2012. december 24., hétfő

Teaser kedd(hétfő) #22



Eredetileg nem terveztem, hogy lesz még ebben az évben ilyen kis ízelítő, de mivel holnap kedd lesz, de nem leszek néhány napig net közelben, ha nem is az idei utolsó (bár ki tudja), mindenesetre egyik utolsó bejegyzésé következik. Ráadásul 24-én.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Szentestére ezt tartogattam:

- Mindegy, hová visznek, nincs az a börtön, ahonnan ne tudnánk megszökni.

- Fogalmatok sincs, mire vagyok képes - búgja Kilencedik vérfagyasztóan kedves hangon, miközben kiterelnek minket az udvarra.

Pittacus Lore: Kilencedik titka

2012. december 23., vasárnap

Békéset és boldogot

Ez a második közös karácsonyunk, és mivel az idei világvégét is sikeresen túléltük, holnap mindenkihez bekopogtathat Jézuska.

Van ahol már kész, és akad, ahol csak holnap állítanak fát. Harmincöt évnyi tapasztalatommal mindenkinek javaslom, hogy helyezzék kezük ügyébe az elsősegélydobozt, plusz kötszert, forralt bort és füldugót, hogy a mindenhonnan záporozó káromkodásokat figyelmen kívül hagyhassák. A fafaragása ugyanis roppant veszélyes és fárasztó munka.

A magam részéről az idén könyvekből készítettem fát(benevezve ezzel egy moly kihívásra is ). Az érdekessége, hogy csupa olyan könyvből áll, amit még nem olvastam. Hát nem számoltam meg, mennyi, de a polcomon maradt húsz könyv ebben a témában, szóval ez kb. száz darabból állhat. Van ahol két vékonyabb kötetet tettem egybe, hogy nem boruljon meg a fa, mivel szembe vastagabbak kerültek.

Témájukat tekintve igen vegyes a felhozatal. Van itt krimi, thriller, horror, sci-fi, dráma, fantasy kicsiknek és nagyoknak, idegnyelvű és magyar, manga, kortárs és klasszikus irodalom.  Történelmi és jelenkorban játszódó kalandregény, pararomantikus és ifjúsági könyvek is.

Úgy tervezem, januártól olvasással fogom lebontani, bár nem biztos, hogy ellen tudok állni addig. Arról nem beszélve, hogy nem feltétlen a legfelsőkkel kezdeném... Mondjuk tegnap kihúztam egyet középről és az építmény nem dőlt össze. Nem úgy, mint néhány éve, amikor tűzifát pakoltam és már két fejjel magasabb volt a kupac, szép negyvencentis hasítékokból, amikor rám borult. Nem tudom, miért nem lett komolyabb bajom, de ebből következően már minden felpakolós dologtól tartok kicsit.

A torony azonban kibírta az éjszakát, úgyhogy nyugodt lélekkel bemutathatom. Hetvenöt centi magas lett, és ezt így elnézve soha többé nem panaszkodhatom, hogy nincs mit olvasnom. Egyértelmő bizonyítékkal szolgál könyvoholista létemre.

A kép sajnos nem a legjobb, az én öreg telefonommal ennél jobbra nem futja, de számomra így is megható kis rakás.

Majd 2013-ban beszámolok a fa sorsáról, amiről különben létezik égősorral dísztett kép is, de azon még ennyi sem látszik...

A lényeg azonban, hogy mindenkinek sok könyvben, élményben, rockban, sütiben és vidámságban gazdag karácsonyt kívánok!





2012. december 21., péntek

Isaac Marion: Warm Bodies - (Warm Bodies, #1)

Az olvasás azzal kezdődött, hogy kijött a könyvből készült film első majd második trailere, és bár előtte szentül meg voltam győződve arról, hogy ez nagyon nem nekem való, a rövidke ízelítő egészen elnyerte a tetszésemet. Szegény én! Meg is zavarodtam rendesen, hiszen nem az a lány vagyok, akit elbájolnak a nappaliban szertehagyott levetett testrészek. Hogy eloszlassam a ködöt, kénytelen voltam szembenézni zavarom tárgyával, azaz olvasni kezdtem a könyvet.

R egy zombi, aki valahogy nem találja a helyét a többi zombi között. Persze ő is embereket eszik, a testnek elvégre meg kell adni azt, ami jár, de ez önmagában mégsem elég. Egy szokásos portya közben találkozik Julie-val, akinek ugyan felfalta az előző barátját, de valamiért a lány már nem táplálék. Valami más, valami sokkal több. Csak egyetlen dolgot tud biztosan, meg kell védenie mindenáron.

2012. december 20., csütörtök

Miss Fisher's Murder Mysteries

13 részes ausztrál krimisorozat, 2012

Szereplők:

Ismét egy nem dorama sorozat ünneplésére ragadtatom magam. Ezzel együtt már lesz vagy három ilyen bejegyzésem(Sherlock, Zen)... Nem azért mondom, nem számolom vagy valami, csak tény. Az oka pedig igen egyszerű. Ez a sorozatot én egy szuszra végignéztem, és minden pillanatát imádtam. Még szép, hogy nem tudom megállni a véleményem kidobolását.

A tiszteletreméltó Miss. Phryne Fisher egy múltba nyúló családi ügyet szeretne lerendezni Melbournben, de milyen a véletlen, egyből belekeveredik egy olyan gyilkossági nyomozásba, ami szintén érinti a családját. Természetesen felkelti érdeklődést az eset, és a morgós John "Jack" Robinson nyomozóra fittyet hányva, bele is veti magát az események sűrűjébe.

Olyannyira jól sikerül a debütálása, hogy felcsap magánnyomozónak, amiben segítségére lesz Dot, a szobalánya, Bert és Cec, a két vörös érzelmű taxis, és ha tetszik, ha nem, a kedves Jack detektív is kénytelen jó képet vágni a dologhoz.

Azok a vibráló húszas évek! Szeretem azt a korszakot. Az I. világháborúnak már vagy tíz éve vége, és a másodikig is hátra van még tizenegy. A világ lüktet, pezseg, változik és él. Csupa szín, csupa kavalkád. A vörös érzelmű és női mozgalmak melegágya, az önállóság, szabadság felé tartó perzselő időszak. De ugyanakkor a rohamoson szaporodó klubok, a dzsesszkorszak ideje is ez, és Miss. Phryne Fisher megtestesíti mindet egyben.

Átható szexualitás, függetlenség és erő sugárzik a hölgyből, aki ráadásul még arisztokrata is. Igaz, hogy annak nem hétköznapi. Repülőgépet vezet, pisztollyal közlekedik és nem veti meg a szép férfiakat sem. Bárkit az ujjai köré csavar, de igazi érzékeny és érzéki asszonyi szíve van.  Még akkor is, ha a vallás dolgaiban épp olyan járatlan, mint ahogyan nem egy házasulandó fajta.

Essie Davis nagyszerű választás lett a szerepre. Nem hiszem hogy ő lenne a legszebb nő a világon, bár tény, hogy nagyon csinos, de olyan ellenállhatatlan báj és kisugárzás veszi körül, hogy az leírhatatlan. Keresve sem találhattak volna jobb  Miss. Fishert. Egyenesen kiragyog a filmből. Egészen a sorozat rabja lettem, ahogyan a karakternek is, szóval most nekikezdhetek majd begyűjteni Kerry Greenwood könyveit. Ugyanis minden rész, a befejezőtől eltekintve, egy kötetre épül. Azt sejtem, hogy az utolsó, ami része a kerettörténetnek vagy nincs benne az eredeti történetben, vagy nem így zárul. Mindenesetre az egy könyv egy rész szabály itt is nagyon működőt.

Különben Nathan Page, mint a morcos John "Jack" Robinson engem bizony levett a lábamról, de szegény fejét meg a címszereplőnk ostromolja.  Ők ketten szerintem az utóbbi évek egyik legvibrálóbb párosa. A szókimondó, bevállalós Phryne, és a konzervatív elveket valló, visszahúzódó és csendes Jack üdítő pillanatokat tartogatnak számunkra.

Eddig tizenkilenc regény és egy novellás kötet jelent meg sorozatban, amiből ezzel az évaddal elhasználtunk tizenkettőt. Viszont most már teljesen biztos a hír, hogy lesz második. Könyvek még vannak, tehát én kíváncsian várakozom, mert ez valami briliáns volt.

A laza, néhol Agatha Christie-s hangulatot árasztó krimik nem az akció szerelemeseinek készültek, de ha valaki szereti a műfajt, garantáltan jól fog szórakozni. Egy próbálkozást mindenképpen megér. Nálam maximális pontot ért a tizenhárom órányi bűvölet.

10/10


2012. december 18., kedd

Teaser kedd #21


Hipp-hopp lett kedd, tehát elérkezett ennek a rovatnak a ideje. Az eheti regényt ezidáig négyszer olvastam, de őszintén bevallva ez az első olyan ismétlésem, ahol teljesen előröl kezdtem. Szóval most nem hagytam le az első nyolcvan oldalt. Néhányan, a szemfülesebbek legalábbis, már bizonyára sejtenek valamit a könyvvel kapcsolatban. Vajon ennyiből el lehet találni?

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Akkor szabad a gazda:

Sajnált tőlem minden kortyot, és azzal fenyegetett, hogy holnap sokkal nagyobb szükségünk lesz rá. De már olyan sok mindenben engedtem neki aznap,hogy egyáltalán nem volt kedvem odafigyelni rá.

Stephenie Meyer: A burok

2012. december 17., hétfő

Bram Stoker: Drakula

Többször és több helyen elmondtam már, hogy ez volt az a könyv, amit önmagamtól vettem le a bátyám polcáról. Kilenc éves voltam akkor és nem tudom miért, de az első olyan karakter volt, akinek odaadtam a szívem. Biztosan nem volt velem rendben valami, mert így utólag pontosan tisztába vagyok vele, hogy ehhez egy teljesen kitekert lélek szükséges.

A polcomon ez a negyedik kiadás, de az első Sóvágó Katalin fordításában. Eddig meg voltam győződve arról, hogy minden kiadást más fordított, mégpedig azért, mert két könyvemben is más a vég, de mint kiderült, tévedtem.  Bartos Tibor rövidített fordítását adták ki más kiadók újra és újra. Meg kell mondjam, rövidíteni egy könyvet, kivágni belőle valamit, ami szerintünk unalma, számomra felér egy emberiség elleni bűnnel. Tehát amikor mindenhol azt olvastam, mennyivel jobban sikerült az új, ezúttal teljes könyv fordítása, izgatottan lestem az alkalmat, ami végre elérkezett.

Jonathan Harker, az ifjú ügyvédbojtár megérkezik Romániába, Drakula gróf kastélyába, hogy hozzásegítse angliai letelepedéséhez. Későn ébred rá, hogy valami nem stimmel az öregúrra, és bár tisztában van vele, hogy meg fog halni, egy pillanatra sem adja fel. Hiszen odahaza várja Mina, aki épp barátnőjénél vendégeskedik.

Lucyn ekkoriban ismét erőt vesz az ifjúkori alvajárása, és eközben folyamatosan gyengül. Nincs racionális ok az állapotára, ezért egy specialistához, Abraham van Hellsinghez fordulnak segítségért.

Nos, maradjunk annyiba, hogy nincs indok az ízlésre, de ezt én még mindig imádtam. Sőt, ha lehet, jobban fokozódott a rajongásom. Nem tudom, hogy eredetileg miket találtak benne unalmas résznek(Nincs kedvem végiglapozni a két fordítást párhuzamosan, bocsi. ), de így még sokkal jobb volt.

A szöveg gördülékeny, jól olvasható, amiben különös figyelmet fordítottak a nyelvezetre. Formáját tekintve levélregény, azaz napló bejegyzésekből és levelekből áll össze.  Mivel több szereplő is ír, a váltott nézőpont miatt nem marad ki semmi, de megint csak fájlalom, amiért Drakula szemszögéből nem láthatunk legalább egy pinduri jelenetet.

Megértem őt. Csúnya dolog embereket ölni, és a közhiedelemmel ellentétben bizony senkinek sem engedném, hogy kiszívja a véremet(Nekem is kell. Vér irigy vagyok!), de azért évszázadokig ugyanott ülni, bezárva élni, ugyanazon az asszonyokkal, hát szerintem nem lehet túl vidám.

Komolyan folytatódik a fejemben egy olyan szál, ahol Lucy, Mina életben marad, leszoknak, rá sem szoknak a gyerekekre (azért ez micsoda pszichés ráutalás, a nők gyerekeket esznek), aztán élnek mondjuk Londonban. Békésen. Vagy relatív békésen.

Az, hogy Van Hellsing gyakorlatilag idiótának kezeli a több száz éves grófot, mindig bosszantott. Most is. Stoker fogta a nagy szörny alakot, aki rettegésbe tartja a Balkánt, és áttéve Angliába szembehelyezte a nyugati ésszel. Amivel szemben ugye megbukott.

A könyv teli van szimbólumokkal. Szexualitás, elfojtott agresszió, a nők helyzete, szerepe, ki nem mondott tabuk tucatja jelennek meg, és bár ezt kilencévesen nem értettem, most már elképesztőnek tartom.

Lenyűgöző, hogy Stocker úgy írta meg ezt a könyvet, a legenda szerint egy hazánkfiától, Vámbéry Ármintól kapta az ötletet, hogy hét évig kutatott könyvekben, miközben nem hagyta el lakóhelyét. Mégis nagyon élethű lett minden tájleírása, hogyan a babonák és az emberek ábrázolása is.

Talán mai szemmel nem olyan félelmetes, de az 1800-as évek végén az embereknek egészen máshol volt az ingerküszöbük. Nemcsak félelmetesnek és elborzasztónak, hanem rendkívül izgatónak is találták.  Vámpír és a szex kéz a kézben jár, bár itt megelégedtek a buja tekintetekkel és búgó hangokkal is. Némelyek egyenesen botrányosnak találták, de a könyv hihetetlen sikere koránt sem volt meglepő.

Stoker lefektette az alapokat, ami mostanra csillogó, telekinetikus, piromán, földönkívüliek és szexéhes szépfiúk tárházává vált. Érdekes, hogy akkor még mennyivel másabb volt a vámpírmítosz. Bár nappal aludtak és jelentősen legyengültek, nem feküdték hullaként a koporsóikban. Ha ki is voltak szolgáltatva, tisztában voltak a körülüttök folyó eseményekkel, és bár ördögi természetük éjszaka vált erőssé, rengeteg dolog megkötötte őket. Mint például az ősök földjében alvás, és a kereszt is. Drakula még férfi volt, bár kissé mohó és idegen az ismeretlenben, de legalább férfi. Aztán, hogy mára mi lett ebből a mitológiából, azt inkább ne is firtassuk.

Számomra Drakula az örök vonzalom és borzongás forrása. Nem hiszem, hogy megszűnök valaha is szeretni, és valószínűleg ezentúl is beszerzek majd újabb kiadásokat. Ha lehet Sóvágó Katalin tolmácsolásában, mert nagyszerű, gördülékeny, varázslatos fordítást produkált.

A kiadás pedig... Nos, a könyv akkora mint egy féltégla, és a súlya is hasonló. Nagyon utáltam magammal ciggölni, főleg mert nem a bővített kiadás indokolta ezt a fajta méretnövekedést. Ez egyértelműen a giga-brutál margó javára írható, és meg kell mondjam, itt még azzal sem indokolható, hogy de legalább szép.  Mert nem az. A borító legalább kellemes tapintású, hajlékony karton, és a kép rajta egyedi. Ez határozottan pozitívum, de ettől még tőből szakadt le a karom.

No mindegy, minden nem lehet tökéletes. Azonban az tagadhatatlan, továbbra is imádom és mindenkinek ajánlom legalább egyszeri olvasatra. Sokan persze nem fogják szeretni, a mai felgyorsult életünkben csak a szavak szerelmesei értékelik majd igazán, de tanulságos látni az ősforrást, akit oly sokan, oly sokféleképpen teremtettek újjá, még akkor is, ha kicsit nevetségesnek találtatik. Bár számomra sosem válik azzá. Az első szerelemre ugyanis nincs ésszerű, racionális magyarázat.

Nálam ez még mindig:

10/10

Magyar kiadó: Európa kiadó

Fordította: Sóvágó Katalin

2012. december 16., vasárnap

Victoria és Lawrence

Több olyan dolog történt az elmúlt napokban, amik mellett megint nem mehetek el szótlanul.

Victoria Soto, a 27 éves tanárnő, több kollégájával és húsz  gyermekkel együtt vesztette életét néhány napja egy connecticuti általános iskolában. Huszonhatan haltak meg, de ami különlegessé teszi néhányukat, az az a helytállás, amivel megpróbálták vagy éppen megmentették tucatnyi gyermek életét.

Voltak tanárok, akik az ablakon keresztül menekítették a gyerekeket, akadtak, akik elbújtatták őket. Victoria is így tett. Szekrényekbe zárta a kicsiket, majd amikor az ő osztályába ért a lövöldöző, azt mondta neki, a gyerekek tornaórán vannak. Neki már nem volt hová rejtőzni, de az életével megmentette a rábízott tanulókat.

Beteg voltam, és mivel tévét nem nézek, valamint a gépemet sem kapcsoltam be, kis késéssel kerültem szembe a valósággal. Mint sok más esetet mostanában, ezt sem tudtam feldolgozni. Az, hogy ilyen szörnyűség megtörténhet teljességgel hihetetlen. Igen, nem nálunk volt, igen, nem ismertük az áldozatokat, de nincs senki, aki ne tudná átérezni, mit jelent elveszteni valakit, akit szeretünk.

Ezek az emberek, akik életüket adták azért, csakhogy a szülők magukhoz ölelhessék este a gyereküket, hősök voltak. Mindegy melyik országban és milyen nyelven beszélnek, köszönjük nekik.

Azonban különösen akkor, amikor valami ennyire borzalmas dolog történik, fontos, hogy lássuk a másik oldalt is.

Lawrence DePrimo úgy lett az NYPD arca, hogy egyáltalán nem akart az lenni. Egy véletlenül elkapott pillanat és egy fotó gyakorlatilag világhírűvé tette.

A kép kikerült a facebookra és ettől kezdve megszámlálhatatlan megosztást és hozzászólást eredményezett. Megmondom őszintén, hajlottam arra, hogy ez valami kacsa, vagy megrendezett dolog, mert én gonosz, ebben a világban nevelkedett ember vagyok. Különösen ezért lepett meg annyira, hogy a rendőrtiszt teljesen a pillanat hatása alatt cselekedett.

Elmesélte, azon az éjszakán két pár zoknit és egy vastag csizmát viselt, de még így is fázott a lába. Néhányan pedig egy hajléktalanon viccelődtek, akinek nem volt cipője, de még csak zoknija sem. Aztán pedig arra eszmélt, mekkora felhajtás lett körülötte. Nem gondolta, hogy valami nagy dolgot tett.

Sajtótájékoztató, rengetek nyilatkozat után  egyértelmű, tényleg fogalma sem volt arról, hogy nincs egyedül, és az is, ez a hivatalos szerveknek nagyon jó ingyenreklám. Mindenki ráugrott a témára és igyekszik kihasítani belőle egy darabot.

Ez ugyan nem csökkenti ennek a nemes cselekedetnek a tényét, csak persze nem lehet tudni mi lesz a tisztel később, illetve azt sem, merre jár az az idős úr, akin segített.

Sokszor értetlenkedem, felháborodom vagy csak pislogok hitetlenkedve az embernek nevezett állaton, így számomra különösen vigasztaló, hogy léteznek köztünk nemes lelkű példányok is.


Sokszor érzem, hogy ez a faj sem nem tökéletes, kicsit sem jó és közel sem értelmes. Lassan és tudatosan teszünk tönkre mindet magunk körül. De talán van még remény.

Sokak szerint egy hajléktalan élete nem áll egyenes arányban húsz gyermekével és plusz hat felnőttével, de az életnek nincs értéke, mert az van, hogy felbecsülhetetlen. Ezt kellett volna legelőször megtanulnunk és nem az ABC-t.

2012. december 13., csütörtök

Vampire Prosecutor 2. évad

뱀파이어 검사 2/ Vampire Geumsa 2

11 részes, koreai misztikus krimisorozat (2012)

Szereplők:
Nem hiszem, hogy volt bárkiben is szemernyi kétely arra vonatkozóan, hogy én ezt bizony megnézem. Aki olvasta a véleméynem az első évadról, pontosan tudja, hogy az akkori 8 pontot a lelkesedésem, a téma szokatlansága és a benne rejlő potenciál vegyesen okozta. A kérdés azonban továbbra is fent állt: Vajon rászolgál-e majd a bizalomra?

Min Tae Yeon és egész stábja új és szebb helyre költözik, no meg egy új főnököt is kapnak, miután az első rejtélyes körülmények között eltűnik(Nem árulom el miért, nagy spoiler lenne az első évadra.). Persze a kivételezés oka egyszerű, ugyan ők alkotják  a legeredményesebb csapatot, de egyszersmind a legkezelhetetlenebbek is. A fejétől bűzlik ugye a hal, de mégsem lenne célszerű leváltani egy sikeres ügyészt, helyette el kell érni, hogy mindenki szót fogadjon.
Az új főnöknőről hamarosan kiderül, hogy egy vérbeli politikus, és míg elődje szabad kezet adott a csapatnak, ő több dolgot is nehezményez. Ha csak lehet, nem adnak neki támadási felületet. Mivel gyilkosságok továbbra is történnek, a szintén új orvosszakértővel együtt mindenki teszi a maga dolgát.

Teljes lelkesedéssel kijelenthetem, bizony rászolgált a bizalomra. Egy sereg dolog megváltozott ez elsőhöz képest, de ezek összességében jót tettek a sorozatnak. Például már nem mutatják a tárgyalásokat, és a bűntény rekonstruálásán is csavartak egy kicsit. A báros kiesésével már nem lényeges, hogyan szerzi be emberünk a vért, megelégedünk azzal, hogy tasakos kiszerelést fogyaszt.

Nos, megint egy üldözéses jelenettel indítunk. Valakit, aki éppen haldoklik, elszállítanak egy titkos orvosi laborba, ahol vámpírvérrel gyógyítják. Ezzel csak egy baj van, az illetőt továbbra is meg akarják ölni, és a vér egy élő vámpírból származik, aki kihasználva a felfordulást kereket old.

Itt vált a kép, és újra kezdődik a normális nyomozósdi. Ettől kezdve, néhány részen keresztül, még mielőtt elkezdődne a vámpír ügyészünk következő kalandja, és miután véget ért, az első jelenethez kapcsolódón fut egy külön kis történet. Nem árulok el semmit azzal, ha megsúgom, ezek a jelenetek a múltban játszódnak. Mert ugyan ezt sokáig nem mondják ki, de aki látta az első évadot, annak ismerős lehet egy szereplő, és nem kell hozzá nagy ész, hogy ezeket összekapcsoljuk. Sokáig nem lehet tudni, hogy merre halad a két különálló történet, aztán megesik a csoda, összeérnek a szálak, és ezzel új irányt vesz a keret történet.

Ami a kiszámíthatóságot illeti, sokat javult a helyzet. Egy része sejthető, egy része nem, és a sejthető kupacban is vannak meglepő dolgok. Jó néhányszor a frászt hozták rám, mert nem nyugtatgattam magam azzal, ezt úgy sem lépik meg, mivel pontosan tudtam, nem amerikai sorozat. A koreaiak zokszó nélkül meglépnek egy sor hajmeresztő dolgot, az ember meg markolja a szívét. De végül is nem volt olyan vészes, csak a benne hagyott lehetőség tartott izgalomba.

Kicsit változtak a karakterek. Az ügyész haja kicsit hosszabb, és ez jobban áll neki, a vele dolgozó nőnek sincs már gombafrizurája, és elhagyta azt az ocsmány fekete kosztümöt is, egész csinos lett. A részmunkában dolgozó fényképész, kisegítő és a nyomozó semmit sem változott. Bolondok mint mindig. Számtalan poént szállítanak, a címe ellenére mégis csak drámai sorozatban.

Emberileg is változtak kicsit. Több és nagyobb szerepet kap az érzelmi kötödések sora. Az ügyésznő vonzódása nyilvánvaló, ami valószínűleg már Min Tae Yeon figyelmét sem kerüli el, és egy egész részt szánnak az álmodozásra. Rengeteget nevettem ezen az epizódon, mert az előzetesből valami egész másra lehetett következtetni. Aztán van egy rész, ahol csapatépítő jelleggel elvonulnak egy hétvégére, de persze belefutnak egy gyilkosságba. Azon a részen is sokat nevettem. Különben is voltak érdekes pillanatok.

No meg kéretik észben tartani, hogy teljesen más a kultúra, ezért vannak olyan viccek, amik nekünk nem azok, ahogyan problémák is ott, ahol mi nem találunk. Ezekhez a sorozatokhoz nagy nyitottság szükséges, hiszen ami egy nyugati szériában esetleg érthetetlen lenne, az itt teljesen normális.

Viszonylag hamar, négy résszel korábban elkezdik az évad lezárását, ami miatt megint csak aggódtam. Amerikai testvéreiből kiindulva ugyanis attól tartottam, két részben elintézik, aztán majd marad a semmi. De nem ez történt. Fokozatosan építik fel a lezárást, több látszólag érdektelen mellékszállal, amiknek mégis csak lesz jelentősége, és bár az elején akadt olyan szál, amit feleslegesnek gondoltam, utólag kiderült, volt értelme.

Sokkal több akció, közelharcot kaptam, amiket imádtam. A dinamika továbbra is nagyszerű, bár a bűnesetek némelyike még mindig kicsit bugyuta. Viszont a mézesmadzag faktorral is jobban bánnak. Ha nem is volt hatalmas a befejezés, bizonyos mértékben most is kiszámítható maradt, azért nem tudtam megmondani az évad felénél a végét, és volt pár dolog, ami tényleg meglepett. A jövő évadhoz átívelő szál megint csak biztatónak tűnik, mivel itt legalább van.

Még semmi pontosat nem tudok a 3. évadról, de úgy hírlik a OCN viszi továbbra is. Ez egy kis kábel adó, így az egy-két milliós nézettség nagyon jónak számít. És hogy húzó sorozat, ezt a dupla mennyiségben beiktatott reklámokból is látszik. Főleg, mióta egy napra került a csatorna másik sikeres szériájával, a God's Quiz-zel. A második trailer össze is köti őket.  Mondjuk én nagyon örülnék egy kis összekacsintásnak valamelyik részben, de ennek viszonylag kevés az esélye.

Összefoglalva jelentősen pörgősebb, érdekesebb lett. Én biztosan folytatni fogom jövőre is.

9/10

Mette Jakobsen: Minou szigete

A könyvről először Erin Morgensterntől(Éjszakai Cirkusz) hallottam. Szerinte varázslatos történet, amiről persze nem tudtam semmit, de a The Vanishing Act címe a borítóval együtt már elég volt a szerelemhez. Ugyanis én egyből cirkuszra asszociáltam, és ez bizony vonzó dolog.

Már éppen megrendeltem volna, amikor neszét vettem, hogy megjelenik magyarul, ezért úgy döntöttem, még várok.  A kis herceghez és A végtelen történethez való hasonlítás azonban nem tett jól a türelmemnek.

A tizenkét éves Minou egy pinduri szigeten él. Összesen két lakóházzal, egy templommal és egy használaton kívüli világítótoronnyal rendelkeznek. A Tiszteletesen, Ládáson, a kutyáján Nevenincsen kívül még Minou lakik ott a papájával. Nem olyan rég, még ott élt velük mama is, aki egy rögtönzött cirkuszi előadást követő reggelen eltűnt.

Mindenki azt hiszi, meghalt, de a kislány másképp véli. Amikor a víz partra mossa a halott fiút, Minou és papája élete teljesen felbolydul.

Nem is tudom igazán, hogy mit vártam, de amit kaptam, azt nagyon szerettem. Nem véletlen hasonlítják A kis herceghez. Az is, bár mese, sokkal, de sokkal többről szól, mint elsőre látszik. Ez a történet nem mese. Már a kezdete, hogy Minou egy halott fiút talál a parton, világossá teszi, bár egy gyerek szemén át látunk mindent, nincs benne semmi gyermekded.

Képzelj el egy zárt világot. Nincs ugyan kerítéssel körbevéve, de amerre nézel, csak vizet látsz magad körül. A háború utáni világ néhány sérült lelke sodródik erre a szigetre, tudatosan elvágva magát a külvilágtól. Mindenkit valami más hajt, van aki elmélkedni, akad aki felejteni vágyik, de mind maguk mögött hagytak valamit, valamit, ami elől menekülnek, amiről nem beszélnek.

Minou a maga ártatlanságával születik bele ebbe a látszólagos idillbe, és bár rengeteg filozófiai könyv áll a rendelkezésére, valójában igen kevés valós ismerettel rendelkezik. A szülei szeretik, a velük egy szigeten élők számára is nagyon fontos, de az élete hirtelen megváltozik.

Mindent lejegyez az ismeretlen fiúval kapcsolatban, hogy mama, majd ha hazajön, az összes felmerülő kérdésére választ kaphasson. Arra vonatkozón, hogy ugyan hova mehetett volna mama egy szigetről, pontos válaszokkal rendelkezik. Hiába hajlamos a filozofálásra, akárcsak édesapja, de művész és nyughatatlan lelkű édesanyjából is örökölt egy jó darabot. A szülei, akármennyire kedves párt alkottak, csupán a véletlennek, és a zárt közegnek köszönhetően kerülhettek össze.

Szeretik egymást, kapaszkodnak egymásba, és tényleg boldogok is, de mamának mindig is hiányzik valami. Számára nem ugyanazt jelenti a sziget, mint papának. Nagyon különböznek egymástól.

Minou felidézi az emlékeket, újra és újra eszébe jut valami apróság, és feltárul a sok ki nem mondott kérdés, vágy és félelem. Miközben gyermeki naiv szemével rácsodálkozik mindenre, gyakorlatilag megfejti az élet nagy kérdéseit. Persze nem tudatosan vagy konkrétan, egyszerűen belebotlik a válaszokba, miközben mamának készít jegyzeteket.

A könyv maga zsebkönyv alakú, keményborítós és szép. Átvették az eredeti tervet(kis változással), bár a puhakartonosét (nekem a hardcover jobban tetszett). Hogy kijöjjön a 250 oldal, eszméletlen vastag margóval, hihetetlen sortávval nyomtaták. Normál méretben kb. egy 100 oldalas kis könyv lehetne, amiért viszont nem tudnának elkérni majd 3000 forintot. Ez komolyan mondom, hogy már-már rablás kategória. Kétszer tettem vissza a polcra, aztán, mivel még ajándékkártyát vásároltam le és kaptam belőle kedvezményt is, no  meg tényleg vágytam rá, csak megvettem. De azért újra és újra elgondolkodtam ezen, főleg azért, mert angolul 5 dollártól 24-ig kapható(Most 30% van rá a Bookline-on.). Bár ez csak addig zavart, amíg el nem olvastam. Most utólag azt mondom, megért minden fillért.

A nyelvezete szép, gördülékeny. Kimondottan kellemes, tehát gratulálok a fordítónak, de azén vesszőparipám ugye, papa és mama. A szövegben végig nagybetűvel van. Én ezért annyit kaptam már, hogy egy életre megtanulta, de úgy látszik teljesen elangolosodunk. Mivel 10 emberből 8 nem használja megfelelően, gyanítom, hogy néhány éven belül már helyes lesz így is. De jelenleg nem az. Egy szép és igényes kiadás esetén, mint ez is, kimondottan zavarónak tartom. És akkor ennyit a morgásomról -amiről időközben megtudtam, hogy ha a gyermek szemszögéből születik a történet, akkor lehet nagybetűs, szóval nem mondtam semmit sem...

Sokat vártam ettől a könyvtől, mert elég magasra emelték, de nekem nagyon sokat is adott. Rendkívül bájos nézőpontból vetíti elénk az életet. A karakterek nagyon érdekesek, a helyszín, a környezet ábrázolása igazán szórakoztató. Az össze- és bezártság mindenkire másképpen hat, amit Jakobsen hihetetlen elevenen fest le. Néha már-már az őrület határait súrolja, de ez csak a felszín.  Nem kapunk választ egy csomó kérdésre, de nem is ez a történet lényege, mert van, amire már magunktól kell rájönnünk.

A megértéséhez, ráhangolódásához szükséges egy bizonyos élettapasztalatot, érettség, látásmód, de csakúgy mint A kis herceg esetében, minden olvasáskor mást jelenthet és adhat. Attól függően ki forgatja a lapokat.  Számomra ez egy megkapó történet a tiszta szeretetről, a ragaszkodásról és a hovatartozásról. Arról, ami meghatározza honnan jöttünk, kik vagyunk és merre tartunk. Minden pillanatát szerettem.

10/10

Magyar kiadó: Libri Könyvkiadó

Fordította: Upor László

2012. december 12., szerda

Scott Westerfeld: Leviatán (Leviatán #1)

Amikor az Ad Astra elkezdte reklámozni a könyvet, még voltak ugyan kétségeim, de amikor megláttam először az eredeti, majd a magyar trailert, már biztosra vettem, hogy imádni fogom. És tudjátok mi van? Igazam lett.

1914-ben már érezhető a közeledő háború szele, ennek ellenére az élet viszonylag nyugalommal folytatódik. A világot két irányzat uralja. Az egyik, hála a darwinistáknak, különböző koholmányok, mesterségesen keresztezett állatok, akik segítik az emberek életét. A léghajózástól, a tömegközlekedésig mindenhol ott vannak és Deryn Sharpnak minden vágya az, hogy bekerüljön a Brit légierőhöz, ahol ilyen kis szörnyecskéken repkedhet.

Ennek van néhány akadálya, például nők nem szolgálhatnak a flottában, de semmi sem tántoríthatja el. Csupán picit probléma, hogy első meghallgatásán, amikor még csak arról döntenek, hogy egyáltalán kadét lehet-e, elszabadul vele egy Huxley-lebegő, és ez jelentősen nehezíti az életét.

Ezalatt az éjszaka leple alatt Sándor herceg, két  tanára kiséretében,  elhagyja az otthonát . Méghozzá egy igazi Küklopsz viharjáróval. A barkácsok ugyanis a gépekre esküsznek. Vezetni egy ilyet, a mindössze 15 éves fiúnak maga a csoda. Későn eszmél rá, hogy itt valami nem stimmel, de elfogadni azt, hogy a szüleit meg ölték, és ezzel a háború fegyverén ravasszá váltak, szinte lehetetlen. Menekülni a család és a világ elől elfogadhatatlan, de egyenlőre csak a túlélés számít.

Na! Ha azt mondom, hogy zseniális, akkor nem is mondok sokat. Olyan aprólékosan kidolgozott világot láttam, és ezen van a hangsúly, hogy egyértelműen vetítésen ültem. Ez egy ifjúsági könyv, célközönsége a tízéves és afölötti fiúk, amiből ugye erősen kilógok, de ezt azért ajánlom mindenkinek a figyelemébe.

Ennek ellenére nem gyerekes vagy egyszerű a fogalmazása. Épp ellenkezően, kellően részletes, hogy egy viszonylag kevés könyvet olvasott gyermeki elme is élvezhesse.  Különben pont ez a része az, ami engem is megfogott.

Nagyon szeretem, amikor a valóságot fikcióval keverve hoznak létre valami újat, úgy hogy tökéletes élvezhető legyen és ne morgolódjon egyfolytában azt ember lánya azon, de ez nem is úgy volt.

A steampunk stílus már inkább életérzés, és egyszerűen olyan robbanó elegy, amit nem lehet lesöpörni az asztalról. Úgy körbefogja, át meg át szövik, hogy az már-már elképesztő.

A két főszereplő története sokáig párhuzamosan halad, és bár a fülszöveg azt ígéri nekünk, majd a tinik összefognak, ez elég sokára következik be. Mégsem untam. Mind két világ annyira különböző és mégis annyira ismerős, az egyéni sorsok és a karakterek olyannyira elevenek, hogy nagyon élveztem. Sokszor megtörténik a több szempontú könyveknél, hogy míg az egyiket szerettem, a másikkal nem tudtam azonosulni, vagy éppen idegesített. Nos itt annyira sodortak magával az események, hogy erről szó sem lehetett.

Amikor Sándor és Deryn találkozik új irányt vesz a sztori, de nem írja át vagy újra az előzményeket. Nagyon kíváncsivá tett, felvetett egy csomó új kérdést, de mindezt úgy, hogy az addigiakat nem érezzük megalapozásnak, vagy bevezetésnek.

Mindig történik valami. Az első fejezettől pörög teljes gázzal, csak annyi ideig áll le, hogy rávilágítson valamire, de nem lábjegyzettel, magában a szövegben és nem bőven, épp csak annyira, hogy képesek legyünk elképzelni.

A képek eszméletlenek. Igazi illusztrált könyv és úgy egyébként csodaszép. Nekem. A célközönségnek, nos nekik is biztosan szép, de iszonyú nehéz. A keményborító, a védőboritó fantasztikus, de kétkezes könyv, és így is éreztem néha, hogy leszakad a csuklóm. Tartani fizikai munka és ez nem vicc. Az unokaöcsém, aki nem egy könyvmoly, biztosan élvezné, de nem tudnám a kezébe adni. Reggel negyedhétkor megy el otthonról, délután fél hat-hatra ér haza kifáradva. Cipeli a tan- és az edzőcuccait, reggelit, ebédet, egyebeket, nincs az a jó sztori, amiért magával cipeli ezt a 80 dkg-os könyvet is. És ez bizony komoly probléma. Főleg annak tükrében, hogy a Leviatán hatalmas margóval, iszonyú nagy sortávval szedett.

Nem kétséges, hogy az eredeti kiadás hasonlóan szép és igényes, de csupán 448 oldalt kóstál, azaz a magyar megint kilencvennel rávert.

Gyönyörű, de legalább 150 oldallal lehetett volna kevesebb, ha normál távolsággal, normál margót használnak. Talán nem lett volna ennyire gyönyörű, csak szép, de nem ugrotta volna meg a félkilót, és karácsonyra oda merném ajándékozni. Így sajnos nem. Az a könyv, amivel nem lehet utazni, számomra nem jó könyv, mert hiába érzek rá kényszert így az újraolvasást is többször meggondolom. Ugyanis a tömött iskolatáska hiányának ellenére sem cigölném magammal.

Valaki nehezményezte, hogy olyan, mintha egy csomó mondat félbemaradna, de számomra nem. Nekem jól olvasható, gördülékeny szövegű, folyamatosan építkező, varázslatos történet. Bár nem olvastam eredetiben, azért ez nyilvánvalóan a fordítást is dicséri.

A belsőborítón található térkép fantasztikus, és külön ki kell emelni Vass Richárdot, aki ezt a nagyszerű borítót készítette. Tökéletesen passzol Keith Thompson illusztrációihoz.

Számomra ez a könyv azt jelenti, hogy találtam végre egy újabb író Rick Riordan után, aki el tud varázsolni. Engem megvett, és én bizony már nagyon várom a Leviatán trilógia második részét, ami kb. 600 oldalban és majd egy kilósan várható. De most csak gonoszkodom, hiszen Scot Westerfeld ezzel bebizonyította, ha másfél kilós és 900 oldalas könyveket írna, azokért is elsőként rohannék.

Magával ragadó, fantasztikus, elképesztő és tökéletes ifjúsági regény. Kötelező olvasmány gyermeklelkű felnőtteknek, felnőttlelkű gyerekeknek, azaz mindenkinek.

10/10

Magyar kiadó:  Ad Astra Kiadó

Fordította:  Kleinheincz Csilla

Azért el kellene dönteni, hogy Apa vagy apa. Ugyanis találkoztam a szövegben ezzel így is és úgy is.  Elárulom: apa.

2012. december 11., kedd

Teaser kedd #20























Az elmúlt napokat ágyban töltöttem. Olvastam, gyógyultam és megint olvastam. Immáron vagy nyolc jövendőbeli posztra van anyagom, csak eddig erőm nem volt írni. Ez az első nap, amikor normálisan netezem, és mit ad Isten, épp keddre esik!. Így hát egyből idézek is egyet.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

A kis ízelítő:

- A magáé ez a dög? - kérdezte.

Mivel úgy gondoltam, elég este van már ahhoz, hogy magam is lenyomjak egy duplát - jég nélkül -, megtettem a szükséges intézkedéseket.

Leslie L. Lawrence: A játék r@bszolgái

2012. december 6., csütörtök

Pacsit nekem!

Ismét el kell meséljem egy napomat, mert bár nem hasfájóan vicces, de én mégis sokat mosolyogtam közben. Nos, igazából a délutánomról regélnék részletesebben, ugyanis napközben dolgoztam. Reggel szokás szerint elaludtam a munka maga pedig nem rejtett különösebb buktatókat, hiszen nem zombivadászként vagy rákhalászként dolgozom. Bár agyilag eléggé lelakott a nap, mint mindegyik mostanában, azért abban biztos lehetettem, hogy egy jó kis alvás után (a kisen van a hangsúly), némileg regenerálódom. Vagy mégsem, de most ez lényegtelen, ugyanis a születési rendellenességeken nem lehet segíteni.

Munka után kicsit sűrű lett a program. Bödöcs estre lefoglalt jegyeket (Jó húg vagyok. A bátyám kapja szülinapjára, és még gyerekfelügyelek is. ) mentem átvenni. Az, hogy nagy sor volt, már fel sem vettem, hogy rossz utcába fordultam be és a tízperces sétából húsz lett, szintén lényegtelen. A küldetést teljesítettem, meg voltam elégedve önmagammal.

Ezután elindultam átvenni a Leviatán című könyvet. Nem tudtam pontosan hova kell mennem érte, de ködös emlékeimben felderengett, hogy valamilyen sárkány a bolt neve. Őszintén reméltem, hogy nem egy kínai ópiumbarlangot takar a megnevezés, de ha igen, legfeljebb majd nagyon vidáman távozom.

Nos, nem, nem ópium volt. A Sárkánytűz könyvesbolt képregényeket és könyveket forgalmaz, de ezenfelül rengeteg, rengeteg szerepjátékot. Amikor beléptem az első amit észrevettem, hogy a helyiségben több asztal van, amit szorgosan játszó fiúk ültek körbe. És nem, nem éreztem úgy magam mint a The Big Bang Theory hölgyei, amikor bekeveredtek a képregényboltba, de azért egy futó pillantásra mindenki méltatott, majd gyorsan visszahajoltak a tábláik fölé.

Ez az idő számomra elég volt arra, hogy felmérjem a terepet. Az átlagéletkor olyan 18 lehetett, bár voltak néhányan a húszaséveik végéről is. Miután megállapították, hogy nincs két fejem, sem jó lábam, többet rám sem néztek, de néhányan azért távolabb álltak a pulttól, mintha kellemetlen lenne a közelemben. Átsoroltak az első polc mellé, és ott beszélgettek tovább.

Az eladó kedves volt, magázott, megkerülte a pultot, mert mögöttem voltak a könyvek, amiket persze nem vettem észre, fizettem és míg pakoltam feltűnt, hogy az a fiatalembert, aki előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, egyből letegezi. Megkérdezte tőle, elvenné -e a könyvet. Mosolyogva köszöntem és mentem ki az üzletből, hiszen én is elvettem volna, ha felhívják botorka lényem figyelmét arra, hogy kis híján átesett a könyvkupacon.

Az eladó kiszolgált és játszott párhuzamosan, így fel sem vettem, hogy senki nem köszönt vissza. A játékosok számára ugyanis addigra megszűnt a külvilág a bennük található összes anomáliával együtt. Szóval csak bazsalyogtam, és elindultam átvenni az elkészült szemüvegem, hiszen csodásan szexi látni.

Természetesen a város egy teljesen más pontjára mentem, és ha már ott voltam, átvettem a kolléganőm látóprotézisét is. Az enyémet minden gond nélkül átadták, a kollegináéval azonban volt némi probléma. Kiderült, hogy a számítógépes programok, mint oly sok más esetben, nem képesek lépést tartani a változatos élettel, ahogyan a benne található különös szituációkkal sem. Az ügyintéző, aki egy udvarias, ámbár kissé lenéző mosollyal az arcán foglalkozott velem, elmagyarázta, hogy mi a probléma forrása. Én közben bólogattam, mint aki megérti, de persze láttam rajta, hogy nem hiszi igazán. A vége az lett, hogy felhívtam a kolléganőmet, mert rá kellett fizetnie, és mivel nem az én pénzem, megérdeklődtem tőle, mit szól a helyzethez. Ő persze megkérdezte mi történt, és én belefogtam, hogy felvázoljam neki.

Ekkor a kedves hölgy, aki egyre táguló szemekkel, ámulva hallgatott, minden alkalommal, mikor egy probléma végére értem aprót biccentett. Mintegy jelezve: úgy van. Tehát én nyugodtan folytattam és ő továbbra is helyeselt. A végén ugyan nem veregette meg a vállamat, de azért éreztem az elismerést. Igaz, hogy negyven percet töltöttem az üzletben, és olyan megoldás született, ami a vevőnek nem valami baráti, mégis azzal a biztos tudattal távoztam, hogy az életem és az elmúlt tizenegy év nem volt hiábavaló. Képes vagyok felfogni, és visszaadni öt kerek mondatot a saját szavaimmal, érthetően megfogalmazva. Pacsit nekem!

Gyakran találkozunk ezzel minden nap. Belépünk valahova,köszönünk, ahol vagy válaszolnak vagy nem, elintézzük ügyeinket több és kevesebb sikerrel, csetlünk-botlunk a mindennapok útvesztőiben és közben a pillanatokra koncentrálunk, amik segítenek a következő alkalommal.

Én élveztem a délutánt. Találkoztam olyan emberekkel, akikkel különben szinte soha, bepillantást nyertem egy szubkultúra igen kis szegmensébe, elképzelhetetlen módon intelligensnek találtattam és most már látok is. Hihetetlen élmény, még a színek is élesebbek. Végezetül levonnám a következtetést, ha vennénk a fáradságot és odafigyelnénk minden, minket érő impulzusra, sokkal vidámabb lenne az életünk. Különösen igaz ez, mióta tudom, hogy Csipetke Dézi vagyok, Puskin-szakértő és ürügyszerelő.

2012. december 5., szerda

A hét pszichopata és a Si-cu

Seven Psychopaths


színes, magyarul beszélő, amerikai-angol vígjáték, 109 perc, 2012

rendező: Martin McDonagh
forgatókönyvíró: Martin McDonagh
operatőr: Ben Davis
producer: Graham Broadbent, Peter Czernin, Martin McDonagh
vágó: Lisa Gunning

szereplő(k):
Colin Farrell (Marty)
Sam Rockwell (Billy)
Christopher Walken (Hans)
Woody Harrelson (Charlie)
Abbie Cornish (Kaya)
Kevin Corrigan (Dennis)
Helena Mattsson (Blonde)

Már meséltem több alkalommal, hogy vígjátékokat nem igen nézek moziba, de ahogy néztem a bemutatóját, egyből eldöntött tény lett, nekem ezt látni kell! Néhány ismerősöm nyert jegyet a premier előtti bemutatóra, és voltak olyan jó fejek, hogy elvittek engem is.

Marty rendkívül tehetséges forgatókönyvíró, de heveny alkoholproblémái és ihlet hiánya miatt nem halad túl jól. Az új filmnek csak a címe van meg. A hét pszichopata hangzásra egy véres filmet sejtet, de az írója szakítani szeretne a szokásos sémákkal.

Eközben a legjobb barátja, Billy az állástalan színész, közös vállalkozást futtat Hansszal. Az üzlet profilja a kutyakölcsönzés. A közeli parkból elemelnek egy-egy gazditól elkóborolt ebet, majd a meghirdetett jutalom fejében visszaszolgáltatják. Nincs is semmi gond addig, amíg az enyhén szólva pszichopata Charlie jószágát meg nem fújják. És ha nem lenne elég nagy a katyvasz, akkor a tetejében még egy titokzatos sorozatgyilkos tizedeli a helyi maffia tagjait.

Határozottan azt mondom, tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy mi volt ez. És most halál komolyan beszélek. Nem vígjáték. Az biztos. Van benne néhány jó poén, nem lőtték el az összeset a bemutatóban, de összességében olyan 20-30 percet tehetnek ki. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom dráma, ami elég bizarr módon kíséri végig egy író útját, hogy a valóság nyomán befejezze a könyvét.

A téma nagyon jó lenne, a szereplőket imádom. A forgatókönyv... Nemrégiben volt egy könyv a könyvben, ami egy könyvről szólt, most itt van ez, ami pedig a filmben a forgatókönyv, amiben minden cselekedett a forgatókönyvre vezethető vissza.

Marty egy szokatlan filmet szeretne, amiben az elején van némi akció, aztán mindenki elmélkedik. Az összes, azaz mind a hét pszichopata, pedig nekik nem ilyen a természetük. Ez  viszonylag hamar kiderül a számára is, miután megismer néhányat, de az ötletei nagy részét nyúlja valahonnan. A valóság néha átvált filmezésbe, jeleneteket láthatunk a könyvből, ami messze nem vígjáték. Minden emberi kapcsolat, amivel rendelkezik szintén nem valami vidám. Az egész film olyan, mint a Félelem és reszketés Las Vegasban. Csak ott legalább tudjuk, hogy  Raoul Duke az esetek kétharmadában be van lőve. Itt nem történnek ugyan szürreális dolgok, de önmagukban sokszor értelmezhetetlenek.

Colin Farrellt még a végén meg fogom szeretni. Ugyan még mindig nem tartom különösen jó színésznek, de a szeme meglehetősen élő, ami őszintén meglepett. Itt nem akciószínészként vagy szép szerelmesként kellett feltűnnie, és szerintem ez kihívás volt számára, amit egész tűrhető módon megugrott.

Sam Rockwell szinte csak pszichopatákat játszott, még mindig ez a karakter, amiben hiteles.

Christopher Walkent én bizony imádom. Már nem egy mai darab, hetvenéves lesz néhány hónap múlva, és persze kicsit már lassabb is, de volt benne mindig is valami komótos lazaság, ami most ugyanúgy megjelenik.  Ahogy megy, ahogy beszél, a gesztusai. Amikor csak B kategóriás filmekben kapott szerepet, én akkor is megnéztem, mert egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Benne most sem csalódtam.

Woody Harrelson szerepe elég érdekes. A gengszter, aki gondolkodás nélkül gyilkol, de a kutyájáért úgy aggódik, hogy képes könnyekre fakadni. Az utóbbi időben mindig olyan kicsit elbaltázott, elértett vagy rétegfilmekben játszott, és az összesben ő volt az, akiért sok esetben érdemes volt nézni. Ahogyan most is. Az egész kaotikus, értelmetlen maszlagban ő ragyogott ki a tömegből. Köszönöm!

Nehéz összefoglalni a véleményemet. Nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy tetszett, mert nem lenne igaz, de az sem, hogy nem tetszett. Nem volt rossz, de igazán jó sem. Bizarr volt minden pillanatában, mert olyan élesen váltott a műfajok között, hogy nehéz volt követni. A poénok szépen kivitelezettek, jól ülnek. A színészek nagyszerűek, a karakterek érdekesek. A történetek darabonként szomorúak, érdekesek, avagy szórakoztatóak, de együtt... Pont olyan lett, amilyennek Marty megálmodta, de én még ehhez nem nőttem fel.

Különben érdemes megvárni, ha már az ember végigülte, a vége főcím utáni kis jelenetet. Nekem tetszett. Ahogy egy csomó más rész is, deeeeee....

Az este legalább kitűnően sikerült, mert a társaságom hibátlan a jegy pedig ingyen volt. Pénzt biztosan nem adtam volna érte. Feltéve, hogy valaki az orromra köti, milyen lesz. Viszont a pontozás, az nehéz ügy és dió. Mert nem vígjáték, és nem is valami, amit a szokásos módon lepontozhatnék. Ilyenformán csak 5 pontot adhatnék rá, de annál határozottan többet ért. Voltak pillanatok, amikért 10-et is javasolnék, de az átlagot így is lerontaná. Szóval nem adok rá pontot, mert teljesen őszintén, még mindig fogalmam sincs, mit gondolok, érzek erről az alkoholmámoros lázálomról. Pedig direkt aludtam rá egyet. Úgy látszik, kevés volt.




2012. december 4., kedd

Teaser kedd #19


Mivel már megjelent az új Murakami Haruki könyv, semmi okom rá, hogy tartalékoljam az egyetlen, birtokomban maradt trilógiát. Elkezdtem a második kötetet, és mivel Murakamiból sosem elég, no meg, mert újra kedd van, az idézet is tőle származik.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Eheti idézetek:

Próbáltam valami más emléket is felidézni magamban, de a teljesen érthetetlen erővel kitört dührohamot követően kifogyott az árú az emlékezett polcáról.

Akaratom és tudatom nélkül, szeszélyesen és maguktól, értelmetlen szavak peregtek a számról.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája II. kötet

2012. december 1., szombat

Ann Aguirre: Menedék – Enclave

Komolyan mondom, felháborító ahogyan a FUMAX beletrafál a jobbnál jobb könyvekbe! Legalábbis az én ízlésemet eltalálták. Azért elolvastam az ízelítőt, de olyan biztosra mentem, hogy szinte látatlanban jelentkeztem érte.

Pikk vágya teljesült. Azzal, hogy nevet kapott, és jelzéseket a karjára  egyértelművé vált mindenki számára, hogy ő egy vadásznő. Mindig ezt akarta, gondoskodni a gyengébbekről azzal, hogy védelmezi és eteti őket. De a vadászok párba dolgoznak, tehát őt is beosztják valaki mellé. A fiú csak néhány évvel idősebb nála, a neve Fakó, ő az örök kívülálló.

Nem lehet tudni, honnan jött, hogyan élte túl az odavezető utat, de igazából senki sem kedveli. Így nem csoda, ha magának való és bizalmatlan mindenkivel szemben, de odakint csak egymásra számíthatnak, így Pikk megtanul bízni benne, sőt, meglepő, ismeretlen, de az biztos, hogy tiltott érzelmeket fedez fel önmagában.

Amikor rájönnek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben támadnak, ami komoly aggodalomra adhat okot, senki nem hisz nekik. Hogy elkerüljék a pánikot, azt tanácsolják, hallgassanak a történtekről, és a saját érdekükben csendben is maradnak. Csakhogy Pikk életében először máshogy kezdi látni a dolgokat.

Igen, egy újabb apokaliptikus könyv, a téma kedvelőinek egy csomó dolog ismerős lehet, de a magam részéről, én viszonylag kevés ilyen darabot olvastam, hiszen mint divathullám, ez is egy rahedli szemetet sodort magával. Csakhogy ezt határozottan szerettem. Két estémet szántam rá, és minden pillanatát élveztem. Nekem speciel egy csomó dolog új volt.

Ebben a világban a föld alatt élnek az emberek, és nagyon-nagyon korán öregednek és halnak meg. A hőseink a maguk 15-17 évével (Úgy saccolom, plusz mínusz egy-két év, bár ez nem derült ki pontosan.) már nem gyerekek, akiket különben vakarcsoknak hívnak.

Nagyon tetszett, hogy bár Pikk választékosan beszél, egy sereg dologgal nincs tisztában. Azért, mert elvesztek az ismereteik. Gyűjtik a könyveket, ahogyan a használati tárgyakat is, a szavak őre pedig ezekből próbálja kitalálni a múltat, aminek megőrzése hozzátartozik a feladataikhoz. Ismerik a betűket, össze tudják olvasni a szavakat, de egy csomót nem tudnak beazonosítani. Olyan fogalmakat, tárgyakat, amiknek már nincs jelentősége a jelenlegi életük szempontjából. A felszínen még sosem jártak, a  fennmaradt információk szerint borzalmas egy hely. Ők a sötétség gyermekei, a legfényesebb tárgyaik a fáklyák, amikkel világítanak.

Ha nem lennének a Korcsok, amik valami emberszerű állati faj, teljes nyugalomban élnének. Minden vakarcsot képeznek, majd a képességeik szerint beosztják őket a vadászokhoz, építőkhöz és a nemzőkhöz. Ki találja ki, mivel foglalkoznak az utóbbiak? Nos, igen, a fajfenntartás nagyon fontos, de csak annyi gyerek születhet, amennyit fel is tudnak nevelni, és csak az erősek maradhatnak életben. Ez az alapelvük. Az erősek élnek, a gyengék meghalnak.

A neveiket tárgyak után kapják, mert a keresztnevek emlékét, oly sok más dologgal együtt, elsodorta az idő. A szabályok a csoport biztonságát szolgálják, az pedig fontosabb mint az egyén.  A túlélés a legfontosabb. Mert ez egy ilyen világ.

Érdekes, ahogy Pikk körülír olyan mindennapi dolgokat, amiket nem ismer, de mi ugye igen. És akkor jön a találgatás, ez most mi?

A könyv könnyen olvasható, gördülékeny a stílusa és koránt sem ponyvai a szókészlete. Jó néhány kissé rövidebb, már majdnem tő mondat szerepel benne. Én szerettem ezeket, mert érzelmileg kissé eltávolított az eseményektől, tényként közölt dolgokat, de hazudnék, ha azt mondanám, tökéletes. Főleg a könyv egyharmadánál érzetem egy-két helyen, hogy ezt talán szerencsésebb lett volna úgy fogalmazni, hogy, és találtam benne elütést is. Nem is értem, hogyan vettem észre, de csak egyetlen darabot, szóval vagy megzavarodott a diszlexiás agyam, vagy tényleg ennyi hiba van benne.

A borító, az valami zseniális! Gyönyörű minden értelemben. A képen nem látszik sem a dombornyomás, sem a metál fény, de higgyétek el, ha én mondom, eszméletlen, és a könyv gerince is megérne egy külön örömódát. De ebből adódóan, mivel fogadtam vagy tízpercig, hogy minden pontját megcsodálhassam, feltűnt valami érdekes. Ez ugye a Menedék - Enclave, ami a Razorland trilógia 1. kötete. Ez honnan derül ki? Nincs rajta  a borítón, sem  belül, sem kívül. Azt látom, hogy a trilógia második kötete előkészületben van, meg azt is, hogy a 2011-es kötet eredeti címe Enclave, de a címben ez nem jelenik meg. Most én vagyok ennyire vak, vagy ez bizony lemaradt?

De ahogy elkezdett beszippantani a könyv, megfeledkeztem ezekről, mert nem volt jelentőségük. A történet ugyanis saját maga tempójában pörög, méghozzá teljes fordulatszámon. Rengeteg minden történik. Amikor Pikk elgondolkodik, azt jó okkal teszi. Nincs teli felesleges információkkal, nem akar győzködni. Ugyanakkor rengeteg dolog számára teljesen új, és idő kell hozzá, míg ezt felismeri.

Ann Aguirre fantasztikus világot alkotott, és sokáig azt hittem maximális pontot adhatok rá. De sajnos nem. A szerelmi szál érdekes, beleillik a történetbe, egészen addig, amíg nem követi el a YA fantasyit író nők tipikus hibáját, igen a háromszögről beszélek. A szerelmiről. Ezzel nem árulok el titkot. Aki valaha is olvasott egy ilyen típusú könyvet, tudja miről beszélek. Olyankor csak ülök és azt gondolom: Miért? Mond, miért?

Rejtély, bár szerencsére nagyon rövid ideig boncolgatja, de tartok tőle, hogy ez még visszatérő elem lesz és hosszútávon nem fogom jól viselni. Néhány karakter, szituáció nincs teljesen kidolgozva, a történet ugyanis annyira száguld, hogy nem fér bele semmi felesleges. Voltak  benne kiszámítható elemek is, de ezek egy része érdekesen jelent meg. Miközben tudtam, hogy adott helyzetre miként fognak reagálni, azt nem tudtam, hova vezet, ráadásul a végén elhangzik egy városnév. Azt hittem rosszul olvasom, de nem, és ez igazi meglepetés volt.

Az elejétől felbukkanó idézetek nagyon tetszettek. A The Day Boy and Night Girl részletekre gondolok, és bár tudom, mi lesz a vége, megmaradt és fokozódott bennem a vágy, szeretném elolvasni. És el is fogom. Mindig felemelő, amikor egy könyv ajánl nekem új olvasnivalót.

Minden apró hibájával együtt szerettem, ezért várom a következő részt. Hőseink előtt új terek nyílnak meg, és a szűk kis életük kitágul. Lehetőségek sokaságát rejti magába a történet, ami külön öröm, de akármennyire is szerettem, ez bizony nem lett 10 pontos.

Köszönöm a könyvet a FUMAX Kiadónak.

9/10

Magyar kiadó: Fumax

Fordította: Benes Attila
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...