2014. február 12., szerda

Shakespeare: Coriolanus – National Theatre Live


Vártam ezt a darabot. Kicsit félve ugyan, de vártam. Még a Machbet során írtam, hogy nem feltétlenül vagyok rajongója Shakespeare drámáinak, de a valósághoz hozzátartozik, hogy a Rómeó és Júlia gyakorlatilag eret vágott rajtam tizenévesen. Soha nem fejeztem be, helyette a már említett skót királyért kezdtem repesni.
Külön érdekesnek találtam, hogy Tom Hiddleston kapta a címszerepet. Eddig szinte csak a Thorban, vagy a The Avengersben láttam, márpedig ez aligha fedi le egy jó színész képességeit. No már ha tényleg jó!

Caius Martius sorra nyeri Rómának a csatákat, és ezért cserébe többek között a Coriolanus nevet is megkapja. Városokat vesz be, és mindezt büszkén teszi. Harcol a városáért és az áhítattal kezeli. Amikor szenátusi helyet ajánlanak fel számára, csupán egy egyszerű dolgot kell keresztülvinnie: meg kell nyernie a polgárok szavazatát. Látszólag egyszerű ügyről van szó, csakhogy a katona életre nevelt férfi gőgje útját állja mindenféle hitszegésnek, megalkuvásnak. Hamis szavai ellene fordítják a népet, és hálátlanságukban száműzik otthonából. Csakhogy a bosszúszomja nem hagy más kiutat, meg kell torolnia a sérelmeit, Róma rettegése pedig percről percre nő.

Fontosa megjegyeznem, hogy nem ismerem a darabot. Méghozzá azért, mert az első felvonás végéig volt egy olyan érzésem, mintha kimaradtam volna valamiből.
Egyébként is kétfelé kell bontanom a drámát, mert az első felvonással voltak problémáim. A párhuzamosan, de egymástól külön haladó feliratok villogása, meg az a rejtélyes hiányérzet egy kicsit elterelte a figyelmemet. Szükségem volt legalább fél órára, míg össze tudtam rakni magamban a miérteket.

Ez a darab, túl azon, hogy a politika mindenkori manipulatív, hitszegő párfordulásait boncolgatja, leszámítva, hogy egy férfi életútját tárja fel, mely a büszkeségben naivan hívő, és őszintén szókimondó katona jellemét gyilkos dühvé fordítja, egyértelműen a kapcsolatok drámájáról is szól. 

Coriolanus és az anyja (Deborah Findlay) kapcsolata rendkívül különös. Az erős női modell, aki a dicsőségért halni nevelt fel egy fiút, és csak női rafinériája miatt kevésbé gőgös, mint Caius, szinte egyből mellbe vágott. Rómáért harcolni dicsőség volt, a sérüléseket büszkén viselték és mutogatták, mert ez volt az életük célja. De vajon milyen lehet egy olyan anya, akit nem lágyít el a szeretet fia, ellenben ellágyul, ha Rómáról van szó? Nos, érdekes. Feláldozni valamit, ami számodra mindennél fontosabb, ráadásul boldogan tenni azt, nos, ez egy egészen másfajta tudatállapot. Mert felmerül, hogy valóban olyan fontos-e? Vagy esetleg csupán a dicsőség számít?

Mark Gatiss alakítja Meneniust, azt az alakot, amit élő apa híján Caius nem ismerhet, és amihez ragaszkodik. De a politikus egészen más emberfajta, a sértett fiú bosszúvágyát pedig nem törheti meg egy olyan férfi, akit érdekei másfelé szólítanak, épp akkor, amikor szükség lenne rá.
A barátság ábrázolása, majd sárba tiprása, vagy az árulás, ami katonák és politikusok között nem egyformán esik latba, megint csak megérne egy misét.

Majd hirtelen már nem zavart az alulra pozicionált angol felirat, és a felül villogó, folyton késő magyar sem. Elengedtem a megértést, mint olyat, és bár angolom még közel sem elég egy Shakespeare darabhoz, úgy döntöttem, lesz, ami lesz, és kész!
Ettől fogva csak a színészekre koncentráltam, és azt hiszem kijelenthetem, teljesen a hatása alá kerültem. Tom Hiddleston ugyanis valami olyat mutatott, amit képtelen lettem volna elképzelni korábban. Én csak azt tudom, hogy a második felvonás jelentős részét előre dőlve töltöttem, és levegőt is félve mertem venni, nehogy elmulasszak valamit. 
Tömören: valami zseniális volt! Meghajlok Loki előtt, önként és dalolva. 

Szerény véleményem szerintem néhány év múlva ő is magának rendez majd Shakespeare-t, akárcsak Kenneth Branagh, de már most hasonló magasságokba ért.
Még mindig nem igazán értek a színházhoz, de változatlanul szeretem és épp ezért sajnálom igazán az elején kiesett időd, mert a vége olyan szintű katarzis hozott, amit régen éltem már át. 
Bár volt némi bizonytalanság az elején, zavaró felirat, erős hiányérzet, de Josie Rourke szokatlan rendezése és a második felvonás kiharcolták a maximális pontot.  Még azt is el tudták velem felejtetni, hogy a lábam alig fért el, sőt, ha Tom Hiddleston átvált Tiborc panaszára, azon sem lepők meg, ugyanis egy darabig tuti észre sem veszem. Kérem, engem megbabonáztak!

10/10




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...