2012. május 29., kedd

Hogy izé... (Mindent vagy Semmit #3)


Mindennel az élet sokkal jobb volt, mint ahogy valaha is képzelte. Nem csak azért, mert évszázadok óta az egyetlen olyan nőnemű lény volt, aki nem tagja a családnak, hanem mert olyan rég tudott már bárkivel is beszélgetni, hogy egészen elfelejtette milyen az, amikor nincs egyedül. Vele sosem volt magányos. Hirtelen mindenki érdeklődni kezdett a munkájáról, hangulatáról, az álmairól. A láthatatlan egyes szintből se perc alatt top tízes lett. Szinte már-már feldolgozhatatlan módon nőt a népszerűsége, amit nagyon érdekesnek talált.

Mióta az eszét tudta, nem beszélgetett el esténként egy testvérével sem, de mostanában rendszeressé váltak a vacsora utáni közös mesélések, és Szerelemtől nem egyszer még forró csokit is kapott. Igaz, közben mindig nagyon különös tekintettel figyelte, de ezt betudta annak, mint a többit. Most tanulják őt. Együtt élnek pár ezer éve, de mintha csak most született volna. Újra és újra csodálkozva köszönnek rá reggelenként, vagy szájtátva hallgatják, miközben beszél. Olyasféle tekintettel, minthogy: Miért nem láttalak én eddig? Hiszen te nagyon jó fej vagy! Merre jártál, testvér?

Eleinte zavarban volt, aztán megszokta és egészen megszerette a figyelmet. Kiderült, hogy többet tud, mint a legtöbben. Valahogy úgy, mint abban a régi viccben. A belgyógyász mindent tud, de nem lát semmit. A sebész mindent lát, de nem tud semmit, a patológus mindent tud és mindent lát, de akkor már késő. Na,  hát most rá hárult a patológusi szerepkőr betöltése.

Még Halál bácsi sem lát mást, csupán a halál okát, de a háttérben rejtve maradt kapcsolatokkal csak ő van tisztába. Vagyis ő és Minden. Kiderült, hogy a tudásuk majdnem vetekszik egymással, csak eddig ő magát nem érdekelték a részletek. Nem számított, hogy amikor elvett egy emléket vagy örökre kitörölt egy érzést, esetleg az értelem fényét, miért  kellett megtennie. Soha sem érdekelte, hogy egy rossz döntés következtében feltornyosult fájdalom hullámnak miért pont azt az elemét viszi, csak megragadta, mert ez volt a munkája. Most viszont tudja, milyen döntések, okok és okozatok bonyolult hálózata rajzolja ki az utat. Tudja, mert odafigyel rá.

A legtöbben azt hiszik, ha a múltban, az akkor elhangzó kérdésre nemet mondanak, most nem lennének ugyanilyen helyzetben. Nos, ugyanilyenben nem, de hasonlóban igen. Mert a döntés nem a válasz megadással kezdődött. Sokszor előtte egy szép madárdalos reggelen, amikor mosolyogva mondtak igent képtlen kérésekre, amikor elhiszik, hogy nincs lehetetlen, vagy amikor a szerelemtől elvakulva bíznak valakiben, de vezető helyen szerepelnek azok a megvalósíthatatlan álmok is, amik rányomják bélyegüket az életükre. A nagyravágyó remények gyilkosabbak bárminél. Érdekes módon testvérei nem is igen dolgoztak össze, valahogy mindig úgy alakult. Például Szerelem és Bizalom még csak nem is igen beszélnek egymással. Legalábbis nem többet mint másokkal. Csak rendszerint egymásba botlanak, de itt a munka oroszlánrészét nem ők végzik.  És igen, ők sem tudják, hogy a kialakult bizalom tartós lesz, vagy csak Düh és Harag felé vezető rövid kitérő.

Viszont ő tudja. Utólag pontosan ismeri azt a múltbéli helyzetet, amikor még meg lehetett volna állítani az eseményeket. Minden pedig még nála is többet tud, mert minden kimondott, megvalósított  vagy csak elgondolt pillanatnak látja a következményeit is.

- De el vagy gondolkodva... izé...

- Szerbusz Halál bácsi! - Vajon miért az öreg az egyetlen, aki továbbra sem tudja hová rakni? Már biztos, hogy nem azért van, mert szinte láthatatlan, de szenilitással vádolni a Kaszást... Nos ennyire nem bátor.

- Szóval, miért vagy úgy magad alatt?

- Csak elgondolkodtam. Valahogy hirtelen minden lehetséges, a világ megnyílt előttem. - Fura, valahányszor eszébe jut nagybátyja, szinte azonnal össze is futnak. Majd megkérdezi a lakótársát, ő tudni fogja miért.

- Az öcsém is minidig ezt mondogatja.

- Mit?

- Háta az izékről, lehetőségekről. Hogy sosem volt ilyen széles és tágas, meg ilyenek.

- Melyik öcséd, bácsi?

- Pestis. Ki sem néznéd belőle milyen költői vénája van.

- Aha - felelte, de összerázkódott. A négy lovas közül Éhínséget, becenevén Pestist kedvelte a legkevésbé. A halszemű bácsi sosem őt látta. Folyton valami titokzatosat fürkészett a háta mögött, amitől kiverte a frász. Most, hogy így bele gondolt, nem is akarta tudni a választ. Semmit sem, mert így hívják, nem a mindentudás tárházának. Jobb nem gondolkodni butaságokon.

- Tényleg! Olyan verseket ír... csak félénk szegény. Nekem is háromezer évnyi könyörgés után mutatta meg először, és meg kell mondjam neked kedves izé... öcsém, remekművek. Én mondom, csodák! - A bácsi lelkesen cuppantott egyet, aztán lehunyt szemmel mosolygott magában.

Egy félénk lovas. Pont ez kellett így lefekvés előtt. Meg ez a vidám kis eszmecsere.  Kölnben is hol van Minden? El kell mesélnie neki, ez olyan hír, hogy...

- Ó, majdnem elfelejtettem! Pedig ezért küldtek. A lakó izédnek egy kis dolga akad. Átköltözött a Lovardába. Csak átmeneti időre.  Tudod, hogy izé... a kötelesség.

- Hogy izé...- Ez biztosan ragadós, de hirtelen nem tudta mit kéne felelnie.

- No ne izékolj... aggódj, öcsém! Nem lesz semmi baja és... szia!

- Szia és nem... izékolok - suttogta már csak magának.

Üldögélt egyedül, a kihunyó parazsat bámulva és az üresség olyan nagy erővel mart bele, ahogy soha nem is képzelte. Akkor most minden úgy lesz mint azelőtt volt. Ez pedig rosszabb bárminél. Már tudja, ismeri és érti azt a szót, másként, ettől sokkal jobban fáj. Holnap reggelre senki sem fog rá emlékezni. Soha senki nem fogja megkérdezni, mit álmodott vagy ízlik- e a reggeli. Megint egyedül marad és az lesz ami volt, csak Semmi.

Úgy tűnik nem változtathatja meg azt akinek született. Nevetséges, hogy valaha is reménykedett!

- Te sírsz?

- Ó, Szerelem, nem, nem csak egy olyan kis izé... bele ment a...

- Vissza fog jönni.

- Tessék?

- Vissza fog jönni. Sajnos arra nem emlékszem, hogy ki és hova. És igazából arra sem, hogy honnan, de vissza fog. Most csak el kell engedned. Ennyi a feladatod és várni. Biztosan tudom, csak azt nem, hogy minek beszélek neked erről és már ne is haragudj, de kim vagy te nekem? Furcsa, mert esküdni mernék rá, hogy amikor megláttalak, még ismertelek, aztán...

Szerelem megállás nélkül csacsogott, de nem figyelt rá. Testvére még háromszor kérdezte meg ki ő, aztán megunta, hogy nem kap választ és otthagyta. Egyedül maradt, ahogy azelőtt mindig. Valamiért mégis elmúlt a félelme. Bizalom, igen, a vak hit. Ha az embereknek megy, neki is sikerülni fog!

- Tehát visszajön? Remélem - motyogta csendesen. - Minden nélkül az élet rosszabb annál is, mint amit elbírok képzelni. Még csak nem is nevezhetném életnek, úgyhogy várok rá.Türelmesen. Többnyire legalábbis.

2012. május 25., péntek

Richard Castle: Heat Wave – Hőhullám (Nikki Heat #1)

Meglehetős izgalommal vártam ezt a könyvet. Már amikor először kiszúrtam angolul, tudtam, hogy egymásra fogunk találni. Annál is inkább, mert nagy rajongója vagyok a filmsorozatnak. Szóval minden csak idő kérdése volt, és végre elérkezett az alkalom is. Ugyanis, amikor  a születésnapi ajándékba kapott könyvutalványomat herdáltam el, a pénztáros néni 900 forinttal kevesebbet vont le róla. A tudat, hogy van maradék, égette az ujjbegyemet. Ezért történhetett hát, hogy előrántottam, mint afféle párbajhős, majd lehúzattam a kis túlélő pénzmagot. Kaptam plusz kedvezményt, és így még kevesebbe került. Tehát bőven megérte.

Nos, Nikki Heat új helyszínre siet. Egy gazdag ingatlanmogul szétloccsant a járdán. Ez akár öngyilkosság is lehetne. Mióta válság van, potyognak az üzletemberek, mint értett gyümölcs a fáról, azonban minden meg kell vizsgálni alaposan. Ő nem az a nő, aki elnagyolja a nyomozói munkát, bár most akadályozó tényezőnek ott van James Rook. A kétszeres Pulitzer-díjas újságírót kedvenc polgármestere akasztott a hátára púpként, csak mert eddig nem volt sajátja. Hiányzott is, tényleg...

Rook mindig láb alatt van, megállás nélkül és sokat beszél, henceg az ismerőseivel, barátaival, látszólag teljesen haszontalan. A tetejében képes duzzogni, mint egy kisfiú, de van benne valami...

Nincs finomkodás vagy hosszas felépítés, egyből belevágunk az eseményekbe. Hulla, meg más egyebek,  indul a nyomozósdi. Ez egyfelől jó, bár én szeretem a lassabban felépített történeteket is. Egy-egy Agatha Christie-nek a felén is majd túljárunk mire megtalálják az első hullát. Castle nem szereti a hosszas előjátékokat. Legalább is a halottak esetében.  Ha már krimi, akkor pörögjön.

A párbeszédek tempósak, ahogy az egész könyv is. A regény maga szellemes, humoros, csipkelődés és irónia hatja át. Egy két helyen megnevettetett, máshol elgondolkodtatott. A történet gondosan felépített, érzelmi szálakkal is operál, néhol már-már csöpögősen. A mi kis írónk javíthatatlan romantikus.

A sorozattal ellentétben itt ugye Nikki a főszereplő, hiszen ő a karakter. Rook afféle Castle szerű figura, így egyből kiderül az is, hogy a férfi tisztában van saját hibáival. Görbetükör és igazságos is, hiszen a sorozat eseteben igazából ő áll a középpontban.

Egynapos könyv volt. Talán ha 8-10 órát tarthatott. Bár lehet,  még annyit sem, mert közben egyéb dolgom is akadt, de ennél több összességében nem lehetett, legfeljebb csak kevesebb, és ez azért beszédes. Lekötött, ha nem is bilincselt, mert hogy legalább annyira sablonos, mint a széria maga. Szóval nem egy kiemelkedő irodalmi alkotásra kell gondolni, de két Murakami között remekül telt az idő, és minden hibájának ellenére pont annyira szerettem, akár csak a sorozatot.

Mert azért vannak problémáim is. Az eleje nehezen indult. Amikor egy fejezeten belül váltás történik, kihagynak egy kis részt és az első sor elejét kiemelik. Nos kezdetben néhány alkalommal ez nem történt meg, pedig a szöveg igényelte volna. Ez lehet persze szerkesztői hiba is.

Néhány párbeszéd sutácska, olykor már-már magyartalannak tűnik, bár inkább csak kitekert. A nyelv sok mindet elbír, inkább apró furcsaságként éltem meg ezeket. Aztán ahogy haladt a történet, úgy rázódott bele az író vagy a fordító. Nem tudom, mert nem olvastam angolul. Azért mégis elhatároztam, hogy a következő részt inkább eredetiben forgatom. Biztos, ami tuti.

Az író természetesen nem a filmbéli Richard Castle, de hogy ténylegesen kicsoda, azt nem tudjuk. A sorozatra épülő könyvek titkát gondosan óvja az ABC. Találgatások ugyan vannak, hiszen több ismert író (James Patterson, Stephen J. Cannell,  Michael Connelly) megjelent már a sorozatban.

Andrew W. Marlowe szerint, aki a széria atya, nincs itt semmi titok. Ki más lenne a szerző, mint Richard Castle,  az átkozottul jóképű bestseller gyártó, aki megalkotta a Derek Storm sorozatot is. A pasas elbájoló és igazán jó író. Teljesen érthetetlen, hogy miért akarja mindenki megfosztani őt a dicsőségtől, amikor olyan keményen dolgozott a könyvön.

Ezt értem, de akkor most dedikálni Nathan Fillion jár?

8/10



Magyar kiadó: Könyvmolyképző kiadó Kft.

Fordító: Szabó János Lajos

2012. május 22., kedd

Murakami Haruki: 1Q84 első könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

Adjatok egy Murakami könyvet a kezembe és csöndben maradok.  Azt hiszem ez lesz az új twitter profilomban. Nincs az a hatalom, ami engem elhallgattat, de ez a zseniális író egyszerűen szótlanná tesz. Ő a cica, aki meglép a nyelvemmel. Nagyon baba...

Aomame ( zöldbab) a dugó közepén ül, egy különleges és szokatlan taxiban. Fontos találkozóra siet, a helyzet pedig reménytelennek tűnik. A sofőr tud egy megoldást, mégpedig a szervizlépcsőt. Mivel a híd közepén rostokolnak ez korántsem veszélytelen vállalkozás, ráadásul a nő talpig üzletasszonynak van öltözve.  Mégsem marad más választása. Nem késhet el, tehát leveszi a körömcipőjét, keresztet vet a harisnyájára és mászni kezd.

Közben újra átél egy kellemes emléket tinikorából és  csapongnak a gondolatai is. Miután lejut, vásárol egy új harisnyát, rendbe szedi magát, majd folytatja az útját. Az első furcsaságot itt tapasztalja. Az utcán szembejövő rendőrnek új uniformisa és automata pisztolya van. Esküdni merne rá, hogy legutóbb még a régi volt az öltözékük és forgótáras a pisztolyuk. Valami nem stimmel. A lehetőségek gondos mérlegelése után arra a következtetésre jut, ez már nem 1984. Legalábbis nem abban a formában, ahogy megismerte. Miközben látszólag minden ugyanolyan, valami történt a múltban, ami kifejti hatását a jelenre. Vagy, és ez a valószínűbb, most ezerkülöncszáznyolcvannégy van. Vajon mi a csuda történt?

Tengo matek előkészítő órákat tart és közben kisebb irodalmi munkákat lát el egy kiadó számára. Ennek során talál egy művet, amit valaki beküldött a könyvnélküli írók pályázatára. Egyből megragadja a könyv témája, bár a nyelvezete és a stílusa hemzseg a hibától. Mégis van benne valami, amitől képtelen szabadulni. Mivel Komacu, a szerkesztő szerint is így van, előáll egy ajánlattal. A történet zseniális, de valakinek át kéne írnia. Álmodjanak nagyobbat, menjenek egy nagyobb díjra, amit biztosan meg is nyernek, ha Tengo lesz az, aki átírja ezt a csodálatos történetet. Tengo álla leesik, ez csalás, de hatalmas benne a késztetés, hogy átírja a Légből szőtt gubót, és bár nem döntötte el, hogy morális alapon helyes-e a terv, mégis beleegyezik, hogy találkozik Fukaerivel a 17 éves íróval.

A lánnyal való találkozás elindít benne valamit. Eri tőmondatokban beszél, nem hangsúlyoz, így Tengo csak érzésre válaszol a szerinte kérdésként elhangzó mondatokra. Arról nem is beszélve, hogy az ifjú író gyönyörű és körbelengi valami különös atmoszféra.

Mire észbe kap, meglátogatja a lány gyámját is és persze beleegyezik a munkába, sőt megtud Fukaeri múltjáról egy csomó dolgot, amit nagyon különösnek tart.

Nos, kétféle könyvsorozat létezik. Az egyik esetében minden résznek van egy különálló története (Percy Jackson és az Olimposziak), csupán a kerettörténet azonos, és vannak azok a sorozatok, amikor minden mozzanat egy bizonyos célt szolgál, és még ha vannak is apró kilengések, a fő szál adott ( A Gyűrűk Ura). Nos az 1Q84 ez utóbbihoz tartozik. Ezért kicsit problémás beszélni az első részről, miközben kitudja mi fog történni a következőben.

A könyv áprilistól júniusig felváltva meséli el egy férfi és egy nő történetét. Mindketten huszonkilenc évesek, mindketten a saját világukban élnek, de hogy mi bennük a közös, az sokáig nem derül ki. Ahogy a történet halad, lassan sejteni lehet valamiféle párhuzamot, amit Murakami nem is ágyaz kétértelmű köntösbe. Gondolunk, amit gondolunk. Ennyi.

A misztikum gőzerővel tombol, a fülszöveg pedig lelőtte a poént, szóval miközben Tengo olvas és ír a két holdról, Aomame azt is látja az égen, tehát tuti biztos, hogy valahol, valami nagyon elcsúszott.

Van női fül, szexualitás, fiatalabb fiú, idősebb szerető, kék ruha és egy sereg más Murakamis elem. Egyenlőre nincs macska, bár ez csak az első könyv, kitudja, mit hoz a többi?

Pont a héten mondta egy barátnőm, hogy sorozatba tartozó könyveket nem olvas egymásután. Ez nálam nem feltétlen van így. Gyakran olvasok több részt is, de Murakaminál más a helyzet. Idő kell ahhoz is, hogy leülepedjen. Mert megesik, utólag már máshogy látok néhány dolgot.  Ha egyből új részbe vágok, nincs idő kellően elveszni a részletekben. Így meg van egy újabb más könyvnyi szünet a másodikig, és addig sok minden változhat.

Beszélhetnék még a nagyvárosi magányról, a hatvanas évek egyetemi lázadásáról és még egy sereg dologról, amit a nálam okosabbak az író sablonjainak tulajdonítanak, vagy esetleg ellenpárkánt olvassák őket az élettel szemben. Elemzik Murakamit órákon át, szeletelve, kiforgatva minden mondatát, de én nem vagyok profi kritikus. Csak azt mondhatom, amit érzek és értek.

Változatlanul imádom a mondatszerkesztéseit. Az a csoda, ahogy a szavakat egymáshoz fűzi, sokszor kissé furcsa módon, számomra lenyűgöző. Újra és újra elvarázsol. Nem is feltétlen számít a történet. Sokáig csak a szöveg varázsáért olvasom, aztán hirtelen valami megváltozik. Az agyamban helyére billennek a dolgok és a szavak háttérbe kerülnek. Már csak a történet él.

És persze az első benyomások is fontosak. Amikor megpillantottam a borítót, egyből az 1984 ugrott be George Orwelltől. És ez a képzettársítás sem véletlen. Az író maga épít rá, megemlíti, pedig a történet eddig nem sok párhuzamit mutat. Mégis úgy érzem, később még lehet jelentősége. Majd kiderül. Mindenesetre én izgatottan várom a következő rész eseményeit. Ugyanis eddig kitűnő.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György

Erdős György műfordító hosszú betegség során 66 évesen hunyt el. Ez a könyv volt az utolsó befejezett és egyben tizedik Murakami fordítása. A második részben csak néhány fejezetig jutott, amit a kiadó jelölt is.  Nagyszerű ember volt, köszönöm!

2012. május 21., hétfő

A holló

The Raven


színes, feliratos, amerikai-magyar-spanyol thriller, 111 perc, 2012

rendező: James McTeigue
forgatókönyvíró: Ben Livingston, Hannah Shakespeare
zeneszerző: Lucas Vidal
operatőr: Danny Ruhlmann
producer: Marc D. Evans, Trevor Macy, Aaron Ryder
vágó: Niven Howie

szereplő(k):
John Cusack (Edgar Allan Poe)
Luke Evans (Emmett Fields)
Alice Eve (Emily)
Brendan Gleeson (Colonel Hamilton)
Brendan Coyle (Reagan)
Oliver Jackson-Cohen (Cantrell)
Kevin McNally (Maddux)

A Corvin moziéjszakán sikerült záróakkordként megnézni, laza hajnali ötös kezdéssel. Álmos ugyan nem voltam, de a bemutató alapján arra következtettem, játszi könnyedséggel tartana ébren.

A történet Edgar Allan Poe utolsó napjait dolgozza fel. Azokat a napokat, amikről valóban nem marad fenn semmi, és az is tény, hogy ténylegesen soha sem állapították meg a halála okát. Poe-t Baltimore-ban találták meg egy padon üldögélve, kábulatban, idegen ruhákban. Az életéből még hátralévő négy napban félrebeszélt, többször emlegetett egy nevet (Szándékosan nem írom le. Aki nem ismeri a történetet, majd megtudja a film végén.), alig volt magánál, majd csendesen meghalt.

Poe meglehetősen züllött életében nem sok dolog ingatja meg. Próbál megélni az írásból, de állandóan le van égve, és ráadásul még alkotói válsággal is küzd. A tiszta pillanatait szerelmével és szeretőjével tölti, akinek, egyáltalán nem meglepő módon, az apja ellenzi kapcsolatukat.

Ez idő tájt brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy nőt kislányával együtt, mégpedig egy látszólag teljesen lezárt lakásban. A kiérkező rendőrök még hallják az asszony sikolyait és könyörgését, de amikor betörik az ajtót, a leszegezett ablakú szobában nem találnak senki élő embert.

Fields nyomozónak nagyon ismerős a helyszín. Olvasott már róla, mégpedig egy Poe műben. Behozatja a léha költőt kihallgatásra, először még mint gyanúsított, a következő hullánál azonban már mint, modern szóval élve, szakértőt kéri fel. Szüksége van rá, hogy elkapja azt a szörnyeteget, aki Poe műveit másolva párviadalra hívja őket.

A filmet kis hazánkban forgatták, amiről mondjuk én nem tudtam semmit. Mindenképpen érdekelt. Az előzetes alapján egy csuda izgalmas, korabeli akciót kapunk, és ismét nem a film hibája, hogy megint elakarták adni valami másnak, mint ami valójában.

Persze van benne akció és izgalom, vér is csorog bőven, azonban sokkal érdekesebb az amerikai költő, író személyisége, művei és az, hogy ezt a filmet ő alighanem imádná.

Mikor megkérdezték miről szól tévesen Angliát neveztem meg helyszínnek, nem is tudom miért, hiszen tudtam, hogy Edgar Allan Poe amerikai volt, de a film hangulatában van valami, ami miatt egyértelműnek vettem, még akkor is, ha Baltimore-ban hallt meg és fogalmam sincs, járt-e valaha az anyakontinensen.

Kicsit olyan Hasfelmetsző ízt hagyott a számban.  A képi világa meglehetősen sötét, van benne valami komolyan balsejtelmes akkor is, amikor épp nem történik semmi említésre méltó. Talán a gázlámpák sejtelmes fénye miatt.

Hogy könnyebben eladható legyen, beiktattak egy-két tocsogós jelenetet, amire, megmondom  őszintén, nem igazán voltam felkészülve. Ettől függetlenül viszonylag kevés hatásvadász mozzanattal operálnak.

Poe a maga korában híres volt a véres történeteiről, őt tartják a krimi, mint irodalmi műfaj, apjának. Ha valaki nem is olvasott tőle semmit, A hollóról és a A Morgue utcai kettős gyilkosságról nyilván hallott már. Ez utóbbi több film feldolgozást is megélt. Többek között Lugosi Béla nevéhez fűződő 1932-es, vagy az 1986-os Val Kilmer által fémjelzett filmen is borzonghatunk.

Igen, tudom.  A mai fiataloknak nehéz elképzelni, hogy ez valaha is félelmetes volt. Ahogy Mary Shelley Frankensteinje sem kapja meg a neki kijáró tiszteletet, úgy Poe novelláit is befedte a modern kor rohanása.

Jelenesetben azonban a valóságot tökéletesen mosták össze a fikcióval, és ez a film méltó emléket állít a költőnek és novellistának. Az atmoszféra nagyon Poe-s, akkor is, ha az ifjúságot megcélozva néhol túlpörgették a történetet.

Imádtam minden percét. Kitűnő lezárása volt egy nagyszerű éjszakának. Csak azt sajnálom, hogy a távozó tömegből nagyon kevés elismerő szót csíptem el. Unták, nem értették esetleg mindkettő. Azaz várhatóan hatalmasat fog bukni, dacára John Cusack  és Luke Evans (Csak engem emlékeztet Heath Ledgerre?) nagyszerű alakításának. Pedig igazán nagy kár lenne érte.

9/10


Edgar Allan Poe: A Holló


Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád

2012. május 19., szombat

Az éhező, éjsötét, bosszúálló Sherlock és a holló

Na szóval, túl vagyunk a Corvin moziéjszakán! Nagyszerű volt, bár a szervezésen lenne még mit csiszolni. Például eléggé nyilvánvaló okokból, egy kilencven egynéhány fős terembe nem fér be kétszáz ember. Ezért aztán sokan zúgolódtak, többen csúnyán néztek rám, miközben a mosdóból visszatérve átfúrtam magam  a tömegen. Páran beszóltak és komolyan azt hittem meg is lincselnek. Az érzés csak fokozódott, mikor azt hallottuk, a terem megtelt és a kint rekedtek morgolódni kezdtek.

A főszerep azonban a így is a filmeknek jutott, amik változó pontszámokkal szerepeltek ugyan,  azonban csupán egy célt szolgáltak, a szórakoztatásomat.

Lássuk  a versenyzőket!

Az éhezők viadala nálam stabil 8/10-et ért. A könyv szerelmesei közül páran csalódtak, de ez elkerülhetetlen minden adaptációnál. A hosszúsága ellenére olyan érzésem volt, hogy sok dolog kimaradhatott, vagy esetleg nem fejtették ki megfelelően. Az üres járatoknak célja és oka volt, így nem unatkoztam egy percet sem.

A beharangozás persze lelőtte a lényeget, de a nyitottan maradt kérdést, hogy mi is lesz aztán, sokkal izgalmasabbá fűszerezte a kissé elnagyolt végkifejletet.

Az Éjsötét árnyékkal meglepően sok probléma volt. Érdekes a téma, kitűnőek a színészek, nagyszerű a rendező, de szörnyen sok sebből vérzik.

A poénok jelentős része ült. A lazán szórakoztató alkotás sokáig egy hajszálvékony 8/10-et birtokolt, aztán az végkifejlet váratlanul 6/10-é változtatta. Értem én a szándékot, meg a görbetükröt és még a  reményeket is, de azért Burtontől többet vártam, mint egy középszerű, elcsépelt, kalapból kirántott és összecsapott befejezés.

Tagadhatatlanul az est csalódás volt. Igazán kár a benne maradt potenciálért és még nagyobb kár a régimódi vámpír karakterért.

A Bosszúállókhoz és a Sherlock Holmes 2-höz aligha tudnék többet hozzáfűzni annál, mint amit már írtam róluk, de mindkettőt most láttam harmadjára és még mindig kellemesen szórakoztattak. Mondjuk Robert Downey Jr. nélkül jóval silányabb lenne az élet. Az éjszaka egymás után láttam két remek filmben, amik miatt nyugodt szívvel kijelenthetem, rajongó vagyok.

A holló egyszerűen szólva remek, nekem való film volt, amivel kiérdemelt egy külön posztot is. Hamarosan érkezik. Nálam 9/10 pont, ami egyáltalán nem légből kapott és ajándék, de sajnos előreláthatóan meg fog bukni. Kár érte.

Nos, az est tanulsága, hogy hiába készítünk menetrendet, úgysem feltétlen férünk be azokra a filmekre, amikre szeretnénk. Két választásomtól is elestem, és akkor még nem is beszéltünk  azokról a filmekről, amiket nem tudtam összehangolni a saját ütemtervemmel. Kimaradtak a drámák és nagyjából a vígjátékok, az akciódús levegő azonban könnyedén ébren tartott.

Függetlenül a szervezés hiányosságaitól, minden tiszteletem a személyzeté, főleg a kisebb termek esetében, ahol egész éjszaka hallgathatták a nem feltétlen békés panaszáradatot, amiért az emberek nem jutottak be. Erősen elgondolkodtam azon, hogy jövőre katéterrel és a derekamon egy zacskóval érkezem, akkor a tömeg sem anyázik, amiért visszatérnék oda, ahol egyszer már sorba álltam.

Összességében kitűnő éjszaka volt, remek filmekkel és nagyszerű társasággal. Egyértelműen ismétlésért kiállt.

2012. május 17., csütörtök

Tökéletesen ártatlan

Tegnapelőtt este megtudtam, hogy aznap volt Mike Oldfield születésnapja. Van ez így, előbb-utóbb mindenkinél  elérkezik ez az alkalom, csakhogy erről nekem beugrott, hogy volt egy olyan album, amit nagyon-nagyon szerettem tőle. Extra csöpögős, érzelmes és annyira nem én vagyok, hogy az már fáj, viszont most esett le, hogy a k-pop mániámnak mégiscsak voltak előzményei. Mentségemre szolgáljon, tizenhat éves voltam akkor és fülig szerelmes abba a srácba, aki ajánlotta.


Gyönyörűséges szőkésbarna haja volt, amit mindig lófarokban hordott, ráadásul a háta közepéig ért.  Mély mogyoróbarna szemét, helyes orrát és a szájának ívét őrzi még az emlékezetem. Ha lehunyom a szemem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy a képzeletem megszépítette.  Ránézésre rocker volt, amit a közelebbi vizsgálat sem cáfolt meg, de szerette Oldfieldot. Mivel akkoriban számomra csak a Green Day létezett, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a zene is jó lehet. Azért hagytam magam rábeszélni és hamarosan már együtt énekeltem a kazettával. Mai napig nem tudom, hogy elragadtatottságom a srácnak vagy a zenének szólt-e. Gyanítom benne volt mindkettő.

Végül is nem az első szerelmem volt, és jólehet végig plátói maradt, rengeteget kaptam tőle. Többek között ez a fiú adta kezembe elsőként a mindmáig áhítattal imádott Gyűrűk ura trilógiát, ahogyan azt megelőzően A hobbitot is. Elindított egy másfajta érdeklődés felé, kicsit kinyitotta az elmémet, ezt pedig köszönöm.

Azt hiszem akkor múltak el az érzelmeim, amikor a szalagavató előtt az osztályfőnököm, akinek alighanem harmadik szeme volt, mellém rendelte táncpartnerül. Az én csodálatom tárgya, akivel különben totál külön utakon jártunk és csak alkalmanként barátkoztunk, ezt kerek perec visszautasította.  Azt hiszem akkor összetört a szívem, de aztán egy nagyon édes osztálytársam megmentette a helyzetet, és igazi lovagként jóváhagyta a második tervet, azaz táncolt velem.

Na, azt hiszem egy másik posztban már említettem, de megmentőm íjász volt. Impozáns vállmérettel és izomzattal rendelkezett. Nem afféle kigyúrt fajtával, hanem szimplán fantasztikussal. Alighanem bele tudtam volna szeretni, mindenesetre a korábban két évig féltve dédelgetett érzés egyszer csak elenyészett.


Mégis csak hálás vagyok. Mondjuk hazudnék, ha azt mondnám, ez a srác volt a nagy ő. Így utólag persze nem mesélek arról, hogy kikbe voltam még szerelmes és kivel mászkáltam ide-oda, az sem érdekelt, hogy ő egyedül volt-e. Valami vonzott hozzá.
Arra azért büszke vagyok, nem sikerült magamból teljesen hülyét csinálni közben, és mégis csak megmelengeti a lelkemet ez az emlék.
Így aztán, mivel a kazettám már rég elveszett, megvettem eme bizonyos albumot az iTunes store-on és jelenleg unásig hallgatom.

Újra átélek mindent, amitől meg fokozottan mosolygós hangulatba kerülök. Amikor reggel egy néni megrángatta a blúzom kötőjét, és vele együtt engem is, azon indokkal, hogy itt valami lóg, mosolyogtam úgy feleltem: tudom.
A villamoson fülig ért a szám,  miközben többen megbámultak. Nem számított, mert ködös tekintetem a múltba révedt, ujjammal a kapaszkodón doboltam és szinte összeharaptam a szám, hogy ne énekeljek hangosan.
Hiába nem az első szerelmem volt, mégis tökéletesen ártatlan. A maga plátói módján pedig teljesen szűzies, de miért van az, hogy most is dobog tőle a szívem és hogy lehet, hogy nem felejtettem el ezeket a számokat soha?

Ti milyen emlékeket őriztetek meg észrevétlen?


2012. május 11., péntek

Rick Riordan: Az utolsó olimposzi

Azt a mindenit! Salaander ugyan előre figyelmeztetett, hogy problémáim leszek az utolsó könyv értékelésével, hiszen 9,5-öt adtam a sorozat negyedik kötetére, csakhogy én úgy gondoltam, ezzel majd akkor foglalkozom, ha aktuális lesz.  És lám, máris elérkezett az idő. Megvallom jóval korábban, mint ahogyan számítottam rá, és ez hatalmas örömmel töltött el.

Percy a küszöbön álló háború előtt lazít egy kicsit, és a nevelőapjától kölcsönkapott kocsival furikázik Rachellel együtt. Mindketten tudják, a dolgok hamarosan megváltozhatnak, hiszen a dolgoknak ez a természetük. Tehát alig lepődnek meg, mikor Fekete Péter hátán megérkezik  a Héphaisztosz-bungaló vezetője, Beckendorf, hogy újabb küldetésre vigye. A feleadat, hogy megállítsák az Androméda Hercegnőt, a fedélzetén Kronosszal, kismillió szörnnyel és számos félistennel, mielőtt a hajó kikötne New York partjainál. Feladat ez a javából, a sikerre pedig egyre kevesebb esély van.

Poszeidón háborút vív, a többi istent is elszólítja  a kötelesség, a táborban  minden a feje tetején áll, mert hiába a vészhelyzet, senki sem képes megtagadni a természetét. Ráadásul Nico hirtelen felbukkanása emlékezteti Percyt a fiú azon tervére, amitől minden szőrszála égnek áll. Máskülönben Hádész fiának legalább van valamiféle terve, ami még mindig nem garantálná a győzelemét, de azért növelhetné az esélyeket.

Persze meg kéne fogadni, csak ugye sok minden történt újabban. Titán fenyegetettség, háború, a nők, kecskepajtásról sincs hír már hónapok óta,  és ki ne hagyjuk, hogy hősünk egy hét múlva betölti a tizenhatot.  Akkor pedig valóra válthatja a jóslatot, amivel vagy megment, vagy elpusztít mindenkit.  Minden teljesen normális és szó sincs itt semmiféle lelki nyomásról.

A tempóról mindent elárul az a tény, hogy Percy már a 14 oldalon megöli első szörnyet, és ez a szám nyilvánvalóan csak nőni fog. A történet dübörög és száguld előre, akár egy musztángokból álló ménes. Azt nem mondanám, hogy letapos mindent és mindenkit, de némileg kontrollálatlanul árad, ami hőseinket kényszerpályákra, nehezen meghozott döntések útjára sodorja.

A tét hatalmas, az istenek ereje az Olimposz függ, ha elpusztul oda minden, de a hangulat mégis töretlen. Riordan humora minden könyvet átsző, ráadásul igen élvezetes formában, és nem lehet ez másként az utolsó könyvben sem. Ha valamikor, akkor most különösen fontos, hiszen a téma rendkívüli módon komoly. Ha van valami hibája a Harry Potter könyveknek, akkor az a fokozatosan növekvő mélabú és komorság. A negyedeik rész vége nagyon sötétre sikerült és attól  a ponttól kezdve már nem adnám a fiatalabbak kezébe. Persze korhatáros volt, ellenben  Percy Jackson kalandjait bátran ajánlom az unokaöcsémnek is, mert a maga tíz évével mindent a neki megfelelő szinten kezelhet.

A félistenek háborút vívnak, az életük veszélyben van és néhányan soha többi nem látják meg a holnapi napot, mégsem zokogtam végig. Nem az érzelmi többlet hiányzott, az életigenlésből jutott jóval több. Az író mesterien lazítja a komor hangulatot, miközben növeli a nyomást és a feszültséget. A fokozatosság, amellyel építette a részeket, újra és újra elkápráztat. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez nem egy előre eltervezett koncepció, de akárhogyan is történt, csillagos ötös jár a szerkesztésért is.

A vége számomra nem volt meglepő. Épp erre számítottam, de ettől még nem érdemel kevesebb pontot. Elvégre nem vagyok már gyerek, nem én lennék a korcsoport és eszméletlenül élveztem minden pillanatát.

Ezúttal elmaradt sorozatok lezárását követő keserédes hangulat is. Ez mondjuk csak az internetnek köszönhető. Egészen máshogy olvastam az utolsó fejezeteket abban a tudatban, hogy létezik második sorozat. Mindenképpen fojtatom.

Rick Riordan évről évre népszerűbb lesz Európa szerte, aminek nagyon örülök.  A magam részéről mindent elkövetek, hogy ez így is maradjon, azaz igyekszem megfertőzni a fiatalabb nemzedéket az olvasás szeretetével. Ez a széria ugyan elsősorban fiúk számára íródott, de Percyből sem lett zseni (Mégis meglehetős értelemmel válogatja meg a barátait, akik képesek kiegészíteni a saját gyengeségeit.) a végére, senki sem lépte át a korlátait. A hihetetlenül színes mitologikus világ meglepően realisztikus maradt.

Csak annyit fűznék hozzá még egy záró gondolatként: WOW! FANTASTIC BABY!

Abszolút 10/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Acsai Roland

2012. május 9., szerda

Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben

Ez a sorozat ötödik kötete, és bár kis híján utolértem az őszre tervezet hatodik rész hazai kiadását, azért csak foghegyre tűztem.

Drága darabolós Dexter meghasonlik magával, a hobbijával és nagyjából az egész világgal. Megszületett Lily Anne, alighanem a legcsodálatosabb gyermek az egész  kerek világon, és kedvenc sorozatgyilkosunk valami nagyon furcsa dolgot tapasztal. Érzéseket. Jó, tudta ő, hogy mik azok, de más tudni, meg átélni, így aztán kellően meg is zavarodik.

Olyannyira, hogy elhatározza, felhagy a különben rendkívüli módon kielégítő, szórakoztató szabadidős tevékenységével,  és főállású Dex-Apu ként új életbe kezd.

Azért van némi zavaró körülmény. Például valaki figyeli, ami Sötét Utast teljesen készenlétbe kapcsolja, pedig ennek Dex nem örül. Aztán húgának köszönhetően nyakig belemerül egy tizennyolc éves lány elrablásába. Az ügy egyre bizarrabb lesz, még ő magát is meglepi, ráadásul a bőrszárnyú kis lénynek, aki a lelke helyén lakik, mindig igaza van. Valaki tényleg figyeli, a jó öreg Dexter pedig, az újonnan feltámadó érzéseivel együtt, legalább annyira meg van zavarodva, mint amennyire soha nem volt ostoba, és mégis elég nehezen tart lépést a történések alakulásával.

Nagyon lelkes híve vagyok eme szimpatikus sorozatgyilkosnak. A népszerűsége gyakorlatilag töretlen, még mindig olvasói csúcsokat döntöget, pedig egyre többen támadják. Ennek oka pedig a sorozatban rejlik. A Showtime gyakorlatilag csak az ötletet és a karaktert vette meg, és bár az első rész még viszonylag ragaszkodott az első könyv eseményeihez, a későbbiekben azonban ez az azonosság egyre csökkent, majd szinte teljesen megszűnt.

Míg a könyvekben az első pillanattól megjelenik a misztikum, mégpedig a Sötét Utas formájában, akiről alig esik szó a sorozatban  és akinek teljesen átvette helyét Harry, addig a sorozat két lábbal áll a földön, az emberi gonoszságra és pszichés zavarokra helyezi a hangsúlyt. Amikor a harmadik kötetet Lindsay eme vonalnak, azaz a Sötét Utasak szentelte, többen felhördültek. Szerintem pedig nagyon érdekes volt, hiszen egy ismert tény került terítékre, és igen, ehhez hasonlóra senki sem lel rá a sorozatban.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a könyvekben már úgy a harmadik rész magasságában jártam, mikor felfedeztem a sorozatot. A kezdeti szemöldök húzogatás után rájöttem, hogy szét kell választanom a kettőt, mert egyszerűen kioltják egymást. Tehát ezt tettem és most már mindkettőt szeretem.

Annyi eltérés van a könyv-, és filmsorozat között, hogy azt felsorolni sem lehet, de pont ezért áll meg a lábán mindkét műfaj.

Dexter fanyar humorát csak a könyv festi elénk megfelelően, többször hangoztatja, hogy bizonyos körökben viccesnek tartják, de persze humorérzéke az nincs. Az iróniát viszont magas fokon űzi, mert ebben a formában ehhez intelligencia és némi gonosz hajlam szükséges, márpedig ő egyikben sem szenved hiányt.

Rita szerencsére él és virul. Az író nem érzet késztetést arra, hogy a könyveket legalább egy kicsit a sorozatokhoz igazítsa. Nem tudnék dönteni a két műfaj között, inkább felváltva élvezem azokat az apróságokat, amit nyújtani tudnak.

Míg a könyvbéli Dexnek lánya születése hozz el érzelmeket, addig a filmbéli felesége halálával birkózik. Doakes őrmester kiírása után újabb gyanakvó rendőrre volt szükség, mégpedig Quinnre. Bár a könyvben efféle váltás nem történik, mégsem zavar a kedves őrmester sok vizet. Igaz, azért próbálkozik. Hősünk nevelt gyermekei érdekes lehetőségeket rejtenek, miközben húga is meglepően jól ismeri. Szóval se szeri, se száma az eltéréseknek, de azért mindkettő kellemes perceket okozhat a téma rajongóinak.

Bár tagadhatatlanul rosszabb a sorozat ismerete után belekezdeni a könyvekbe, mert az ember mást vár, viszont tény, hogy Lindsay jól ír, a stílusa, humora rendkívül szórakoztató. Az alapötlet teljesen lenyűgöző és megunhatatlan. Feltéve, hogy Dex nem téved, semmi kifogásom nem lenne ellene a való életben sem. A szavak folyamatosan visznek előre és Dexter szemszögéből a világ több mint bizarr. Élveztem, de a 352 oldal megint észrevétlen fogyott el.

9/10

Magyar kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft

Fordította: Farkas Veronika

2012. május 7., hétfő

Tollas barátaim

Tegnap kora este kis meglepetésben volt részem. Valami épp birtokháborított. Tehát körbejártam csöpp lakásomat és dobogó szívvel hallgattam a furcsa hangokat. A betolakodó vergődött, zörgött, kínlódott és én  hamarosan  rá is akadtam a zajongóra. A  fürdőszobámban húzta meg magát egy galamb fióka. Próbált, sikertelenül, felszállni, és mivel nem jött össze a kunszt, betotyogott a wc csésze mögé, ahol aztán kényelmesen gubbasztott.

Engem különösebben nem zavart, bár rettegve gondoltam ama pillanatra, midőn Killercat felfedezi a betolakodót. Ugyan rejtély hogyan, de a negyedórás zajongása, valamint a lakáson való végig tipegése elkerülte a figyelmét, és én, mivel nem vágytam véres áldozatra, szerettem volna ha ennyiben is marad. Próbáltam megfogni a kicsit, de elszaladt. Nem akartam még jobban rontani a helyzeten, no meg a galambpiszok sem tűnt vonzónak, így vödröt ragadtam és megpróbáltam belehajtani.

A kis szárnyas addigra már a macska tányérjai között keresett menedéket, de mivel Lukrécia immáron élénkülő figyelemmel közeledett, nem húztam tovább az időt. Elálltam az útját, próbált elrugaszkodni, én meg alátettem a vödröt (narancssárga OBI kiadás, az univerzális eszköz), és már meg is fogtam. Kivittem az udvarra, közben keservesen csipogott, és mikor elengedtem egyből behúzódott egy sarokba. Gyorsan bezártam az ajtót, majd csodálkozó arccal néztem házi vadászomat, aki még mindig nem volt teljesen képben, és ábrándos lassúsággal szaglászta etetőjének környékét.

Emlékszem rá, volt ez másként is. Befogadása után nagyjából két évvel eltűntek telkünkről a madarak. Az összes. Talán leadták egymásnak a drótot, de a háztető alá többé nem fészkeltek be verebek, a sufni eresze alá fecskék és a tuják közt lakó rigó pár is máshol nevelte csemetéit. Leginkább ez utóbbiak hiánya felett keseregtünk édesanyával. Hosszú percekig néztük őket minden reggel kávézás közben.

Ha valami mégis úgy döntött, megdézsmálja  a kutyák maradékát avagy magokat keres, hamar Killercat karmai között végezte, aki nemegyszer dicsekedett el a fogással. Rendszerint az ágyam mellett étkezett, majd mikor gyanútlanul felkeltem madárcsont, toll, koponya reccsent a talpam alatt. Míg engem a frász tört ki és undor játszott az arcomon, a tetem tulajdonosa büszkén dorombolt. Hiába, ez az élet rendje. Nem tiltakoztam, vagy csak alig.

Csupán egyszer fordult elő, hogy egy, még élő cinkét, a jó ég tudja, honnan szerezte, megmentettem. Bár nem volt egyszerű. Lukrécia hazaállított a zsákmánnyal és elengedte, mert hát kell egy kis testmozgás vacsi előtt. A madárka azonnal felrebbent a karnisunkra és egyáltalán nem adta jelét távozási szándékának. Macskusz azonban szeretett volna feljutni. Közte és becses díja között csupán a függöny feszült. Egyértelmű, hogy ezt nem engedhettem, tehát Killercat ki, egy teleszkópos bot pedig be került. Nagyjából félórát hajkurásztam a kajának valót, mire hálóba fogtam és aztán kint szabadon elengedtem.

Azt a szemrehányást nem is tudom leírni. Két napig nem fogadta a közeledésemet, a vacsorán kívül, mer' ugye az más, de tüntetőleg hátat fordított minden alkalommal. Ha hívtam nem jött, simogatást el lehetett felejteni és újabb porcelánom esett áldozatul tombolásának. Nem mondom, hogy bosszút állt, de megfeledkezett a szabályokról és ez elég is volt.

Szóval tegnap csak álltam és rájöttem, a mini terminátor megöregedett. Lecsúszott a finom falatról és még csak nem is bánta.

Talán ezért nyitottam ki olyan bátran az ajtót reggel. Gondoltam, ha ott van még, adok neki kenyeret, hátha megerősödve odébb áll. Galamb pajti épp eltotyogott a lépcső alján, nekem pedig annyi időm volt, hogy a nesztelen osonkát, a lopakodó üzemmódba kapcsoló szőrcsomót elmarjam. Nem sokon múlt. A hátsó lábát értem el, aztán nyúltam alá és betessékeltem.

Nos, azt a tekintetet megint csak nem tudom leírni, de most egy hisztérika gubbaszt az ablakpárkányon, vacsinak való pedig összes tollában parádézva az udvaron, és vagy megtanítom repülni vagy hamarosan temetést rendezünk.  Killercat talán megöregedett, talán lelassult, de hogy seperc alatt kihasználja a lehetőséget, az fix. Udvari séta ezentúl csak felügyelettel! Még jó, hogy most esik. A problémát eltettük máskorra. Elvégre ha nem foglalkozunk vele, talán magától megoldódik...

2012. május 1., kedd

Az erő krónikája

Chronicle

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai sci-fi, 84 perc, 2012

rendező: Joshua Trank
forgatókönyvíró: Max Landis, Joshua Trank
operatőr: Matthew Jensen
producer: John Davis, Adam Schroeder
vágó: Elliot Greenberg

szereplő(k):
Dane DeHaan (Andrew Detmer)
Alex Russell (Matt Garetty)
Michael B. Jordan (Steve Montgomery)
Ashley Hinshaw (Casey)
Michael Kelly (Richard Detmer)
Anna Wood (Monica)
Joe Vaz (Michael Ernesto)

Sokat hallottam a filmről és az érdeklődés meg is volt részemről, de valami visszatartott. Szélsőséges reakciókkal találkoztam. Valahogyan úgy, mint a Drive esetében. Vagy imádták, vagy nem. Nincs átmenet. Szóval érdekelni kezdett.

Andrew élete nem fenékig tejfel. Édesanya halálos beteg, apja nem dolgozik, iszik és ápolja a feleségét, a feszültséget pedig szereti a leggyengébben levezetni. A fiú elkezd videókat készíteni. Megörökíti a mindennapjait, és ehhez naplóként használja a kamerát. Nem fogadja mindenki kitörő örömmel a csodabogár ötletét.

Matt, a gyerekkori barát és unokatestvér, egészen máshogy látja a dolgokat. Sokat olvas, az iskola nem a legfontosabb számára, de szereti Andrew-t. Hogy egy kicsit felrázza, illetve elfelejtesse vele a koránt sem rózsás életét, elviszi bulizni. Mikor ő és Steve, aki az iskola elnöki posztjára ácsingózik, találnak egy hatalmas lyukat, hívják Andrew-t, hogy valaki filmre vegye az eseményeket.

Hogy mégis mi az, amit találnak, nem tudják pontosan, de azt igen, hogy minden gyökeresen megváltozik. Fantasztikus erő birtokába kerülnek, amit némi edzéssel tovább fejlesztenek. De mivel az erőhöz felelősségnek is kéne társulnia, új szabályok születnek. A szabályok pedig mire is valók?

Nem véletlen a Drive hasonlat, jól éreztem már az elején is. A film élesen egyensúlyozik a sci-fi és művész jelző között. Ez utóbbit nem csak annak köszönheti, hogy mindent különböző kamerákon át látunk. Andrew felvételei keverednek utcai kamerákkal és mások által készített videókkal is.  Ez a sokszínűség teszi különössé a filmet, mert azért láttunk már hasonlót. Az Ideglelésben például.

Igazán érdekes a "csőre töltött" pisztoly esete. Ez egy szociológiai és pszichológiai tanulmány is egyben, attól függően, hogy milyen szempontok szerint vizsgáljuk a karaktereket. Világos az első pertől kezdve, Andrew az elsülő fegyver és Matt a töke súly, ami még ideig-óráig képes ellátni a balansz szerepét, de egyszer minden véget ér.

Egy kritikában olvastam, bár már nem emlékszem, melyikben, hogy a karakter fejlődés nincs kidolgozva, és ezért nem hihető az, ahogy a szereplők változnak. Nos, ez azért van, mert itt a karakterek egyáltalán nem fejlődnek. Épp ez a probléma.  Az erővel felelősség is jár. Nem csak használni, de uralni is kell, mégpedig a neki megfelelő szinten. Amikor valaki, akinek az élete romokban hever, jelentéktelen és lépten-nyomon megalázásba, kudarcokban van része, hirtelen hatalomhoz jut, világosan látható, mi lesz a vége.

Rengeteg példát hozz rá a történelmünk, hogy egyesek hogyan kompenzáltak kisebbrendűségi komplexusuk és bizonyítási vágyuktól hajtva, illetve bizonyára láttunk ilyet az életben is. Tegye fel az a kezét, aki esetleg járt úgy, hogy a kollégáját előléptették és hirtelen a főnöke lett. Az addig remek cimbora megváltozott, mert a kis emberek kis hatalma mindig mámorító.

Pöttyet lassan indul be, majd aztán is csak mérsékelten pörög, de a végén az arcunkba robban. Imádtam. Tetszettek a "videókon" keresztül bemutatott akciók, a trükkfelvételek, a lelki nyomás és a stresszsor bemutatása, maga a történet fokozatos felépítése (Még akkor is, ha egy darabig úgy tűnt, nem találják a vezérszálat és egyszerűen csak nincs mire ráépülni.  A kezdeti vontatottsággal együtt ez bizony pontlevonás!) és a  vége bumm is, ami viszont nem volt meglepő a pszichológia hátteret tekintve. Igaz, nem is vártam.

Ez a film teljes egészében másról szól, mint amiért a legtöbben beültek a moziba, de hogy mindent összevetve eszméletlen jól sikerült, az tény.

9/10


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...