2014. február 25., kedd

Teaser kedd #82


Az eheti olvasásomat a Bestsellers szponzorálta. Történt ugyanis, hogy két hete ott jártam átvenni az új és csodálatos Harry Pottereimet, és ahogyan ez lenni szokott, elkezdtünk különböző könyvekről beszélgetni. Egy könyvesboltban ez nem lenne különösen meglepő, de rendszerint azzal végződik, hogy több könyvvel érkezem haza, mint ahogyan előzetesen tervezem. Így történt ez ezúttal is, annyi különbséggel, hogy kölcsön kaptam egy előolvasói példányát egy olyan könyvnek, ami még meg sem jelent.

Már amikor megláttam, beleszerettem, de sajnos erről a borítóról nincs fent normális fotó, ezért kénytelen voltam én készíteni, de nézzétek el nekem, mert nem lett valami jó. Eredetileg ugyanis hófehér, és fekete benne az írás na meg a minta. Aztán megmutatták, hogy milyen lesz megjelenésekor, és hát egy dolog biztos, ha nem érdekelt volna a történet, akkor is vágynék a keblemre ölelni. De érdekelt, így a Bölcsek köve után előrelépet a "már nem is számolom mennyi a könyv" listámon. 

A Faun labirintusából választottam hozzá egy képet, ami koránt sem véletlen.  Van a Gretel and the Darkban valami... Valami, ami rá emlékeztet. Nem tudnám megmondani, hogy mi. Még nem, de talán majd később...




Heti teaser:


I am not part of the human race. First I was an idea.


Eliza Granville: Gretel and the Dark

2014. február 23., vasárnap

Mindenek fölött légy hű magadhoz... (Variálós vasárnap #17)


Polonius így beszél a Hamlet első felvonásában: 
"... Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled: áldásom benned ezt
Érlelje meg majd."

Nem állítanám, hogy különös szakértője lennék Hamletnek, de ezt az idézetet még én is ismerem, és mostanában meglepően sokat jár a fejemben. Pár dolog változott körülöttem, akik olvasnak, pontosan tudják, vagy legalább sejtik miről beszélek, de főleg eleinte - bár tudtam, hogy jó döntést hoztam-, tartottam kicsit a reakcióktól. Néha mind elbizonytalanodunk, és szükségünk van visszajelzésre, de álltálában én ettől függetlenítem magam, így aztán elgondolkodtam azon, hogy a békesség kedvéért magamba tudnék-e tartatni bizonyos dolgokat? Rájöttem, hogy ez teljesen reménytelen, így ismételten úgy döntöttem, nem érdekel mások véleménye. Ahogyan azelőtt is békében együtt tudtam élni önmagammal, ezután sem jelenthet majd gondot.

De vajon jogom van-e hűnek lenni önmagamhoz, ha ezzel  adott esetben akaratomon kívül megbántok valakit? Meg egyáltalán, mihez kéne hűnek lennem? Az ember változik. Aprócskát, észrevétlen, mégis változik szünet nélkül, mert a világ és vele együtt az élet is változik körülöttünk. Hatással vagyunk a környezetünkre és ők is hatnak ránk. Nem feltétlen pozitív értelemben, de akkor is így van. Persze megmakacsolhatjuk magunkat, és mondhatjuk: Eddig és ne tovább!, ahogy gyakran meg is teszem, de ilyenekkor mindig kicsit lemaradok, és el kell fogadnom, hogy az élet már csak ilyen. Nem feltétlen illek bele. Miközben mégis bele illek, mert mi, a kicsit kívülállók majdnem annyian vagyunk már, mint a beolvadók, ugyanis minket is kötnek bizonyos szabályok. Leginkább az, hogy bizonyos dolgokban nem követjük a szabályokat, de ez sokszor tűnik inkább polgárpukkasztásnak. Ez lenne az önhűség?

Vagy esetleg csak annyi, hogy felvállaljuk magunkat, történjen akármi. Ha nem vagyunk szépek, soványak, ha nem tökéletes a bőrünk, vagy ha vegánok leszünk, amikor mindenki tiltakozik ellene.
Mert inkább az a kérdés, mitől leszek az, aki vagyok?
Úgy hiszem alapvetően a külső és belső jegyeink egyaránt tartalmazzák az egyedi lenyomatunkat. A hajunk színe épp úgy a részünk, mint a hitünk és reményeink. De hogy egyforma súllyal esnek-e a latba, azt azért nem hinném.
Volt idő, amikor az álmaim határozták meg, hogy ki vagyok. Csak az lebeget a szemem előtt, csak annak éltem, mostanra lettek reálisabb céljaim. Lehet felnőttem, és a kamaszos lelkesedés elmúltával új célokra volt szükségem, az is lehet, hogy beláttam a saját korlátaimat, de akárhogyan is történt, a nagy része öntudatlanul zajlott le, és még mindig én vagyok én. Vagy valaki más lettem úgy, hogy észre sem vettem?

Egyszerűen csak változtam. Nem akartam, mégis így történt. Minden, amit tettem, amit gondoltam, amit velem tettek, rólam gondoltak tovább formált. Azzá, aki ma vagyok. Talán mégsem vagyok annyira kívülálló, de szeretem azt, aki lettem.
A barátaim a családom is látják ezeket, akkor is, ha én nem feltétlen érzem, és rákérdeznek, mert bizonyos dolgokat furcsállnak.  És persze minden ilyen eset azzal jár, hogy kicserélődik néhány ember körülöttem. Akiket sajnálok, akiket meggyászolok, de igazából ezt természetes reakciónak tartom, mert semmi sem marad ugyanolyan. Nem lehet visszahozni a gondtalan gyermekkort, de attól még vágyhatunk rá. Belegondoltam, milyen lennék most, ha minden ugyanúgy maradt volna, és azt hiszem, nem lennék boldog.

Ezzel lassan elérkeztünk a gondolatom végéhez is: számomra azt jelenti az önmagamhoz való hűség, hogy mindentől függetlenül elégedetten és boldogan élem az életem. Egyensúlyban vagyok önmagammal, és egyensúlyban a világgal. Továbbra sem hajszolok visszaigazoló vállveregetéseket, de azt nem tagadom, jól esik, ha kapok. Egy pillanatig. Aztán elmúlik, mert az életem szempontjából nincs jelentősége. Én ugyanis tudom, hogy jól csinálom amit csinálok, azt is tudom, hogy van nálam jobb is, de nem hajt előre az irigység, nem akarom megmutatni, mennyivel vagyok jobb. Általában. Néha visszaesek és azon kapom magam, hogy arról bizonygatom a környezetemet, milyen klassz is vagyok. Olyankor aztán elszégyellem magam, és visszahúzódtam egy kis önvizsgálata, aminek mindig az a vége, hogy történt valami az életemben, ami elbizonytalanított, és kívülről próbálom megkapni azt az önbecsülést, amit csak én adhatok meg magamnak.



Hűnek lenni azt jelenti, elfogadod önmagad. Nem bánsz meg semmit, és minden helyzetből igyekszel tanulni. Nem keresed a konfliktusokat, de odatartod az arcodat, ha szükséges, mert felvállalod magad és a véleményed úgy, ahogyan van. Nem ítélsz el senkit a külseje alapján, és gondolkodsz mielőtt kinyitod a szádat.
Van saját véleményed, de elfogadod a másét is, nem tagadod meg az elveidet, de képes vagy felülvizsgálni, ha az élet rád cáfol, mert képesnek kell lenned a változásra és az elfogadásra.
Ahogy Lizzie tette, pedig neki tényleg nem lehetett könnyű. Négymillióan látták a róla készült 8 másodperces kisfilmet, ami világ legrondább nőjének nevezte. Az emberek szerint tehetne egy szívességet mindenkinek, és főbe lőhetné magát. Szerette volna, ha a hozzászólók érzik azt a lelki mélységet, azt a  nyomort, amit ő, de ehelyett célokat tűzött ki maga elé. Huszonkét évesen már régóta motivációs trénerként dolgozott, huszonnégy éves korára kiadták két könyvét, már dolgozik a harmadikon, és néhány éve lediplomázott. Ő képes volt győzni, akkor nekünk mégis mi bajunk lehet?

2014. február 22., szombat

Lőrinczy Judit: Ingókövek - Sztálingrád másik csatája

Elég sokáig ültettem a polcomon. Igazából nem tudom, miért. Azt írták: light fantasy és egy háborús regény keveréke. Mindkét stílust szeretem, de háborús regényt viszonylag keveset olvasok. Mégpedig azért, mert kevés az igazán jól megírt darab.
Aztán csak belekezdtem, majd azt vettem észre, hogy nem találok benne semmi fantasyt, de marha jó. Aztán jött az is, és még jobb lett.

Sztálingrádban, az elátkozott városban reménytelenül folyik a küzdelem.  Lépésről lépésre foglalják el a németek, és lépésről lépésre védik és foglalják vissza az oroszok. Itt fonódik össze négy ember élete elválaszthatatlanul a várossal.

Lindt hadnagy már hozzászokott, hogy a nyár elviselhetetlen, de nem volt felkészülve rá, hogy ilyen hideg a tél. A parancsnokai gyorsabban cserélődnek, mint ahogy a front halad, és neki nem maradt más vágya, mint hazamenni.
Galler mesterlövészt előre küldik, hogy támogassa a támadást, lője a védőket. Büszke arra, hogy segíthet, nagyon hálás a magányért is, de mégis, hirtelen jól esne beszélgetni valakivel. 

Vaszilij nem katona. Nem is akart az lenni, de nincs választása, védenie kell a várost, ahol leélte az egész életét. Védenie kell, mert ha nem teszi kivégzik. Akkor már csak jobb kockáztatni, hátha túléli a kalandot, csak a város... A várossal valami nincs rendben. 
Galina csak repülni szeretne. Van olyan jó, mint bármelyik férfi, mégis meg kell küzdenie mindenért. Aztán váratlanul rámosolyog a szerencse, és Sztálingrád két kézzel kap utána.

Igyekeztem nem olvasni értékeléseket, de a pontszámokat, csillagokat csak megnéztem, és ezek alapján egy igazán zseniális könyvnek ígérkezett. Hittem is meg nem is, mert hát női író tollából egy háborús történet...
Tehát első feladatomként ezennel megkövetek mindenkit, kukoricára térdelek, hamut szórok a fejemre, és hajlandó vagyok nyilvánosság előtt kijelenteni: TÉVEDTEM!
Nem állítanám, hogy minden csatával kapcsolatban képben vagyok, de én is tanultam történelmet, szeretem a dokumentumfilmeket, olvastam a témában, mert érdekel, és komolyan mondom, áll-leesve olvastam. Magam előtt láttam mindent. A várost, a karaktereket, éreztem a lőporfüstöt, kerülgettem a halottakat, halottam a sebesülteket, orromba tolult a bűz, a mosdatlan embereké, az oszló tetemeké, a reménytelenségé. Állandóan éhesnek éreztem magam, miközben a szereplők éheztek, és gyakrabban rázott a hideg is, mint az indokolt lett volna. Egy kicsit realistábbra sikerült, mint azt vártam.

Hibátlan mágikus realizmus süt minden lapjáról, szépen kidolgozott, életteli és hihető karakterekkel. A váltott szempont egy időben mutat meg mindent, amit eddig, mesélőtől függően külön-külön olvashattunk.
Azon kaptam magam, hogy az utcán sétálva kenyérmorzsát keresgélek a zsebemben, és kedvem lenne motyogni magamban.
Nem gondoltam, hogy még napokkal az olvasás után is hatással lesz rám, de a helyzet az, hogy a befejezés óta eltelt több mint egy hónapban sem dolgoztam fel minden momentumát.

Függetlenül a hatásától a végét én egy pindurit furcsának találtam, de regény stílusa miatt minden belefér. Egy sereg kérdést sosem válaszol meg senki, ami szintén a műfaj sajátja, mégis a szereplőink tekintetében sebészi pontossággal eldolgozott.

Őszintén remélem, hogy az Ad Astra tavalyi mizériája ellenére hamarosan olvashatok még Lőrinczy Judittól. Az olvasok ugyanis megérdemelnek egy ilyen világszínvonalú írónőt, aki a saját nyelvünkön bűvöl áhítatba. Arról nem is beszélve, hogy a hölgy nem csak tehetséges, hanem még igen fiatal is.
A könyve mellőzi a tipikus elsőkönyves hibákat, sem nem hosszú, sem nem rövid, tökéletesek az arányok. Szépen, választékosan megírt, könnyen olvasható, de koránt sem könnyed olvasmány - nem mellékesen a borító is gyönyörű.
Imádtam minden sorát!

10/10


2014. február 20., csütörtök

Richelle Mead: Vampire Academy (Vampire Academy #1)

Tegnap kicsit köszörültök a nyelvünket Laurell K. Hamiltonon, mert hogy 51 éves lett, és bár Anita Blake karakterét 4-8 részen keresztül a legtöbben szerettük, mostanra néhányan már azt sem bánnánk, ha soha többé nem írna egy sort sem. Erről viszont eszembe jutott, hogy tartozom egy vámpíros értékeléssel, méghozzá  a Vámpír Akadémiáiéval.
Mindenki azt mondta, hogy jó, mindenki azt állította, hogy nem tipikus YA, és a film trailere végre megnoszogatott annyira, hogy kézbe vegyem a polcomon porosodó első részt. Nem vártam tőle sokat, és ezt a szintet hozta is. De igazság szerint többet nem.

Lissa Dragomir és Rose Hathaway két évig játszották ki sikeresen a keresőket, csakhogy megérkezett Dimitri Belikov, és hipp-hopp újra Montánában találják magukat. A testőrök között istennek tartott férfinak azonnal feltűnik, hogy a lányok kapcsolata nem szokványos, ezért többé-kevésbé önszántából edzi Rose-t, akinek egy vágya van: engedjék, hogy Lissa testőre legyen. 
Az iskola diákjai azonban nem mentesek a politikától, a hatalmi harcoktól és játszmáktól, amikkel meggyűlik a bajuk, és hamarosan fájdalmasan ébrednek rá, miért is szöktek el két éve.

2014. február 18., kedd

Teaser kedd #81


Ezen a héten nem kezdem új könyvbe. Vagyis nem olyanba, amit ne olvastam volna már. Vagy tízszer... Minimum.
Természetesen a Harry Potter könyvekről beszélek, amiket magyarul már betéve tudok, de angolul még sosem olvastam. A hangoskönyvek megvannak ugyan, és meglehetősen jók - persze Kern András előadásával nem veszik fel a versenyt-, de mégsem ugyanolyanok.

A tizenötödik évfordulóra kiadott Kazu Kibuishi által illusztrált borítók azonban épp kapóra jöttek. Most már van indok begyűjteni az összeset.Ami különben nem csak gyönyörű, de maga  a könyv is jóval vékonyabb az előző kiadásoknál. Nem kell megijedni, egyszerűen ez egy felnőtt kiadás, normál sorközökkel és betűmérettel.
Kijelenthetem, klassz dolog ismételni, mert egy dolog bizonyos, nem fogok spoilerbe futni.

Heti ízelítő:


The ghosts didn't help, either. It was always a nasty shock when one of them glided suddenly through a door you were trying to open.


J. K. Rowling:  Harry Potter And The Sorcerer's Stone

2014. február 12., szerda

Shakespeare: Coriolanus – National Theatre Live


Vártam ezt a darabot. Kicsit félve ugyan, de vártam. Még a Machbet során írtam, hogy nem feltétlenül vagyok rajongója Shakespeare drámáinak, de a valósághoz hozzátartozik, hogy a Rómeó és Júlia gyakorlatilag eret vágott rajtam tizenévesen. Soha nem fejeztem be, helyette a már említett skót királyért kezdtem repesni.
Külön érdekesnek találtam, hogy Tom Hiddleston kapta a címszerepet. Eddig szinte csak a Thorban, vagy a The Avengersben láttam, márpedig ez aligha fedi le egy jó színész képességeit. No már ha tényleg jó!

Caius Martius sorra nyeri Rómának a csatákat, és ezért cserébe többek között a Coriolanus nevet is megkapja. Városokat vesz be, és mindezt büszkén teszi. Harcol a városáért és az áhítattal kezeli. Amikor szenátusi helyet ajánlanak fel számára, csupán egy egyszerű dolgot kell keresztülvinnie: meg kell nyernie a polgárok szavazatát. Látszólag egyszerű ügyről van szó, csakhogy a katona életre nevelt férfi gőgje útját állja mindenféle hitszegésnek, megalkuvásnak. Hamis szavai ellene fordítják a népet, és hálátlanságukban száműzik otthonából. Csakhogy a bosszúszomja nem hagy más kiutat, meg kell torolnia a sérelmeit, Róma rettegése pedig percről percre nő.

Fontosa megjegyeznem, hogy nem ismerem a darabot. Méghozzá azért, mert az első felvonás végéig volt egy olyan érzésem, mintha kimaradtam volna valamiből.
Egyébként is kétfelé kell bontanom a drámát, mert az első felvonással voltak problémáim. A párhuzamosan, de egymástól külön haladó feliratok villogása, meg az a rejtélyes hiányérzet egy kicsit elterelte a figyelmemet. Szükségem volt legalább fél órára, míg össze tudtam rakni magamban a miérteket.

Ez a darab, túl azon, hogy a politika mindenkori manipulatív, hitszegő párfordulásait boncolgatja, leszámítva, hogy egy férfi életútját tárja fel, mely a büszkeségben naivan hívő, és őszintén szókimondó katona jellemét gyilkos dühvé fordítja, egyértelműen a kapcsolatok drámájáról is szól. 

Coriolanus és az anyja (Deborah Findlay) kapcsolata rendkívül különös. Az erős női modell, aki a dicsőségért halni nevelt fel egy fiút, és csak női rafinériája miatt kevésbé gőgös, mint Caius, szinte egyből mellbe vágott. Rómáért harcolni dicsőség volt, a sérüléseket büszkén viselték és mutogatták, mert ez volt az életük célja. De vajon milyen lehet egy olyan anya, akit nem lágyít el a szeretet fia, ellenben ellágyul, ha Rómáról van szó? Nos, érdekes. Feláldozni valamit, ami számodra mindennél fontosabb, ráadásul boldogan tenni azt, nos, ez egy egészen másfajta tudatállapot. Mert felmerül, hogy valóban olyan fontos-e? Vagy esetleg csupán a dicsőség számít?

Mark Gatiss alakítja Meneniust, azt az alakot, amit élő apa híján Caius nem ismerhet, és amihez ragaszkodik. De a politikus egészen más emberfajta, a sértett fiú bosszúvágyát pedig nem törheti meg egy olyan férfi, akit érdekei másfelé szólítanak, épp akkor, amikor szükség lenne rá.
A barátság ábrázolása, majd sárba tiprása, vagy az árulás, ami katonák és politikusok között nem egyformán esik latba, megint csak megérne egy misét.

Majd hirtelen már nem zavart az alulra pozicionált angol felirat, és a felül villogó, folyton késő magyar sem. Elengedtem a megértést, mint olyat, és bár angolom még közel sem elég egy Shakespeare darabhoz, úgy döntöttem, lesz, ami lesz, és kész!
Ettől fogva csak a színészekre koncentráltam, és azt hiszem kijelenthetem, teljesen a hatása alá kerültem. Tom Hiddleston ugyanis valami olyat mutatott, amit képtelen lettem volna elképzelni korábban. Én csak azt tudom, hogy a második felvonás jelentős részét előre dőlve töltöttem, és levegőt is félve mertem venni, nehogy elmulasszak valamit. 
Tömören: valami zseniális volt! Meghajlok Loki előtt, önként és dalolva. 

Szerény véleményem szerintem néhány év múlva ő is magának rendez majd Shakespeare-t, akárcsak Kenneth Branagh, de már most hasonló magasságokba ért.
Még mindig nem igazán értek a színházhoz, de változatlanul szeretem és épp ezért sajnálom igazán az elején kiesett időd, mert a vége olyan szintű katarzis hozott, amit régen éltem már át. 
Bár volt némi bizonytalanság az elején, zavaró felirat, erős hiányérzet, de Josie Rourke szokatlan rendezése és a második felvonás kiharcolták a maximális pontot.  Még azt is el tudták velem felejtetni, hogy a lábam alig fért el, sőt, ha Tom Hiddleston átvált Tiborc panaszára, azon sem lepők meg, ugyanis egy darabig tuti észre sem veszem. Kérem, engem megbabonáztak!

10/10




2014. február 11., kedd

Teaser kedd #80


Igen, YA-t olvasok. És igen, eddig tetszik is. Bár meg kell mondjam, vannak azért momentumok... A főszereplő pedig néha... Nos, kezdjük az elején!
A bloggerek egy része nagyon lelkesen és elszállva várja a Vámpír akadémia első részéből készült filmet, én viszont még a könyvet sem olvastam. Ami fura, mert már nagyjából három éve csücsül a polcomon. Egészen elsárgultak a lapjai... Szegény könyv! De nem tehetek róla!

Nehezen szánom rá magam a young adult könyvekre. Azt hiszem, előítéletes lettem velük szemben, mert kevés az igazán jó, ellenben sok bennük a sablon. És igen, ez igaz a felnőtt irodalomra is, de valahogy az nem idegesít annyira. Ha igen, hát félreteszem, mert nem éri meg olvasni, de a hormonzavaros tiniktől csak úgy a semmiből, hétfejű sárkány szinten feszülök be, és még tűzet is okádok.

Az írók többsége nem találja el az egyensúlyt. Túloznak, ahol nem kéne, és elsiklanak fontos momentumok felett. Mert hogy ezeket a könyveket biza felnőttek írják, akiknek már nem ugyanazok a dolgok fontosak, nem tudnak újra pubertássá válni. Ami teljesen normális, mégis sokan görcsölnek rajta.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a borítok kétharmada sablonos, fantáziátlan, unalmas és számomra kimondottan taszító. Na, uff! 

Mivel a tények makacs dolgok, nincs ezen mit szépíteni, ez a borító sem tetszik. Annyira tipikus, hogy az már fáj. De mit is mondhatnék? Szeretem a kihívásokat, és legyőzve ösztönös ellenkezésemet, mégis csak belekezdtem. Nem tehettek róla! Már így születtem, ilyen javíthatatlanul kíváncsian.


"Ignoring the fact that you don't have a weapon to do that, how will you compensate for the fact that he may be a foot taller than you?"
"Fine, then I'll set him on fire."


Richelle Mead: Vampire Academy

2014. február 9., vasárnap

Szerepcsere (Variálós vasárnap #16)


Megnéztem a lenti kisfilmet, és persze egyből meglódultak a gondolataim. Az ötlet ugyan nem teljesen új, láttunk már férfi szerepeket átvevő nőket. A történelem is megmutatta, hogy a nemek közötti különbség áthidalható. Névleg legalábbis.
De valójában sokan szenvednek ebben a férfi központú világban. A magam részéről nem hiszem, ha valami rossz, azt ki kéne dobni. Van, amit érdemes megjavítani, bár az kérdés, hogy lehetséges-e javítani.
És néha elgondolkodom azon is, hogy tényleg érdemes-e.

Az eféle magatartási formák egy része a kulturális különbségekből fakad, de ezek a különbségek bizony a hatalmat gyakorlótól erednek. Viszont ez csak a jéghegy csúcsa. Lehet mondani, hogy egyes arab térségekben, vagy Afrika bizonyos részein milyen helyzetben élnek  a nők, ami igaz is, de nem kéne körbenézni idehaza is? A családon belüli erőszak része sok család életének, és divat dicsekedni azzal, hogy jól megvertem az asszonyt, mert szájalt.


Sajnos a nők között is akad olyan, aki azt meri mondai az erőszak áldozataira: Megérdemelte!
Tizenéveses azt hallgattam egyszer végig, ahogy egy osztálytársam a HÉV-en mellettünk álló lányra hangosan azt mondta: Megérdemelné, hogy megerőszakolják, mert így öltözik fel! Talán attól észhez térne.
És itt vagyok én, aki bár soha nem mondtam ezt senkire, azt azért mégsem értem, hogyan szállhat be egy nő négy vadidegen férfi mellé. Bár ez utóbbi nem a nemiségének, csak az észbeli képességeinek szól, de ezt ma is tartom. Az életösztönöm biztosan hevesen tiltakozna. De belátom, én sem vagyok teljesen előítéletektől mentes.
Ahogyan nem érzem magam mindig biztonságban sem, és ilyen okokból mégsem szóltam be egy csapat pasinak, akármilyen megjegyzéseket tettek rám, csak azért imádkoztam, hogy érjek már haza.



Az elnyomott többség című kisfilm azt mutatja be, milyen lehet egy férfi számára az a társadalom, ahol hirtelen felcserélődnek a szerepek. A nők töltik be a férfiak pozícióját és a férfiak a nőkét. A film egészen szokványosan indul, egy férfi viszi a gyerekét a nappali megőrzőbe/óvodába, ezután pedig munkába menne. Még a házból sem lép ki, már elhangzik, az "ezt meg fogom beszélni a feleségeddel", majd leszólítják, füttyögnek utána, és a végén négy nő megerőszakolja. A rendőrnő hozzáállása sem túl barátságos, a saját felesége sem segíti megfelelően. Senki nem érti és érzi, min megy keresztül.

Ahogy ez történik nők ezereivel nap-mint nap. A mutogatós bácsik, az építkezésen támaszkodók, az autóból kifütyülök, a hatalmukkal visszaélők mind köztünk vannak. És mindegy, hogy egy társadalom férfi vagy nő központú, amíg ez a viselkedés elfogadott, addig alapjaiban rossz.
A film viszont rendkívül érdekes. Érdemes megnézni akkor is, ha nem értetek franciául vagy angolul. Bizonyos momentumok ugyanis mindenhol a világon egyformán érthetőek.
Ugyanis nem az a gond, hogy nők miniszoknyában járnak, vagy hogy hiszékenyek, hanem hogy vannak olyanok, akik úgy érzik, mindent megtehetnek. 

2014. február 4., kedd

Teaser kedd #79


Reggel fizetés után a pénztároskislány megkérdezte, hogy megnézheti-e a könyvemet. Természetesen megengedtem neki. Először csak annyit mondott: - Ó! Aztán arra következtetett, hogy ez valami horror féle. Megnyugtattam, téved, ez csupán egy ifjúsági regény, igaz, annak nagyon fantáziadús.  
Jóllehet csak 9+-os, ami az ifjúsági kategória middle grade névre hallgató besorolása, mégis meglepően fordulatos, merész és néha bizony bizarr is. 

Akik rendszeresen olvasnak, pontosan tudják, hogy szeretem az ifjúsági irodalmat. Sokszor képesek meglepni, miközben a felnőtt regények tekintetében ez sajnos egyre ritkábban fordúl elő.
Ha angolul olvasok, mint most is, hiszen nálunk nem adták ki a sorozat második kötetét, szempont a nyelvezet is. Az ifjúsági kategória könyvei mindig egyszerűbben, könnyebben olvashatóak.
Az első rész után egyértelművé vált, hogy egy olyan szériával gyarapodtam, amit szeretni fogok. Nem csoda, hogy máris belevágtam a folytatásba, és az eddig eltelt 20 oldal alatt újfent megmosolyogtatott néhány alkalommal. 
Bár a borítót elnézve, értem, hogyan téveszti meg az ártatlan szemlélőt...



I don't think he's ever forgotten the time I threw a bundle of dynamite at him. It didn't kill him obviously, but it definietly ruined his day. 

Derek Landy: Skulduggery Pleasant: Playing with Fire


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...