Vámos Miklós: Majdnem összes

A novellaolvasásban van valami – jobb szó híján – perverz. Olyan, mint átkukucskálni a szomszédba a kerítés felett, hogy kilessük, mégis min vitatkoznak. A hangos szóváltás – akár egy novella – csupán szelet az életből: nem ismered az elejét, sokszor a végét sem, csak felkelti az érdeklődésedet valami, ami miatt engedsz az ösztöneidnek, és hagyod, hogy a kíváncsiságod elragadjon. Mivel én gyerekkorom óta gyakran elgondolkodom azon, mégis milyen lehet máshol, hogy a szomszédban is úgy élnek-e, mint nálunk, hogy azokat a dolgokat mondják, csinálják, eszik, mint mi, így a novellákat eszköznek tekintem, apró ablakoknak a létezésre – és különösen kedvesek a szívemnek.

Vámos Miklós új kötete tartalmazza majdnem az összes novelláját összegyűjtve, évek szerint csokorba kötve. Csak majdnem az összest, mert jó néhány azért kimaradt, de mégis érdekes így egymásután olvasni őket. Különösen azért, mert látszólag az író stílusa nem változott, és mégis minden évtized tartogat valami újat és mást. A témák ugyanis aszerint változtak, hogy az író éppen milyen korban volt, mi érdekelte, kötötte le a hétköznapjait: iskolába jár, katona, szerelemes, tanul, megnősül, megszületik az első gyereke és a többi, ezek a dolgok pedig tényleg olyanná teszik a kötetet, mint egy távcső a leskelődéshez. Még ha nem is voltam katona, de voltam rengeteg más helyzetben, ami ismerős, legfeljebb én esetleg máshogy láttam akkor. Ezzel pedig tükröt tart elém, amiben vagy megláthatom magam, vagy éppen nem, de ez az én döntésem. Minden könyv elkalauzol valamerre, és az olvasó döntése, hajlandó-e részt venni az utazásban – ezúttal a magam részéről én több is voltam, mint hajlandó.

Leginkább az 1973-76 közötti gyűjtést szerettem, mert ezek összefüggnek egymással, és bár mindig csak egy apró részt kaptam a szereplők életéből, a végén összeálltak egy történetté. Nem teljessé, nem tökéletessé, de olyanná, amivel különösen könnyű azonosulni. Ettől függetlenül a legtöbb novellát nagyon szerettem, és ha kedvencet kéne választanom, komoly bajban lennék. Sok momentum újra és újra visszaköszön – a szerelem, gyerek vagy akár a katonaság kérdése –, és különös színt ad nekik az az apróság, hogy melyik korban született a novella. Meglehet, csak az én képzeletem lát ezekben az ismétlésekben összefüggéseket, de mivel az előző rendszer végén gyerekeskedtem, párhuzamot találok az írásokban olyan helyzetekre is, mint például a pult alól árulás, ami több novellában is visszaköszön.

Ez a kötet visszatekintést nyújt a múltba. Elkalauzol egy olyan időbe, amikor még nem is éltem, vagy nagyon kicsi voltam, de mégis minden ismerős, s bár rengeteg dolog változott azóta, mégsem változott oly sok minden. Ahogy az évek szállnak, és egyre közelebb jutunk a mához, a novellák közt húzódó kapcsolat arra mutat rá, hogy hiába múlt el az a világ, a gondolataink, problémáink, örömeink és boldogságaink ugyanazok maradtak. Az ember ugyanis csak ember, mindegy milyen korban él, vagy, hogy hány éves: a vágyaink, a reményeink ugyanis egyetemesek.

Köszönöm a gyűjtést, mert így egyben olvasni, még akkor is, ha egyet-kettőt már ismertem, hatalmas élmény volt.

10/10

Azt hiszem, ezt a videót hamarabb meg kellett volna néznem, de már mindegy. Kicsit többet hozzátett volna  a bejegyzésemhez, viszont így nem befolyásolta a véleményemet.



Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi