Az erő krónikája

Chronicle

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai sci-fi, 84 perc, 2012

rendező: Joshua Trank
forgatókönyvíró: Max Landis, Joshua Trank
operatőr: Matthew Jensen
producer: John Davis, Adam Schroeder
vágó: Elliot Greenberg

szereplő(k):
Dane DeHaan (Andrew Detmer)
Alex Russell (Matt Garetty)
Michael B. Jordan (Steve Montgomery)
Ashley Hinshaw (Casey)
Michael Kelly (Richard Detmer)
Anna Wood (Monica)
Joe Vaz (Michael Ernesto)

Sokat hallottam a filmről és az érdeklődés meg is volt részemről, de valami visszatartott. Szélsőséges reakciókkal találkoztam. Valahogyan úgy, mint a Drive esetében. Vagy imádták, vagy nem. Nincs átmenet. Szóval érdekelni kezdett.

Andrew élete nem fenékig tejfel. Édesanya halálos beteg, apja nem dolgozik, iszik és ápolja a feleségét, a feszültséget pedig szereti a leggyengébben levezetni. A fiú elkezd videókat készíteni. Megörökíti a mindennapjait, és ehhez naplóként használja a kamerát. Nem fogadja mindenki kitörő örömmel a csodabogár ötletét.

Matt, a gyerekkori barát és unokatestvér, egészen máshogy látja a dolgokat. Sokat olvas, az iskola nem a legfontosabb számára, de szereti Andrew-t. Hogy egy kicsit felrázza, illetve elfelejtesse vele a koránt sem rózsás életét, elviszi bulizni. Mikor ő és Steve, aki az iskola elnöki posztjára ácsingózik, találnak egy hatalmas lyukat, hívják Andrew-t, hogy valaki filmre vegye az eseményeket.

Hogy mégis mi az, amit találnak, nem tudják pontosan, de azt igen, hogy minden gyökeresen megváltozik. Fantasztikus erő birtokába kerülnek, amit némi edzéssel tovább fejlesztenek. De mivel az erőhöz felelősségnek is kéne társulnia, új szabályok születnek. A szabályok pedig mire is valók?

Nem véletlen a Drive hasonlat, jól éreztem már az elején is. A film élesen egyensúlyozik a sci-fi és művész jelző között. Ez utóbbit nem csak annak köszönheti, hogy mindent különböző kamerákon át látunk. Andrew felvételei keverednek utcai kamerákkal és mások által készített videókkal is.  Ez a sokszínűség teszi különössé a filmet, mert azért láttunk már hasonlót. Az Ideglelésben például.

Igazán érdekes a "csőre töltött" pisztoly esete. Ez egy szociológiai és pszichológiai tanulmány is egyben, attól függően, hogy milyen szempontok szerint vizsgáljuk a karaktereket. Világos az első pertől kezdve, Andrew az elsülő fegyver és Matt a töke súly, ami még ideig-óráig képes ellátni a balansz szerepét, de egyszer minden véget ér.

Egy kritikában olvastam, bár már nem emlékszem, melyikben, hogy a karakter fejlődés nincs kidolgozva, és ezért nem hihető az, ahogy a szereplők változnak. Nos, ez azért van, mert itt a karakterek egyáltalán nem fejlődnek. Épp ez a probléma.  Az erővel felelősség is jár. Nem csak használni, de uralni is kell, mégpedig a neki megfelelő szinten. Amikor valaki, akinek az élete romokban hever, jelentéktelen és lépten-nyomon megalázásba, kudarcokban van része, hirtelen hatalomhoz jut, világosan látható, mi lesz a vége.

Rengeteg példát hozz rá a történelmünk, hogy egyesek hogyan kompenzáltak kisebbrendűségi komplexusuk és bizonyítási vágyuktól hajtva, illetve bizonyára láttunk ilyet az életben is. Tegye fel az a kezét, aki esetleg járt úgy, hogy a kollégáját előléptették és hirtelen a főnöke lett. Az addig remek cimbora megváltozott, mert a kis emberek kis hatalma mindig mámorító.

Pöttyet lassan indul be, majd aztán is csak mérsékelten pörög, de a végén az arcunkba robban. Imádtam. Tetszettek a "videókon" keresztül bemutatott akciók, a trükkfelvételek, a lelki nyomás és a stresszsor bemutatása, maga a történet fokozatos felépítése (Még akkor is, ha egy darabig úgy tűnt, nem találják a vezérszálat és egyszerűen csak nincs mire ráépülni.  A kezdeti vontatottsággal együtt ez bizony pontlevonás!) és a  vége bumm is, ami viszont nem volt meglepő a pszichológia hátteret tekintve. Igaz, nem is vártam.

Ez a film teljes egészében másról szól, mint amiért a legtöbben beültek a moziba, de hogy mindent összevetve eszméletlen jól sikerült, az tény.

9/10