Azért nem adtam fel, hogy majd suttyomban egyikről, másikról ömlengek még, csak hát...
Macbeth
Bevallom, hogy Shakespeare darabjai közül inkább a vígjátékok állnak hozzám közelebb, nem is olvastam az összeset, de valamiért a Macbeth külön helyet foglal el a szívemben.
Többször olvastam, tizenöt évesen először, és soha nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mitől más ez, mint a többi dráma, de most már tudom, a lélektanától. A folyamat, ahogy Macbeth és a felesége beváltják a jóslatot, a hatalom utáni vágy, a gyilkosságok és az őrület felépítése mindig is magával ragadott. Hőseink ugyanis alapvetően jóravaló emberek, akiknek elvette az eszét az a lehetőség, amiről máskülönben sosem álmodtak volna, és aminek megfizetik az árát.
Hogy ki írta igaziból a William Shakespeare nevével fémjelzett darabokat, talán sosem tudjuk meg, de olyasmit hagyott ránk, ami felbecsülhetetlen. Külön öröm, amikor olyan színészt láthatunk a főszerepben aki tagadhatatlanul a jelenleg élő legjobb drámai színészek között szerepel. Persze sokan nem tudják, hiszen Kenneth Branagh nevével talán csak a Harry Potterben vagy a Vadiúj vadnyugatban találkoztak, de ez a fickó bizony egy istenáldotta tehetség, és komolyan mondom, el voltam ájulva a gyönyörűségtől.
A színészek gyakorlatilag a nézőtér közepén játszottak (Láttam már hasonlót egy szintén Shakespeare darab, a Szentivánéji álom Alföldi Róbert féle interpretációjában. Ott süllyesztet volt a színpad, és a nézők, azaz mi, körbeültük a teknőt.), gyakran eszembe jutott, különösen a csata jeleneteknél, milyen lehet ott az első sorban ülni. És ha már csatajelenetek, akkor el kell mondjam, bár érezhetően nem volt bennük erő, de a koreográfiájuk és a dinamikájuk kitűnő volt. Kenneth Branagh, és Alex Kingston egyenesen elkápráztattak, de a darab egészére igaz, hogy tökéletesen felépített, kitűnő színészi játékkal kényeztetett, mert eláztak, sárban fetrengtek, fáztak, estek, keltek, fröcsögött a nyáluk, suttogtak és esdtek előttünk. Kicsit aggódtam, amiért újrafordították, ellenben egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, akár most azonnal ismételnék és megnézném.
Részemről a kivetítős módszer csillagos ötösre vizsgázott.
10/10
Gravitáció
Hát, szerdán sikerült másodjára is megnéznem IMAX-ban, és azt kell hogy mondjam, most is zseniálisnak tartottam. Megunhatatlan számomra, mert nem csak a 3D az, ami megfogott. Igen, tény, a látvány, a vágás zseniális és gyönyörű. De ezt már annyian elmondták előttem, és természetesen engem is megfogott, mégis maga a történet bilincselt le igazán. Mindig eljön az a pillanat, amikor az embernek döntenie kell, és néha az egyértelmű választ kimondani a legnehezebb, erre láthattunk több példát is, miközben a film a kamaradarab jellegét megtartva végig lebilincselően izgalmas maradt.
Külön öröm, hogy nem erőltették ránk a szinkront, a csendet, a zenét, a zörejeket és a semmit ugyanis nem lehetett volna sehogyan visszaadni, és ezzel bizony sérült volna az összhatás.
Mivel már nem taglózott le az amit láttam, oda tudtam figyelni olyan dolgokra is, amik nem a középpontban játszódtak, azokra az apróságokra, amik elsőre nem tűntek fel, például a mesterien eltolt fókuszpontokra, és szerintem senki se csodálkozzon, ha én ezt esetleg megtalálom nézni harmadjára is.
De ezúttal cicamica-macák nélkül, akik végig nyeherészték a számukra felfoghatatlan és érthetetlen filmet. Cukorfalatkáim, a ti helyetek nem itt volt, de azt a jólneveltségem tiltja, hogy megnevezzem, akkor mégis hol. Elég az hozzá, hogy... máshol.
És bár megpróbáltátok, nem sikerült tönkretennetek a mozizásomat. Szóval:
10/10
Szupercella
Bevallom, nálam már eleve hét pontról indult a film, azaz nem kicsit vagyok elfogult, de az vesse rám az első követ, aki nem szerette a Rambot és a Ragadozót, és nem álmodozott titkon arról, hogy őket egyszer majd együtt láthatja. Szebb napjaik elmúltával a két öregedő akciószínész megint beintett mindenkinek, és megmutatta, hogy lehet jól szórakozni, akkor is, ha nem a csúcstechnikáé a főszerep, és nem is lőnek mindent darabokra a soha ki nem fogyó fegyvereikkel.
Nekem igenis bejött, hogy miközben ragaszkodtak pár alap dologhoz, nyitottak a mai kor felé is. Azért nem állítanám, hogy a film tökéletes lett, kihozták belőle azt, amit csak lehetett. Kaptunk akciót, kis, és tényleg csak kis humort, cselszövést, ármányt, még egy picit meg is tudtak lepni a végén. Az ember lökött lánya ennél többen már nem is bízik, csak még lopva megállapítja, hogy plasztika ide vagy oda, ezek az urak még mindig egyben vannak, és megérték a mozijegy árát.
Jó, ha őszinte akarok lenni, akkor a négyfős társaságunkból ketten voksoltunk mellette és ketten ha nem is ellene, de csak olyan futottak még kategóriába sorolták. Kérem, ez nem egy kémregény, nem egy intellektuális krimi, nem kell tőle sokat várni, csak annyit, amennyit nyújtani képes, és akkor nem lesz baj. Többen nehezményezték, hogy ennél többet reméltek, de persze minek is kapánk többet, ha a színészek neve eladja a jegyeket?
Nos, ez talán így lehet, de eme meglett férfiak sosem játszottak atomfizikust, és amikor kikacsingattak a skatulyáikból, hát csak olyan aprócska sikereket, vagy finom bukásokat produkáltak. Még akkor is, ha nekem továbbra is szent meggyőződésem, hogy az Oscar bizony jó film volt.
Csak azt adták, ami elvárható volt, se többet se kevesebbet. Számomra az Erőnek erejével-nél jobb volt, pedig igazából az is tetszett.
Nézzétek meg, aztán döntsétek el! Nálam ez:
9/10
Akkor hát ennyit az elmúlt hetek terméséről. Jelenleg nagyon várom a hétvégi Keresztapa maratont, mert sokszor láttam már, de sosem moziban, és készülök a Végjátékra, a Frankensteinre, meg a Thorra, és a...
A sor végtelen, de épp ezért folyamatosan edzem magam, hogy képes legyek végigállni. Vagy ülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése