A haja továbbra is a szeme elé lógott, de órák óta most először nem kívánta hátradobni. Kesernyés mosollyal nyugtázta, hogy alighanem beletörődött a helyzetébe. Mindig eljön ez a pillanat, de nem gondolta, hogy ennyire hamar.
A szája kiszáradt, a szeme égett, minden porcikája sajgott, zsibbadt vagy aktívan fájt, nem tudta eldönteni, hogy pontosan melyik érzés szalad végig a testén, de mintha már ez sem számított volna. Felnevetett. Hangosan, szomorúan, aztán ugyanolyan némaságba burkolózott, mint előtte. Csendesen nézte a plafonról beszűrődő halvány fénypászmát és hirtelen úgy érezte, teljesen üres. Sosem hitte, hogy lehet érezni az ürességet, mégis itt volt. Valami furcsa lyuk, egy kis rés a szíve helyén, a minden mindegy keserűsége. A feje felett halk léptek koppantak, amik lassan távolodtak, aztán elhaltak.
Az első órában még követelőzött, a szokásos arroganciájával ordibált, később már könyörgött, aztán csak úgy nem túl férfiasan sírdogált kicsit. Egy ideig talán még reményedet, aztán félt és most ímhol az üresség.
Nem volt meleg, mégis érezte, ahogy az izzadságcseppek végigszaladnak az arcán, orrnyergén, összegyűlnek az állán és hízott cseppekként a föld felé szálnak. Furcsa, mennyire mindegy az ember testének, hogy mi történek a pszichével, akkor is dolgozik, lüktet és él, amikor az elme lassan magába zuhan. Ha lenne kedve, hosszasan boncolgathatná ezt a kérdést,úgy látszik, ideje volna rá. Életében először nem rohan sehová, órák óta mozdulatlan, de őszintén megvallva, nem érdeklődött a téma iránt. Már az is meglepte, hogy ilyesmik egyáltalán az eszébe juthattak.
