A fém csókja

  Még a levegővétel is komoly fájdalmat okozott, folyamatosan szúrt az oldala, és sebesen kapkodott levegő után. Az üres csarnok sötét és üres volt, a hatalmas tér felerősített minden hangot. Úgy hallotta önmagát, mint valami gőzfűrészt. A tetejében még a keze is remegett, és a térdei alig tartották. Annyira sietett, amennyire csak tudott. Egyáltalán nem csoda, hogy ennyire kikészült, nem szokott hozzá a futáshoz. Hiába, genetikailag nem alkalmas rá a rövid lábaival. Alacsony volt és gömbölyű, azt mondták róla a háta mögött: könnyebb átugrani, mint megkerülni. Kár lenne tagadni, a tényekkel ugyan lehet vitatkozni, ámbár teljesen felesleges.

  Megtörölte a homlokát, és megengedte magának a nyögés luxusát. Rendszerint nem szeretet zajt csapni, itt azonban egyedül volt. Teljesen egyedül.
  Három hónapja bérelte ki a csarnokot, igaz, lassan elfogy az összes pénze, mégis jó döntés volt. Mindent megér ez a nyugalom. Végre önmaga lehet, senki sem zavarja, hódolhat legújabb szenvedélyének, és az sem baj, ha néha elragadja a szenvedély. Úgysem hallja senki sem.
  A semmi közepére építeni egy csomagoló üzemet biztosan jó ötlet volt akkor, mikor még laktak erre fiatalok, de ahogy az lenni szokott, a nagyobb lehetőségek ígéretétől hajtva sorra elhagyták a kisvárost, ami mostanra a középkorúak Mekkájává vált. Egy kisebb osztályra való gyereket azért fel tudnak mutatni, viszont szinte teljesen hiányzott a fiatal felnőtt korosztály, ami persze megnehezítette az ő dolgát is. Egyedül maradt.
  Az üzlet már nem ment úgy, mint régen, szerencsére a képregényeket még mindig veszik néhányan. Ha nem hosszabbítja meg a bérletet, kihúzhatja újabb néhány hónapig, azonban a végén úgyis mennie kell. Neki is, ahogy mindenkinek, aki nem gazdálkodik. Más sincs erre csak föld, ahol legeltetni, vagy termelni lehet, kemény munka, hatalmas állóképességet kívánt. Elmosolyodott, erre sem volt alkalmas genetikailag.
  Az izmai lassan megnyugodtak a légzése is szabályossá vált, és végre felcsapta a főkapcsolót. Egy pillanat töredéke alatt vakító fény öntötte el a csarnokot. 
 Nem kevés büszkeséget érzett, egyedül rendezte be, itt minden a saját ízlését tükrözi. A króm felületű asztal hidege megborzongatta, és visszatükrözte a környezetét. Nem hiú, nem önmagát nézegeti a fényében.
  Majdnem száz kilométert tett meg a mai játszópajtásáért. Persze erről is csak ő tehet, ahogy telt az idő, egyre válogatósabb lett, és nehezen találta meg a tökéletes partnert. Egyre többször tért vissza üres kézzel, de ma nem, ma végre újra kezébe veheti a szikéjét. Volt valami perverzen gyönyörű abban, ahogy megcsillant hegyén a fény, mintha képes lenne azt is széthasítani. És talán így is van.
  A fém lassan felmelegedett az ujjai között, nyoma sem volt a kifulladt remegésnek, olyan stabilan tartotta, mintha a kezéhez nőtt volna. Készen állt az első vágásra.
  Érezte ahogy az izgalom lassan eluralja. Imádta ezeket a pillanatokat. Semmi, még  a szex sem volt ennyire jó, talán csak a várakozás előtte. Amikor türelmetlenül remegve várta a testek érintkezését, leszámítva, hogy ilyenkor csak belülről reszket, és a szike tapintására vágyik.
  A játszópajtás kimerd szemekkel nézett rá, képtelen volt megmozdulni vagy beszélni, ezért a szorosan lekötözött keze és lába inkább csak az elővigyázatosságot szolgálta; nem lenne jó, ha elmozdulna a kényes eljárás során.
  - Nem fog fájni! Na jó, hazudok, fájni fog, de úgy sem tehetsz ellene semmit, szóval próbálj meg lazítani. Hallottad már, hogy hagyd magad, hamarabb szabadulsz?
  Az első suhintás szinte a levegőben siklott, mégis leheletvékony csík nyílt a nyomán. Váltól könyökig egy mozdulattal, és nem kellett hozzá más, csak egy szelíd, fémes csók. Lassan haladt lejjebb. Vigyázott rá, hogy ne szaladjon mélyre a penge, sokáig szeretné élvezni a játékot. Valószínűleg az utolsót ezek között a barátságosan rideg falak között.
  - Kicsit sajnálom, hogy nem tudsz beszélni. Nem szeretem a csöndet, persze így rám marad mindkettőnk szórakoztatása, de kérlek, ezért ne érezd magad kínosan! - Fesztelenül csacsogott, mintha normális lenne az egész helyzet, és tulajdonképpen az is volt. Számára legalább olyan otthonos volt a szituáció, mint az önnön bőre, és a szike is vidáman siklott végtagról végtagra. Már a comb belső részét szántotta önfeledt könnyedséggel, miközben az ujjak továbbra is szilárdan tartották. Elidőzött a térd, aztán a boka környékén, majd kimet figyelmet szentelt a lábfejnek. Nagyon trükkös, nehéz jól csinálni, de nem véletlen lett ő a legjobb ebben a szakmában.
  A mellkast hagyta legutoljára, szerette ezt a részt, mert itt végre nagyobb erőt fejhetett ki. Hiába állt ellen, a fém elől nem menekülhetett. Amikor felnyitotta a hasat már szinte extázisban volt, és akkor először megreszketett a keze. Engedett az ujjai szorításán, és félretette az eszközét.
 - Ez talán egy kicsit furcsa lehet, de most a szemeiddel folytatom, mert azt szeretném, hogy minél tovább velem maradj, és élvezd az estét. Vagy legalább még egy kicsit élvezhesd. És ehhez a művelethez inkább ezt a kanál szerű eszközt használom. Csak egy halk pattanást fogsz hallani, mikor a dugót kihúzzák a palackból, és hopp, az első már kész is. Mit gondolsz, ne pihenjünk egy kicsit? Nem vagy fáradt? Én tudom még folytatni, de ha te... Persze mindegy is, jobb túlesni hamarabb ezeken a dolgokon. Ímhol a második szemecske, és... készen is vagyunk. Most jön a legtrükkösebb mozzanat, mert kiveszem a felesleges dolgokat Gyaníthatóan közben elvesztelek, de mindannyiunknak áldozatot kell hoznunk az alkotás szeszélyes folyamatában.
   Csendesen dolgozott, lelki szemeivel látta már az eredményt is. Kitöltötte a réseket az odakészített tömő anyaggal, és varrni kezdett. Lassan, takaros és apró öltésekkel haladt. A lábfejen ezúttal is hosszasan időzött, valamiért fontosabbnak érezte, mint az összes többit, alapos akart lenni. A szemeket a vártnál nehezebben sikerült visszahelyezni, de a végén persze sikerült. Mindig sikerül.
  Fáradtan, de hihetetlen elégedetlen egyenesedett ki. Levette a kesztyűit, és megroppantotta a hátát, aztán csak csodálta a művét. Ez volt a legjobb munkája. Amikor végzett, rendszerint ezzel a gondolattal zárta a játékot, de valahol mélyen pontosan tudta, ezúttal eltalálta. Még sosem sikerült ilyen jól. Méltó képen búcsúztatja a műhelyét.

 A 150 centis macit egy szeméttelepről hozta, nagyon vigyázva kimosta, aztán száradás után, a varrások mentén óvatosan kibontotta. Teljesen szétszedte és újra tömte. Újra varrta a füleit, vonásait, a hatalmas gomb szemei felszabadultan ragyogtak a fényben. Újjá született! Igazán tökéletes darab, a többiek imádni fogják.
 Még utoljára körbenézet, majd leoltotta a villanyt.