2014. január 29., szerda

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #7 - a nyomozó


 Nézte a messze sem szimpatikus gyanúsítottat, aztán tekintete automatikusan az ügyvédre siklott. Az ösztönei azt súgták, hogy valami nem stimmel, de nem tudta volna megmondani, mi. Látszólag minden rendben volt és mégis. Jamie is érezte, meglepően feszült volt, egyszer úgy tűnt, be szeretne mosni Sunsheennek, és a férfi mintha meg sem lepődött volna. Pedig ennyire messze sosem mentek el. A kölcsönös gúnyolódás, csipkelődés szinte napi rutinná vált, de ott meg is álltak. 
 Összeszorította a száját, lehunyta szemét, afféle relaxációs gyakorlat volt ez, majd őszinte érdeklődéssel, sőt, már-már derűsen nézte a forradást a szemben ülő arcán.
 - Azt hogy szerezte? - kérdezte. Természetesen ismerte a történetét, viszont most érkezett el az ideje két dolognak is, hogy átvegye a kihallgatás vezetését, és hogy a gyilkos megdöbbenjen. Mert meg fog. Hamarosan.
 - Gyerek voltam még.
 - A mikor tehát már meg van. És a ki?
 - Az apám volt - a férfi hangja egy pillanatra megremegett és az asztallapon nyugvó ujjai lassan megmozdultak.
 Alain mérget mert volna venni rá, hogy ösztönösen végig akart simítani a hegen, de megálljt parancsolt  a késztetésnek. Nagyon jól kontrollt, állapította meg immár sokadszor.  A kezdeti bakik óta nem engedett betekintés az álarca mögé, határozott és következetes volt. Az előbbi apró rezdülés a legtöbb nyomozó figyelmét elkerülte volna, olyan rövid ideig tartott, de az övét nem, és abból, ahogyan az ügyvéd előre dőlt egyértelművé vált, az övét sem. Micsoda meglepetéseket képes produkálni az élet!
 - Ó! És mi törtét vele?
 - Meghalt.
 - Igazán sajnálom.
 - Ne tegye, egy szemétláda volt. Az egész emberiségnek jobb nélküle.
 - És önnek is.
 - És nekem is.
 - Tudja, már régóta vagyok a pályán. Sok dolgot láttam. Tudta, hogy azok, akiken gyermekként erőszakot tettek, maguk is nagyobb eséllyel válnak elkövetőkké? Anélkül, hogy megnéznénk a szociológiai okokat, anélkül, hogy bárkit is pszichiáterhez küldenénk, statisztikailag tudható, valószínűbb, hogy ott fog ülni, ahol most maga. A borzalom folyton újratermeli önmagát.
 - Ma még fel fog tenni egy értelmes kérdést is, nyomozó?
 - Kedves ügyvéd úr, csupán elkalandoztam! Hiszen ismer, néha előfordul, de soha sem tartós. Épp olyan profi vagyok, mint Ön. - A vékony ajkak megrándultak, és  Aylward lehajtotta a fejét, hogy elrejtse mosolygó szemét. Olaj lenne a tűzre, de annyira jó érzés piszkálni Sunsheent. Nem emlékszik rá, mikor kezdődött ez az egész játék, arra sem, ki kezdte, de folyton úgy érezte, hogy minden ilyen alkalomkor törleszthet a sok keresztbe tett szalmaszálért. Ezért mindig, ha lehetősége adotott rá, élt vele. Nem egyszer eszébe jutott, olyanok, mint a gyerekek. A felesége szerint sosem nőt fel igazán, és hajlott arra, hogy igazat adjon Caronnak. Ebben is.
- Többször is szóba került, hogy ön hosszabb ideig beszélgetett Monicával, mint a többi vendég, és persze ez érthető, ha szeretett volna interjút készíteni, de nagyon érdekelne, hogy miért ment bele.
 Jól emlékezett rá, amikor négy napja becsöngettek Moore hatalmas hodályába és egy inas, legalább olyan jól képzett, mint a sajátja, bevezette őket a nappaliba. Már a neve alapján tudta, kivel van dolga, de az őt körülvevő elegancia, és a tartásából sugárzó fölényes előkelőség őszintén meglepte. Keresztbe tett lábakkal ült és újságot olvasott, de a jöttükre felállt, kezet nyújtott, majd hellyel kínálta őket. Határtalan hanyagsággal viselte a több ezer fontos öltönyét, és olyan magabiztossággal válaszolgatott a kérdésekre, mint aki mindent tud, ráadásul náluk lényegesen jobban. És alighanem így  is volt. Mert  akkor még nem tudták, hogy a gyilkossal találkoztak, és a kérdés most is az, jelenleg tudnak-e eleget a bizonyításhoz. Nagyon tartott tőle, hogy nem. De akkor és ott fesztelenül cseverésztek egy fél órát, közben megkávéztak, majd megkérték, hogy másnap délelőtt fáradjon be aláírni a vallomását. Addig azonban történt egy s más.
 - Azt hiszem, csak kíváncsi voltam. Még sosem készítettek velem interjút.
 - Azért ez sem meglepő.
 - Miért? Van néhány bárom és pubom, üzletember vagyok. Nincs ebben semmi illegális.
 - Folytassuk inkább onnan, hogy a hölgy távozott az estről. Ha jól emlékszem, ön tovább maradt, hogy lerendezzen... -  lapozgatott a papírjaiban, mintha keresné a választ - valami üzleti ügyet.
 - Így van.
 - Egy belvárosi szórakozóhely tulajdonjogát kívánta rendezni.
 - Elárulná, hogy ez menyiben tartozik az ügyhöz? Mr. Moore feddhetetlen üzletember, ön pedig tudtommal nem az adóhivatalnak dolgozik.
 - Nevezheti kíváncsiságnak, talán nem tartozik szervesen ide, de nem látom be, miért ne kaphatnék választ a kérdésemre.
 Sunsheen a védencére nézett, majd halványan bólintott.    
 - Az üzlet tulajdonjoga felerészben amúgy is az enyém volt, szerettem volna az egészet - érkezett a logikus felelet.
 - És sikerült.
 - Igen.
 Nyugodtan és higgadtan válaszolt, pedig nem volt sima tárgyalás. A házigazda karja szilánkosra tört, a felesége pedig fánknyi lila foltokat visel, és helyenként meglehetősen puffadt. Szilárdan hitte, aki megüt egy nőt, az képes megöli is, viszont tagadhatatlan tény, olyan mély hatást gyakorolt a volt partnerére, hogy akkor sem vallana ellene, ha fegyverrel kényszerítenék. Ez a férfi képes uralni a környezetét, a saját véleménye szerint hatalmát nem kényszeríti senkire, mert számára az erőszak olyan természetes, mit a lélegzetvétel. Egyszerűen csak magától érthető módon, puszta erővel gyakorolja, és az emberek meghajolnak előtte. Aki nem, az nyilván újraértékeli a fontossági sorrendet akkor, amikor a feleségét verik. 
 - Vonzónak találta? Az áldozatot - tette hozzá magyarázatképen.
 - Nos, igen, elég vonzónak.
 - Ilyen a típusa? Szőke, hosszú combú? Fiatal?
 - Elmagyarázná, hogy az ügyfelem által preferált nők típusa mennyiben tartozik ide?
 - Az elmúlt évben volt néhány megoldatlan halálesetünk. Az áldozatok rendkívüli módon hasonlatosak voltak az ifjú újságírónkhoz. Külsőre legalábbis. Mindegyiket brutálisan megverték, majd megfojtották.
 - Nyomozó, javítson ki, ha tévedek, de Monica Lewinskyt fejbe lőtték, és eddig nem volt tudomásunk semmiféle sorozatgyilkosságról.
Az ügyvéd szemei kikerekedtek a döbbenettől. Erre a fordulatra nem volt felkészülve, hiszen eddig nem kapcsolták össze az ügyeket. Ez a meglepődés tehát jogos és érthető volt, Leszámítva azt az apróságot, hogy védencének a szeme sem rebbent.
 Lassan kinyitotta a második dossziét és egymás után öt képet tett az asztalra. Mindegyik fotót a testek megtalálásának helyszínén készítették, fájdalmas őszintétlenséggel tárták fel a kegyetlen véget, hűen tükrözte a haláltusájukat. Felkavaróak voltak, mégis lassan rendezte sorba őket az asztalon. A legvégén kitette a hatodikat,  Monicát, és rámutatott.
 - Az utolsó áldozatunkat valóban fejbe lőtték, de a kiskaliberű golyó megakadt a koponyacsontban. Ezt, akármilyen furcsa, de túlélte volna. Akárki húzta is meg a ravaszt, nem végzett jó munkát, és amikor észlelte, hogy nem járt sikerrel, megfojtotta, vagy valaki más megtette helyette. A puszta kezével, feltehetően kesztyűben. Úgy gondoljuk, hogy a bántalmazást még ez előtt, de a lövés után szenvedhette el, persze eben nem lehetünk biztosak, de jelen állás szerint két elkövetőt keresünk. Valakit, aki fejbe lőtte és valaki mást, aki végül megölte.
 - Ez némileg megváltoztatja a dolgokat. Feltételezem, az ügyfelemet, mint gyanúsítottat kívánják kihallgatni ebben az ügyben is.
 - Jól feltételezi.
 - Rendben. Kérhetném, hogy hagyjanak magamra az ügyfelemmel?
 - Természetesen, ügyvéd úr - felelte minden gúny nélkül.

Jamie szinte azonnal rágyújtott, ahogy kiléptek a teremből. Elvileg az épület egész területén tilos volt a dohányzás, de pont a nyomozókkal lehetetlennek tűnt betartani a szabályt. Csak azt tudta a főnökük elérni, hogy az első slukk után elindultak egyenesen a teraszra, ahová az esetek kétharmadában sosem jutottak ki. Folyton jött valaki, hozott valamit egy üggyel kapcsolatban, telefonon keresték őket az ügyészi hivatalból és még egy sereg más helyről. Így bár elvileg nem lehetett dohányozni, mégis bűzlött az egész emelet.
 - Gyere, menjünk ki! -  szólt a társának, aki elmélyülten egy darab papírt kapart le felső ajkáról.
 Némán vágtak át a csörgő telefonok, és a rohangáló nyomozók útvesztőjén, aztán bezáródott mögöttük az ajtó, és kint rekedtek az utca zajában. Hóna alatt a dossziékkal rátámaszkodott a széles betonkorlátra, és elővett tatartójából egy kézzel sodort török cigarettát. Nyugtalan volt.
A hűvös levegő azonnal elsodorta a kacskaringósan emelkedő karcsú füstoszlopot, most ebből sem meríthetett erőt. Néha, ha sokáig nézte, valahogy kitisztult a feje, és közben meglátta a megoldást ott, ahol elvileg nem létezett.
 - Mi a baj?
 - Talán az öt nőért leültethetjük, de Monicáért... Nem hiszem. Még mindig nem tudjuk, ki húzta meg a ravaszt és azt sem, hogy miért. Ő csak befejezte a munkát. De nem tudjuk, miért! Moore egy állat, de viszonylag tiszta a keze.
 - Leszámítva a nőket.
 - Igen. Határozottan leszámítva. Nem tudjuk, hogy mit keresett ott az újságíró, nincs egy fia tanunk sem.
 - Egy van.
 - Az öregember a saját orráig sem láthatott el abban a szemüvegben, nem hogy a kapuig. Te is tudod, hogy Sunsheen majd élve lenyeli.
 - Mégis mit akarsz? Azért vagy dühös, mert a technikusaink jól végezték a munkájukat?
 - Megtalálták a mi elkövetőnket öt másik gyilkosság ügyében, amit igazán értékelek. Leginkább azt, hogy ez a rohadék nem volt elég elővigyázatos és az ötből három nőt a klubjaihoz tudtunk kötni, valamint hálás vagyok a DNS bizonyítékért is, amivel két gyilkosságot kétségkívül bizonyíthatunk. Csak azt nem értem, miért nem találták meg korábban.
 - Az első és második minta a vétel során beszennyeződött. A többi pedig nem adott találatot.
 - Ez neked nem gyanús? Két szennyezett minta? A maradék épp hogy elég volt, nem lehet megismételni, és ha az ügyvéd független vizsgálatot kér...
 - Kicsit előre rohantál. 
 Valóban. Mert mindenre gondolnia kell, mert gondolni akar. Nem szeretne semmi problémát.
 Amikor négy napja visszajöttek, én nekiláttak jegyzőkönyvbe foglalni a nap tanúvallomásait, hirtelen furcsa érzése támadt. Maga a jegyzőkönyvezés unalmas munka, a legunalmasabb ami azt illeti, de nagyon tanulságos. Arra ugyanis tökéletes, hogy újra olvassák a jegyzeteiket. Néha előfordul, hogy eredetileg valami elkerüli a figyelmüket, talán mert elmúlik az a bizonyos pillanat, vagy csak nem tulajdonítanak neki jelentőséget, de a nyomozói munka olyan, mint egy több ezer darabos puzzle. Néha azt hiszi az ember, hogy a kezében lévő elem tökéletesen illik a képbe, de amikor megpróbálja beilleszteni, kiderül, tévedett. A jegyzetek segítenek megállapítani a sarkokat és a széleket, amikből kiindulva aztán haladhatnak a kép közepe felé.
 Így történt akkor is. A tanukén meghallgatott férfi említett néhány bárt, aminek ő a tulajdonosa, és azok ismerősnek tűntek. Tudta, hogy nem a rendszeres razziák miatt, amiken ő maga is részt vett számtalan ízben. Valahol máshol hallotta őket, nem is olyan régen. Persze biztosara vette, eszébe fog jutni, csak azt nem sejtette, mikor.
 Szórakozottan rágyújtott, és nézte a társát, aki lehajtott fejjel olvasott valamit.
 - Még nincs meg a teljes boncolási jegyzőkönyv - kezdte, mintha érezné, hogy figyeli.- De egy dolog, valami nagyon furcsa dolog biztos. Igazad volt. Nem a fejlövésbe hallt bele. Valószínűleg komolyabb agykárosodás nélkül túlélte volna. Megfojtották. Minden jel szerint férfi. Erre utal a kéz mérete, és az erő, amivel eltörték a légcsövet. Ilyet nem látni mindennap. És mégis, ami azt illeti idén már öt másik esetben is látta az orvosszakértő.
 Ebben a pillanatban összeállt a kép. A kirakós a helyére került és már tudta, hol hallotta a bárok nevét. Csak egy aprócska szívességet kellett kérnie, és ma reggelre a kezébe adták az új eredményeket. A gyanúja beigazolódott.

 A szó, hogy sorozatgyilkosság nem hangzott el, mégis az egész osztály dolgozott az ügyön, ahogyan minden más nagyobb kaliberű esetben is. Amikor múlthónapban megtalált az ötödik lányt, egy külön négyfős csoportot hoztak létre. Őket nem hívták be, de rendszeres tájékoztatást kaptak, mert amíg az tesztekre várnak, vagy a kihallgatások jegyzőkönyvei készülnek, mást is lehet csinálni a malmozáson kívül. Tehát végül mindenki ezen az ügyön volt.
 - Azt hiszem, az bánt -, tért vissza a jelenbe -, hogy fél óra múlva elveszik tőlünk. Megkapja a csodás csoport, akiket nem érdekel Monica. Besorolják majd hatodiknak. És ha nem tudják bizonyítani, hát nem tudják.
 - Talán, de amíg felkészülünk a tárgyalásra rengeteg időnk lesz újabb bizonyítékokat gyűjteni.
 - Nem kezelik külön, Jamie!
 - De ha a főnököt...
 - Igen, ha meg tudom győzni a főnököt. Csakhogy akkor lesz még egy nyitott ügyünk, és talán sosem zárjuk le, miközben a gyilkosunk megvan.
 - A többiek tudják már?
 - Nem. Még senki sem. De ez már csak percek kérdése. Utána ráteszik a kezüket a gyanúsítottunkra. 
 - És a mi tesztjeink mikorra készülnek el?
 - Még legalább egy hét.
 - Akkor van egy hetünk.
 - Igen. Talán.
 Egy hét. Mire lehet elég? Megfogadta, hogy egy hét alatt elkapja a gyilkos, ezt megtette, de sem bizonyítani nem tudja, sem az okokat nem ismeri. Elnyomta a cigarettát és kesernyésen rámosolygott a társára. - Itt az ideje ezüsttálcára tenni és átnyújtani Sámson fejét.  

2014. január 28., kedd

Teaser kedd #78


Az eheti könyvem mindenképpen meglepetés, mégpedig egy igazi háborús kalapács. Na nem mintha tőlem karakter idegen lenne, de tény, hogy eredetileg játékként látta meg a napvilágot - csak később jöttek a könyvek, viszont abból legalább rengeteg van -, és az olvasást kicsit csalásnak érzem, mivel sosem játszottam vele. Semmivel hasonlóval sem, ami azt illeti.
A Warhammer sorozatnak alapvetően két vonulata létezik. A Warhammer fantasy, és a sci-fi elemekkel operáló Warhammer 40000 (W40K) - a témáról Profundus Librum írt egy igen jó ismertetőt, érdemes átbogarászni, nekem ugyanis segített letisztázni a dolgokat.

Jelenleg a W40K világával ismerkedem, mégpedig az Eisenhorn címet viselő gyűjteményes kötettel, amiben 3 regény és 2 novella található. Összesen 768 oldalon. Nagyon sűrűn szedett oldalon, és ha ez nem lenne elég, angol nyelven. Szeretem a kihívásokat. És egy kicsit perverz is vagyok. Azt hiszem... 

Eddig három dolgot állapítottam meg:
1. egész másfajta szókészletet igényel, mint a korábbi angol nyelű olvasmányaim;
2. ebből kifolyólag igen lassan fogok haladni;
3. de bármennyire is nehéz, ez biza marha jó, ráadásul Gregor Eisenhorn olyan kis bájos...(nem)

Rengeteg fantasyt, ifjúsági regényt és még néhány kortárs/szépirodalmat is olvastam angolul, de ez most mégis teljesen más. Így aztán a lecke fel van adva, én meg azon vagyok, hogy maradéktalanul megoldjam. Mire végigrágom magam 2-300 oldalon, jelentősen változni fog a helyzet. Vagy betörjük egymást, vagy sírva küzdöm majd magam előre. És mivel akad, amiért érdemes harcolni, én biza nem adom fel. Mindenesetre előfordulhat, hogy ez egy egész éves projekt lesz...


Heti ízelítő:

Staring at Carpel, I said, 'If he speaks again without me knowing who he is, I will throw him out of the window. And I won't open it first.'


Dan Abnett : Eisenhorn (Xenos)

2014. január 27., hétfő

Eltakarom, beborítom

Az elmúlt néhány hónap során elméláztam már pár olyan kérdésről, amik közvetve vagy közvetlenül érintették a könyvkiadás témakörét, de egyetlenegy mindezidáig kimaradt. Bevallom, ez tudatos döntés volt részemről, mert a téma bizony a borítók, amik szerintem megérdemelnek egy külön elmélkedést.

Jártatok mostanában könyvesboltban, vagy rendeletetek esetleg könyvet? Én mindkettőt megtettem, mert a karácsonyra kapott könyvutalványom bizony égette a zsebem, és még mielőtt égbenyúló lángokra kaptam volna, elherdáltam az összeset. Ebben még nincs semmi rendkívüli, minden normális betűfüggő betéved időről időre örök kísértéseinek színhelyére, de én kérem most megdöbbentem. Jó, tudtam korábban is, hogy az átlag borítókkal valami nincs rendben – tisztelet a kivételnek –, de ilyen tömegben együtt kissé szomorú látványt nyújtottak.

A szépirodalmi könyvek esetében nem találtam különösebb problémát. Nem minden borító szép ugyan, legalábbis nem az én ízlésemnek, de többnyire igényes, a témának megfelelő borítókkal rukkolnak elő a kiadók. Legyen szó élőszereplős vagy grafikus munkáról, próbálják tükrözni a történetet, s még ha néha teljesen elvont, absztrakt jeleneteket is tartalmaznak, általában illenek az adott műhöz. Az írók neve, témaválasztása önmagában is képes eladni a könyvet, csak arra kell figyelnie a kiadónak, hogy a borító harmóniában álljon a könyvvel. Ez természetesen igen nehéz feladat. Erre tipikus példák Doris Lessing könyveinek borítói: A fű dalol esetében például egy összetört üvegpoharat látunk, mely látszólag nem utal a témára, mégis van benne valami megkapó. Egyszerűsége és szokatlansága egyaránt azt sugallja, hogy ebben a könyvben történik valami. Valami igazán megrázó. Aki pedig már olvasta az említett regényt, pontosan tudja, hogy ez tényleg így van.

Az igazi problémát számomra a szórakoztató irodalomban uralkodó trendek jelentik. Itt van rögtön az első és az egyik legnagyobb irányzat: az erotikus vagy romantikus vonulat. A borítókon jellemzően egy nő áll, fekszik, vagy ül, háttal, félmeztelenül, szemből, felöltözve, de nyitott szájjal, szinte kizárólag válltól felfelé. Néha csak egy formás láb, harisnyában magas sarkúval, vagy harisnya nélkül, de magas sarkúban. Ál-szexi tekintetek, félmeztelen férfiak, kidolgozott hasizmok. Az arcuk vagy nem látszik – sokszor le is marad –, vagy egyáltalán nem lényeges. Meg különböző segédeszközök, láncok töménytelen mennyiségben. Akárhol is készítik a képeket, állandóan fúj a nyugati szél – legalább boszorkányt nem sodor arra –, mert lobogó hajak, szétnyílt ingek repkednek szerteszéjjel. Aztán az egy nő egy férfi, egy nő két férfi, két nő és két férfi, majd a fentiek tetszőleges keveréke következik. A variációk száma korántsem végtelen – ennek nem csupán a matematikából ismert kombinatorika szabhat határokat, hanem a fantázia is, ami ezen a területen annyira jellemző, mint Finnországban a negyven fokos kánikula.

Ebben a vonulatban az egyetlen elfogadható, és néha kimondottan igényes munkát a grafikusok által megálmodott romantikus borítók jelenthetik. Egy szép táj, épület, szerelmespár kézen fogva, összeölelkezve. Itt is megjelenhetnek a hasizmok és pihegő keblek, de hozzájuk adódhat még rengeteg virág, mező, sok pasztellszín, és valóban számtalan lehetőség, hiszen akad mit és mivel variálni.

A második trendet tipikusan fantasy vonulatnak hívom, de lassan átlopóztak máshova is, szóval jó lesz figyelni. A nő/fiú karddal, lovon, ló nélkül, esetleg nem karddal, hanem íjjal vagy lándzsával, igazából akármilyen szúró és vágó eszközzel, vagy talán lőfegyverrel, sokszor valamilyen szexista, hasvillantó pózban és magas sarkúban. Esetleg többen is szerepelnek a képen, valaki talán vérezhet is. Mindenki marcona arcot vág, néha a rajzolótól/fotóstól függően kimondottan gonosz tekintettel állnak, és merednek valamire, amit rajtuk kívül senki sem lát. Felbukkannak mindenféle szörnyek, félszerzetek, gyakran félmeztelen, avagy meztelen nőkkel. Jönnek a sárkányok is. Igaz, őket legalább szeretem. Ennek a kategóriának a szánalmas vonulatát az élőszereplős képek hasonlósága, már-már azonossága adja, miközben a grafikus munkák között igazi gyöngyszemekre is lelhetünk. Természetesen léteznek kivételek mindkét csoportban, mert néhány grafikus szerintem teljesen be van tépve rajzolás közben – ami lehetne akár jó is, de nem az –, és akadnak fotósok, akik olyan tökéletes hangulatot képesek teremteni bizonyos színek, formák használatával, hogy egyértelműen megmozdítanak bennem valamit. Leginkább a birtoklási vágyat.

A harmadik csoportot az ifjúsági- és gyermekkönyvek képviselik, amin belül szintén létezik a romantikusból megismert félmeztelenkedő, ölelkezős vonulat, igaz, inkább az idősebbek számára készült kiadványokon, de a legtöbb esetben grafikus munkák készülnek, amik azt nyújtják, amiket egy borítótól elvárok: színesek, élénkek, tükrözik a témát, és megakad rajtuk az ember szeme. A kisebbeknek készült elnagyolt rajzoktól és a tökéletes aprólékossággal készült, részletekbe menő darabokig fellelhető minden. Természetesen léteznek állandó, visszatérő témák, de a kidolgozásuk változatossága némileg enyhíti a sablonosságot. Megjelennek a minimál stílusú borítók is, amiket egy embléma, pecsét vagy jelkép ural, amit egyszínű háttérben helyeznek el, és legfeljebb árnyékokkal vagy nonfiguratív motívumokkal egészítik ki, mégis egy, maximum két szín dominál a képen.

A borítók királya címet nálam gyakran az utolsó kategória jelenti, azonban léteznek egyéb lehetőségek is, mint például a filmes borítok. Ezek tipikusan az egy popsival két lovat esetét képviselik: a film sikerét, hírverését, reklámját kihasználva próbálják meg eladni a könyveket, és mivel az adaptáció sok esetben teljesen átdolgozott, az ilyen borítók sokszor köszönőviszonyban sincsenek a tartalommal, ráadásul a végtelenségig sablonosak.

És ezzel elérkeztünk a legnagyobb problémához, a sablonossághoz. Jelenleg fut a Magyar Könyvek Viadala, ami azt az igen dicséretes feladatot tűzte ki, hogy megmérettessenek a magyar írók – merthogy rengeteg kiváló író él kis hazánkban, akikről nem is hallott a nagyérdemű. Mint bloggert, engem is megkerestek, és le is adtam a jelöltjeimet, de egyáltalán nem lepett meg, hogy a játék során eddig bizony egyikükkel sem találkoztam. Az év legszebb könyvborítója kategórián kimondottan sírhatnékom támadt, és nem is szavaztam, mert abból a felhozatalból nem tudtam volna választani egyet sem.

Mégis ezekre a borítókra érkezett a legtöbb voks, tehát felmerül a kérdés: minek jártatom itt a számat, amikor mindenkinek ez kell? Rövid és nem reprezentatív közvélemény-kutatás után kiderült, néhányaknak bizony igénye lenne másra is, mint szexista sztereotípiákra, agyhallott, ámbár csinos, hosszúlábú hősnőkre és vaskos izomkötegekre. Elvárásaink nem olyan nagyok. Csupán azt szeretnénk, ha a borítók tükröznék a könyvet, hűek lennének a történethez és nem árulnának olcsó ámításokat. És ez nem azt jelenti, hogy a tartalmat kell felvázolniuk. Csupán utaljanak rá, akár átvitt értelemben is, sejtessék, ahogy az a már említett Doris Lessing könyvek esetében történik. Ugyanis a helyzet az, hogy a borítóknak céljuk van: azért készülnek, azért alkotják őket (látszólag gondosan), hogy a könyv és a téma „szemei” legyenek. Az a tekintet, amit először észreveszel, ami miatt a kezedbe veszed, és megfordítva elolvasod a fülszöveget is. Egy szempár, ami híven tükrözi a lelket. Már ha van neki.

Elvégre azért, mert egy könyv szórakoztató, még nem jelenti azt, hogy nincs mélysége, értelme, vagy akár tartalmas mondanivalója, s én ilyenkor mindig felháborodom, hogy csupán a szexszel akarják letolni a torkomon. Sok könyvet nem is veszek a kézbe a borítója miatt, mert jóllehet megakad rajtuk a szemem, de csak annyi időre, hogy elszörnyedjek. Miközben szerettem például a Nem vagyok sorozatgyilkos borítóján száradó vérpötty krátereket, hiszen illetek a témához, addig Kate Van Dyke Vérzivatarát messziről kikerültem, ugyanis van az a kategória, amivel szégyellenék felszállni a villamosra.

És mielőtt valaki félreértené, ez nem a szépirodalom és a szórakoztató irodalom időről időre előrángatott álviszályáról szól. Sokkal inkább az igényességről, ami a külsővel kezdődik. Ugyanis lehetek én akármilyen kedves lány, de ha kerülöm a szappant, mint vámpír a napfényt, csorog a nyálam, magamban beszélek, miközben a mosdatlan testem át meg átbuggyan a halászhálóból készült, feszes pólóm gigantikus lyukain, hát bizony mindenki elkerül, és legfeljebb az őrülteknek kijáró szent borzadállyal szemlélnek messziről. Nagyon messziről, mert az első benyomás, akárki akármit mond, igenis fontos. Ilyen alapon pedig egyre több könyv kerül ki az érdeklődési körömből, mert az ízlésére nincs magyarázat, de a kevés munkaráfordítással készült, fantáziátlan borítókra azért akad. Nem kerülnek sokba, kis módosítással újra és újra eladható ötletek, amiket egyre többen és egyre jobban ununk.

Ettől függetlenül persze a fenti borítótípusokkal nincs semmi baj, azzal viszont sokkal inkább, hogy mostanra a könyvpiac kétharmadát uralják, tömegcikké változtatva és kiárusítva a fantáziát. Ami ellen, engedtessék meg nekem, de tiltakozom!

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. január 26., vasárnap

Michael J. Sullivan: Birodalom születik (Riyira-krónikák #3)

Ugye elcsúsztam tavaly az utolsó negyedévben, és most csak kapkodok, hogy behozzam a lemaradásomat. Kapkodok, de nagy élvezettel teszem, hiszen mostanában kijutott a minőségi fantasykből. A drága Riyira duó már bebizonyította, hogy lehet rájuk számítani mindig, amikor kaland és szórakozás a cél, tehát az elvárásaim már eleve magason voltak, csakhogy mint kiderült, lehettek volna akár magasabbak is.

Royce tud valamit, valamit Hadrianról, ami megváltoztatna mindent. Azonban arról fogalma sincs, hogy mihez kezdjen az információval. Miközben ő ezen töpreng, kardforgató társa a kiugráson. Nem tudja, mivel akadályozhatná meg, vagy tarthatná maga mellett a férfit, ezért kapóra jön a háborúban álló melengári nagykövet megbízása.
Hadrian beleegyezik, hogy ezen az utolsó, rendkívül veszélyesnek ígérkező kalandon még vele tart, és ez elég időt adhat arra, hogy Royce információt gyűjthessen a titokra vonatkozóan.
Csakhogy az egyetemes törvények szerint semmi sem olyan egyszerű, mint elsőre látszik. Hőseinknek jó pár dologgal szembe kell nézniük, amikre valahogy nem készültek fel. 

Megmondom őszintén, bár vannak sejtéseim a fordulatokat illetően, halvány fogalmam sincs arról, pontosan merre tartunk. Ami jó. Érzékelem én, hogy haladunk, elég egyértelmű, ami azt illeti, de jelenleg azzal sem lenne semmi bajom, ha megállnánk ott, ahol vagyunk. és csak jönnének az újabb sztorik. Mondjuk még olyan 10-15 részen át. De ez a férfi fantasy írókra nem igazán jellemző, mind betegesen haladni akar a történettel, és én nem tehetek róla, de már most az jutott az eszembe:  csak három rész maradt. 

Na jó, elég a sírásból! Foglalkozzunk végre a könyvvel is! Zseniális volt. Megint megnevettetett, elgondolkodtatott, és hagyott lehetőséget arra is, hogy izguljak.  Nem mentes bizonyos szintű kiszámíthatóságtól, de ezért kárpótol a részről részre nyomon követhető jellemfejlődés.
Különösen szerettem, hogy a hercegnőből most ilyen sokat kaptunk. Az első kötet óta meghatározó karakter, de folyamatosan változik, épül, amit ilyen közelségből figyelni, izgalmas. Végre egy olyan női karakter, akitől nem kapok dühkitörést.

Royce sokkal érthetőbb és szerethetőbb karakter, mint az elején volt. Bár nekem már akkor a szívembe lopta magát - bájos jelleme miatt nem is lehetett máshogy-, de miközben haladunk előre,sorra lebben fel egyre több fátyol az életéről, és sokkal érthetőbb alakká válik. Persze nem sok minden, épp csak annyi, ami segít megérteni néhány furcsaságot.
Hadrian valójában nem sok dolgot mesél magáról, a gondolatai sem sokat változtak, legfeljebb egy kicsit motiválatlan lett. Ő jelenleg, a könyv elején legalábbis kissé maga alatt tanyázik, olyan két méterrel. És ettől igazi ember. Nincs minden rendben körülötte, de szerencsére van egy jó barátja, akit ez érdekel. Még ha némileg önös érdekektől vezérelve is.

Több szempontból sokkal emberibb ez a könyv, a Császárnő jelenléte, a politikai hatalmi harcok, az elvek mindenekfelett, no meg a vak hit, sokkal maibbá teszik a történetet. Talán azért is mert nincs új a nap alatt, és mert az ember nem képes meghazudtolni önmagát, de sokkal inkább magaménak érzem ezt a részt, mint az előzőeket, pedig eddig mindegyik eszméletlen jó volt.

A fordítás ezúttal is szép,  a borító elképesztő. Sokkal, de sokkal jobb az eredeti élőszereplős és a grafikus borítóknál is. És egyértelmű, hogy akad, amire megéri várni, mert idén abban a szerencsés helyzetben leszünk, hogy két rész is érkezik magyarul. Sajnos pont a hatodik kötet átcsúszik majd 2015-re. Még nem tudom, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Talán az ötödik rész után megmondom. De már most gyanús, hogy nagyon fel leszek háborodva...

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kft., akiknek úttal is köszönöm a könyvet
Fordította: Matolcsy Kálmán

2014. január 21., kedd

Teaser kedd #77 - kalandjaim a paraizék világában

 
Általában azt mondom, hogy nem sok pararizé cuccot olvasok, és ez valóban igaz is, de azért régebben volt jó pár, amit bepróbáltam. Merthogy kilencévesen végérvényesen Drakula fan lettem, azóta pedig folyamatosan vonzott a vérszívókkal terhes fantasy világ.
És hogy pontosítsuk, paraizé alatt az elsősorban nőket célzó könyveket értem, tehát nem tartoznak ide többek között Joe Pitt kalandjai sem, amit az Ulpius sikeresen megfojtott, pedig zseniális sorozat Charlie Huston tollából.

Kezdetben vala Anita Blake. Amikor kiderült, hogy létezik egy ilyen sori, akkor az is egyértelmű lett, hogy magyarul nem fogom olvasni, ugyanis épp nem lehetett kapni. Beszereztem angolul, majd teljes elképedésemre magával ragadott az első részek hangulata. Jó kis gyilkossági nyomozások és egy igazi belevaló csajszi, aki nem bújik bárkivel ágyba. Senkivel, ami azt illeti. Aztán lett egy szerető, majd még egy, egy triumvirátus, és az orgiák elvették a helyet a történet elől. A karakter nem fejlődött tovább, egy helyben topogtunk engem kimondottan dühített, hogy minden második oldalon szexpartiba kezd valaki, így aztán a Micha után teljesen feladtam. Mindenki azzal vigasztalt, még két rész, és megint jó lesz, de majd egyszer... Most nem bírnék még két részt hajdan kedvenc főhősnőmmel.

Aztán jöttek a Fekete tőr testvériség kalandjai. Az érdekes kerettörténet sokáig megtartott, és volt egy pillanat, amikor angolul vettem meg a következő részt, majdnem fele annyiért, mint amennyiért itthon vesztegették. Aztán elképedtem, mert gyakorlatilag olvashatatlan az egész. Legalábbis nekem. Azt leszámítva, hogy  a fordító nem szeret káromkodni, mégis csak újraírta a könyveket, mert eredetiben színtelenek, érdektelenek. Rejtély, hogyan lehetett sikerszéria. Persze értem én, az érdekes történetrészeket lassan teljesén kiszorította a szex, ami az első részektől is aktívan jelen volt, de hirtelen nem maradt semmi más. Így elváltak útjaink.

Jött a Tündérkrónikák sorozat és imádtam. Nem volt benne szex. Sokáig, ellenben érdekes világábrázolás, erős és fejlődő karakterek, pergő párbeszédek, izgalom és móka szép számmal akadt. Aztán megtörtént a baj a harmadik kötet végén. Meg a negyedik végén is, és az ötödik elején... Kicsit elkenődtem, de még mindig az egyik legerősebb széria, szóval egyszer elkezdem majd a spinoffot is.

Megismertem Jeaniene Frostot és hirtelen örömöt éreztem, hogy nem adtam fel. Frost karakterei erősek, de nem annyira erősek, hogy ne lennének képesek segítséget kérni és kapni. Nem félnek semmitől, összetartanak, szeretnek és gyilkolnak, építik önmagukat, a világukat, közben fejlődnek, és folyton megújulnak. A történetek határozottan jók, leginkább mert vannak, és bár mindegyikben van erotika, ezeknek aránya nem haladja meg az elfogadhatatlan szintet. Akad rész, amibe több jutott, akad olyan, amibe alig-alig volt, de soha nem vitte el a cselekményt vad orgiák, vagy  eszetlen őrjöngés felé. Ráadásul megszületett Vlad, az eddigi legjobb Drakula (aki nem is Drakula) feldolgozás. Nem lesz hősszerelmes, sem örült, sem semmi más, csak Vlad Tepes, aki történetesen vámpír lett, és szeret karóba húzni ezt, meg azt. Tökéletes!
Ja, és még valami: Frostot csak angolul szabad olvasni. A fordításai több sebből is véreznek...

És végre elérkeztünk a a mai Teaser kedd témájáig is, a Sookie Stackhouse sorozathoz, amit itthon csak True Bloodozunk, igen tévesen. Először is, ezerszer jobb, mint a filmsorozat, ami bár nagyon pörgős lett, de az első évadokat leszámítva csak nyomokban tartalmazza az eredeti történeteket. Kicsavart, kitekert, tele blődségekkel. Annyira idegesített, hogy a 4. évad elején elváltunk egymástól. Végleg. Bár előtte is zavart egy csomó dolog, akkor elszállt az agyam és Eric ide-vagy oda, még az aktuális részt sem fejeztem be. A könyvek szerencsére mások.

Sookiet mindig elmélázik az élet apró dolgain, mint a takarítás, hajvágás, kertészkedés vagy könyvtárlátogatás (amik néha életet menthetnek...), ugyanakkor ízig vérig önálló déli nő, aki gondolatolvasó, és folyton nyakig ül valami természetfeletti bajban.
Charlaine Harris  krimiket írt, mielőtt belekezdett a szériába, és ez érződik a könyvek felépítéséhez is. Úgy teremnek bennük a hullák, mint nyáron a szép, illatos szamócák, a karakterek néha kissé szélsőségesek, amolyan déli módon, de ez szórakoztató. A történet sokszor lassabban, komótosan hömpölyög, időnként pedig követhetetlenül felpörög. Szeretem ezt a kettősséget. Ahogy Sokkie felvágott nyelvét is. Szeretem a párbeszédeket, szeretem a történet vezetését, a karakterfejlődést, miszerint  a kissé naiv lányból lassan belevaló nő lesz. Megedződött, itt-ott megégett, de amíg él, addig küzd, mert elvből nem ad fel semmit. Persze lehet, nem valami jó keresztény, de ez csak azért van, mert kiváló önvédelmi reflexekkel rendelkezik. Balesetek pedig történnek.

No és a védelmében még valamit, nem egy férfi ismerősöm is élvezettel olvassa Sookie történeteit, de ha most kezdenél bele, tessék inkább angolul kézbe venni. Úgy mindenki jobban jár. 

Szóval olvasok én paraizéket, csak nem az összeset, és ritkán írok róluk, pedig némelyek megérdemelnék. Ezért gondoltam, most összefoglalom az általános tapasztalataimat, és kiemelem azon gyöngyszemeket, amik mellett volt szerencsém hosszú időre, vagy végleg lehorgonyozni.

Heti teaser:


"Was this the same kind of accident you had when you killed Lorena"?
"Though I can hardly complain about Sigebert, since he would have killed me very shortly," Felipe observed, with an air of being absolutely fair.

Charlaine Harris: Deadlocked

2014. január 14., kedd

Teaser kedd #76


Nem felejtettem ám el, hogy kedd van, csak a Hobbit kivert a fejemből minden mást. Eddig. Most viszont visszatérek a való világba, és valami teljesen más hangulatúval folytatom.

Az eheti olvasmányom állítólag fantasy, de még ezt nem vettem észre, ellenben a sztálingrádi csata részletei lenyűgöznek. Mondjuk engem mindig is érdekelt a történelem, bár igaz, hogy az utóbbi időben szinte egyáltalán nem foglalkoztam vele, és most mégis azon gondolkodom, hogy hányan haltak meg. Hányan harcoltak, vagy hogy nem tudok a németek ellen drukkolni, akármennyire is illene. Mert más, ha a globális képet nézem, és megint más, ha csak azt a pillanatot, ahol lőnek és lövik őket...
Ők is emberek voltak. Az oldalukon harcoltunk, mert mi még kiugrani sem tudunk semmiből időben, és hányan haltak meg magyarok csak azért, mert a politikusaink nem álltak a helyzet magaslatán? És hányak haltak meg ott, több nemzet névtelen gyermekei?

Miért van az, hogy ha a hadsereget nézem, senkinek sincs arca, de ha az egyes csatákat, ahogy megsebesülnek, meghalnak emberek, hirtelen minden összezavarodik, és élő személyekké válnak a nácik, ahogyan az elnyomó oroszok is. Furcsa világ, és egy nagyon jó könyv, ez jutott mára.

Heti ismertető:


Ránézett az életben maradt újoncra, aki tágra nyílt, rettegő szemmel nézett vissza rá. Tőlem várja a döntést.


Lőrinczy Judit: Ingókövek




2014. január 10., péntek

M. C . Beaton: Agatha Raisin and the Terrible Wellspring of Evesham (Agatha Raisin 6-8.)

Akadnak olyan időszakok, amikor eltelítődöm az olvasással. Általában azért, mert azonos stílusú könyveket olvasok egymás után, talán még azonos írótól is. Ez lehet szépirodalom, fantasy, krimi vagy ifjúsági irodalom, de olyankor mindig úgy érzem, nem tudok mást befogadni. Az olvasás azonban mégis csak egy rendszeresen előforduló, zsigeri kényszer, aminek eleget kell tenni. Ilyenkor szükségem van valamire, ami kvázi levezeti az egyik könyvet és megtisztítja az utat a következő előtt. Valamire, ami könnyed, szórakoztató, nem igényel különösebb gondolkodást sem, egyszóval kikapcsol.
Agatha Raisin kalandjai még mindig tökéletes töltelék könyvek. Lehet tudni mire számíthat az ember, és eddig egyforma szintet mutattak. Volt benne intrika, egy csipetnyi romantika, humor és hozta a kötelező hullaszámot.
Az ötödik rész után úgy döntöttem, hogy áttérek az eredeti angol kiadásokra, amire persze több okom is volt, de elég az hozzá, nem bántam meg a váltást.

Az előző részekre nézve spoilret tartalmazhat!


Agatha Raisin and the Terrible Tourist

Az esküvőnek már lőttek, James elutazott valahova, Agatha pedig ott maradt kétségek között. Nem sokat teketóriázik, hiszen meg akarja tartani a férfit, akit szeret. Igazán könnyen kideríti, merre távozott a volt vőlegénye, akit aztán fáradságot nem ismerve fel is kutat. Majd természetesen mindet elkövet annak érdekében, hogy ne veszítse el örökre. 
Amikor egy gyilkosság szemtanúivá válnak, Agatha számára elérkezik a lehetőség arra, hogy a közös nyomozást kihasználva ismét összemelegedjen Laceyvel.

2014. január 7., kedd

Teaser kedd #75


Gyakran elgondolkodtam azon, hogy miért szeretem annyira az ifjúsági regényeket. Sok stílusért rajongom, és szinte olthatatlanul, de az ifjúsági regények ezeken is átragyognak. Aztán múlthéten vasárnap végre rájöttem. Alig kilencévesen rágyógyultam a Drakulára, aztán jöttek az Agatha Christie-k, majd a Rejtő Jenő összes, és csak ezután tértem át az ifjúsági könyvekre, olyanokra mint amilyen például a Jó Holdat, Szírius kapitány! Viszont akkor már majdnem kinőttem a témából, szóval hamar le is szoktam róluk. Most pedig kapkodva és mohón falok mindent, hogy pótoljam a lemaradásomat.

Meg persze ott van még az is, hogy javíthatatlanul ragaszkodom egy darabkához a belső gyermekemből, akit igen jól táplálok. Van egy részem, ami sosem akar felnőni, miközben egy másik a felnőtt problémák tömkelegével kénytelen szembenézni.
Szóval ezért szeretem A 39 kulcsot is, aminek az első sorozata tíz kötetből áll. És még csak a kilencediknél tartok.

Heti ízelítő:


De mindkét kiáltás mást jelentett: az egyik az ijedtségé volt, a másik a győzelemé. 
Iant behálózták.

Linda Sue Park: A 39 kulcs 9. – Viharjelzés

2014. január 5., vasárnap

Vámos Miklós: Majdnem összes

A novellaolvasásban van valami – jobb szó híján – perverz. Olyan, mint átkukucskálni a szomszédba a kerítés felett, hogy kilessük, mégis min vitatkoznak. A hangos szóváltás – akár egy novella – csupán szelet az életből: nem ismered az elejét, sokszor a végét sem, csak felkelti az érdeklődésedet valami, ami miatt engedsz az ösztöneidnek, és hagyod, hogy a kíváncsiságod elragadjon. Mivel én gyerekkorom óta gyakran elgondolkodom azon, mégis milyen lehet máshol, hogy a szomszédban is úgy élnek-e, mint nálunk, hogy azokat a dolgokat mondják, csinálják, eszik, mint mi, így a novellákat eszköznek tekintem, apró ablakoknak a létezésre – és különösen kedvesek a szívemnek.

Vámos Miklós új kötete tartalmazza majdnem az összes novelláját összegyűjtve, évek szerint csokorba kötve. Csak majdnem az összest, mert jó néhány azért kimaradt, de mégis érdekes így egymásután olvasni őket. Különösen azért, mert látszólag az író stílusa nem változott, és mégis minden évtized tartogat valami újat és mást. A témák ugyanis aszerint változtak, hogy az író éppen milyen korban volt, mi érdekelte, kötötte le a hétköznapjait: iskolába jár, katona, szerelemes, tanul, megnősül, megszületik az első gyereke és a többi, ezek a dolgok pedig tényleg olyanná teszik a kötetet, mint egy távcső a leskelődéshez. Még ha nem is voltam katona, de voltam rengeteg más helyzetben, ami ismerős, legfeljebb én esetleg máshogy láttam akkor. Ezzel pedig tükröt tart elém, amiben vagy megláthatom magam, vagy éppen nem, de ez az én döntésem. Minden könyv elkalauzol valamerre, és az olvasó döntése, hajlandó-e részt venni az utazásban – ezúttal a magam részéről én több is voltam, mint hajlandó.

Leginkább az 1973-76 közötti gyűjtést szerettem, mert ezek összefüggnek egymással, és bár mindig csak egy apró részt kaptam a szereplők életéből, a végén összeálltak egy történetté. Nem teljessé, nem tökéletessé, de olyanná, amivel különösen könnyű azonosulni. Ettől függetlenül a legtöbb novellát nagyon szerettem, és ha kedvencet kéne választanom, komoly bajban lennék. Sok momentum újra és újra visszaköszön – a szerelem, gyerek vagy akár a katonaság kérdése –, és különös színt ad nekik az az apróság, hogy melyik korban született a novella. Meglehet, csak az én képzeletem lát ezekben az ismétlésekben összefüggéseket, de mivel az előző rendszer végén gyerekeskedtem, párhuzamot találok az írásokban olyan helyzetekre is, mint például a pult alól árulás, ami több novellában is visszaköszön.

Ez a kötet visszatekintést nyújt a múltba. Elkalauzol egy olyan időbe, amikor még nem is éltem, vagy nagyon kicsi voltam, de mégis minden ismerős, s bár rengeteg dolog változott azóta, mégsem változott oly sok minden. Ahogy az évek szállnak, és egyre közelebb jutunk a mához, a novellák közt húzódó kapcsolat arra mutat rá, hogy hiába múlt el az a világ, a gondolataink, problémáink, örömeink és boldogságaink ugyanazok maradtak. Az ember ugyanis csak ember, mindegy milyen korban él, vagy, hogy hány éves: a vágyaink, a reményeink ugyanis egyetemesek.

Köszönöm a gyűjtést, mert így egyben olvasni, még akkor is, ha egyet-kettőt már ismertem, hatalmas élmény volt.

10/10

Azt hiszem, ezt a videót hamarabb meg kellett volna néznem, de már mindegy. Kicsit többet hozzátett volna  a bejegyzésemhez, viszont így nem befolyásolta a véleményemet.



Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. január 2., csütörtök

Derek Landy: Skulduggery Pleasant (Skulduggery Pleasant, #1)

Tán egy éve, vagy még régebben, még Molyos időkben ez egyik követettem arról érdeklődött, tudunk-e a Skrupulus Fondor folytatásról.
Hát én semmit, soha nem is hallottam róla, de rákerestem, és egyből két dolgot állapítottam meg:
1. ez egy ígéretes ifjúsági regény;
2. az Ulpius adta ki még 2011-ben, ezért teljesen reménytelen, vagy mondhatjuk úgy is, biztosan nem lesz folytatása.

Egy cseppet elszomorodtam, mivel akkor még nem csak magyar szerzők könyveit vettem meg a kiadótól, és kelletlenül ugyan, de úgy döntöttem, nem dobok ki 2999 forintot (most láttam, hogy akcióban van és 2009 pénz)  az ablakon, tudván tudva, hogy nem lesz mit olvasnom utána. Helyette, mert azért érdekelt, beszereztem angolul. Aztán ahogy lenni szokott, a 130 olvasatlan könyvem közül nem kiabált ki a drága. Meg is feledkeztem róla, egészen addig, amíg valami könnyed ifjúságira vágyva ráeszméltem, nincsen több Riordanom, ekkor hirtelen magától előre ugrott a sorban.

Stephanie nagybátyja a család furcsa szerzete, misztikus horror történetetek ír és fura barátai vannak. Amikor váratlanul meghal kedvenc unokahúgára hagyja a házát, a jogdíjakat, és mindezekkel együtt belépőt egy olyan világba, ahol a mágia teljesen normális dolog. 
Steph teljesen szokványos módon találkozik Skulduggery Pleasanttel, a bácsi egy barátjával, de az már egyáltalán nem szokványos, hogy az említett foglalkozása nyomozó, máskülönben meg egy két lábon járó, beszélő csontváz, és a természeti elemek mágusa.
A tizenkét éves lány élete fenekestül felfordul, már tudja, mi az amit eddig hiányolt. A rejtélyek száma gyarapodik, mindenki valami kulcsot keres, ráadásul rajta. Nincs mese, be kell szállni a játékba, így a derék Skulduggery eleinte nem túl boldogan, később már igen lelkesen kalauzolja kis védencét az ismeretlen világba.

2014. január 1., szerda

Mark Lawrence: Tövisek császára (A széthullott birodalom, #3)

Hát ez is elérkezett. Megjelent, a kezembe kaptam és el is olvastam A széthullott birodalom trilógia befejező részét. Nem gondoltam, hogy ennyire hamar meg fog történni. Valahogy még vártam volna. Húztam volna az időt, vagy nem tudom...
Ahogy a Maffiózók és Dexter utolsó évadát sem láttam, mert akkor tutira véget ér, ezt a regényt is eltehettem volna hidegebb avagy melegebb időkre. De nem, én nem tudtam várni, képtelen voltam rá, tehát magammal vittem karácsonykor, és hiába hosszú a vonat út, visszafelé már nem volt elég, mert éjszaka muszáj volt alvás helyett olvasnom. Ilyen már régen volt, és ez bizony Mark Lawrence hibája!

Jorg húsz éves lett, hét királyságot birtokol, kedvenc kis királynéja első gyermeküket várja, és a százak császárt készülnek választani. Lehetne jobb a világ?
Lehetne. Megválaszthatnák császárnak, megölhetné az apját, és fia születhetne. 
Ellenségeinek száma több mint valaha, de szövetségese is szép számmal akad, a Holt Király figyelme lehetne már-már hízelgő is, de inkább egy púp a szép királyi palásttal borított hátán. Természetesen mindezektől Jorg csak elszántabb lesz, a többségtől eltérően ugyanis még mindig nagyon élvezi a harcot. 

Ismét ugrottunk az időben négy évet, miközben párhuzamosan folytatódik Jorg öt évvel ezelőtti múltjának ismertetése is, hiszen nem zárult le az előző könyvben. Érdekesnek találtam, és bizonyos szempontból jobban élveztem ezeket a részeket. Sok dolgot megmagyaráztak és a hangulatuk abszolúte a második kötetet idézik. Mondhatnám egyszerűen azt is, hogy Lawrence elvarrta a szálakat.  
Most is megismertünk egy más nézőpontot is, ismét egy nőét, és megint ezek a részek voltak azok, amik a legkevésbé tetszettek.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...