Bár mondják, múlnak a gyermekévek, nincs visszaút (Variálós vasárnap #37)

Kicsit rendhagyó lesz a mai rovat, mert nem hoztam egy videót sem, amiről unásig moralizálhatnék, csak mesélnék egy kicsit, már ha megengeditek. Ha nem, zárjátok be az oldalt, mert nem jó helyen jártok.
Akik ismernek személyesen is, pontosan tudják, vannak olyan időszakok az életemben, amikor hosszas bejelentkezés és egyeztetés után kerülhet valaki a naptáramba. Nincs ez mindig így, de ha biztosan találkozni szeretnél velem, jelezd minimum egy hónappal előtte, az a biztos. Néhány barátom előre lefoglal magának fix napokat, mások fél évvel korábban jelzik, hogy jönnének, és megint mások bíznak a vakszerencsében, meg hogy épp nincs este programom, nem vagyok fáradt, hisztis és erősen embergyűlölő hangulatban. Nem könnyű velem. A családom is rég feladta, hogy kész tények elé állítson, mert abból sosem sül ki semmi jó, és csupán három embernek van olyan engedélye, amivel bármikor jöhet hozzám. Ebből ketten nem élnek vissza a lehetőséggel, hiszen jól ismernek, a harmadik az édesanyám.

Nem szépítem, szeretek így élni, és ebbe belefér az is, ha besokallok, teljesen bezárom a boltot, azaz napokig életjelet sem adok. Nem vagyok depressziós, csak esetleg fáradt, tehát azt teszem ilyenkor, ami mindig segít, elvonulok olvasni, zenét hallgattatni és írni. Elmélázok az életemen, úgy általában az élet dolgain és élvezem azt a belsőcsendet, ami végre utat talál bennem.
Mostanában nem vágyom csendre, azaz jövök és megyek, ezért erősen felvontam a szemöldököm, mikor két hete szóltak, hogy húsz éves osztálytalálkozóm lesz és szeretettel várnak. Jó vicc, programom van! Akkor most mi van? Végén csak pénteken délben döntöttem el végeleges, hogy elmegyek, mert ha nem teszem, nagyon megbánom. Mivel alighanem én vagyok a világ egyik legrosszabb barátja, alig vették zokon, amiért lemondtam az estét, sajnos hozzászoktak már, és ezen azért érdemes lenne elgondolkodnom...

Szóval hazajöttem, beültem egy kád vízbe, kissé fáradt voltam - nem csak a hét volt hosszú, bár tény, hogy nem volt rövid sem, viszont előző este csapatépítő ivást tartattunk néhány kollégával -, és egyszerűen elszenderedtem a kádban. Gondoltam is, hogy ez igazán fényesen kezdődik, a szememet is alig tudtam nyitva tartani, már különben is késében voltam, valahogy mégis összeszedtem magam. Némi vargabetű megtétele után - mert természetesen összefutottam egy ismerőssel - csak megérkeztem, és rendkívül meglepett, hogy:
1. örülnek nekem;
2. rengetegen jöttek el. 

A jelenlévők 95%-át húsz éve, a maradék ötöt 19 éve nem láttam, ezért aztán némileg megdöbbentett, hogy jönnek vissza a nevek, emlékek. Persze sosem voltam túl népszerű, már rég rájöttem, hogy a legtöbb osztálytársammal szinte egyáltalán nem, vagy csak igen keveset beszélgetem, és ha nem lett volna az általános iskolai barátnőm, aligha vettem volna részt bármiben is. Nem jellemző, hogy hívtak volna magukkal, és ez nem panasz, nekem sem volt igényem rá. Nem voltunk kiforrt személyiségek, de jómagam már alighanem ekkor is egy kicsikét furcsa lehettem. Sokat olvastam, hétfőnként nem ettem semmit, csak ittam, szívesebben üldögéltem egyedül, nem voltam se túl mogorva, se túl kedves, ó, és egyszer félévre vega lettem, bár nem hiszem, hogy ezt bárki is észrevette. Az otthoni életem egészen más volt, mire hazaértem a szüleim már aludtak, a bátyám, ha otthon is értem, hát tudott hallgatni. Levittem a kutyát és aztán órákat csavarogtam néhány kutyás barátommal. Ők mind kicsit különcök voltak, egy-két vagy akár több évvel is idősebbek nálam, tökéletesen éreztem magam köztünk, és nem gondolom, hogy akkor tudatában voltam annak, mennyire kívülálló vagyok. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy fájt volna.

Egy csomó jó emlékem van, és egy seregnyi rossz, alapvetően szerettem az iskolát és az osztálytársaimat, csak én sosem voltam túl szélsőséges, ha érzelmek kifejezéséről volt szó. Tényleg elképedtem azon, ahogy többen átöleltek, mert én még mindig nem vagyok egy ölelhető fajta, ennél jobban viszont csak az sokkolt, hogy ösztönösen visszaöleltem mindenkit. Sőt, még jól is esett! Olyan volt, és tudom, hogy ez furcsa, mintha hazatértem volna. És a legkülönösebb, megint zavarban voltam, mint tizenöt évesen, mert nem állt a számra a tanáraim tegezése - akiknek különben megint elfelejtettem megköszönni, azt a sok jót és segítséget, amit kaptam tőlük. Sosem érettségiztem volna le a három kedvenc tanárom jóindulatú noszogatása nélkül, bár erről már több esetben írtam itt meg ott, csak lusta vagyok megkeresni. Vannak dolgok, amik nem változnak!

Érdekes és elképesztő volt, hogy bár most sem beszélgettem mindenkivel, szerintem rövid volt az idő, egyszerűen a csapat feléig sem jutottam el, több dolgot tudtam meg róluk, mint az együtt töltött négy évben valaha. Akad, aki rengeteget változott, és elbűvölőnek vagy érdekesnek találtam a személyiségét, és volt, aki pont ugyanolyan, mint ahogyan emlékszem rá. Az élet sokakat nem kímélt, másokhoz kegyes volt, többen magasabb pocizóba jutottak, bátrak, vállalkoznak, és néhányan még mindig keresik önmagunkat.
Az osztály legvagányabb arcainak többsége mostanra család apa vagy anya, és elégedett ezzel a szereppel. Előkerültek a régi fényképek, és közösen szörnyülködtünk azon, menyit változtunk. Mondjuk én leginkább a többieken, mert ahogy ezúttal sem, azelőtt sem kerültem rá sok fotóra, de alighanem jó ez így.

Alig néhány embert sokkoltam azzal, hogy vegán vagyok, a volt osztályfőnököm még azt is tudta, hogy hol dolgozom! Különös, hogy a véleményünk rendkívül hasonló a munkáltatómmal kapcsolatban, de mit tegyek, ha egyszer szeretem a munkámat! Alighanem ez is sokat elárult rólam, igaz-e, tanár úr?

A legelképesztőbb mégiscsak az volt, senki sem dicsekedett, nem éreztem, hogy másnak akar látszani, mint aki. Sőt, az is elhangzott többek szájából, mikor megdicsértük a sikereit, hogy igen, nekem sikerült, de tudjátok még kinek sikerült? És igazából neki jobban összejött. Aztán boldogan és büszkén mesélni kezdett egy másik osztálytársunkról. Nem számítasz ilyesmikre húsz év után, azt hiszem, ha kicsit több energiát fektetek a középiskolás éveimbe, most lehetne onnan néhány nagyon jó barátom, mert a látszat ellenére messze nem átlagosak.
Rendkívül kellemes néhány órát töltöttem köztük, de viszonylag korán hazaindultam. Fáradt voltam, a szociális vénám sem bírt befogadni többet, még mindig nehezen viselem a tömeget, és tudtam, hogy szombatra van egy kis munkám, ami próbára fogja tenni az idegeimet. Igazam volt, de legalább gondolhattam közben arra, hogy milyen jól tettem, amiért elmentem.

Azt hiszem, nem igazán változtam, persze, felnőttem és a magam ura vagyok, néha mégis csak egy gyereknek érzem magam, aki önfeledten tud nevetni, és nem érdeklik a következmények. Azzal majd, ha és amikor eljön az ideje, a komolyabbik énem foglalkozik. No és jóllehet, a tükör szerint határozottan öregszem, szerencsére ezt nem különösen érzem.
Rengeteget beszélgettem, leginkább beszéltem, nevettem, és meg sem lepődtem, amiért többen számon kérték rajtam az általános iskolás barátnőm hiányát. Évek óta nem tudok róla semmit, pedig titkon reménykedtem én is, ahogy mások is, itt majd találkozunk. Nem sikerült. Persze, ha sértődékeny természetem lenne, komolyan a szívemre venném, amiért néhányan csak azért állítottak meg, hogy megkérdezhessék, ugyan merre kódorog a középiskolában hozzám nőtt jobbik felem! Megbocsájtom, nem voltam túl érdekes személyiség, most meg szerencsére nem vagyok egy érzékeny alkat, és a legtöbb esetben nagyon viccesen jött ki. A szurkálódásokkal, beszólásokkal együtt elnevettük, majd készségesen hagytam magam kiengesztelni. De azért, ha esetleg olvasol most, tudom, kevés az esély, de ha mégis, kérlek, jelentkezz!

Igen, fura ez az én számból, de néha hiányzol, mind hiányoztok! Ezért külön köszönöm a szervezőknek, hogy megtaláltak, és ha néha hisztizek is kicsit, mert nehéz mindent belepasszírozni az életembe, nem kell velem foglalkozni! Én megszoktam már, másokat úgysem érdekel, és baromi rég voltam 18.