Kathy már meghalt.

John Scalzi: Vének háborúja

2013. február 25., hétfő

Gengszterosztag

Gangster Squad


színes, feliratos, amerikai krimi, 115 perc, 2012

rendező: Ruben Fleischer
forgatókönyvíró: Will Beall, Paul Lieberman
zeneszerző: Carter Burwell
operatőr: Dion Beebe
producer: Dan Lin, Kevin McCormick, Michael Tadross
vágó: James Herbert, Alan Baumgarten

szereplő(k):
Josh Brolin (John O'Mara őrmester)
Ryan Gosling (Jerry Wooters őrmester)
Sean Penn (Mickey Cohen)
Emma Stone (Grace Faraday)
Giovanni Ribisi (Conway Keeler)
Mireille Enos (Connie O'Mara)
Robert Patrick (Max Kennard)
Anthony Mackie (Coleman Harris)

A szombatot gyakorlatilag moziban töltöttük. Három filmet néztünk meg, igaz csak kettő (Lenyűgöző teremtmények, Die Hard 5. Szeretnék róluk írni, csak levegőt! ) volt betervezve. No de már úgy is elment az egész nap, és nem volt kedvem hazamenni sem, no meg a Boszorkányvadászok is érdekelt, így visszaálltunk a sorba. És ekkor megláttam, hogy adják a Gengszterosztagot is.

A film azóta érdekelt, hogy az első trailer kijött belőle(valamikor tavaly ősszel), nem is értem, hogyan felejthettem el, de egyből tudtam, nem hagyhatom ki. Ezt a filmet megint nekem készítették.

Los Anbelesben járunk 1949-ben. A háború utószelei még érződnek, amikor Mickey Cohen gyakorlatilag a város egyeduralkodója. A gengszter megvesz mindenkit, akit meg lehet venni, és megszabadul azoktól, akik zavarják a köreit. A rendőrfőnök azonban úgy gondolja, ez így nem elfogadható, ezért megbízza John O'Mara őrmestert, aki szintén hasonlóan érezz, hogy hozzon létre egy különítményt, akik a szerv oltalma nélkül ugyan, mondhatni fű alatt, de rendet tesz.

Oké! Akik olvasták a Fékezhetetlenről szóló ömlengésemet, már biztosan tudják, odáig vagyok a gengszteres filmekért. Odáig vagyok, mert a kor mocskos, brutális romantikája elbűvölő. Az öltönyök, a kalapok, a rutinszerű dohányzások, a zene, a lebújok, bárok, tánctermek, italozok, zugkocsmák, nyilvános kivégzések, kegyetlen leszámolások, véletlen áldozatok, nyílt tűzharcok az utcákon sokkal vonzóbb néhány évtized távlatából. Akkor szerintem nem élveztem volna...

Nos, a film valós eseményeket dolgoz fel, de nem igen merném azt mondani, hogy valósághű. Nem állítom, hogy mindent tudok a kor gengsztereiről, de Cohen neve sokaknak csenghet ismerősen, és én nem egészen így emlékszem. Ben “Bugsy” Seigellel dolgozott együtt és valamiért úgy rémlik, hogy az ötvenes években adócsalásért kapták el őt is, mint anno Al Caponét. A bűneihez képest viszonylag hamar szabadult. Persze lehet, hogy tévedek, de ez a sejtés nem befolyásolt a filmélményemet, hiszen ez a hangulatból semmit sem von le.

Sean Penn kétségkívül zseniális Cohen. Már önmagában ezért megérte volna. Nem állítom, hogy félisteni lenne, de azért egy Istenáldotta tehetség a minimum, és ehhez nem férhet semmi kétség. Az utóbbi években egyre kevesebb filmben tűnt fel, de igaza van. Csak a legjobbakat választotta, és ez a megalománián, erőszakos, felörült úgy passzol hozzá, mint ahogy húsra a bőr. Mindent el tud játszani, az a három Oscar majdnem hogy kevés.

Josh Brolin tekintetében még van mit pótolnom. Szinte csak a MIB3-ból emlékszem rá, és bár a nagy átlagtól eltérően nekem tetszett, azért ennél jóval több és komolyabb szerepe is volt már.  Most mindenesetre elérte, hogy elkezdjek kicsit jobban figyelni a munkásságára.

Ryan Gosling persze legtöbben a Drive-ból ismerik, de a feltörekvő csillagra már oda kell figyelni. Szerettem a kissé bohém, meggondolatlan rendőr szerepében, azért ezentúl szinkronosan nézem inkább. Ahogyan a hangja, úgy az egész megjelenéséről sem a férfi jelző jut eszembe és hát legyünk őszinték, úri dzsigolónak tökéletes. Viszont a kamera szereti és ő nagyon jól tudja, mi a dolga. Ez nekem elég, ráadásul ha őszinte akarok lenni, a karakteréhez passzol a hangja is.

Emma Stone továbbra sem tudott meggyőzni a színészi kvalitásairól. Mindenki azt mondja, hogy nagyszerű színésznő, de én hiányolom belőle az igazi karaktert. Igazából a jelenleg futó új lánykák jelentős részéből hiányolom Emma Thompson, Meryl Streep vagy Susan Sarandon nagyságát.Persze a hölgy még fiatal, és vannak jobb szerepei is azoknál, amiket mostanában kap, szóval megelőlegezem a bizalmat, és várok türelmesen.

A mellékszereplők láttán is sírni lett volna kedven, mégpedig a gyönyörtől. Nick Noltie, Robert Patrick, Holt McCallany és Giovanni Ribisi egyformán kedvesek a szívemnek és bár egyiküknek sem jutott pár percné több idő, határozottan emelték a film színvonalát.

Imádtam, hogy feliratos, mert az eredeti hangok megint annyival többet tudtak adni, mint a szinkronos előzetes. Néhány hölgy megint nem tudta értékelni a látottakat, de nem hagytam magam befolyásolni. Én bizony teljesen hatás alatt voltam. Van valami heroikus egy csapat jól öltözött és szépen fésült fickóban, akik az igazságárt harcolnak igen nagy fegyverekkel.

Ha már szóba került a Fékezhetetlen, ennek teljesen más a hangulata. Az sokkal komótosabban csordogált, afféle vidéki tempóban, a Gengszterosztag pedig szinte az elejétől pörög. A téma szerelmeseinek szintén kötelező darab, mert még ha másmilyen is, legalább annyira jó, szóval ismét maximum pontot adtam.

10/10


2013. február 20., szerda

Yann Martel: Pi élete

Ahogyan minden felkapott könyv esetében történik, ezen is megakadt a szemem. Egészen meglepődtem, hogy a fordítás 2004-es, ahogyan az első megjelenés is, amit követett egy 2010, 2012 és 2013-ban is. Igaz, négy különböző borítóval jelent meg, nekem mégis a filmes jutott, de nem bánom. Szép az a cicus.

Nem sokat tudtam róla, csak hogy állítólag zseniális, és hogy egyfajta belső utazásról szól, miközben a főszereplőnk közös csónakban tengődik egy hatalmas bengáli tigrissel. Ebből még bármi lehet, de én szeretem az utazásos történeteket, átvitt és tényleges értelemben is, a sárga szempár pedig megigézett, így hát vittem haza.

Pi születése jogán hindu, de egy kicsit más mint a többiek. A neve folytonos viccek céltáblája, egy állatkertben lakik, amit a papája vezet és szüntelenül keresi Istent. Hiszi, hogy csak egy mindenható létezik, és úgy halmozza a vallásokat, mint mások a piszkos tányérokat. Számára ez nem jelent problémát. Hindu, és egy igazi keresztény mohamedán.

A politikai szelek kedvezőtlen hatása miatt édesapja úgy dönt, eladja az állatkertet és mind Kanadába költöznek. Sem Pi, sem a bátyja nem túl lelkes az ötlettől, de nincs mit tenni, kihajóznak a maradék állatsereglettel. Váratlanul azonban elsüllyednek és Pi közös csónakba reked egy csoport vadállattal. A túlélés érdekében hamar egymásnak esnek, a szelíd, vegetáriánus fiú pedig magára marad Richard Parkerrel, a tigrissel.

Tartozom egy vallomással, a könyvek bevezetőjét ritkán olvasom végig. Teli van számomra lényegtelen információval, ráadásul az általam annyira csodált írók többsége képtelen megírni egy jó bevezetőt. Sokszor száraz és értelmetlen, ezért gyakran fél oldal után átlapozom. De ezúttal más volt a helyzet. Most itt volt egy különálló kis történet a könyv elején, és én arra gondoltam, ha a pali ilyen bevezetőt tud írni, akkor tuti, hogy a könyv fantasztikus. Külön megragadt egy mondat, hogy ettől a történettől megtanulhatunk hinni. Nos, mint hívő, engem már nem igen kell térítgetni, de azért érdekelt, hogy ez mit is jelent.

A könyv alapvetően három részre oszlik. Az elsőben megismerjük Pit, az életét, a nevének történetét, a valláshoz kapcsolódó érzelmeit, azt hogy pusztán csak szeretné Istent szeretni, a családját és az állatkertet egészen addig a pontig, amikor elköltöznek.

Ezután jönnek az élmények a hajóról, a hajótörésről, és a 227 napig tartó hánykódásáról. Hogy hogyan szelídíti meg a tigrist, miként élnek nap nap után, de legfőképpen, hogyan élnek túl. És végül a harmadik rész jön, amelyben már a kórházban válaszolgat a japán hajózási társaság embereinek.

Közben a kerettörténet szerint Yann Martel interjút készít Piscine Molitor Patellel, sok év telt el a baleset óta, és az író megjegyzéseiből megismerhetjük Pi jelenlegi életének elemeit. Fejezeteken belül változik a nézőpont, de követhető, mert ezek a belső, és leginkább rövid jegyzetek dőlt betűsek. A történet mesélője azonban Pi.

Engem, mint egy majdnem 14 éve gyakorló vegetáriánust, különösen érdekelt az étel kérdése. Itt, a civilizáció, üzletek, piacok és bioboltok gyűrűjében könnyen jelentem ki, hogy nem eszem húst. Egyszerű dolog tartani magam, sőt, nem is igen merül fel bennem, hogy ez lemondás, mert egyáltalán nincs kísértés. De ott, a semmi közepén meddig bírnám? Hol van az a pont, amikor az éhségem már elsodor és mindegy, hogy mit, mindegy, hogy honnan van, csak megtölthessem vele a hasam. Szóval érdekelt ez a rész és bár nem találtam teljesen kibontottnak, ettől függetlenűl hiteles volt.

Meg kell említeni a fordítást. Gyönyörű, szép, kerek és értelmes magyar mondatok, amelyek könnyen olvashatóak értelmezhetőek. Szász Imre halála után Gy. Horváth László folytatta tovább(ezt jelzik is a könyvben),  és e két fantasztikus ember munkájának összecsiszolása is tökéletes. Nincs benne döccenő, semmi, amit zavarónak éreznék. Tökéletes.

A könyv kétharmadát különben kádban ülve olvastam. Ez látszórag túl sok információ, de enyhén lázas voltam, és gondoltam, ha átmelegítem magam, majd utána betakarózom nyakik, az jót fog tenni. Nos ebből az lett, hogy a víz dermesztően hidegre hűlt, szóval meleget engedtem rá. Váltó fürdő. Valahányszor megmozdultam a víz megdobott kissé, viszont amikor azt olvastam ahogy kitör a vihar, és ők hánykolódnak, nem is tudom jól elmagyarázni, de teljesen átéreztem. Persze én nem féltettem az életemet, nem aggódtam, hogy vízbe fúlok mégis furcsán jó élmény volt. Magával ragadott a történet, és nem is igen eresztett.

Az első részben több szó esik Istenről, később túlnyomórészben Yann szemén keresztül láthatjuk, de ennek ellenére nem tűnik el. Végig ott van. Kimondva vagy kimondatlanul a felszín alatt lebeg, mert Pi életének meghatározó eleme az, ahogyan szereti Istent. Ahogy egy gyerek képes szeretni. Tisztán, feltételek nélkül. Ez a fajta hit megrendítő. Azt mondják, és magam is osztom ezt a véleményt, hogy hinni nagyon könnyű akkor, amikor minden jól megy. Amikor nincs szükségünk erőre, vigaszra, csodára ahhoz, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. Viszont baj esetén mutatkozik meg az igaz hit, és Pi ennek tökéletes példája.

Engem sok szempontból megérintett, bár a csodálatos jelzővel nem feltétlenül értek egyet. Igaz hogy fantasztikus, és sokszor  képtelenül érdekes, de semmiképpen nem csodálatos. Ugyanis a szó teljes egészében pozitív jelentéssel bír számomra, ennek az utazásnak azonban rengeteg mélyebb pillanata van, úgy testben, mint lélekben.

Azt nem tudom, hogy ettől a történettől bárki hívővé válik-e. Sejtelmem sincs, hogy ki és hogy fogadja majd a végét, amikor miden kiderül. Engem nem döbbentett meg, sokkolt le vagy vágott orrba, de ez nem von le az értékéből. Reális vége lett, azonban az odáig vezető út az érdekes, amin egy nem hétköznapi, sőt gyönyörű elme vezetett óvatosan, bekötött szemmel.

10/10

Magyar kiadó: Európa Könyvkiadó KFT.

Fordította: Szász Imre, Gy. Horváth László

2013. február 19., kedd

M. C. Beaton: Az elültetett, elkóborolt esküvő (Agatha Raisin 3-5.)

Igen, három cím egyben, zanzásítok. Időhiány miatt vontam össze a 3-5. Agatha Raisin könyvet egy posztba. A betegség tökéletesen alkalmas olvasásra, de egyszerűen nincs elég időm mindenről részletesen írni. Rövidebbre fogom, de mindenképpen megérdemelnek legalább egy bejegyzést. Nézzétek el nekem. Ha nem teszitek, akkor sem zaklatom fel magam. Ahun egy kő, oszt dobjátok ide!

Agatha Raisin és az elültetett kertész

Agatha hazatér vakációjáról, és arra eszmél, hogy a település és imádott Jamese életébe is új nő kopogtatott be. Mary Fortune szép, bár az ex reklámszakember észre veszi az emberi beavatkozás nyomait is, de a hölgy fantasztikus háziasszony és eszményi kertész. Persze Agathában túlteng a versenyszellem. Ezért maga is meglepődik, amiért egészen megkedveli az asszonyt, akit mit ad Isten teljesen váratlanul meggyilkolnak.

Jamesszel a háta mögött mindent megtesz, hogy kiderítse az igazságot, és bebizonyítsa mindenkinek, ő is nagyszerű kertész.

Természetesen Agatha középső neve a versengés megint örült dolgokra ragadtatja, és az érzelmei is úgy hullámzanak mint vihar idején bármely óceán, viszont legalább annyira zavarosak is. Jameshez köthető romantikus érzelmei sok mindent elviseltek, de még sosem volt ennyire komoly a helyzet, és ő bizony egy pillanatra fel is adja.

Továbbra is szórakoztató, könnyen olvasható, szépen épített mű. Nem is feltétlen a krimi szála, mint Agatha csetlése-botlása az érdekes, de mindig szórakoztató olvasni a vívódásait. Tartja a habkönnyű krimi kategóriát.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Fordította:  Borbély Judit Bernadett

Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó

Agatha lehúzott  félévet a cégét felvásároló ügynökségnék, és nincs más vágya, mint hogy hazatérjen Carselyba. Persze kissé morcosabb, a nagyváros nem tesz jót neki, de nagyon várja, hogy találkozzon plátói szerelmével, James Laceyvel. A férfi túrázó csoportot indított, csak úgy, mint Jessica Tartinck tette egy másik, közeli városban. A nő elég érdekes keresztesháborút visel a környék gazdáival szemben, akik bevetették a szorgalmi utakat.

Amikor a Jessicát megölik, egy csoporttársa felkéri Agathát a rejtély kiderítéséhez, ami tökéletes alkalmat biztosít egy jó kis beépülésre, oldalán Jamesszel, aki a férjének adja ki magát.

Hősnőnk végül is mindent megkapott, amit csak akart. Többen azt hiszik, hogy Jamesszel valami tilosba jár, hiszen közösen tűnnek el, de Agathanák ez sem elég.

Hozza a szokásos formáját. Megint ajtóstul ront a házba, és a férfinak kell megmentenie a helyzetet. De az van, hogy saját meglepetésére,  ezt egyre szívesebben teszi.

Külön élveztem, hogy a háttértörténet is szépen épül, és nem is tartunk az ezredik résznél. A kisváros bája, diszkrét humora már az első résznél megvett, bár akkor még volt néhány mozzanat, amit zavart. Különösen Agáthában, mostanra azonban a legjobb barátnőm lett. Imádnám, ha a szomszédomba lakna, legalább enyhítené az Eszti néni okozta űrt.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Fordította:  Szűr-Szabó Katalin

Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő

Vigyázat! Spoileres az előzményekhez képest!

Agatha teljes mellbedobással készül közelgő esküvőjére Jamesszel. A férfi ugyan hallgatag, és nem feltétlen osztja meg vele érzelmeit, de mégiscsak el akarja venni, szóval az ex reklámügynökünk a föld felett repked. Persze van egy aprócska bibi, bár mindenkinek azt mondta, a volt férje , akitől nem vált el halott, de ebben nem lehet biztos. Felvirrad a nagy nap, és a legrosszabb félelmei igazolódnak be, amikor Jimmy Raisin felbukkan.

A vőlegénye elmenekül, ő a föld alá bújna szégyenében, csakhogy  Jimmyt meggyilkolják és ő és James lesznek az ideális gyanúsítottak. Bár a férfi elzárkózik előle, abba belemegy, hogy közösen, saját érdekükben dolgozzanak össze, Agatha pedig feladja a szép reményeit és minden energiáját a gyilkos megtalálására fordítja. 

A világ összeomlott. Az enyém is. Csalódtam és nagyon sajnáltam Agathát, de az a helyzet, hogy túl jól haladtak a dolgai, túl szépen épült a háttér, és bizony Jamesnek is megvannak a saját jellemhibái.

Soha nem voltak még ennyire érintettek egy gyilkosságban sem, még az első részben sem, ami miatt külön érdekes. Néhány barátság meginog, és miközben a hangulata épp olyan laza mint mindig, most van a háttérben valami nagyon komoly.

Szerettem, több szempontból is, és gyorsabban haladtam vele, mint a többivel, pedig mindegyik csak maximum négy óra lehetett.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Fordította:  Borbély Judit Bernadett

Összességében elmondható, hogy a két fordító hölgy remek munkát végez. Felváltva dolgoznak, így jönnek folyamatosan a részek, amik stílusban is illeszkednek. Szépen, magyarosan fogalmazott kerek mondatok, könnyen olvasható szöveg jellemezi, gyorsan haladtam vele. Ez egy igazi szórakoztató és habkönnyű sorozat, ami nagyon a szívemhez nőtt.

Ha csak ezen múlna, nem is lenne semmi baj, de kezd teli lenni a hócipellőm az Ulpiusszal. Az eddigi könyveket 50%-os, vagy 2+1-es akcióba vettem így nem igazán tűnt fel, de most megrendeltem volna a következő részt, és dobtam egy hátast az árától.

3499 forint a nettó 213-254 oldalas könyvért több mint pofátlanság. Felháborító lehúzás, ráadásul attól is feszült leszek, hogy 25-50 oldalnyi ismertetők vannak benne más könyvekből, amiket soha, de soha nem fogok elolvasni, viszont minden alkalommal csalódást okoz, mert értesítés nélkül fogyok ki a lapokból.  Ez már régóta zavar, de végleg betelt a pohár.

Biztosan nem véletlen, hogy ettől a kiadótól jóval kevesebb könyvet olvasok, mint másoktól. Azt a két pararomantikus sorozatot, amit még veszek, ez a kiadó hozta be, de én mégis angolul olvasom őket. Az egyiknek szerintem botrányos a fordítása, és nem is akarok várni a következő részre. Úgyhogy elhatározásra jutottam. A magyar írókat leszámítva, mindent amit lehet, angolul fogok folytatni.

A kedvezmény nélkül 3,500 áll szemben a 2,800 forinttal. Még a kedvezmények levonása után is sokkal olcsóbb az angol kiadás, mert abból is kapok árengedményt. Jót tesz a nyelvismeretemnek, nem dühöngök  a silány minőségű kiadáson, és nem kapok egy csomó szemetet, amit nem is kértem. Talán lassabban fogok haladni, de nekem megéri.

Sajnálom különben, mert ez a kiadó volta az, aki behozott olyan könyveket, amikben mások nem láttak fantáziát, de az utóbbi években rohamosan emelték az áraikat, és ezzel egyenesarányban romlott a kiadványok minősége.

Még van két, a száz olvasatlan könyvemből, Ulpiusos olvasmányom, és ebből az egyik magyar írótól van, viszont már megrendeltem a következő Raisin kötetet angolul, szóval hamarosan folytatom a sorozatot. Várhatóan a kiadó és én nem sokat fogunk egymással barátkozni.

Na, uff!

A könyvek különben klasszak. Stabil szintet hoznak, ezért a stílus szerelmeseinek nyugodt szívvel ajánlom.


Teaser kedd #30



Az én vírusaim köszönök szépen, jól vannak. Bennem. Nem akarnak eltávozni, pedig ugye akármilyen kedves vendég három napig untig elég. Még jó, hogy tudok olvasni,  mert biza számos jó könyvet tudtam le az elmúlt napokban. Már csak a bejegyzéseimre kéne elég időt szakítani...

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Az ízelítő:

- Én már tagja vagyok a falubolondok céhének.

Többször átrepült felettünk, majd eltűnt a horizont mögött, kínai betűkkel üzenetet hagyva az égen: ADD MEG MAGAD, DOROTHY!

Christopher Moore: Biff evangéliuma

2013. február 18., hétfő

Rick Riordan: The Lost Hero (The Heroes of Olympus #1)

Nyilvánvalóan Rick Riordan rajongó vagyok. Ezért, bár meg voltam elégedve a Percy Jackson és az Olimposziak sorozat magyar kiadásaival, mind árban, mind igényességben és fordításban jónak találtam, mégsem tudtam várni egy örökkévalóságig arra, hogy belekezdhessek a Heroes of Olympus sorozatba. Lehet, hogy a Könyvmolyképző már megvette a jogokat, de nincs előkészületeben, a türelmem elfogyott, elvonási tüneteket produkáltam, szóval megrendeltem angolul, aztán vártam vagy hét hónapot, mire kézbe is vettem. Hogy miért húztam ennyi ideig, na azt nem tudom, de elolvasni semeddig sem tartott. Riordan, én imádlak!

Jason egy iskolabusz hátsóülésén ébred. A barátnője, Piper kezét szorongatja, a legjobb barátja pedig Leo, aki nagyon tehetséges bütykölő. Épp egy tanulmányi kirándulásra tartanak, de az egész összképpel csak egy probléma van, nem emlékszik arra, hogy kicsoda és mit keres a buszion. Nem emlékszik a barátaira, de a jelek szerint őt mindenki ismer.

Hamarosan kicsit odébb teszi a saját rejtélyét, mert az életéért harcol.  Hedge edző feláldozza magát, hogy megvédje a gyerekeket, aki nem mellesleg szatír, és megérkezik Annabeth, aki nagyon dühös, mert arra számított, hogy megtalálja Percyt, aki viszont nyom nélkül eltűnt. Minden reménye ellenére elszállítja a triót a Félvér Táborba, ahol megkapják az első és rendkívül veszélyes küldetésüket. Junonak/Hérának szüksége van az ifjú héroszokra.

A történet majdnem egyből pörögni kezd. Riordan nagyon jól tudja, a hosszas bevezetés eltántoríthatja a fiatalabbakat, különösen a fiúkat az olvasástól, így mindig csak annyit magyaráz, amennyit feltétlenül szükséges. Persze mivel egy már megkezdett szériát folytat, a magyarázat még kevesebb, szinte nincs is.

2013. február 17., vasárnap

Darren Shan: A pokol pereme

A város trilógia második kötetének sokat kellett várakoznia, végül mégis egymásra találtunk.  Nem mondom, hogy simán indult a kapcsolatunk, néhány oldal után ugyanis némi csalódottságot éreztem. De ahogyan később kiderült, ez nem a könyv hibája volt. Csakis az elvárások és a nem megfelelő utánajárás találkozását okolhatom érte.

Al Jeery a Katedrális egyik osztagának régi tagja. Meg van elégedve a munkájával, nem is igen vágyik többre. Tartja a kapcsolatot volt feleségével, belátja a saját hibáit, igyekszik józan maradni és új kapcsolatokba bonyolódik.

Amikor a horgászattal töltött pihentető hétvége után munkába áll még nem sejti, hogy az aktuális barátnője halott. Amikor a Katedrális magához hívatja, azt sem tudja melyik lábára álljon, de félelme alaptalan. A mindenható úr megbízza Nic halálának felderítésével. Ugyanis az elkövető hatalmas hibát vétett, a Skylightban gyilkolt. A Katedrális tulajdonában lévő szálódában, méghozzá engedély nélkül.

Al mindenféle tapasztalat nélkül lát munkához, de hamarosan megdöbbentő dolgok derülnek ki a saját múltjáról.

Nos, a csalódottságom oka az volt, hogy azt hittem, már Capac Raimi  lesz a Katedrális. Kvázi egy folytatásra számítottam, de kiderült, időben ugyanott járunk, ahol az első kötet. Capac még sehol nincs, alig kerül szóba, Al történet pedig párhuzamosan halad az elsővel.

Aztán elkezdtem élvezni ezt az azonos idősíkot. Van átjárás a sztorik között, és nagyon érdekesnek találtam ezeket a találkozási pontokat, mert hol Al, hol Capac életének szempontjából történnek fontos dolgok, de most csak és kizárólag Al számít.

A férfi nem gyakorlott nyomozó, ezért szüksége van némi lökésre, hiszen nem tudja merre induljon. Bill barátja, aki nem mellesleg rendőr, szolgál néhány tippel, a férfi ennek ellenére sokáig egy átláthatatlan viharban kóborol. És persze a végén kiderül, hogy minden összefügg mindennel, ahogyan az is, van egy csomó dolog, amit jobb lett volna nem tudni.

Folytatódik az első könyvből megismert kissé borús hangulat, a világábrázolás továbbra is komor, az erőszak adja az alapját, és már csak ettől is hidegrázós, de Paucar Wami felbukkanása új és véresebb szintre emeli az eseményeket.

Egyértelműen nem hiányozhatnak az inkák sem, ahogyan a világtalan csuhások és a misztikum is képviselteti magát. Mindig is zavarba hozott a könyv besorolása, mert nekem ez erősen fantasy.

Továbbra is könnyen olvasható, a történet szépen és folyamatosan építkezik. A szöveg maradt kissé érzelemmentes, ami tökéletesen idomult a hangulathoz. Ezúttal nem találkoztam kilógó szálakkal, legfeljebb csak apró furcsaságokkal. Örülök, hogy maradt a fordító, és még mindig nagyon tetszik a borító.

Élveztem, az egészet, ráadásul nagyon. Persze már a felénél tudtam, hogy ki volt az elkövető, a háromnegyedétől pedig abban is biztos voltam, ki az értelmi szerző, és igen, el is találtam. Ezt viszont nem rovom fel hibának. Barátságos, az én kitekert lelkemnek való 525 oldal. Mindenképpen érdemes volt beszerezni és rendkívül lelkesen fogom folytatni.

9/10

Magyar kiadó: Magyar Könyvműhely Kiadó KFT

Fordította: Sziklai István

2013. február 15., péntek

Fifty Shades Freed/A szabadság ötven árnyalata

Na, essünk túl rajta!

Szóval elérkeztünk a harmadik kötetig. Ezzel ugye véget ért, mert trilógia. Remélem E. L. James nem ébred egy reggel azzal az agyament ötlettel, hogy folytatná. Köszönöm, nem kérek több! Pedig ez nem is volt olyan rossz, de mégis bőven elég jutott a jóból.

Ana hozzáment az ő Fiftyjéhez, és testőrök gyűrűjében élvezik a nászútjukat. Persze a fiatal hölgyet nem hívnák Anának, ha bármit egyszer az életben jól csinálna, azonban még ő sincs felkészülve az elkövetkezendőkre.

A szabotáló továbbra sincs meg, soha nem látott nehézségekkel kell megküzdeniük, válságba kerül a házasságuk, a kapcsolatuk és minden amiben valaha hittek. A nézeteltérések magja pedig, hogy két teljesen eltérő embernek kellene összecsiszolódnia. Ez akkor sem könnyű, ha valaki új munkahelyre kerül, de amikor valakive már az ágyad is megosztod... Nos, néha bizony elszabadulnak az indulatok, és nincs is ebben semmi rossz. Legalábbis addig, amíg mindenki törekszik a megoldásra.

Oké. A határidő nem volt olyan szoros, mint a második rész esetében, de ha már lendületben voltam, gondoltam be is fejezem.

Teaser izé... tökmindegy #29



Nem, kivételen nem felejtettem el, csak lebetegedtem. Immáron 4:1-re vezetnek az idegenben játszó vírusok, ráadásul amíg a tüdőm Thomas kis sete-suta sípját játssza, valahogy nem vagyok elég lelkes semmihez. De az állandó rovatért kár lenne, szóval megérkeztem. Ha pénteken, hát pénteken. Jobb későn, mint soha! Na!

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti kettes:

"I've tried to kill you over and over, and you just won't die!"

I almost felt like apologizing.

Charlaine Harris: Dead Reckoning

2013. február 5., kedd

Teaser kedd #28



Azt hiszem, kezdek kissé rástresszelni erre a keddi rovatra. Tegnap esete nyolckor, amikor még javában a The Lost Hero-t olvastam eszembe jutott, és amikor ma, olyan két óra magasságában leoltottam az éjjeli lámpám, szintén bevillant. Eldöntöttem, nem hagyom, hogy a blogom, ami eddig az öröm forrása volt eluralkodjon az elmémen! Már így is oly sok dolog ugrál az idegeimen, hogy csoda, amiért még azt tudom, milyen évet írunk. Nos, legalábbis rendszerint elsőre eltalálom... Azért így februárban ez még normális, nem? A kérdés szigorúan költői!

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti ízelítő:

"Sok szempontból egy állatkert vezetése a szállodaigazgató rémálma. Gondoljuk meg: a vendégek sohase hagyják el a szállásukat, nemcsak lakhelyet, hanem teljes ellátást igényelnek, látogatók végeérhetetlen folyamát fogadják, akik közül némelyek zajosak és fegyelmezetlenek."

Yann Martel: Pi élete

2013. február 4., hétfő

Richard Castle: Naked Heat – Meztelen hőség (Nikki Heat #2)

Tudom, hogy azt mondtam, a második kötetet már angolul fogom olvasni, de az a helyzet, hogy csak igen ritkán, sőt végső esetben keverem meg az olvasás nyelvét. Volt már, hogy a magyar fordítás sokkal jobbnak bizonyult, mint az eredeti, és utána csalódtam, de ellenpélda is akadt szép számmal. Tehát inkább maradtam a a magyarnál. Különben is, annyi olvasnivalóm volt és van jelenleg is, hogy félévet, évet várni a következő részre igazán nem nagy kunszt.

Egy ismeretlen holtest mellől egy újabb helyszínre hívják Nikkit. Az újabb áldozat Cassidy Towne nem egy hanem A szenzációhajhász bulvárújságíró. A hírességek kezüket-lábukat odaadnák azért, hogy felejtse el azokat, amiket róluk tud, és meséljen el mindet, amiket másokról. A nő könyörtelen volt életében, rengeteg ellenfelet szerzet magának, hogy holtan találták, azon szinte senki nem lepődik meg. Azonban Heat nyomozót sokkolja, hogy a helyszínen ott találja Jameson Rookot, akit pedig nagyon szeretne kiverni a fejéből.

Az élet és a feljebbvalók azonban kegyetlenek. Nagyon úgy fest, hogy bár a háta közepére sem kívánja, mégis kénytelen újra együtt dolgozni a Pulitzer-díjas íróval. A szálak egyre szövevényesebbek, Jameson pedig egyre simulékonyabb lesz.

Ismét hozták az általam elvárt szintet. Ezúttal nem voltak stílus, szerkesztés béli egyenetlenségek sem, így kimondottan élvezetes és gyors olvasmánynak találtatott. Nem mondhatnám, hogy különösen sokkolt a végkimenetel, bár azt sem állíthatnám, hogy elsőre eltaláltam a gyilkost.

Most is egy sereg mellékszáll kúszik ki és be, kavarja az álló vizet, és a véleményeket. Egy ponton megint annyi a gyanúsítottak száma, mint a résztvevőké, és természetesen senkinek nem lehet kétsége két dolgot illetően: A gyilkost elkapják, Nikki pedig nem tud a végletekig ellenállni Jamesonnak.

Könnyedén olvasható, laza szerkezetben felépített kis könyv ez, aminek a jelek szerint jót tett a fordító váltás. Bár lehet, hogy az első rész hibái tényleg az eredeti könyv döccenői voltak (nem olvastam angolul, nem tudhatom), de azért ez így sokkal profibb munkának tűnik.

Csak ismételni tudom magam azon tekintetben, hogy még mindig nem tudjuk, ki a könyv tényleges szerzője. Marketing fogásnak sem utolsó az ilyen, ami növeli a brand értékét, hiszen Richard Castle már-már fogalomnak számít. A James Patterson, Stephen J. Cannell,  Michael Connelly trióból tipelnek a legtöbben, de mivel senki sem erősíti vagy cáfolja meg ezen találgatásokat, senki sem lehet biztos semmiben. Mindenesetre sokan úgy okoskodnak, egy ismert író minek állna be arctalan szerzőnek, egy új pedig így nem szerezhet nevet. Ezt hívják patthelyzetnek, de ami ebből mégis kiderül, hogy senki nem tud semmit.

Andrew W. Marlowe, aki különben maga is lehetne a titokzatos író, továbbra is azt állítja : Nincs itt semmi titok. Ki más lenne a szerző, mint Richard Castle,  az átkozottul jóképű bestseller gyártó, aki megalkotta a Derek Storm sorozatot is. A pasas elbájoló és igazán jó író. Teljesen érthetetlen, hogy miért akarja mindenki megfosztani őt a dicsőségtől, amikor olyan keményen dolgozott a könyvön.

Na, erre varrjon mindenki gombot! A borító hátoldalán azonban továbbra is Nathan Fillion szerepel. Már kérdeztem ugyan, de senki nem válaszolt, így felteszem még egyszer: Dedikálni is Nathan Fillion jár?

A második kötet hozta a sorozat laza, bájos, könnyed színvonalát, és a kötelező hullák számát. Nem várhatok többet egy olyan könyvtől, amit a kikapcsolódás kedvéért olvasok. Egészen biztosan folytatandó széria.

8,5/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző kiadó Kft.

Fordította: Kamper Gergely

2013. február 3., vasárnap

A rajtaütés

Serbuan maut / The Raid


színes, magyarul beszélő, indonéz-amerikai akcióthriller, 101 perc, 2011

rendező: Gareth Evans
forgatókönyvíró: Gareth Evans
zeneszerző: Aria Prayogi, Joseph Trapanese, Fajar Yuskemal
operatőr: Matt Flannery
producer: Gareth Evans, Ario Sagantoro
vágó: Gareth Evans

szereplő(k):
Iko Uwais (Rama)
Joe Taslim (Jaka)
Donny Alamsyah (Andi)
Yayan Ruhian (Mad Dog)
Pierre Gruno (Wahyu)
Ray Sahetapy (Tama)
Iang Darmawan (Gofar)

Kevés dologban voltam életem során annyira biztos, mint abban, hogy ezt nekem látnom kell. Amikor először néztem meg a film trailerét, független attól, hogy a sztori alapján mini Dreddnek neveztük, felkerült a listám élére. Méghozzá magasan megelőzve mindent, mert olyat láttam abban a néhány percben, amit már régóta hiányolok a jelenlegi akciófelhozatalban.

Rama kezdő rendőr, akit beválogatnak az akciócsoportba és egy olyan bevetésre küldenek, aminek során el kell fogniuk egy híres maffiafőnőkőt. A probléma csupán az, hogy a vezér egy emeletes ház egyik felső szintjéről irányít mindent. A ház a sajátja és jó néhány lakást bűnözőknek adott ki.
Természetesen a gaznak eszében sincs megadni magát, tehát lezárja a házat, és kihirdeti, szabad a gyilkolósdi. Siker esetén a résztvevő lakók életük végéig maradhatnak a házban, méghozzá ingyen. Jelentkezőből hirtelen több is akad, mint kéne.  Szegény kis rendőrök amúgy sem voltak túl sokan, de most rohamos tempóban apad a számuk.

Jó, bocsi, tudom, hogy én nem szoktam, de azt a rohadt...! Hát ez meg mi?! ÁÁÁÁÁ! Imádom! Olyan rég várok már egy ilyen filmre és most tényleg el sem hiszem, hogy láthattam. Oké, két évet késett, de ideért! Telt házzal adják. Legalábbis mi már, pedig 40 perccel korábban érkeztünk, csak a második sorban kaptunk jegyet. Budapesten kizárólag az Arénában és  Corvinban játsszák, vidéken pedig Debrecenben és Balassagyarmaton, ezt nem is értem. Szinkronos, viszont olyan csemege, amit a műfaj szerelmeseinek nem szabad kihagyni! Uff!
Iko Uwais személyében új szerelmet találtam magamnak. No nem kell rosszra gondolni, egyszerűen arról van szó, hogy amit ez a fiatalember művel az olyan szintű csoda, amire nincsenek szavaim sem.

Emlékszik még valaki Jackie Chan, Sammo Hung és Yuen Biao triumvirátusára? No, én akkor láttam utoljára ilyen csodálatosan koreográfiát, ennyire pörgő, elsöprő lendületű közelharcokat. Az A Project/A nagy balhé végén van egy jelenet, ahol a hármas küzd meg a kalózok vezérével, na, az volt aztán valami! Ebben a filmben pedig van egy kettő az egy ellen, amitől tényleg eldobtam az agyam.  Persze az elsőnek említett film, sosem volt ennyire véres, de Yuen Biao és Jet Lee óta nem láttam ilyen lábtechnikát. Iko Uwais valójában a kettő általam nagyra becsült harcművész/színész/koreográfus keresztezése, és ha ebbe bele lehet szeretni, hát én felvállalom.

Ha lett volna egy infrakamera a nézőtéren, azt látták volna  a másik végén, hogy én kimeredt szemmel, pislogás nélkül, azonban üdvözült mosollyal az arcomon néztem a filmet, és amikor mások felhördültek, hát csak annyit tudtam mondani: ÓÓÓÓÓÓÓ! De ezt is a teljes elragadtatottság hangján.
A történet lassan indul, kicsit kocogni kezd, aztán felpörög ezerrel. Majd megint leül és ugrik egy kétezres fordulatot. Helyből. Brutális. A szó teljes és összes jelentésében. Nem véres egy kicsit, nem is kegyetlen, csak pusztán brutális.
A löszerek fogyásával felerősödik a közelharcok jelentősége és innen indul az igazi móka. Kések és ököl, a kedvenceim.

Aki nem egyszerre szocializálódott Bruce Lee remekeken és a Nyolcadik utas a halál című csodán, ne is próbálkozzon vele. És könyörögve kérek minden kedves és normális hölgyet, maradjon inkább otthon. Ez nem női film. Engedjék el a srácokat együtt, vagy csak menjenek be másik terembe, ahol nekik való romantikus tingli-tanglit nézhetnek, mert rém frusztráló volt a sok nyafogás. Páran el is hagyták a termet, és azt hiszem rajtam kívül nem igen volt még egy nemem béli, aki kifelé ily csillogó tekintettel, ennyire lelkesen elemezte volna a filmet. Mintha újra négyéves lennék, és a szüleim azt mondanák, jó voltam, ezért előrehozták a karácsonyt! Kösziiiii!
Persze meg is kaptam, hogy nem vagyok normális nő, de ezt eddig is tudtam, szóval egyáltalán nem érdekelt.

Tessék nekem hozni még ilyen csodálatosan technikás, látványos és lenyűgöző filmeket. Én várok szívesen, várok akár két évet is, de tényleg, mert megérte szélesvásznon megnézni. Akkor is, ha a szinkron több helyen tűnt idegesítőnek, mint jónak, akkor is, ha a forgatókönyvben vannak hibák, és akkor is, ha lenne mibe belekötni. Mert mindezek ellenére hiánypótló film. Nekem. Régóta nélkülöznöm kellett ezt a stílust, amivel sokan próbálkoztak, de olyan kevesen sikerrel.
Kötelező darab! Vagyis széplelkek inkább kíméljenek, mert bár imádom a művészfilmeket, az nem az. Nincs sok alkotás, ami távolabb állna ama kategóriától, nálam mégis sokszor nézős darab, és természetesen maximum pontszámot érdemel.

10/10


2013. február 2., szombat

Erőnek erejével

The Last Stand


színes, magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 107 perc, 2013

rendező: Jee-woon Kim
forgatókönyvíró: Andrew Knauer, George Nolfi
zeneszerző: Mowg
operatőr: Ji-yong Kim
producer: Lorenzo di Bonaventura
vágó: Steven Kemper

szereplő(k):
Arnold Schwarzenegger (Ray Owens Sheriff)
Eduardo Noriega (Gabriel Cortez)
Johnny Knoxville (Lewis Dinkum)
Forest Whitaker (John Bannister ügynök)
Jaimie Alexander (Sarah Torrance)
Rodrigo Santoro (Frank Martinez)
Genesis Rodriguez (Ellen Richards ügynök)
Zach Gilford (Jerry Bailey)

Amikor először megláttam a trailerét, már nagyjából tudtam, mire számíthatok. Egy nyolcvanas éveket időző klasszikus akciófilmre, amiben lehet kritizálni a hibákat, de lőnek benne mint állat.

Persze mivel Schwarzenegger filmről van szó, várható volt egy viszonylag normális, legalábbis érthető kerettörténetet is kapunk, még akkor is, ha nem a színészetéről híres. Szóval az a lényeg, fel voltam készülve mindenre.

Ray Owens egy Mexikói határ melletti kisváros seriffje, aki élvezné a szabadnapját. Persze a dolgok nem mennek mindig terv szerint. Míg neki feltűnik egy gyanús páros kamionnal, addig az FBI őrizetéből megszökik az egyik legveszélyesebb kartellfőnök. Az első halott után lehet sejteni, hogy hamarosan sokkal több lesz, mert a szökevény épp feléjük tart. Az az utasítás, hogy álljon félre, no de ez az ő városa, mégis hogyan tehetné meg tiszta lelkiismerettel?

Kölcsönvettem egy kifejezést, mert ezzel leírható minden: Joy ride. Igen, a hecc kedvéért töltöttem 107 percet a moziban, és igen, élveztem.

Nyilván senki sem pályázik Oscarra a készítők közül, egyértelműen a volt kormányzóra építették az egész filmet. Bár az tény, hogy Forest Whitaker most is nagyszerű volt. Johnny Knoxville-t legtöbben a Jackassből ismerik, de nekem teljesen új volt, mert sosem ragadott meg az a műfaj, szóval furának találtam, hogy az ő nevét emelték ki és nem Whitakerét, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az amerikai tömeg ízlésformáló hatását?!

Gyermekkorom kedvenc akcióhősét látni így, kissé öregesen, kevesebb közelharcban, de épp olyan zord ábrázattal, olyan volt, mint az első napsütéses, langyos tavaszi nap a hosszú és hideg tél után. Hiányzott! És bár nem éri el a Conan, Ragadozó, Terminátor, Kommandó vagy esetleg az Ikrek színvonalát, én mégis imádtam. Sőt, úgy láttam, több film is várható a közeljövőben. Hajrá!

A megszokottnál több poén nyilván jó okkal került be, hiszen a főhős mégiscsak elmúlt hatvanéves, talán a járása is komótosabb, lassabb lett, azért van egy olyan megjelenése, ami semelyik másik srácra nem jellemző. Mindig is szerettem az akciófilmeket, de az annyit emlegetett nyolcvanas éveket nem igen lehet felülmúlni.  A mostaniak sok szempontból korrektebbek, látványosabbak és néha még színészileg is pontosabbak, de soha, soha nem lesznek számomra ugyanolyanok, mert nem ezeken nőttem fel, mert mindből hiányzik valami. A Fantázia. Ugyanis most a látvány a lényeg, akkoriban, mivel a technika természetesen nem érte el a mai szintet,  az agyunk egyéb dolgokra koncentrált.

A The Last Stand sok szempontból csak annyi, mint a régi klasszikus filmek, de mivel a közönség nem feltétlen ugyanaz, feldobták jó pár üldözéssel is. Szerettem. Jó, nem egy Expendables, de határozottan kár lett volna kihagyni. Nem vártam többet, csak amit kaptam. A magam részéról élveztem minden pillanatát.

8/10


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...