McMafia - első évad

Újra és újra szembe találtam magam a McMafiával, de valamilyenen rejtélyes okból makacsul ellenálltam. Nem igazán tudom, miért. James Norton a Grantchester óta a szívem csücske, kedvelem a szervezett bűnözéssel kapcsolatos könyveket, filmeket, sorozatokat. Ideális választásnak tűnhetne, az összetett sztori orosz maffiát és egyéb fokú izgalmakat ígért, mégis kellett egy kis idő, majdnem egy év, mire rászántam magam. Természetesen az történt, miként minden hasomló esetben, annyira elkapott, hogy muszáj volt befejeznem - munkahét lévén - két éjszaka alatt.

Alex békésen vezeti a kis pénzügyi cégét, elégedett az életével, imádja családját, harmonikus kapcsolatban él, pont eleget keres. Mi baj lehetne? Amikor egy pletyka következtében a befektetők elkezdik kivonni a pénzüket, fontolóra veszi nagybátyja barátjának segítségét, aki hajlandó befektetni a süllyedő hajóba. A családja múltja, orosz gyökerei mindig is távolságtartásra késztették, de hamarosan azon kapja magát, hogy nincs más választása, a családja és a saját túlélésének érdekében kénytelen egyre mélyebbre és mélyebbre merülni. 

Lee Child: Killing Floor (Jack Reacher #1)

Bár a széria most tart a 21. részénél, nekem nagyjából két éve árválkodott a polcomon az első könyv, és végül is az új film érkezése lendített a szekerén annyira, hogy kézbe is vegyem. Persze utólag nagyon nehéz megérteni, miért vártam vele eddig, de már mindegy. Biztos, ami tuti, beszereztem a következő részt is.

Jack alig néhány órája tartózkodik Margrave-ben, ahova egy régen elhunyt zenész szelleme hozta, mikor letartoztatják gyilkosság vádjával. Gyorsan átlátja a helyzetét, és rájön arra is, mivel a gyilkosság idejében bizonyíttatóan még a környéken sem tartózkodott, hamarosan úgyis elengedik. A halott ember cipőjében találtak egy helyi telefonszámot, a reménybeli gyanúsított helyett azonban egy kocsonyaként remegő pénzügyi szakembert találnak. Mint volt katonai nyomozó, Reacher figyelmét felkelti az eset, menne és maradna is, de a kérdés továbbra is az, vajon kicsoda az elhunyt, és neki mi köze van ehhez az egészhez?

Könyvelő Jack - filmekről röviden

Két akciófilmet néztem meg mostanában, amik meglepő módon teljesen különbözőek voltak. Oké, hát lőttek, ütöttek és rúgtak bennük, még az okok és okozatok sem leptek meg, de a körítés annyira elütött egymástól, én pedig annyira élveztem mindkettőt, hogy muszáj írnom róluk.

Absolutely He Never Mr. Right - filmekről röviden

Ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, úgy én is rácsodálkoztam egy sereg filmre, amikről korábban nem is hallottam. A mai választottaim mind 2015-ben készültek, és bár az utolsót biztosan adják itthon, az első kettőben nem vagyok biztos. Mindenesetre, jóllehet változó intenzitással, de kellemesen szórakoztam rajtuk.

Az 5. hullám - röviden

Az ötödik hullám egy YA könyvsorozat bevezető kötete és sorozatcíme is egyben. És miért lett volna jó, ha ezt előre tudom? Mert hogy akkor meg nem nézem, az tuti! Utálóm a klisés YA-kat, és az a helyzet, ez ráadásul egy disztópiás fajta is, szóval mondjuk ki kereken, ramaty.

Azt hittem, lesz benne egy csomó földönkívüli, akikkel harcolnak, ehhez képest a film első egyharmada tömény dráma volt, semmi akció, semmi pörgés. Nem volt ezzel gond, mert bár másra számítottam, élveztem és értékeltem. Úgy tűnt, a sztori alaposan fel van építve, haladunk valamerre, ember embernek farkasa, morális válságok, túlélés minden áron, a halovány szerelmi száll elenyészett a történések súlya alatt, magyarul érdekesnek találtam. Aztán félrenéztem egy pillanatra, és mire újra  a vászonra szegeztem a tekintetem, egy másik filmen ültem. Megértettem ki kivel van, mert látszottak az olcsó húzások, az alacsony színvonalú, mondhatni szánalmas fordulatok. Nem hogy nem lepődtem meg, de egy tipikus, olvashatatlan YA-ba csöppentem, méghozzá két pasi egy nő felállással. Ezután már az is fájdalmasan valóságosnak látszott, hogy mi ezért bizony fizettünk.

A történet olyan szinten szétcsúszott, hogy többen felálltak és elhagyták a mozit, én azonban úgy éreztem, a magam szarkasztikus módján, már tudni akarom mi a vége. Jippiiiii! Mert hogy tudtam. A mellettünk ülő pár férfitagjánál olyan 5 perccel korábban szakad el a cérna, és elkezdtük széttrollkodni, ugyanis annyira élvezhetetlen borzalom volt, hogy némi röhögéssel feloldottuk. Nem tudom, ki és mennyire örült a jelenlétünknek, de mi legalább jól szórakoztattuk önmagunkat, ha már a film erre képtelen volt. Az összes fordulatot előre kitaláltuk, a szerelmi szál annyira YA, hogy az már szinte fájt, és Liev Schreiber jelenléte sem tehetett ez ellen semmit. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, azt mondanám: kidobott pénz, kidobott idő, kihasználatlan lehetőségek. Az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy legalább jó társaságban szenvedtem végig, és ezért hálás vagyok.

2/10

The Man from U.N.C.L.E - röviden

Amikor először megláttam a trailert, az futott át az agyamon: Jé, ez Superman! Aztán meg az: Jé, ezt a fickót nem tudom honnan ismerem, de ismerem. Hát én ezt megnézem! És így is történt, tegnap eredeti nyelven volt szerencsénk végigülni, és már most úgy gondolom, muszáj lesz ismételnem. Néha ugyanis a nevetéstől lemaradtam egy-két apróságról.

Napoleon Solo a CIA kiválósága, nincs olyan, amire ne lenne képes, bár egy kissé elüt az átlag ügynöktől, Illya Kuryakin a KGB színeit erősíti, és nem csak ez az, ami miatt különösen nem szívlelik egymást. A nemzeti érdekek azonban fontosabbak, tehát közös csapatba kovácsolódva próbálnak megtalálni egy olyan bűnszervezetet, aminek a birtokában lévő nukleáris fegyver veszélyt jelent az egész világra.

A hidegháború már javában tart, ezért szokatlan egy ilyen párosítás, ahogyan szokatlan az egész ügy is. Akármennyire is elütnek egymástól a módszerek, a cél ugyanaz, és ez mindent felülír. Szóval a srácok, egy sorozatnőcsábász amerikai szépfiú, és egy dühkezelési problémákkal küszködő, forró fejű orosz, elkezdenek összecsiszolódni.

A film egy szép autós üldözéssel indít, később is akad majd egy-két akció, de semmiképpen sem a mai, felpörgött tempó szerint megszokott arányban, nem viszi el a film felét. A poénok jól ülnek, a látvány a hangulat tökéletes. Nem állítom, hogy egy az egyben megfelel a hatvanas évek realitásának, a vásznon azonban működik.

Igen, tudom, nem a Blöff vagy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, sokkal közelebb áll a Sherlock Holmesokhoz - amiket rengeteg kritika ért, de én biza szerettem -, mégis megvan benne minden, amiért kedvelem Guy Ritchie filmjeit: látvány, pörgés, humor, élénk vibrálás, bravúros vágás, jó színészek és egy csavar a végére. Oké, történetben nem, de karakterekben legalább erős, szerintem minden egyben van egy klassz kis mozihoz.

Szóval nézzétek! Nekem beütött.

9/10



Ó, és ha úgy érzitek majd a végén, valamiből kimaradtatok, mert ez inkább egy bevezető, mint önálló film, akkor nem tévedtek sokat. A The Man from U.N.C.L.E. egy 1964-68 között sugárzott, igen sikeres sorozat volt, a hatvanas évek két szívtiprójával, Robert Vaughnnal és David McCallummal a főszerepekben. Az alap történetet még Ian Fleming - igen, James Bond édesapja -  álmodta meg, kissé más felállásban, de aztán a közönség reakciói miatt változtattak rajta. A show fekete-fehérben kezdte, 105 epizódot és még vagy 5-6 egyestés filmet élt meg. Az IMDB szerint még most is 7,9 pontot ér. Azt hiszem, neki fogok állni... 

Bazi hétköznapi whiplash, és a mad gyerekek - filmek röviden

Rengeteg filmhez volt szerencsém az elmúlt hónapban, többek között hála a Művészmozik éjszakájának, ezért úgy gondoltam, szemezgetek a jobb darabokból.

Bazi nagy francia lagzi

Ennél nagyobb melléfogás cím adás terén kevés van, mert az ember óhatatlanul is egy romantikus vígjátékra asszociál. Nem csoda, ha némi vonakodással ültünk be rá, de az a helyzet, hogy az idejét sem tudom, mikor nevettem ennyit. Nagyjából a film második percétől az utolsóig visítva csapkodtam a térdemet, ahogyan az egész mozi.

Adva vagyon egy átlagos francia, katolikus család: anya, apa és négy leány gyermek. Ahogy az lenni szokott, a lányok felnőttek, és önálló életbe kezdenek férjeik oldalán. Az első egy kínait választ, a második egy zsidó vővel állít haza, és a harmadik egy arab férfinek nyújtja kicsi kacsóját. A szülők, akik jó keresztényeknek tartják magukat, nem csak rejtett előítéletekkel élnek, és minden reményük az utolsó gyermekükbe vetik. Amikor bejelenti, hogy férjhez meg, a legfontosabb kérdés: katolikus? A válaszra, hogy igen, teljesen megnyugszanak, csak az valahogy nem kerül szóba, hogy elefántcsontparti és ébenfekete.

Gyakorlatilag minden rasszista viccet elsütnek és mégsem sértődik meg senki, mert részrehajlással aztán nem lehet vádolni a készítőket. Ebben a filmben kap mindenki, az összes nagy világvallás, az összes érintett náció. Kimondják minden elfojtott, vagy éppen kimondott félelmünket, megfordítják, az arcunkba vágják, mi pedig jót nevetünk rajta.  Kötelező darab!



10/10

Hétköznapi vámpírok

Régóta vágyom egy igaz, fekete humorral átszőtt darabra, így aztán sokat váram ettől az új-zélandi filmtől. Nagyon sokat, de nem csalódtam.

Négy vámpír éldegél egy közös lakásban. Az életüket kitölti a préda utáni hajkurászás, és az apró zsörtölődések, hiszen a közös bérlet bizony súrlódásokkal jár. Mivel beengednek maguk közé egy dokumentumfilmet forgató csoportot, első kézből szembesülhetünk fordított életvitelük mindennapjaival. Mint hogy milyen, ha valaki évtizedek óta nem mosogat, mennyire vicces megzavarni az emberi elméket, vagy hogy jól jön egy informatikus a háznál.

Ha valaki szereti az ilyen típusú, kicsit komótosabb folyású filmeket, élvezni fogja. Én bizony imádtam az abszurd humor eme gyöngyszemét, a lassúdadsága ellenére, sőt, azzal együtt. Bármikor újranézném.



10/10

Whiplash

Az Oscar-, és BAFTA - díjak ellenére kicsit elsikkadt a tavalyi évben. Főként azért, mert nálam a Kódjátszma és a Mindenség elmélete nagyjából mindent vitt.  J.K. Simmons díjnyertes alakítását azonban sokan és hosszasan méltatták, ezért csupán idő kérdése volt az egymásra találásunk.

Andrew céljai az életben igen egyszerűek, a világ legjobb dobosa akar lenni, - wzért jár a Shaffer Konzervatóriumba -, és amikor felkelti Terence Fletcher, a legjobb zenetanár figyelmét, szinte úgy érzi, már a siker kapujában áll. A célja érdekében feláldozz mindent és mindenkit. Személyes őrületében azonban legalább még egy személlyel osztozik. Fletcher ugyanis úgy gondolja, minden eszköz megengedhető, ha a tehetség kibontakoztatásáról van szó.

A film zseniális, a szereplők eszméletlenek, de ez bizony egy kő kemény dráma. Senki se gondolja, hogy ugyanolyan gondolatokkal, érzelmekkel fog majd távozni, mint amikor beült. A nyomás és a teljesítési kényszer egyformán rajtunk hagyja majd a bélyegét, és akaratlanul is azon gondolkodunk: Vajon ki követte el a nagyobb bűnt? A tanár, aki mindenre hajlandó a győzelemért, vagy a diák, aki számára semmi sem értékesebb az álmainál?




10/10

Mad Max - A harag útja

Nagyon szerettem az első három részt. Nem állítanám, hogy mindenre emlékszem belőle, de a hangulata ennyi év távlatában is megmaradt. Ezért a hírre, hogy jön a negyedik, én bizony lelkesen tapsikoltam. Aztán kiderült, hogy Max nem lesz más mint Tom Hardy, és az első trailer érkezésével egy időben totál bezsongtam.

Max épp olyan őrült mint volt, a világ összeomlott körülötte, de ő semmi másra nem vágyik, mint a túlélésre. Magányos harca közben belekeveredik Furiosa mentőexpedíciójába, és mire észbe kap, miket is beszélek, mire a hangok elcsendesedhetnének, már ő is fegyverrel a kezében harcol. Elsősorban önmagáért, de ahogy lenni szokott, többen is akadnak körülötte.

Oké, ez a film megérdemelne egy hatalmas önálló bejegyzést, mert felfoghatatlanul, brutálisan, és kegyetlenül jó. Szeretném azt mondani, hogy Miller már nem a régi, de hazudnék. Mondhatnám, hogy Hardy csak a szokásos karakterét hozza, de az az igazság, hogy bár Max alapkaraktere adott, Tom mégiscsak hozzá tett számos árnyalatot, és legalább annyit el is hagyott. No és végül, muszáj beszélnünk Charlize Theronról, aki kétségkívül vitte a prímet, és ismét mutatott valami óriásit abból, amit a szépsége hajlamos elkendőzni, a tehetségéből. És akkor még szóba sem került Nicholas Hoult, ahogyan a feleségeket alakító hölgyek sem, akikre véletlenül sem lehet ráfogni, hogy csak töltelék szerepük lenne. Ha bírod a sötét, akciódús, nem a pergő párbeszédükről híres filmeket, irány a mozi! Ha egy olyan darab lesz idén, amire pénz szánsz, akkor válaszd ezt! És még valami, nem feltétel az első három rész ismerete, de azért nem árt. legalább felkészít a 133 perc tömény őrületre. 



10/10

A 44. gyermek

Tom Hardy napokat tartok, mert jobbnál jobb filmeket hoz. Bár a hivatalos leírás alapján egy krimire gondolhattunk, gyanús volt, hogy nem az lesz, és lás csodát!

Leo Dimitrov a Szovjetunió hőse igazán tökéletes életet tudhat magáénak, gyönyörű felesége van, megbecsült tagja a titkosrendőrségnek. Hirtelen egycsapásra elveszthet mindent, amikor arra kérik, tanúskodjon a felesége ellen. A rangrája való teintettel nem végzik ki, egy kis városba kerül, ahol rögtön az első napokban szembetalálja magát egy gyermekgyilkossággal, a bökkenő azonban az, hogy a paradicsomban nem történnek gyilkosságok.

Vitathatatlan dráma az '50-es évekbeli Sztálini éráról, ahol mindenkit, a leghűségesebb katonákat is lehallgatták, megfigyelték. A sorozatgyilkosság szinte csak mellékszál összevetve a mindennapi emberi sorsokkal. Nem állítanám, hogy mindenben történelem hű, de jó helyen karcolgatja a felszínt.
Noomi Rapace a tetovált lány óta először nem idegesített, Gary Oldman szokás szerint zseniális, és természetesen Hardy is kitűnő. Nekem, a gyerekgyilkosságok ellenére is nagyon tetszett. A feszültségfokozás, a rendezés mind-mind nagyszerű, nem egy könnyű téma, mégis érdemes megnézni. Különben erősen ajánlom, a megtörtént eseményeket feldolgozó X polgártárs-at is.




10/10

És volt még a Bosszúállók, a Van valami megmagyarázhatatlan, a 2001: Űrodüsszeia , a Holnapolisz, no meg szerintem pár olyan darab, ami most nem ugrik be, viszont a fentiek voltak a hónap számomra legkiemelkedőbb darabjai. Ti melyiket szerettétek a leginkább?     

Joker - film

Rendező: Simon West

Kategória: akció-dráma, akció

Hossz: 92 perc

Szereplők: Jason Statham, Dominik García-Lorido, Michael Angarano, Stanley Tucci

Eredeti cím: Wild Card

Forgatókönyvíró: William Goldman

Operatőr: Shelly Johnson

Producer: Steve Chasman

 

Két olyan dolog hangzott el az általam látott első trailerben, ami egyértelművé tette, hogy ezt bizony látnom kell: Jason Statham,majd ezután közvetlenül: a Feláldozhatók 2. és a Fegyencjárat rendezőjétől. Most komolyan, létezik olyan akciófilm-rajongó, akinek ettől nem indul meg a nyálelválasztása?!

Nick mindenre képes testőrként tengeti életét Las Vegasban. Állása, ha nem is a legjövedelmezőbb, állandó bevételt, és széles ismeretséget jelent számra. Érdekes jellem, de fő jellemzői, hogy a város rabja, játékfüggő és bárkit kicsinál akármivel. Amikor Holly bosszúszomjasan a segítségét kéri, először igyekszik kibújni a feladat alól, de egy maffiafőnök kisfia és a barátság között egyértelmű, mi a racionális, jobban mondva az egyetlen választás.

Én egy nagyon egyszerű tömegfogyasztó vagyok, nagyon egyszerű igényekkel. Azaz tömegben fogyasztom a filmeket, és nagyjából mindegy, milyeneket. Jöhet dráma, akció, vígjáték, krimi, thriller, sci-fi, meg ami még van, de amikor fáradt vagyok, akkor semmi sem esik annyira jól, mint egy akciófilm. A tartalomból, az előzetesből arra következtettem, hogy ez egy színtiszta hirigelő darab lesz, de tulajdonképpen nem az.

A drámai jelző nem véletlen, Nick, mint minden „normális” függő, szét van kicsit csúszva, szürreális elképzelései vannak, tévképzetek, de ez még nem zárja ki azt, hogy a munkájában tökéletes legyen. Ez csak azért fontos, mert amíg nem rendeztem magamban ezt az egyszerű tényt, zavarosnak éreztem a sztorit, aminek az átlátásához – legyünk őszinték – nem szükséges diploma; megírni sem tarthatott fél óránál tovább, no de nem ezért szeretjük a műfajt. Ami kellemes meglepetést, és határozott pluszt jelentett, az a szokatlan megoldás, ahogyan a drámai részeket fantasztikus akciójelenetek, és sziporkázóan fanyar humor köti össze. A film végig hullámzik, alapvetően kicsit lassan csordogál a sztori, aztán jön egy kis akció, megint csordogál, és megint százra ugrik. Rendszerint kedvelem ezt a fajta kettőséget, és most sem alakult másként.

Jason Statham nem hozott se többet, se kevesebbet, mint amit megszoktunk tőle. Talán most egy hajszálnyival nagyobb teret kapott a színészmesterség: határozottan nem egy Orson Welles, azért csak megugorja a kötelezőt. A Blöffben például klasszisokkal jobb volt, de látni őt akció közben még mindig az egyik legjobb dolog ebben az iparágban. Michael Angarano Cyrus szerepében a tipikus támogató karakter, akinek a történet szempontjából talán nincs nagy jelentősége, de édes, szállítja a poénokat, és tulajdonképpen ellensúlyozza az erőszakos világot. Dominik García-Lorido Hollyja azonban csalódást keltett, bár nem kizárt, hogy csak a karakterét nem kedveltem. Ő a gyufa, ami feltüzeli az eseményeket, és miközben pontosan érthetőek az indokai, egy igazi manipulatív alkat. Ha áldozatként nézem, mert mégiscsak az lenne, a legnagyobb problémám a hiteltelenségével volt.  Stanley Tucci viszont most is sziporkázó, még akkor is, ha a szerepe nyúlfarknyi, és alig öt percre tűnik fel. Azért írhattak volna neki még minimum tíz sort.

Készségesen elismerem, hogy nagy valószínűséggel nem szavazom meg az év akciófilmjének, mindent összevetve mégis érdemes volt megnézni. Ha pedig megkérdeznétek tőlem, miért, két dolgot emelnék ki. Egy, Statham most is zseniális, és szeretjük – rendben, én szeretem – amikor úgy igazán odacsap; és kettő, tanultam valami újat a vajazó kés és a kanál használatáról is. No meg a bonusz ráadás: a film zenéjét ezúttal is mesterien válogatták össze, de én még sosem hallottam csontokat ropogni egy karácsonyi dal alatt. Komolyan mondom, már csak ezért megérte. Annyira bizarr, annyira szokatlan, imádtam. Úgyhogy most meg kell néznem még egyszer.

8/10



A bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

Elrabolva 3., azaz Tak3n - röviden

Meglehetős izgalommal vártam a folytatást. Az első részt imádtam, a másodiknak elég sok baja volt, de még elment, a harmadikra pedig úgy készültem, mint egy piros betűs ünnepre, vagy még jobban is. A múlt hetem ugyanis több kivetnivalót is hagyott maga után. Mint kiderült, nem csak én voltam ezzel így, és bár nem sok pozitívumot hallottam róla, a társam határozott : Jó lesz és kész!  - véleménye befogta a számat. Reményt adott, és elhittem magam is, hogy van remény, hiszen muszáj, hogy jó legyen!

Nem tudom a többiek milyen filmet láttak, de nekem ez tetszett. Volt történetet, eleje és vége, keret, amire egy valamirevaló film épül. Jó, akció kevesebb volt benne, hiszen Liam Neeson csak túl van már a hatvanon. Cserében behoznak pár karaktert, akiket régebben csak kis ideig és/vagy távolról láttuk, valamit Forest Whitaker is tökéletesen hozta a tőle elvárható alakot. Mostanában szinte egyforma karaktereket kap, azonban ezek új bőrként illenek rá, nincs okunk panaszkodni.
A történet nem követi szorosan az első két részt, ki erre számít meglepődhet, de nem is baj. Új lapot kezdünk, magasabbra tettük a lécet. Érdekes és jó ez a vonulat.

Az akciójelenetek mindazonáltal szépek, dinamikusak, a filmben nyoma sincs mélypontnak. Már ma megnézném újra, még akkor is ha ezúttal is kapnék egy ismeretlen beszélgetőtársat, mint szombaton. Az ember nem duruzsol idegeneknek egy félhomályos moziban, inkább megtartja a véleményét, de velem ez is megesett szombaton. Fura mód nem dühített, mert a Tak3n bizony megérte.
Még akkor is, ha a végén azért volt egy-két apróság amin aztán felvontam a szemöldököm, akkora blődségnek tűntek, no de ezeket a filmeket mégsem az intellektuális nagyságukért szeretjük. Én legalábbis nem.

Jó társaság, finom kávé, klassz film, mást nem is kérhetek. Esetleg egy negyedik részt. És figyelembevétele a lehetőségeket a film végét, egy két érdekes szálat, erre esély mutatkozik.

9/10

3. Corvin Moziéjszaka, azaz Demóna, a száz godzilla, és az amerikai pók

Szeretem a Moziéjszakákat. Nem csak azért, mert két mozijegy áráért nézhetek meg 4-5 filmet, bár tagadhatatlanul ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága, hanem azért is, mert a sokszor tömeg, zaj és meleg ellenére is jó móka. Van egy sajátos, utánozhatatlan hangulata, még akkor is, ha néhányan pofátlanul eléd furakodnak, és persze meg vannak sértve, ha ezt szóváteszed - no nem mintha számítana -, de ennek ellenére is klassz egy csomó, hasonló fanatikus között lenni. 
Idén is a laza szórakoztatásra mentünk rá, és a magam részéről, sikereseken nyilvánítom az estet.

Demóna

Ez a film több dolog miatt is felkeltette az érdeklődésemet. Először is ritkán látunk mostanában élőszereplős vérbeli mesét, ami csak annyi, aminek mondják, szóval csupán mese. Másodsorban Angelina Jolie gonosz karakterként igazán érdekesnek tűnt, és végül igen látványosnak ígérkezett. Tehát megvoltak a magam okai, de azért nem vártam mást, mint amit a film nyújtani tudott.

Két nép lakik egymás mellett, koránt sem békés egyetértésben. Az emberek féltékenyek a tündérek királyságára és annak kincseire, míg a másik ország lakosai békésen és boldogan élnek, király nélkül, hiszen megbíznak egymásban. Amikor egy ember behatol birodalmukba, Demóna, aki maga is még egy kislány, csupán egy fiúcskát talál, akivel meglepő barátságuk egyre csak nő. A fiú becsvágya azonban árulásra sarkalja, minek hatására Demóna, aki addigra a tündérek királyságának védelmezőjévé vált, bezárja szívét, és csupán a bosszú élteti.
Megátkozza a királyá választott régi barát lányát, akinek életét ennek ellenére mégis figyelemmel kíséri, és hamarosan ráeszmél, nem is fontos a bosszú. De már késő. A két királyság háborúra készül. 

Én ezt nagyon szerettem. Álomszép környezetben egy agyoncukrozott Walt Disney feldolgozás sötétebb tónusú adaptációja, némi humorral spékelve. Ne várjatok tőle mást, mint mesét, mivel nem is kaptok egyebet, annak viszont kimondottan üdítőnek találhatjátok. Ahogyan én.
Angelina Jolie teljes fogsorával rengeteg alkalommal, tucatnyi mosolyában találkozhattunk, de most egy olyan új színt hozott, hogy a szőr felállt a hátamon. Imádtam.
Korhatáros, ami teljesen jogos, de egy 10-12 éves szerintem már kitinűen szórakozna rajta.

9/10



A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 

Bár a könyv már két éve megvan, még nem jutottam el addig, hogy elolvassam, viszont mivel mindenki szerint nagyon jó, kíváncsian vártam a filmet. Minimum egy önfeledt, kacagástól hangos élményt reméltem.

Allan Karlsson kényszerből kötött ki a nyugdíjas otthonban. Szellemileg teljesen épp, testileg is jól bírja magát, nem szereti az otthont, hát gondol egyet, és míg az ő századik születésnapjára készülnek, kimászik az ablakon, és felszáll az első útjába kerülő buszra. Még a pályaudvaron kerül hozzá egy bőrönd, tele pénzzel, amit a tulajdonosai nagyon szeretnének visszakapni, és ezzel kezdetét veszi Allan jubileumi kalandsorozata egy volt állomásfőnökkel, egy bizonytalan büféssel, egy nagyszájú perszónával és egy cirkuszból mentett elefánttal. A kalandok során fellebben hősünk életéről a fátyol, múltja pedig nem kevés híres embert, bizarr és véletlen találkozást, valamint halálos veszélyt rejtett. 

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy bizonyos részeken vinnyogva nevettem. Már eddig is többször kiderült számomra, hogy a svédek bizony tudnak filmet készíteni - és könyvet írni, de ez most mellékes. Íme egy jó film, az olyannyira megszokott alpári és altesti poénok nélkül. Nem csak hogy szórakoztató, de  jellem - és helyeztkomikumjaival nagyon magasra tette a mércét. Kötelező megnézni mindenkinek, akik bírja a skandináv, kissé lassan induló, majd élesen kirobbanó történeteteket, szeret nevetni és nem idegenkedik a dinamitrudaktól.

10/10

 

Godzilla

Annyira lehúzták néhányan a filmet, hogy egyértelműen éreztem valami zsigeri kényszert: nekem ezt látnom kell! Oly sokszor előfordul, hogy én bizony élvezem azt, amitől mások irtóznak, szóval szeretem magam levonni a következtetést. 

Joe Brody Japánban él családjával, és egy atomerőműben dolgozik. Amikor rádióaktív szivárgás tör ki és a felesége meghal, rögeszmésen kutatni kezd az igazság után, mert ösztönösen érzi, valamit elhallgatnak előle. Az időközben felnőtt fia hivatásos katona, saját családjával él, és belefárad az apja teóriáiba, mégis, mikor a japán rendőrség letartóztatja, önként megy érte. Egyikük sem sejti, hogy hamarosan belecsöppennek a Dr. Ichiro Serizawa által vezetett programba, és az egész világ rettegni fog a világ kezdetéről itt ragadt radioaktivitást reggeliző parazitáktól. És azt sem tudják, hogy már közeledik az alfa ragadozó, Godzilla, hogy visszaállítsa a természet egyensúlyát.

Ez az alapsztori kísértetiesen hajaz az azonos című rajzfilmsorozatra, amikor is Godzilla a jófiú, és a felbukkanó szörnyeket szép sorban leveri az emberek érdekében. Még ezzel sem lenne baj, de ez a film ezer sebből vérzik. A zseniális Ken Watanabe most csak egy szájtátó, zavarodott tudós, aki nem tud az égadta világon semmit, nincs semmije, csak a vak hite, hogy a giga szörny célja lepofozza a másikat. Hogy ezt mire alapozza, az nem derül ki. A minden bizonnyal zavarodott és lelki beteg prof csak teng-leng, és olyan dolgokat közöl tényként, amit aztán nem tud alátámasztani semmivel. 

Az akció jelentetek szuperek, dinamikusak, látványosak, Godzilla über klassz, hiba csak a film maradékával van, ami viszont több mint két órás és ebből a címszereplő jó ha nettó 20 percet szerepel. Én tudom, hogy nem olcsó manapság egy látvány orientált film előállítása, de nem ártott volna eldönti, mire mennek rá a készítők. Vagy legyen Godzilla a főszereplő, vagy hívják a Rádióaktív mutánsok támadásának, és akkor elnézzük a szánalmas próbálkozást arra, hogy történetet adjanak ennek az elfuserált filmnek. 
De mondhatnám úgy is: vagy írjanak a forgatókönyvet, vagy ne, de a kettő együtt nem megy. Nagyjából negyven percet élveztem a filmből, de tény, hogy azt viszont nagyon. 

5/10

 

Amerika Kapitány - A tél katonája

Igen, én még nem láttam, de mindenképpen érdekelt, hiszen szuperhősök, S.H.I.E.L.D. és hasonlók, szóval nálam eleve 8 pontról indult. Már az első részt is szerettem, így ha megkésve is, de mindenképpen moziba láttam a folytatást.

Steve Rogers kapitány nem tétlenkedik, a S.H.I.E.L.D. derekasan ellátja munkával. Kicsit egyedül van egy olyan korban, ahol a legtöbb barátja már halott, de miután Fury igazgatót megtámadják, addigi nyugodnak mondható élete fenekestül felfordul. Többé nem tudja, kiben bízhat, majd Fekete Özvegy oldalán nekiállnak felgöngyölíti azt az összeesküvést, ami alapjaiban rengeti meg világukat, és ami nem máshoz, mint a Tél katonájához, és egy titkos szervezethez vezet őket. 

Látványos volt, vicces, ezer watton pörgött. Ugyan mit számít az a kis kiszámíthatóság, ha egyszer ennyire jól szórakoztam? Ezt vártam, nem többet.
Úgy hallottam, hogy Chris Evans a következő Bosszúállók után szögre akasztja a feszes rucit, amit én nagyon sajnálnék. No nem azért, mert nem találnak mást, aki kitöltené, hanem mert számomra már ő Amerika Kapitány, és akárki is jönne utána, csak árnyéka lehetne. És persze épp ezért megértem, nem szeretne egy szerepes színész lenni. Azért ha lehet egy rajongó lánynak ilyen álma, én drukkolok a következő filmért. 
A szereposztás ezúttal is kitünő, Lobelt... akarom mondani Robert Redford és Frank Grillo különösen kedves a szívemnek.

10/10




A csodálatos Pókember 2.

Még nem láttam, márpedig miden valamirevaló képregényrajongónak kötelező darab, szóval eljött az ideje, hogy Pókfejjel egymásra találjunk. Különösen, mivel még az első rész idején kifejtettem, hogy számomra Andrew Garfield az eddigi legjobb Pókember. 

Peter szorgalmasan tisztogatja a város utcáit, közben meghasonlik szerelme és az apjának tett ígérete között. Közben Harry Osborn, régi barátságukra hivatkozva kéri, hogy keresse meg Pókembert mert szüksége van a vérére, és ha ez nem lenne éppen elég baj, Peter apjának szelleme is kísérti, csak úgy mint Elektro, a rajongóból vált gyilkos ellenég.

Én akartam szeretni, nagyon is, de kicsit sok volt a dráma, az üresjárat, ami látszólag sehova sem vezet, és csak arra jó, hogy megtörje a film dinamikáját. Talán majd a következő részekben lesz jelentőségük, de minimum fél órát, ha nem többet, kivágtam volna a 144 percből. A többi különben pörgős, lendületes, látványos és szerethető. Hiába tudtam, mi lesz Gwen Stacy sorsa, nagyon bíztam benne, hogy annyi mindent valóztattak már, talán ezt is... De nem. Szóval várunk Mary Jane.
A kis Osborn szerepére kitűnő választásnak bizonyult Dane DeHaan, akinek a tekintetében van valami Damienes - az Ómenből -, nem kétség, nagyszerű Zöld Manó válik belőle. 

7/10



Az első film szombaton 18:00-kor, az utolsó vasárnap 4:00-kor kezdődött, így nem lehetett trükközni, maximum öt film fért bele mindenkinek. Maga az esemény a szokásos módon nagyszerű volt, bár az egy időpontban kezdődő filmek miatt mire odaértünk egy teremhez, már kígyózó, kilométeres sor állt. Több esetben is előfordult, hogy három külön sor is összeért, levegő alig volt a tömegben, viszont nem kellett újraterveznünk a megnézendők listáját, mert ha szűkösen is, de mindenhova befértünk.
Idén is kevesebb jegyet adtak el, mint ahány ülőhely ténylegesen van, de persze azt sosem lehet biztosra jósolni, melyik filmre mennyien készültek. 

A társaság ezúttal is kitűnőre sikerült, és már ezért megérte, így hát részemről zöld utat kapott a 4. éjszaka. Jövőre veletek, ugyanekkor és ugyanitt.

10/10

Macbeth és a gravitációs szupercella

Az a helyzet, hogy az elmúlt időszakban akadt néhány filmélményem, amikről természetesen mind szándékoztam külön-külön is írni, de ráeszméltem, hogy ezzel csak húzom az időt. Mivel ez utóbbiból sajnálatosan nem áll rendelkezésemre elegendő, nem sok lehetőségem maradt, vagy gyűjtőposztolok, vagy megint minden elcsúszik, és ki tudj mikorra.
Azért nem adtam fel, hogy majd suttyomban egyikről, másikról ömlengek még, csak hát...

Macbeth

Az Uránia moziban sok egyéb nemzetközi produkció mellett megtalálható a Brit színházi klasszikusok 2013/14 évada, és azon belül is számos Shakespeare darab. Többek között a Macbeth is, amiben a skót királyt Kenneth Branagh, Lady Macbethet  pedig Alex Kingston alakítja. A közvetítések zöme élőben történik, magyar felirattal, és olyan darabokat, szereplőgárdákat kínálnak, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtam leredukálni a megnézendők listáját háromra. A sorban elsőnek ez a darab érkezett, ráadásul Rob Ashford és Kenneth Branagh rendezésében.

Bevallom, hogy Shakespeare darabjai közül inkább a vígjátékok állnak hozzám közelebb, nem is olvastam az összeset, de valamiért a Macbeth külön helyet foglal el a szívemben.
Többször olvastam, tizenöt évesen először, és soha nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mitől más ez, mint a többi dráma, de most már tudom, a lélektanától. A folyamat, ahogy Macbeth és a felesége beváltják a jóslatot, a hatalom utáni vágy, a gyilkosságok és az őrület felépítése mindig is magával ragadott. Hőseink ugyanis alapvetően jóravaló emberek, akiknek elvette az eszét az a lehetőség, amiről máskülönben sosem álmodtak volna, és aminek megfizetik az árát.

Hogy ki írta igaziból a William Shakespeare nevével fémjelzett darabokat, talán sosem tudjuk meg, de olyasmit hagyott ránk, ami felbecsülhetetlen. Külön öröm, amikor olyan színészt láthatunk a főszerepben aki tagadhatatlanul a jelenleg élő legjobb drámai színészek között szerepel. Persze sokan nem tudják, hiszen Kenneth Branagh nevével talán csak a Harry Potterben vagy a Vadiúj vadnyugatban találkoztak, de ez a fickó bizony egy istenáldotta tehetség, és komolyan mondom, el voltam ájulva a gyönyörűségtől.

A színészek gyakorlatilag a nézőtér közepén játszottak (Láttam már hasonlót egy szintén Shakespeare darab, a  Szentivánéji álom Alföldi Róbert féle interpretációjában. Ott süllyesztet volt a színpad, és a nézők, azaz mi, körbeültük a teknőt.), gyakran eszembe jutott, különösen a csata jeleneteknél, milyen lehet ott az első sorban ülni. És ha már csatajelenetek, akkor el kell mondjam, bár érezhetően nem volt bennük erő, de a koreográfiájuk és a dinamikájuk kitűnő volt. Kenneth Branagh, és Alex Kingston egyenesen elkápráztattak, de a darab egészére igaz, hogy tökéletesen felépített, kitűnő színészi játékkal kényeztetett, mert eláztak, sárban fetrengtek, fáztak, estek, keltek, fröcsögött a nyáluk, suttogtak és esdtek előttünk. Kicsit aggódtam, amiért újrafordították, ellenben egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, akár most azonnal ismételnék és megnézném.

Részemről a kivetítős módszer csillagos ötösre vizsgázott.

10/10




Gravitáció

Hát, szerdán sikerült másodjára is megnéznem IMAX-ban, és azt kell hogy mondjam, most is zseniálisnak tartottam. Megunhatatlan számomra, mert nem csak a 3D az, ami megfogott. Igen, tény, a látvány, a vágás zseniális és gyönyörű. De ezt már annyian elmondták előttem, és természetesen engem is megfogott, mégis maga a történet bilincselt le igazán.
Mindig eljön az a pillanat, amikor az embernek döntenie kell, és néha az egyértelmű választ kimondani a legnehezebb, erre láthattunk több példát is, miközben a film a kamaradarab jellegét megtartva végig lebilincselően izgalmas maradt.

Külön öröm, hogy nem erőltették ránk a szinkront, a csendet, a zenét, a zörejeket és a semmit ugyanis nem lehetett volna sehogyan visszaadni, és ezzel bizony sérült volna az összhatás.
Mivel már nem taglózott le az amit láttam, oda tudtam figyelni olyan dolgokra is, amik nem a középpontban játszódtak, azokra az apróságokra, amik elsőre nem tűntek fel, például a mesterien eltolt fókuszpontokra, és szerintem senki se csodálkozzon, ha én ezt esetleg megtalálom nézni harmadjára is.
De ezúttal cicamica-macák nélkül, akik végig nyeherészték a számukra felfoghatatlan és érthetetlen filmet. Cukorfalatkáim, a ti helyetek nem itt volt, de azt a jólneveltségem tiltja, hogy megnevezzem, akkor mégis hol. Elég az hozzá, hogy... máshol.
És bár megpróbáltátok, nem sikerült tönkretennetek a mozizásomat. Szóval: 

10/10



Szupercella

A '80-as években ragadt lelkes gyermeki elmém már elalélt pusztán csak attól, hogy elhangzott Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger neve egy filmben, ami nem Feláldozhatók és mégis ütősnek tűnik. Már itt egyértelmű volt, hogy látnom kell.

Bevallom, nálam már eleve hét pontról indult a film, azaz nem kicsit vagyok elfogult, de az vesse rám az első követ, aki nem szerette a Rambot és a Ragadozót, és nem álmodozott titkon arról, hogy őket egyszer majd együtt láthatja. Szebb napjaik elmúltával a két öregedő akciószínész megint beintett mindenkinek, és megmutatta, hogy lehet jól szórakozni, akkor is, ha nem a csúcstechnikáé a főszerep, és nem is  lőnek mindent darabokra a soha ki nem fogyó fegyvereikkel.

Nekem igenis bejött, hogy miközben ragaszkodtak pár alap dologhoz, nyitottak a mai kor felé is. Azért nem állítanám, hogy a film tökéletes lett, kihozták belőle azt, amit csak lehetett. Kaptunk akciót, kis, és tényleg csak kis humort, cselszövést, ármányt, még egy picit meg is tudtak lepni a végén. Az ember lökött lánya ennél többen már nem is bízik, csak még lopva megállapítja, hogy plasztika ide vagy oda, ezek az urak még mindig egyben vannak, és megérték a mozijegy árát.

Jó, ha őszinte akarok lenni, akkor a négyfős társaságunkból ketten voksoltunk mellette és ketten ha nem is ellene, de csak olyan futottak még kategóriába sorolták. Kérem, ez nem egy kémregény, nem egy intellektuális krimi, nem kell tőle sokat várni, csak annyit, amennyit nyújtani képes, és akkor nem lesz baj. Többen nehezményezték, hogy ennél többet reméltek, de persze minek is kapánk többet, ha a színészek neve eladja a jegyeket?
Nos, ez talán így lehet, de eme meglett férfiak sosem játszottak atomfizikust, és amikor kikacsingattak a skatulyáikból, hát csak olyan aprócska sikereket, vagy finom bukásokat produkáltak. Még akkor is, ha nekem továbbra is szent meggyőződésem, hogy az Oscar bizony jó film volt.
Csak azt adták, ami elvárható volt, se többet se kevesebbet. Számomra az Erőnek erejével-nél jobb volt, pedig igazából az is tetszett.
Nézzétek meg, aztán döntsétek el! Nálam ez:

9/10



Akkor hát ennyit az elmúlt hetek terméséről. Jelenleg nagyon várom a  hétvégi Keresztapa maratont, mert sokszor láttam már, de sosem moziban, és készülök a Végjátékra, a Frankensteinre, meg a Thorra, és a...
A sor végtelen, de épp ezért folyamatosan edzem magam, hogy képes legyek végigállni. Vagy ülni. 

Vérmesék

The Family

színes, magyarul beszélő, amerikai-francia akció-vígjáték, 2013 

rendező: Luc Besson
író: Tonino Benacquista
forgatókönyvíró: Luc Besson, Michael Caleo
zeneszerző: Evgueni Galperine, Sacha Galperine
operatőr: Thierry Arbogast
producer: Luc Besson, Ryan Kavanaugh, Virginie Silla
executive producer: Martin Scorsese
vágó: Julien Rey

szereplő(k): 
Robert De Niro (Fred Blake / Giovanni Manzoni)
Tommy Lee Jones (Stansfield ügynök)
Michelle Pfeiffer (Maggie Blake)
John D'Leo (Warren Blake)
Dianna Agron (Belle Blake)
Ricardo Cordero (Philly)
Jon Freda (Rocco)
Dominic Chianese (Don Mimino)
Domenick Lombardozzi (Mimmo)
Joseph Perrino (Joey)

Az a helyzete, hogy akit  Robert De Niro, Tommy Lee Jones, Michelle Pfeifer és Luc Besson így együtt nem hoz lázba, azzal valami komoly baj van. Nem mondom én, hogy nem lehetne hasonló szintű gárdát összehozni a filmek világából, talán még ütősebbeket is, de azért ez egy igen erős együttállás, amit vétek lenne kihagyni. 
Na ezzel a gondolattal érkeztem tegnap este a moziba, és kiderült, igazam volt! 

A Manzoni család igen előkelő helyen állt az amerikai maffiában, élvezte minden előnyét, és nem foglalkoztak a  hátrányokkal, csakhogy Giovanni lepaktált az FBI-jal, és ezután családjával közösen a tanúvédelem koránt sem csodálatos lehetőségeiben dagonyáznak. Az a csekély 20 millió dolláros vérdíj a fején nem komolyabban kedvteleníti el, sőt, de azért mégis csak tanácsos lenne beilleszkedni az új környezetbe. Csakhogy a régi szokások lassan halnak el, és hiába lettek Blake-ék, emlékezettörlés nem jár a csomaggal.

A film egyszerre könnyed és komoly. Kigúnyolja, ugyanakkor fura mód emléket is állít a régi klasszikus maffiával foglalkozó filmeknek. Olyan kliséket szórakoztat fel, mint a tömegből kilógó, csupa feketében öltözött, nagy kalapos gengszter, de kendőzetlenül feltárja a közeg brutalitását is. A képek vágása zseniális, sok esetben nem látunk, csupán sejtünk, a feszültséget pedig humorra oldják. Méghozzá mesterien, ha engem kérdeztek.

II. Corvin Moziéjszaka, avagy a Csontass háborúja a vörös farkassal

Idén is volt Moziéjszakázás, és mint rutinos résztvevő, szinte az elsők között ujjongtam. Ami adott: 3,000 forintos karszalag - ha időben vetted, utána 3,800 -, 5 film reggelig, és természetesen kitűnő társaság. Bár azért az bevallom, amikor bejelentették, hogy a karszalagok elfogytak, egy kicsit aggódni kezdtem... Tömegnyomor, feszült emberek, akik nem jutottak be arra, amire akartak, feszült én, mert felháborítóan sok a  feszült ember, meg más hasonló dolgok jártak az eszemben. Mégsem adtam fel. Nem az a lány vagyok, akit eltántorítanak a nehézségek, azért mégis ideje korán beálltunk az első filmünk sorába, biztos, ami tuti.

Csontváros

Csak egyszer adták, így természetesen igen nagy volt az érdeklődés. Bár rengetegen nem olvasták a könyvet, így utólag azt mondanám, megint csak ők jártak jól. Az átírást az ember tudomásul veszi, a könyv nem film, más a felület, mások a célok, de a logikai buktatókat és a hülyeségeket már nehezen veszi be a gyomrunk. Bár ezektől függetlenül nekem egészen tetszett a zárójelenetig, azt azonban már nem tudtam jóindulattal sem megmagyarázni, így meg sem próbáltam.

Csapda

Snitch

színes, magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 112 perc, 2013

rendező: Ric Roman Waugh
forgatókönyvíró: Ric Roman Waugh, Justin Haythe
zeneszerző: Antonio Pinto
operatőr: Dana Gonzales
vágó: Jonathan Chibnall

szereplő(k):
Dwayne "The Rock" Johnson (John Matthews)
Nadine Velazquez (Analisa)
Susan Sarandon (Joanne Keeghan)
Jon Bernthal (Daniel James)
Harold Perrineau (Jeffrey Steele)
Barry Pepper (Cooper ügynök)
Benjamin Bratt (Juan Carlos 'El Topo' Pintera)

A pénteki mozizás ezt dobta másodiknak. Azzal a kimondott óhajjal ültem be, hogy muszáj, egyszerűen csak muszáj, hogy jobb legyen mint az Óz volt.

John Metthew az építőiparban dolgozik, fuvarozással keresi a kenyerét, nem is rosszul. A lánya születésnapi buliján kapja a hírt, hogy az előző házasságából született fiát letartoztatták kábítószer terjesztésért. A minimális büntetés tíz év, az egyetem előtt álló fiúnak egyetlen lehetősége maradt, ha feldobja a kapcsolatait. Ezzel csak egy baj van, nincsenek kapcsolatai, hiszen nem igazi terjesztő, és arra sem hajlandó, hogy csak úgy mint vele tették, bepalizzon másokat.

Hogy a fiát mentse, John maga ugrik be a besúgó szerepkörébe. Bár elég nehezen egyezik meg az államügyésszel, Joanne Keeghan hamar átlátja, hogy a férfit nem tudja visszatartani, ráadásul még haszna is származhat abból, ha hagyja.

Minden fórumon azzal találkoztam, ez egy megtörtént eseményeket feldolgozó film, tehát nem vártam tőle pörgő akciót, de The Rock jelenléte azért garancia egy bizonyos szintre. Így bár talán dőreség volt reménykedni, éreztem, hogy ez most az én filmem lesz.  És igen!

Lassan építkező történet, de mégsem unalmas. Szinte a legeljen megtörténik a konfliktus kibontása, aztán néhány perc múlva kicsúcsosodik. Az események ettől kezdve szépen pörögnek. A főhősünk némi tévelygés után pontosan tudja mit kell tennie, és bár én jóval tanácstalanabb lennék hasonló helyzetben, egyáltalán nem hatott hihetetlennek.

Ezen a ponton lép be Daniel a képbe, ami szintén életszerű. A volt terjesztő talán vezekelni vágyik a bűneiért? Nem, egyáltalán nem erről van szó. A mozgatórugó itt is a pénz, ami megint csak emberi.

Dwayne "The Rock" Johnson nem Oscar-díjas színész, és nem is arról híres, hogy a mély karakterformázás híve lenne, de most meg voltam vele elégedve. Mint apának, mind üzletembernek rendben van. Csak egy férfi, akire soha nem fogtak fegyvert azelőtt, de nincs olyan, amit meg nem tenne a fiáért.

Susan Sarandon mindig zseniális. Olyan mellékszereplő, aki lejátssza a legtöbb karaktert a vászonról.

Benjamin Bratt az ügyeletes latin szépfiúból, gengszter lett, de ez az élet rendje. Viszont Jon Bernthalra kíváncsi lettem. Persze láttam már a Szellemíróban, de őszintén nem emlékszem rá, és eddig nem voltak olyan szerepei, ami miatt azt mondanám, hű, ez aztán igen!  Majd mostantól jobban figyelek.

Barry Pepper szakálla szerintem mindent vitt. Néztem, néztem, miközben tudtam, hogy láttam már a fickót, de nem jöttem rá, hogy hol.

A legjobb dolog ami elmondható, hogy nincsenek benne irreális túlzások, valóságtól elrugaszkodott harci jelenetek. A karakterek egyaránt életszerűek, ahogy az események sem szélsőségesek. Inkább dráma ez, és csak elhanyagolható mértékben akció vagy thriller. Hétköznapi hősök egy normális hétköznapon. Mondjuk a szinkrontól nem voltam elájulva, de ez nem a film hibája.

Mivel ismerjük az amerikai hozzáállást a valóság feldolgozásához, nem lennék kukacoskodó a történettel, de pont annyit adtak, amennyit ígértek. Ez csak azért fura, mert az első trailer alapján nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán érdekel-e. Erre kiderült, amit az este rizikójának éreztem, ragyogó választásnak bizonyult. Kikapcsolt, szórakoztatott, elgondolkodtatott, többet nem is vártam.

9/10

A rajtaütés

Serbuan maut / The Raid

színes, magyarul beszélő, indonéz-amerikai akcióthriller, 101 perc, 2011

rendező: Gareth Evans
forgatókönyvíró: Gareth Evans
zeneszerző: Aria Prayogi, Joseph Trapanese, Fajar Yuskemal
operatőr: Matt Flannery
producer: Gareth Evans, Ario Sagantoro
vágó: Gareth Evans

szereplő(k):
Iko Uwais (Rama)
Joe Taslim (Jaka)
Donny Alamsyah (Andi)
Yayan Ruhian (Mad Dog)
Pierre Gruno (Wahyu)
Ray Sahetapy (Tama)
Iang Darmawan (Gofar)

Kevés dologban voltam életem során annyira biztos, mint abban, hogy ezt nekem látnom kell. Amikor először néztem meg a film trailerét, független attól, hogy a sztori alapján mini Dreddnek neveztük, felkerült a listám élére. Méghozzá magasan megelőzve mindent, mert olyat láttam abban a néhány percben, amit már régóta hiányolok a jelenlegi akciófelhozatalban.

Rama kezdő rendőr, akit beválogatnak az akciócsoportba és egy olyan bevetésre küldenek, aminek során el kell fogniuk egy híres maffiafőnőkőt. A probléma csupán az, hogy a vezér egy emeletes ház egyik felső szintjéről irányít mindent. A ház a sajátja és jó néhány lakást bűnözőknek adott ki.
Természetesen a gaznak eszében sincs megadni magát, tehát lezárja a házat, és kihirdeti, szabad a gyilkolósdi. Siker esetén a résztvevő lakók életük végéig maradhatnak a házban, méghozzá ingyen. Jelentkezőből hirtelen több is akad, mint kéne.  Szegény kis rendőrök amúgy sem voltak túl sokan, de most rohamos tempóban apad a számuk.

Jó, bocsi, tudom, hogy én nem szoktam, de azt a rohadt...! Hát ez meg mi?! ÁÁÁÁÁ! Imádom! Olyan rég várok már egy ilyen filmre és most tényleg el sem hiszem, hogy láthattam. Oké, két évet késett, de ideért! Telt házzal adják. Legalábbis mi már, pedig 40 perccel korábban érkeztünk, csak a második sorban kaptunk jegyet. Budapesten kizárólag az Arénában és  Corvinban játsszák, vidéken pedig Debrecenben és Balassagyarmaton, ezt nem is értem. Szinkronos, viszont olyan csemege, amit a műfaj szerelmeseinek nem szabad kihagyni! Uff!
Iko Uwais személyében új szerelmet találtam magamnak. No nem kell rosszra gondolni, egyszerűen arról van szó, hogy amit ez a fiatalember művel az olyan szintű csoda, amire nincsenek szavaim sem.

Emlékszik még valaki Jackie Chan, Sammo Hung és Yuen Biao triumvirátusára? No, én akkor láttam utoljára ilyen csodálatosan koreográfiát, ennyire pörgő, elsöprő lendületű közelharcokat. Az A Project/A nagy balhé végén van egy jelenet, ahol a hármas küzd meg a kalózok vezérével, na, az volt aztán valami! Ebben a filmben pedig van egy kettő az egy ellen, amitől tényleg eldobtam az agyam.  Persze az elsőnek említett film, sosem volt ennyire véres, de Yuen Biao és Jet Lee óta nem láttam ilyen lábtechnikát. Iko Uwais valójában a kettő általam nagyra becsült harcművész/színész/koreográfus keresztezése, és ha ebbe bele lehet szeretni, hát én felvállalom.

Ha lett volna egy infrakamera a nézőtéren, azt látták volna  a másik végén, hogy én kimeredt szemmel, pislogás nélkül, azonban üdvözült mosollyal az arcomon néztem a filmet, és amikor mások felhördültek, hát csak annyit tudtam mondani: ÓÓÓÓÓÓÓ! De ezt is a teljes elragadtatottság hangján.
A történet lassan indul, kicsit kocogni kezd, aztán felpörög ezerrel. Majd megint leül és ugrik egy kétezres fordulatot. Helyből. Brutális. A szó teljes és összes jelentésében. Nem véres egy kicsit, nem is kegyetlen, csak pusztán brutális.
A löszerek fogyásával felerősödik a közelharcok jelentősége és innen indul az igazi móka. Kések és ököl, a kedvenceim.

Aki nem egyszerre szocializálódott Bruce Lee remekeken és a Nyolcadik utas a halál című csodán, ne is próbálkozzon vele. És könyörögve kérek minden kedves és normális hölgyet, maradjon inkább otthon. Ez nem női film. Engedjék el a srácokat együtt, vagy csak menjenek be másik terembe, ahol nekik való romantikus tingli-tanglit nézhetnek, mert rém frusztráló volt a sok nyafogás. Páran el is hagyták a termet, és azt hiszem rajtam kívül nem igen volt még egy nemem béli, aki kifelé ily csillogó tekintettel, ennyire lelkesen elemezte volna a filmet. Mintha újra négyéves lennék, és a szüleim azt mondanák, jó voltam, ezért előrehozták a karácsonyt! Kösziiiii!
Persze meg is kaptam, hogy nem vagyok normális nő, de ezt eddig is tudtam, szóval egyáltalán nem érdekelt.

Tessék nekem hozni még ilyen csodálatosan technikás, látványos és lenyűgöző filmeket. Én várok szívesen, várok akár két évet is, de tényleg, mert megérte szélesvásznon megnézni. Akkor is, ha a szinkron több helyen tűnt idegesítőnek, mint jónak, akkor is, ha a forgatókönyvben vannak hibák, és akkor is, ha lenne mibe belekötni. Mert mindezek ellenére hiánypótló film. Nekem. Régóta nélkülöznöm kellett ezt a stílust, amivel sokan próbálkoztak, de olyan kevesen sikerrel.
Kötelező darab! Vagyis széplelkek inkább kíméljenek, mert bár imádom a művészfilmeket, az nem az. Nincs sok alkotás, ami távolabb állna ama kategóriától, nálam mégis sokszor nézős darab, és természetesen maximum pontszámot érdemel.

10/10

Erőnek erejével

The Last Stand

színes, magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 107 perc, 2013

rendező: Jee-woon Kim
forgatókönyvíró: Andrew Knauer, George Nolfi
zeneszerző: Mowg
operatőr: Ji-yong Kim
producer: Lorenzo di Bonaventura
vágó: Steven Kemper

szereplő(k):
Arnold Schwarzenegger (Ray Owens Sheriff)
Eduardo Noriega (Gabriel Cortez)
Johnny Knoxville (Lewis Dinkum)
Forest Whitaker (John Bannister ügynök)
Jaimie Alexander (Sarah Torrance)
Rodrigo Santoro (Frank Martinez)
Genesis Rodriguez (Ellen Richards ügynök)
Zach Gilford (Jerry Bailey)

Amikor először megláttam a trailerét, már nagyjából tudtam, mire számíthatok. Egy nyolcvanas éveket időző klasszikus akciófilmre, amiben lehet kritizálni a hibákat, de lőnek benne mint állat.

Persze mivel Schwarzenegger filmről van szó, várható volt egy viszonylag normális, legalábbis érthető kerettörténetet is kapunk, még akkor is, ha nem a színészetéről híres. Szóval az a lényeg, fel voltam készülve mindenre.

Ray Owens egy Mexikói határ melletti kisváros seriffje, aki élvezné a szabadnapját. Persze a dolgok nem mennek mindig terv szerint. Míg neki feltűnik egy gyanús páros kamionnal, addig az FBI őrizetéből megszökik az egyik legveszélyesebb kartellfőnök. Az első halott után lehet sejteni, hogy hamarosan sokkal több lesz, mert a szökevény épp feléjük tart. Az az utasítás, hogy álljon félre, no de ez az ő városa, mégis hogyan tehetné meg tiszta lelkiismerettel?

Kölcsönvettem egy kifejezést, mert ezzel leírható minden: Joy ride. Igen, a hecc kedvéért töltöttem 107 percet a moziban, és igen, élveztem.

Nyilván senki sem pályázik Oscarra a készítők közül, egyértelműen a volt kormányzóra építették az egész filmet. Bár az tény, hogy Forest Whitaker most is nagyszerű volt. Johnny Knoxville-t legtöbben a Jackassből ismerik, de nekem teljesen új volt, mert sosem ragadott meg az a műfaj, szóval furának találtam, hogy az ő nevét emelték ki és nem Whitakerét, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az amerikai tömeg ízlésformáló hatását?!

Gyermekkorom kedvenc akcióhősét látni így, kissé öregesen, kevesebb közelharcban, de épp olyan zord ábrázattal, olyan volt, mint az első napsütéses, langyos tavaszi nap a hosszú és hideg tél után. Hiányzott! És bár nem éri el a Conan, Ragadozó, Terminátor, Kommandó vagy esetleg az Ikrek színvonalát, én mégis imádtam. Sőt, úgy láttam, több film is várható a közeljövőben. Hajrá!

A megszokottnál több poén nyilván jó okkal került be, hiszen a főhős mégiscsak elmúlt hatvanéves, talán a járása is komótosabb, lassabb lett, azért van egy olyan megjelenése, ami semelyik másik srácra nem jellemző. Mindig is szerettem az akciófilmeket, de az annyit emlegetett nyolcvanas éveket nem igen lehet felülmúlni.  A mostaniak sok szempontból korrektebbek, látványosabbak és néha még színészileg is pontosabbak, de soha, soha nem lesznek számomra ugyanolyanok, mert nem ezeken nőttem fel, mert mindből hiányzik valami. A Fantázia. Ugyanis most a látvány a lényeg, akkoriban, mivel a technika természetesen nem érte el a mai szintet,  az agyunk egyéb dolgokra koncentrált.

A The Last Stand sok szempontból csak annyi, mint a régi klasszikus filmek, de mivel a közönség nem feltétlen ugyanaz, feldobták jó pár üldözéssel is. Szerettem. Jó, nem egy Expendables, de határozottan kár lett volna kihagyni. Nem vártam többet, csak amit kaptam. A magam részéról élveztem minden pillanatát.

8/10

Dredd

színes, magyarul beszélő, amerikai-angol-indiai sci-fi akciófilm, 95 perc, 2012

rendező: Pete Travis
író: Carlos Ezquerra, John Wagner
forgatókönyvíró: Alex Garland
operatőr: Anthony Dod Mantle
producer: Alex Garland, Allon Reich, Andrew Macdonald
vágó: Mark Eckersley

szereplő(k):
Karl Urban (Dredd bíró)
Olivia Thirlby (Cassandra Anderson)
Lena Headey (Madeline 'Ma-Ma' Madrigal)
Deobia Oparei (T.J.)
Langley Kirkwood (Judge Lex)
Domhnall Gleeson (Clan Techie)
Jason Cope(Zwirner)

Azt nem mondhatnám, hogy nem tudtam aludni a várakozástól, de azért kíváncsi voltam a filmre. A '95-ös Dredd bírót vagy háromszor láttam, és bár nem egy korszakalkotó film, én mégis szerettem.  Tehát nem volt semmi kétely,  egyértelműnek vettem, hogy megnéztem ezt is.

Dredd utópisztikus világában 800 millió ember él egy több városnyi, fallal körülzárt területen. Az erőszak megmérgezi a levegőt, ami ellen erőszakkal küzdenek a bűnesetek hat-százalékára jutó bírók. A mocsok mindent elborít. Az újoncok nagy része nem éli túl az első napot, Dredd mégis kivisz Cassandrát a terepre. Ez a vizsga dönti el, hogy az erős telepatikus képességekkel rendelkező lány bírónak állhat-e. Ő választja a hármasgyilkosság színhelyét is, ahol szembetalálják magukat a hírhedt Ma-Ma klánnal.

A Peach Treesből igazi háborús övezet válik egy rutinszerű letartoztatás után. Az épületet lezárják és minden bandatag a két bíró bőrére pályázik.

Sylvester Stallone volt nekem a tökéletes Dredd, így Karl Urban, már eleve hátránnyal indult. Hiszen, ami Slynak jól állt, az ajakbiggyesztés, nála kissé erősnek tűnt. Vagy inkább erőltetettnek. Ez az érzetem végig megmarad, de hát ez nem egy hálás szerep, mert Urbanból gyakorlatilag semmi más nem látszott az egész film során. A sisak eltakarta az arca többi részét, így nagy színészi játékot ez a szerep nem igényelt. Bizonyára azért választották épp őt, mert alkatilag hasonló az akkori Slyhoz. Tudat alatt akartak párhuzamot vonni, és ez néha meglepő módon sikerült is.

Olivia Thirlby nem visel sisakot, így az ő szép arcocskáján minden látszik, de először is sokkal karakteresebb barna hajjal, másodszor engem nem igen győzött meg a kvalitásairól. De nem lehetek igazságtalan egyik szereplővel sem. Ez a film nem is arról szól, hogy mély emberi érzelmeket, gondolatokat közvetítsem, így nem csoda, ha igazából egyikük sem kápráztatott el.

Ez alól csupán Lena Headey karaktere bizonyult kivételnek. Na őt imádtam, még akkor is, ha ezért nem járna Oscar. Persze gonosz karaktert mindig jobb játszani, de akkor is ő volt számomra az egyedüli kiemelkedő teljesítményt nyújtó színész.  Olyan átéléssel hozta a drogos és kegyetlen Ma-Mát, hogy már önmagában ezért megérte.

A filmben hangsúlyos szerepet kap egy úgynevezett lassító nevű drog, és ezt ábrázolandó jó néhány gyök kettővel csordogáló jelenetet láthattunk. Érdekes volt és úgy általában le is kötöttek. Mert láttunk már ilyet, de eljátszadoztam a gondolattal, épp az aktuális képek láttán, hogy ez talán nem lehet így annyira kellemes...

Bizonyára nem lepek meg sokakat azzal, hogy nekem ez bizony tetszett. Jó volt a hangulata, a zene pedig nagyon ütősre sikerült. Kiválóan passzolt ehhez az utópisztikus, káosszal fertőzött világhoz. A bonyolult cselekmény senki figyelmét nem tereli el a látványról, mert az gyakorlatilag nincs is, de nem is ígért mást, mint bitang sok lövöldözést, komor hangulatot, lefelé görbülő ajkat. És bizony mindháromból rengeteg jutott. Én szeretem az ilyen filmeket is. Nem kell gondolkodni, de semmit. Tényleg. Csak ültem és néztem ki a fejemből, a vásznon meg minden robbant, roncsolódott, repült és zuhant.

Klasszikusan értelmetlen akció halmaz, minimális erkölcsi mondanivalóval, amiből mégsem derül ki az égadta világon semmi sem.  Tudom, hogy sokan lehúzták, és tény, csak hét pont körül kapott, de nekem ez egy kicsit többet ért.

8/10


u.i. : Elfelejtettem mondani, nem olvastam a képregénysorozatot, így igazából nem tudom, hogy mennyire hű filmet hoztak össze, de aki olvasta, elmesélné? :)

Rurouni Kenshin

Rurôni Kenshin: Meiji kenkaku roman tan / るろうに剣心

történelmi akciódráma, 134 perc (2012)

Rendező: Keishi Ohtomo

Írók:  Watsuki Nobuhiro (mangaka), Kiyomi Fujii, Keishi Ohtomo

Producerek: Takero Hisamatsu, Tatsuro Hatanaka, Masahiko Ibaraki, Hiroaki Kitano, Osamu Kubota, Hiroyoshi Koiwai

Szereplők:

Takeru Sato - Kenshin Himura

Emi Takei - Kaoru Kamiya

Koji Kikkawa - Udo Jine

Yu Aoi - Megumi Takani

Munetaka Aoki - Sanosuke Sagara

Watsuki Nobuhiro mangasorozata rendkívüli népszerűségnek örvendett Japánban, és nem meglepő hogy a 28 kötetre rúgó szériából, vagyis inkább a kétharmadából, készítettek egy  95 részes anime, két OVA sorozatot, videojátékokat és még sok mást is.  Egyértelmű volt, hogy pusztán idő kérdése, amikor a filmes korszaka is beköszönt. Én a magam részéről nagyon bíztam abban, hogy inkább előbb mint utóbb. Aztán teljesen el is felejtettem az ügyet, egészen addig, amíg valamelyik oldal az arcomba nem nyomta a trailert.

És miközben vártam a premier, hirtelen lesett, és nagyon rosszul ért földet, hogy én ezt NEM NÉZHETEM MEG A MAGYAR MOZIKBAN!

Tíz év telt el a Toba Fusimi ütközet óta, azóta senki nem látta Hitokiri Battószait (Figyelem, áttérünk magyar fonetikára!), a hírhedt orgyilkost, de Himura Kensin, a vándor megérkezik Tókióba, ahol a rettegett Battószai sorra szedi áldozatait egy helyi kendo iskolára kenve a felelősséget. Kamija Kaoru, az iskola nevét szeretné tisztára mosni, így fut bele Kensinbe, aki a maga szelídségével próbálja megértetni a lánnyal, a kardja csupán egy szakabotó, azaz egy fordított pengéjű katana. A lány elfogadj a magyarázatot, és az útjaik itt el is válnának, ha a véletlen, meg egy zsebkendő nem határozna máshogy.

Kensin hamarosan arra kényszerű, hogy szakabotójával megvédje azokat, akiket szeret, és kiálljon azért, amiben hisz. Tokióban új korszak kezdődik a huszonnyolc éves hősünk számára, magányos, vándorló életét barátokkal tölti fel.

Hogy azt a mindenit...! Persze sokat kellett várnom a filmre és sajnos nem nézhettem meg szelésvásznon, de legalább már láttam. Úgy hatszor-nyolcszor... de esküszöm, hogy tíznél többször biztosan nem! Még...

Ez egy rajongói darab. Nem mondom, hogy tökéletes, több kisebb-nagyobb változással találkozunk már az elején is, néhány dolog előjön, ami a történet kezdeti szakaszában még nem derül ki, de nem baj, mert annyira eltalálták az arányokat, annyira jók a karakterek, hogy mit érdekel engem, miként hozták össze például a szereplőket!

Takeru Sato tökéletes Kensin. Többen beszóltak nekem, hogy ki ez a lány, de valójában a srácnak nincs annyira lányos arca, mint a a híres hitokirinek (orgyilkos) . Ennek ellenére engem kilóra megvett, és percenként nézetem, hogy ororo! Mert nagyon jól elkapta a karaktert. A megjelenését, a hangját, a mozdulatait. A természetes kettősséget a hitokiri és a vándor között. Ő Ruróni Kensin! Szerintem iszonyú sokat gyakorolhatta ezt, és megmondom őszintén, azért én egy kicsit aggódtam.

Emi Takei esetében valaki nehezményezte, hogy nem csúnya, mint Kaoru, de nekem Kaoru sem ronda, így nem értettem a problémát. Szintén hozta  a szerethető, hűséges, kedves, de néha gyerekes karaktert. Talán nem annyira erős, de ezt megbocsátom a többi tulajdonsága miatt.

Jó, nem volt benne annyi akció, emennyit vártam, hiszen én nagyon-nagyon sokat vártam, viszont ami volt, az tökéletesre sikerült. Kensin stílusát lehet könnyű volt megrajzolni(nem), eljátszani azonban kétlem. Nyilván sok trükköt alkalmaztak, ami egyáltalán nem látszik.

A vége harcoktól sírni lett volna kedvem, mert gyönyörű, tökéletes dinamikájú, aprólékosan kidolgozott képorgia. Pengék szikráztak, vér fröccsent, a mozdulatokat szinte grafikai szépséggel jelenítették meg.

A látványvilág fantasztikus, a történelmi háttér érdekes. A cselekmény magával ragadó, a gonosz utálható, a pozitív szereplők lehetnek akár megosztók is.  A történet hűség, nos... A kutyát nem érdekel! A zenéjére pedig azt mondanám: Te jó ég! Egyszerűen észbontó!

Ebben a filmben benne van minden, amit szeretni lehetett a mangában, animében. Dráma, akció és egy kis humor is. A hangulata káprázatos, szóval én teljesen odáig vagyok. Mert nem hittem, hogy ilyen jó lesz, nem hittem, hogy működni fog, de most szeretném hinni, hogy lesz folytatása. Ugyanis a történet, és minden őrülten rajongó idegszálam visít érte. Legalább egy háromrészes feldolgozást várnék.

Azt tanácsom, hogy aki ismeri az alapsorozatot, az engedje el, mert nem lényeges, hogy mennyi minden máshogy volt. Ne görcsöljön értelmetlenül. Csak dőljön hátra és élvezze! Aki pedig nem ismeri, olvassa el a felirathoz csatolt ismertetőt, az bőven elég lesz.

Különben nagyon bosszant, hogy csak úgy, mint a Bunrakut, ezt sem mutatták be nálunk, ezért kénytelen voltam más forrást keresni. Nem mintha manapság nem számítana bocsánatos bűnnek a letöltés, de a csudába is! Miért nem éri meg a nagy hálózaton kívüli moziknak közösen behozni ilyen filmeket, aminek stabil és nem is oly jelentéktelen rajongóbázisa van?! Miért nem láthatom én ezeket a sok amerikai siker mellett, helyett? Ez olyan rejtély, amit sosem fogok megérteni, de lehet már nem is kéne. Beletörődtem, hogy kevesekhez jut el, így esély sincs arra, hogy a következő hasonló film megérkezzen. Sajnálom, hiszen a Ruróni Kensin nekem maximális pontszámot ért.

10/10