André Aciman: Találj rám! (Szólíts ​a neveden #2)

Amikor az Athenaeumtól megkérdezték, érdekel-e az október 29-én érkező Találj rám!, ami a Szólíts a neveden folytatása, gondolkodás nélkül mondtam igent. Jóllehet ismert, Elio és Oliver hogyan folytatja az életét, akkor is szerettem volna velük lenni egy kicsit. Az első rész olyan nagy hatással volt rám, annyira elkapott és megérintett, hogy vágytam a normális hétköznapjaikra, a hetekre, hónapokra és évekre, amit külön töltenek. A gondolatikra, érzéseikre, ahogyan emlékeznek. Ha emlékeznek egyáltalán arra a nyárra.

Samuel Rómába utazik, ahova meghívták előadni, és persze szeretné látni a fiát is. Meglepetésére találkozik Mirandával, a fele annyi idős fotográfussal, és ez megváltoztatja az életét. Nem sokra rá Elio Párizsba költözik, egy koncerten pedig  megismerkedik egy nálánál sokkal idősebb férfivel. A kapcsolatuk új lehetőségeket ad, és elvezet egy sereg felismeréshez. 
Oliver Amerikában él a feleségével, és úgy érzi, élete egy része lezárult. Visszatérhetne a régi, megszokott kényelembe, de 44 évesen rájön, évek óta nem érezte magát annyira élőnek, mint akkor, azon a bizonyos nyáron. Mostanra egy halott, aki nap nap után kénytelen ugyanazt csinálni, amíg tényleg el nem tűnik. 

André Aciman: Szólíts ​a neveden - Szólíts ​a neveden #1

Nem rejtem soha véka alá, hogy ritkán, igen ritkán olvasok romantikus regényeket. Legfeljebb kevert stílusban, de folyton morgolódom, mikor a romantikus szál elviszi a történetet, mikor célja és nem eleme a sztorinak, mert nem ritkán zseniális ötletek jutnak ebek harmincadjára miatta. És persze azért sem olvasok romantikus regényeket, mert amikor az alapokat olyan jól megírták (Jane Eyre, Büszkeség és balítélet), minek olvasnék ócska fércmásolatokat?! Most mégis kézbe vettem egyet. Okom nem sok volt rá, Oscar-díjra jelölt filmet készítettek belőle, amit magam is megnéztem, de mivel mindenki azt állította, a könyv még jobb... Maradt más választásom?

A kissé magának való 17 éves Elio, az Észak-Olasz nyárban várja apa ez évi védencét, aki hat hétig némi segítségért cserébe náluk lakhat. Oliver érkezik, a harsány, talán kissé nyers, mégis megnyerő 24 éves egyetemi tanár, aki a könyvén dolgozik. A fiú felajánlja neki, hogy körbe vezeti, ahogy az elődeivel is tette, egyébiránt élvezi az életet, zenél, átiratokat készít klasszikus zenei darabokról, a barátai és nyári szerelme társaságában szórakozik, és ezt borítja fel az amerikai igazi hurikán módjára. Eleinte nem érti, mi történik vele, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, nincs egyedül az érzéseivel.

Anna Kendrick: Scrappy Little Nobody

Anna Kendricket, mint a legtöbben, én is a Twillightban láttam először, és bár azt nem állítanám, hogy elájultam a színészi játékától, a mosolyára azóta is emlékszem. Azóta aztán sok egyéb filmben is szembejött, és úgy a harmadik-negyedik találkozásunk idején fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jól, mennyire tudatosan építgeti magát, a karrierjét. És alighanem igazam is volt.

Ő az egyik legcukibb, legszeretettebb színésznők egyike, aki még ugyan nem mutatott semmi komolyan eget rengetőt, azonban fixen hozza azt a szintet, amit elvárnak tőle. Aztán ott van a twitter, és amiket írogat rá. Mesterien használja a szociális hálót, elbűvölő humorával meghódítja a legzordabb szíveket is, no de mégiscsak 32 éves, amikor írta, kevesebb volt. Mégis mi a  csudáról írhat valaki ennyi idősen? Mint kiderült, sok mindenről.

Finomfőzelék - könyvekről röviden #5

Az az igazság, hogy elkezdtem élvezni a gyűjtő posztokat. Határozottan kényelmesek, amikor nincs időm, esetleg lehetőségem írni, vagy amikor konkrét véleményem van valamiről, azonban nagyon nehezen írnék róla egy normál posztot. Akad ilyen regény - kettő is - az alábbi listában. Egy idő után azt vettem észre, hogy adott mű csak indok arra, hogy egy személyesebb történeten merengjek. Valamin, ami velem vagy a környezetemben történt, azonban nagyon mélyen megérintett. Mivel terápiás íráshoz most nincs kedvem, mindenki jól jár ezzel a megoldással.

Kér magyar - ráadásul az egyik magyar írótól  - és két angol nyelvű regényt hoztam, de ez utóbbiból ez első kapható idehaza is. És ha már statisztika, a nemek aránya írók tekintetében egálban van. Új kihívásként olyan írónőket keresek, akiket korábban nem ismertem, azaz eddig nem csalódtam bennük. Nem akarok stílust megkötni, minden formában jöhetnek, és bár lehetne YA - young adult: 13-18, vagy NA - new adult: 19-30, és a kedvencem MG - middle grade: 8-12 -, de egyikben sem keresek háromszögeket, dísztópiát és töménytelen szexet sem. Amivel a YA és NA csoport 90%-a úgy ahogy van ki is esett, tehát ezek a korcsoportos regények nem nekem szólnak. A helyzet nem reménytelen, viszont nem is könnyű. Majd kiderül, mi lesz, mert én nem adom fel!

Szabó Magda: Ókút

Ki ne ismerné Szabó Magdát? Még ha nem is olvasott tőle semmit – az én időmben nemigen került bele a tantervbe –, akkor is tudja, kiről van szó. Az Abigél azon kevés feldolgozások közé tartozik, amit gyerekkoromban minden nyáron leadtak, és én minden alkalommal meg is néztem, épp úgy, mint a Monte Cristo grófját – nincs senki a korosztályomból, aki ne találkozott volna vele, nem izgult volna rajta, akit ne varázsolt volna el a története.

Az Ókút Szabó Magda gyermekkoráról szóló visszaemlékezése, és mint ilyen, nem igényel különösebb összefoglalót. Az írónő egy hivatalnok és egy tanárnő késői gyermekeként látta meg a napvilágot, az ő felcseperedését, az ezt övező kort tárja elénk. Inspiráló, szabad légkörben nevelkedett, rengeteg íróval és költővel a családfában. Szülei maguk is írtak, így egyértelműen ösztönözték szárnypróbálgatásait. A beteges, vékonyka lány, ahogy szüleitől látta, ha nem tetszett egy könyv vége, hát magában átköltötte, majd akként mesélte. Kalandozó lelke maga fedezte fel környezetét, alig-alig fogták ki a szelet szárnya alól. Néha kegyes hazugságokkal vigasztalták a világra csodálkozó gyereket, és Dolna boldog volt.

Jenny Lawson: Furiously Happy

Akik rendszeres olvasnak, tudják, hogy sok dolog érdekel, persze vannak visszatérő témák, de vadászom az újdonságokra. Gyakran írok és beszélek olyan dolgokról, amik esetleg más érzékenységét zavarják. És higgyétek el, mindenkit zavar valami. Sok esetben olyasmi, amit mi, kívülállók vagy nem értünk meg, vagy az érezzük ki belőle, hogy az illető homokba dugja a fejét. Attól, hogy nem beszéltük valamiről, még létezik, és ha a szőnyeg alá söpörjük, a gyerekeinknek sem tanítjuk meg, mit kellene tenniük hasonló helyzetben. Képtelenek lesznek segítséget kérni, önmagukat okolják majd olyasmiért, ami nem az ő hibájuk, és ugyanolyan szorongó felnőttek lesznek, mint mi.

Rengeteg tabu létezik, amiket a modern társadalomban szorgos munkával építettünk fel, és amikor egy ilyen képzeletbeli kerítésen átlépünk, borzongással pislogunk arra a másfajta valóságra. Sokszor megrémiszt, túl sötét, túl... Szóval nem akarunk gondolni rá, pedig lehet, nem ártana tudni, adott szituációban hogyan kéne viselkednünk. Úgy dönteni, hogy valami nem létezik, csak elodázza a felelősségünket a minket körülvevő dolgokról, de fel nem ment a vakságért.

Úton

On the Road

színes, magyarul beszélő, francia-angol-amerikai road movie, 139 perc, 2012

rendező: Walter Salles
író: Jack Kerouac
forgatókönyvíró: Jose Rivera
zeneszerző: Gustavo Santaolalla
operatőr: Eric Gautier
producer: Charles Gillibert, Nathanaël Karmitz
vágó: François Gédigier

szereplő(k):
Sam Riley (Sal Paradise)
Garrett Hedlund (Dean Moriarty)
Kristen Stewart (Marylou)
Kirsten Dunst (Camille)
Viggo Mortensen (Old Bull Lee)
Terrence Howard (Walter)
Alice Braga (Terry)
Steve Buscemi (Tall Thin Salesman)

Egy ideje már készülök erre a filmre. Persze voltam premier előtti vetítésen, ahol végül mást néztünk meg, és nyertem klassz relikviákat is, de maga a film kimaradt. Eddig.

Sal, édesapja halála után válságba kerül, ifjú íróként élete kissé üres és eseménytelen. Ekkor találkozik Deannel, a kanócot két végéről égető sráccal, akinek senki nem képes ellenállni. A barátságuk váratlan lehetőségek sorát tárja fel, és Sal életében először igazán megtapasztal dolgokat. A nagybetűs életet. Útra kell, hogy újra láthassa barátait, becsavarogva az országot pedig olyan kalandokat élhessen át, amiről New York utcáin még csak nem is álmodhatott.

Gyanúsan az év filmje, és ebben most nincs semmi túlzás. A szereposztás parádés, pont ezért kerülhetett be a film a Cinema Citykbe, de hála érte az égnek! Ebből persze kitűnik, hogy célközönsége van, és nem feltétlen azok, akik számára a szórakozás ötven kiló napalmnál kezdődik. Ezt a filmet, akár egy pohár jó bort, ízlelgetni kell, és ha elég testesnek találtatik, kényeztetően megmelenget, feldob, felpörget, határtalan kacajt és a végtelen szabadságot ígéri.  De ami a döbbenet, mind meg is adja.

Szeretném leszögezni az elején, hogy nem olvastam Jack Kerouac zseniálisnak kikiáltott könyvét, bár már egy ideje itt csücsül a polcomon, tehát csak és kizárólag a filmet tudom megítélni. Attól pedig teljesen odáig vagyok. Ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Ide lehet dobni a köveket, bár azért virágnak jobban örülnék.

A karakterek élnek. Nem csak filmre álmodott árnyak, hanem eleven, húsvér testek. Döbbenetes, mennyire mélyre szippant a hangulat és benne minden.

Sal szerepében Sam Rileyt még nem láttam semmiben, de ezután keresni fogom az alkalmat. Szerettem az arcán ülő csodálkozást, nyugalmat, a megfigyelő tekintetét, amivel mindet észrevett, amivel felmérte a környezetét. Számomra pont ilyen egy író.

Dean egy igazi charmeur, de ami még fontosabb, Garrett Hedlund végre bebizonyította, sokkal több mint egy szép szempár, csinos pofi. Érzések, érzelmek, emberi kapcsolatok és az élet, mind ott lüktet a bőre alatt, elvarázsolva a nézőt.  A józan eszünk hiába tudja, ez nem vezethet jóra. Van ebben a karakterben valami, amiről nekem akaratlanul is James Dean jut az eszembe, és ezt az életérzést Hedlund olyan szinten felerősíti, hogy még nézni is fájdalmas.

Kristen Stewartról mit is mondhatnék? Most először nem zavart, hogy nyitva van a szája. Tündökölt, szárnyalt és vibrált a vásznon, mint olyasvalaki, aki tényleg szabad. Valaki, aki igazán és mélyen felszabadult. Az ösztönei megélése vezérli, amiért képtelen szembenézni a mélyebb érzéseivel. Mert pusztán sodródni könnyebb, mint megvetni a lábunkat, főleg ha csúszik a talaj. Az önpusztítás netovábbja ez, és még azt is elhittem, hogy csak tizenhat éves.

A mellékszereplők, a teljesség igénye nélkül Viggo Mortensen, Kirsten Dunst, Steve Busce,  Tom Sturridge, Terrence Howard és Alice Braga. Mind hozzátették a maguk részét és kijelenthetem,  csodálatosak voltak.

A film a Beat generációról szól, a háború utáni szabadságról, a zenéről, a drogokról, szexről, szerelemről, fájdalomról, magányról, a tiszta, égető őrületről, magáról az életről és még annyi miden másról, hogy lehetetlen felsorolni.

Persze pontosan tudjuk, hogy kicsodák ezek a figurák, hogy ténylegesen kiket takarnak a nevek, de ez nem csökkenti az értéküket.  Az élet utáni vágyuk egymás útjába sodorta őket, és ebből a vad egyesülésből megszületett egy olyan könyv, amit nem véletlenül tartanak kötelezőnek. Nyilván a film nem tud, nem is adhat mindent vissza, de amit igen, az szédült ringlispílre készteti az agyat.

Hihetetlen élmény volt. És igen, nem véletlen visel 16-os karikát. Tessék figyelembe venni, hogy néhányaknak talán nem tetszene ez a szabadosság, néhányakat megbotránkoztatna, bár mélyen belül biztosan elindulna valami zsigeri ösztön a megismerésére,  és bizony akadnak páran, akiknek egyáltalán nem való.

A film a mélyebb, emberi késztetésekre koncentrál, miközben az agyat folyamatos munkára készteti. Érteni kell, nem elég csak nézni. Részesévé kell válni, belemerülni, hogy minden poén, minden tragédia, minden aporó kis rezdülés ott és akkor szólaljon meg, amikor eljön az ideje.

Igaz, az életet ünnepelni nem csak eképpen lehetséges, de tagadhatatlanul egy olyan módja, ami sokaknál még gondolati szinten sem egyeztethető össze semmivel. És ez még csak nem is baj. Csak higgyük el, hogy lehetséges.

Imádtam. Nem számított, hogy nem értem el az utolsó metrómat és kerülő úton kellett haza jönnöm. Lényegtelen, hogy kénytelen voltam éjszakai buszra szállni, mert egyszerűen csak megérte. Szívem szerint még mindig ott ünék és bámulnám az üres vásznat, valami olyan csacskasággal a számon, hogy: ó!

10/10

Az Úton kicsit eltévettünk, de azért csak meg lett Bin Láden

Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza (Zero Dark Thirty)

színes, feliratos, amerikai thriller, 157 perc, 2012

rendező: Kathryn Bigelow
forgatókönyvíró: Mark Boal
operatőr: Greig Fraser
producer: Kathryn Bigelow, Mark Boal, Megan Ellison
vágó: William Goldenberg, Dylan Tichenor

szereplő(k):
Jessica Chastain (Maya)
Jason Clarke (Dan)
Joel Edgerton (Patrick)
Mark Strong (George)
Jennifer Ehle (Jessica)
Kyle Chandler (Joseph Bradley)
Edgar Ramirez (Larry)
James Gandolfini (C.I.A. igazgató)

Na most az úgy volt, hogy egy kedves barátom nyert jegyet a premier előtti Úton-ra. Érdekelt, tényleg, de kiderült, hogy valami technikai difi van, amiért a Parlux Entertainmentet képviselő úr elnézést is kért. Játszottunk, nyertem egy pólót magam is, és olyan stand-upot nyomott, hogy néha levegőt sem kaptam a nevetéstől. Hát ki tudott ezek után haragudni?

Ráadásul elmondhattam neki, hogy mennyire imádtam A rajtaütést, amivel nem is túloztam, no meg választhattunk, hogy vagy várunk kb. 45, 40, 39 percet a film feltöltésére, vagy megnézhetjük helyette a Bin Láden hajszát(ami ugyan más forgalmazóé), és még egyszer szeretettel elvárnak minket az Úton vetítésére. Hát persze, hogy ez utóbbit választottuk, de mint utólag kiderült, a filmet tartalmazó merevlemez volt hibás, így még ha meg is vártuk volna a film feltöltését, akkor sem nézhettük volna meg.

Mayát a CIA 2001 után bedobja a mély vízbe. Feltérképezik az al-Kaida kapcsolati rendszerét, próbálnak minél több vezetőt megtalálni, és ennek az eléréséhez minden megengedett, nem válogatnak az eszközökben. A fiatal lánynak eleinte problémát okoznak ezek a radikális módszerek, de kis idő elteltével hozzáedződik, és talál egy olyan szálat, aminek a meglétéről ugyan senki sem tud, de amikor előáll vele, senki sem bízik benne. Azonban a nő megszállottan kutat a lehetőségek után, átugorhatatlan, megkerülhetetlen akadályt alkotva ezzel a főnökei számára.

Megdöbbentett a film első félórájában látható brutalitás. Valahogyan erre nem voltam felkészülve, hiszen a film a hajszáról szól. Persze magamtól is kitalálhattam volna, hogyan indult el maga az akció, de nem tettem és  nem lepődtem meg, amiért néhányan elhagyták a mozit. Majdnem minden, amit annak idején olvasni lehetett a kihallgatási módszerekről megjelent itt. A nyakörv, meztelenség, dobozba zárás. A cél a totális megalázás és ezzel a megtörés, míg a fogoly feloldódik a semmiben, és  megad bármit, csak hogy vége legyen. Igen, ez kegyetlen, de az élet maga is ilyen. Ennél cifrábbakat is láttam már horrorfilmekben, thrillerekben, mégis... Most valahogy nagyon érzékenyen érintett.

A film végigköveti a politikai változásokat, a felderítő munkára gyakorolt hatásukat és az emberek viszonyát is ezekhez a dolgokhoz. A középpont Maya, aki a magját adja a történetnek. Az ő megszállottsága hajtja az eseményeket előre, és ahogy haladunk előre, egyre belefásultabb, fáradtabb, de sokkal eltökéltebb lesz. Ha az én beosztottam lett volna, már néhány hónap után megfojtom, felnégyelem, feláldozom, csalinak dobom be, de hogy emberileg milyen érzelmeket váltott ki belőlem, az eltörpült a szívós, aprólékos munkája mellett, amit kénytelen minden főnöke elfogadni. Mert működik.

Jessica Chastain erre a szerepre született. Már a Fékezhetetlenben is éreztem, hogy több, mint egy csodás pofi, de most meg is győződtem róla. Igaz, hogy ez az a a film, amiért valószínűleg soha nem fizettem volna, nem is érdekelt, de tény, hogy fantasztikus alakítást láttam. Sejtelmem sincs arról, miként készült fel rá, de vibrált és élt. Átragadt rám a remegése, a fásultsága, a dühe és a bánata. Minden, ami mozgatja, minden amit akar, tud és remél.

Ez a film nem pörög. A főhősnőnk több mint tíz évet áldozott az életéből Bin Láden elfogására, és ez a fajta munka rögeszmévé válik, ami lassan, nagyon lassan teljesül be, és ez a drámai vonulata tagadhatatlanul magával rántott.  A politikai részével, hogy én mit gondolok Amerikáról és más hasonlóktól most próbálok elvonatkoztatni. Elég legyen annyi, nem feltétlen állunk egy oldalon minden kérdésben, mégis lekötött a történet szövése. Az ember küzdelme, harca még akkor is, ha nem értek vele egyet, lenyűgöző.

A "Kanári egységet" nagyon szerettem. Hoztak egy kis humort, könnyedséget az egész gyomorbajos témában, ami azért fel-fel bukkant korábban is, de ha valaki nem volt elég éber, lemaradt. Ők viszont szállítják a lazaságot, amivel próbálnak bevetések között lazítani és ez oldja a kicsit komor hangulatot. Azért az rejtély, hogy az egész CIA-nak miért csak egy darab arab tolmács jutott? Szegény Hakim (Fares Fares) mindenhol ott volt.

Felbukkan több ismertebb színész. Jason Clarke-ot szintén a Fékezhetetlenből ismerem, de megjelent Kyle Chandler, James Gandolfini  vagy John Barrowman is, a sor pedig sokáig folytatható.

A feliratban volt néhány érdekes megoldás, de mindig öröm, ha nem szinkronos egy film, így hajlamos vagyok e tény felet szemet hunyni.

Meglepően tetszett, sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és a rendezés is ötöst érdemel, az én olvasatomban legalábbis. Féltem, hogy túl specifikus a téma ahhoz, hogy élvezzem, érdekeljen, vagy hogy elgondolkozzam rajta, de nem így történt. Lekötött. Persze főleg a drámai és pszichológiai vonulatok miatt, a végeredmény nem is igen érdekelt én nem is sokkolt. Elég spoileres volt a cím...(irónia). Nem hiszem, hogy valaha is megnézem majd újra, de egyszer érdekes volt, köszönöm a Parluxnak, mert ha rajtam múlik, sosem látom.

7,5/10

Rurouni Kenshin

Rurôni Kenshin: Meiji kenkaku roman tan / るろうに剣心

történelmi akciódráma, 134 perc (2012)

Rendező: Keishi Ohtomo

Írók:  Watsuki Nobuhiro (mangaka), Kiyomi Fujii, Keishi Ohtomo

Producerek: Takero Hisamatsu, Tatsuro Hatanaka, Masahiko Ibaraki, Hiroaki Kitano, Osamu Kubota, Hiroyoshi Koiwai

Szereplők:

Takeru Sato - Kenshin Himura

Emi Takei - Kaoru Kamiya

Koji Kikkawa - Udo Jine

Yu Aoi - Megumi Takani

Munetaka Aoki - Sanosuke Sagara

Watsuki Nobuhiro mangasorozata rendkívüli népszerűségnek örvendett Japánban, és nem meglepő hogy a 28 kötetre rúgó szériából, vagyis inkább a kétharmadából, készítettek egy  95 részes anime, két OVA sorozatot, videojátékokat és még sok mást is.  Egyértelmű volt, hogy pusztán idő kérdése, amikor a filmes korszaka is beköszönt. Én a magam részéről nagyon bíztam abban, hogy inkább előbb mint utóbb. Aztán teljesen el is felejtettem az ügyet, egészen addig, amíg valamelyik oldal az arcomba nem nyomta a trailert.

És miközben vártam a premier, hirtelen lesett, és nagyon rosszul ért földet, hogy én ezt NEM NÉZHETEM MEG A MAGYAR MOZIKBAN!

Tíz év telt el a Toba Fusimi ütközet óta, azóta senki nem látta Hitokiri Battószait (Figyelem, áttérünk magyar fonetikára!), a hírhedt orgyilkost, de Himura Kensin, a vándor megérkezik Tókióba, ahol a rettegett Battószai sorra szedi áldozatait egy helyi kendo iskolára kenve a felelősséget. Kamija Kaoru, az iskola nevét szeretné tisztára mosni, így fut bele Kensinbe, aki a maga szelídségével próbálja megértetni a lánnyal, a kardja csupán egy szakabotó, azaz egy fordított pengéjű katana. A lány elfogadj a magyarázatot, és az útjaik itt el is válnának, ha a véletlen, meg egy zsebkendő nem határozna máshogy.

Kensin hamarosan arra kényszerű, hogy szakabotójával megvédje azokat, akiket szeret, és kiálljon azért, amiben hisz. Tokióban új korszak kezdődik a huszonnyolc éves hősünk számára, magányos, vándorló életét barátokkal tölti fel.

Hogy azt a mindenit...! Persze sokat kellett várnom a filmre és sajnos nem nézhettem meg szelésvásznon, de legalább már láttam. Úgy hatszor-nyolcszor... de esküszöm, hogy tíznél többször biztosan nem! Még...

Ez egy rajongói darab. Nem mondom, hogy tökéletes, több kisebb-nagyobb változással találkozunk már az elején is, néhány dolog előjön, ami a történet kezdeti szakaszában még nem derül ki, de nem baj, mert annyira eltalálták az arányokat, annyira jók a karakterek, hogy mit érdekel engem, miként hozták össze például a szereplőket!

Takeru Sato tökéletes Kensin. Többen beszóltak nekem, hogy ki ez a lány, de valójában a srácnak nincs annyira lányos arca, mint a a híres hitokirinek (orgyilkos) . Ennek ellenére engem kilóra megvett, és percenként nézetem, hogy ororo! Mert nagyon jól elkapta a karaktert. A megjelenését, a hangját, a mozdulatait. A természetes kettősséget a hitokiri és a vándor között. Ő Ruróni Kensin! Szerintem iszonyú sokat gyakorolhatta ezt, és megmondom őszintén, azért én egy kicsit aggódtam.

Emi Takei esetében valaki nehezményezte, hogy nem csúnya, mint Kaoru, de nekem Kaoru sem ronda, így nem értettem a problémát. Szintén hozta  a szerethető, hűséges, kedves, de néha gyerekes karaktert. Talán nem annyira erős, de ezt megbocsátom a többi tulajdonsága miatt.

Jó, nem volt benne annyi akció, emennyit vártam, hiszen én nagyon-nagyon sokat vártam, viszont ami volt, az tökéletesre sikerült. Kensin stílusát lehet könnyű volt megrajzolni(nem), eljátszani azonban kétlem. Nyilván sok trükköt alkalmaztak, ami egyáltalán nem látszik.

A vége harcoktól sírni lett volna kedvem, mert gyönyörű, tökéletes dinamikájú, aprólékosan kidolgozott képorgia. Pengék szikráztak, vér fröccsent, a mozdulatokat szinte grafikai szépséggel jelenítették meg.

A látványvilág fantasztikus, a történelmi háttér érdekes. A cselekmény magával ragadó, a gonosz utálható, a pozitív szereplők lehetnek akár megosztók is.  A történet hűség, nos... A kutyát nem érdekel! A zenéjére pedig azt mondanám: Te jó ég! Egyszerűen észbontó!

Ebben a filmben benne van minden, amit szeretni lehetett a mangában, animében. Dráma, akció és egy kis humor is. A hangulata káprázatos, szóval én teljesen odáig vagyok. Mert nem hittem, hogy ilyen jó lesz, nem hittem, hogy működni fog, de most szeretném hinni, hogy lesz folytatása. Ugyanis a történet, és minden őrülten rajongó idegszálam visít érte. Legalább egy háromrészes feldolgozást várnék.

Azt tanácsom, hogy aki ismeri az alapsorozatot, az engedje el, mert nem lényeges, hogy mennyi minden máshogy volt. Ne görcsöljön értelmetlenül. Csak dőljön hátra és élvezze! Aki pedig nem ismeri, olvassa el a felirathoz csatolt ismertetőt, az bőven elég lesz.

Különben nagyon bosszant, hogy csak úgy, mint a Bunrakut, ezt sem mutatták be nálunk, ezért kénytelen voltam más forrást keresni. Nem mintha manapság nem számítana bocsánatos bűnnek a letöltés, de a csudába is! Miért nem éri meg a nagy hálózaton kívüli moziknak közösen behozni ilyen filmeket, aminek stabil és nem is oly jelentéktelen rajongóbázisa van?! Miért nem láthatom én ezeket a sok amerikai siker mellett, helyett? Ez olyan rejtély, amit sosem fogok megérteni, de lehet már nem is kéne. Beletörődtem, hogy kevesekhez jut el, így esély sincs arra, hogy a következő hasonló film megérkezzen. Sajnálom, hiszen a Ruróni Kensin nekem maximális pontszámot ért.

10/10

Felhőatlasz

Cloud Atlas

színes, magyarul beszélő, amerikai-német fantasy, 164 perc, 2012

rendező: Lana Wachowski, Andy Wachowski, Tom Tykwer
író: David Mitchell
forgatókönyvíró: Tom Tykwer, Andy Wachowski, Lana Wachowski
zeneszerző: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer
vágó: Alexander Berner

szereplő(k):
Tom Hanks (Dr. Henry Goose / Isaac Sachs / Dermot 'Duster' Hoggins / Valleysman Zachry)
Hugo Weaving (Haskell Moore / Tadeusz Kesselring / Bill Smoke / Nurse Noakes / Boardman Mephi / Old Georgie)
Jim Sturgess (Adam Ewing / Hae-Joo Im)
Halle Berry (Luisa Rey / Meronym)
Hugh Grant (Alberto Grimaldi )
Keith David (Joe Napier)
Ben Whishaw (Robert Frobisher)
David Gyasi (Autua)
Jim Broadbent (Vyvyan Ayrs / Timothy Cavendish)
Doona Bae (Sonmi-451)

Már nagyon vártam ezt a filmet. A könyvet egy hónapja beszereztem, de még nem volt időm nekikezdeni, így vacilláltam, várjak-e az élménnyel. Persze nemet mondtam magamnak, mert tapasztalataim szerint a könyv úgy is sokkal jobb mindig, és legalább nincs mit mivel összehasonlítanom. Úgyhogy a Corvin ünnepen az első film volt, amire beültünk.

Nem is írok tartalmat, mert nagyon nehéz lenne a hat idősíkban és helyen játszódó különálló történeteket röviden összefoglalni. Majdnem hogy lehetetlen, de a lényeg, hogy a téren is időn átívelő cselekmény azt bizonyítja be, össze vagyunk kapcsolódva másokkal és ez a kapcsolat életeken át húzódik, miközben hatással van mindre és mindenkire maga körül. A következő életeinkre is.

A történeteket egy zeneszerző,  Robert Frobisher és az ő Felhőatlasz-szextettje köti össze. Úgy komponálja a zenét, hogy közben elképzeli, ahogyan a szerelmével találkozik a múltban, jelenben és jövőben.  Miközben a képek pergek,  az emberek változnak, van valami, ami állandó és kapcsolatot teremt köztük.

Ahogy váltakoznak a helyszínek úgy váltakoznak a stílusok is, vígjáték, dráma, fantsy, krimi, sci-fi cserélődik színről színre, de olyan zseniális vágással, hogy az ember csak ámuldozik, miként ugranak fejben helyére a dolgok.

Minden színész több szerepet is játszik (a teljes listáért kattints ide), ezzel is erősítve a hatást, összekapcsolódás érzetét, és mivel a karakterek nem egyformák, sokan teljesen különböző tulajdonságokkal rendelkező személyeket jelenítenek meg. Ezen a ponton szeretném benyújtani a petíciómat: Oscar-díjat a  vágásért és a maszkokért! Jó, én minden díjat neki adnám, de ha csak kettőt lehet választani, akkor ez az a kettő, ami egyértelmű.

Amikor a Wachowski testvérek bejelentették, hogy megfilmesítik ezt a könyvet, az egyöntetű vélemény szerint lehetetlen feladatra vállalkoztak. Nem volt ember, aki szerint fel lehetett dolgozni David Mitchell regényét, szóval kis fanyalgással várták a bukást. Sajnos igazuk lett, de nem azért amire eredetileg gondoltak. Az oka igen egyszerű, az elbutult nyugati közönség nem képes sem végigülni, sem értelmezi a látottakat. Hallva a mögöttem lévők reakcióját, nem is csodálkozom rajta.

A színészet ünnepe ez a film, ahogy már írtam fentebb, minden színész több karakter bőrében tetszeleg, és néha csupán mellékszereplők vagy kvázi statiszták.

Tom Hanks újra és újra meg tud lepni. Igaz, Forrest Gump óta soha, egy percig sem kételkedtem abban, hogy a lehetőségeinek határa végtelen, no de lássuk be, mekkora jóság már, hogy olyan filmben játszik, ahol jelenetenként változhat a személyisége? Önmagában megérdemli a tíz pontot.

Halle Berry sem véletlen lett Oscar-díjas, bár 2002 óta nem igen tündökölt. Számomra újra hozta azt a színvonalat, ami elvárható tőle. Kicsit furcsa volt fehérként, kvázi fehérként látni, azonban szerettem minden szerepében.

Hugo Weaving látszólag csak negatív karakter volt. És ez igaz is, de ahogyan a pirosnak is számtalan árnyalata létezik, úgy a negatív is széles skálán mozog. Máshogy az, akit nem érdekel, mi lesz egy elitéllel, megint máshogy, aki az ősi gonoszt testesíti meg, sőt, bérgyilkosként és déli rabszolgatartóként is különböző szintjeit üt meg ugyanannak a mércének. Azt kell hogy mondjam, döbbenetesen nagyszerű a pali.

Jim Broadbent vitán kívül nagyszerű színész. Azon szerencsések közé tartozik, hogy teljesen különböző karaktereket testesítenek meg. Az egyik barátnőm nagy rajongója, de gyanítom nálunk sokan a Mardekár vezető tanáraként, Horatius Lumpsluck szerepében ismerik a Harry Potterből. Nagyszerű színész, és ezt ezek után mindenki kénytelenen lesz elismerni.

Hugh Grant így ötven felett kinőtt a hű szerelmes szerepkörből, és viszonylag ritkán foglalkoztatják. Pedig sokkal többre képes a bájolgásnál, és bár szinte végig epizodista volt, a jelenlétét nem lehetett letagadni. Szeretném, ha végre kapna értelmes szerepeket is.

Jim Sturgessbe én beleszerettem. Komolyan! Még nem láttam semmiben, de olyan ázsiait csináltak belőle, hogy elájultam tőle, és pont ezért történhetett meg, hogy nem is ment egyből a különböző alakításainak összekötése. Aztán csak leesett az állam, mert anyám, ez a fickó tud. Szóval remélem jövőre jó filmekkel szórakoztat majd.

Ben Whishaw eddig elkerülte a figyelmemet és ezért hamut is szórok a fejemre. Kétségkívül felemelkedőben van a csillaga és azt hiszem, hogy látni fogom, amikor a csúcsra ér. A Skyfall után már kimondottan figyeltem rá, és teljesen meggyőzött. Jó, nőnek nem volt túl szép, de nem is volt elvárás.

Meg kell még említenem Doona Baet, Keith Davidet és James D'Arcyt, de az az igazság, hogy mivel minden egyes főbb szereplő 4-5 különböző karaktert jelenített meg, igazságtalan, ha valakit kihagyok. Azonban ötven oldalt mégsem irthatok, hiszen egytől egyig mind zseniálisak voltak.

Vicces volt, ahogy a végén a stáblistát nézve felnevettünk, amikor valakit nem ismertünk fel előtte a filmben. És az, ahogyan összekötötték a különálló történeteket, egy-egy mozdulattal, emberrel, ahogyan a rasszok váltakoztak a maszkokkal, nos, egyszóval hihetetlen. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de én bizony felszisszentem néhány alkalommal, hogy ez vagy az mennyire lélegzetelállító.

A szinkronra nem lehet panasz. Igényes, gyönyörű munka, ahol a nyelvezet illeszkedik az adott kor igényeihez, ezzel is erősítve a különbségeket és meglepő módon a folytonosságot is. A lelkeket végig kísérő feladatokat, célokat, reményeket, tehát a globális képet.

A legnagyobb félelmem, nőként, hogy ezt bizony nem leszek képes végigülni, de egy kedves ismerősöm megnyugtatott, hogy repülni fog az idő. Észre sem fogom venni. És valóban. Mivel gyakorlatilag néhány láb kihúzás, behúzást leszámítva nem mozdultam meg, a felállásnál bizony el volt gémberedve minden porcikám, amit addig nem is éreztem.

Az egyik legünnepeltebb kortársíró könyvéből készült filmadaptáció elgondolkodtató, elbűvölő, varázslatos és elkepesztő módon élő alkotás. Hogy az év legjobb filmje, az vitán felüli, de én a magam részéről hajlok arra, hogy az évtized legjobbjává koronázzam.

Egy azonban biztos, nem ajánlom tiniknek, gondolkodni képtelen zombiknak, gyűlölettel telt, szűk látókűrű, keserű embereknek. Ezzel nagyjából kihúztam a lakosság egyharmadát, de a tény az, hogy mint minden nagyszerű mű esetén, ebben az esetben is szükséges követelmény egy bizonyos értelmi és érzelmi szint megléte.

Felülmúlta minden várakozásomat és reményemet. Képtelen vagyok lepontozni, mert sima számtannal nem leírható a nagysága, ezért, csak hogy éreztessem a minden eddigi film fölé helyezését, nem csillagot adok neki, hanem a tízes pontrendszerben tizenegyet. Ez mindet elmond.

11/10

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Először a film híre ért el hozzám. Az Emma Watson(Harry Potter) és Logan Lerman(Percy Jackson) főszereplésével, Stephen Chbosky rendezésével, forgatókönyvével fémjelzett alkotás egyből listás lett, pedig hazai bemutatóról még semmi hír(a DVD tavasszal jön). Az, hogy az író saját könyvét rendezte egyértelművé tette, muszáj elolvasni is.

Charlie középiskolába készül, és ettől tart egy kicsit. Hogy idegességét leküzdje levelet ír egy ismeretlennek. Nos, az olvasó számára ismeretlennek, mert valaki azt tanácsolja neki, az az illető megértené. Az első levelet hamarosan követi  a többi, mígnem szokássá vállnak. Olyanná, amit akár kényszeresnek nevezhető módon is folytat. Nem árulja el, hogy ki ő, hogy hol találkoztak, sem azt, ha a címzett válaszolna, hol érhetné utol. Egyszerűen csak ki szeretné önteni a lelkét valakinek, egy ismeretlennek, akinek az az előnye a naplóval szemben, hogy élő, gondolkodó egyén. Bár a fiú szemszögéből ennek nincs szerepe. Mégis a tudat, hogy nincs egyedül, hogy valakinek elmondhatja, segít.

Pont aznap mentem könyveket átvenni a Bookline-hoz, amikor megjelent, egyértelműen vittem haza magammal. Egy kicsit várnia kellett a sorára, de aztán hétfőn csak egymásra találtunk, és kedd éjszaka befejeztem. Nyilván azért történt így, mert nem egy vastag könyv, no meg nagyon olvasmányos. Így aztán csak úgy szaladtak az oldalak, és hiába volt kevés időm, az alvásból még mindig elvehető valamennyi...

A modern Zabhegyezőnek kikiáltott könyv nem véletlen rendelkezik ezzel a titulussal. Megkapó történet egy érzékeny fiúról, aki épp a felnőtté válás rögös útját járja.

Charlie-t mindenki furcsának tartja, de valójában érzelmileg még nem érett meg egy sereg dologra. A régit lezárni és nyitni az új felé, avagy megélni az életet különösen nehéz, ha az embernek nincsenek barátai, ha nem tartozik sehova és nem találja a helyét sem a világban. Ebben a zárkózott, félelmekkel teli állapotban botlik bele Sambe és Patrickbe, a különös testvérpárba. Talán mert végzősök, vagy mert egy sereg dolog nem köti őket gúzsba, félszabadítóan hatnak a fiúra, és mint oly sokszor a történelemben, ők azok, akik megmutatnak, feltárnak előtte egy másfajta életet is. Nem feltétlen jobbat, de másfajtát.

Persze mondhatnátok, hogy volt már és lesz is ilyen. Igen, ez igaz. Az érdekessége a hangneme, az a naivság és nyitottság, amivel mindenki felé fordul. Ahogy halad a történet egyre nyilvánvalóbb, hogy a mélyben lappang egy probléma,  méghozzá valami komoly. A felismerés Charlie számára is csak később jön el, mi pedig elkísérjük ezen a rögös, kalandokkal és problémákkal kikövezett ösvényen.

A fogalmazás néhol gyerekes, csapongó, és akad ahol zavaros. Attól függően, hogy a főhős milyen állapotban van épp, de ettől függetlenül megfigyelhető a fejlődés, ahogy változik és formálódik. Alapigazságokat, néhol közhelyeket ismer fel, koránt sem közhelyes módon.

Hiába gyenge, nem áldozat, képes megvédeni magát és másokat is. Az önismeret felé tartva pedig szembesül egy sereg olyan dologgal, amit talán mások furcsának tartanának, de neki, aki már önmagában is különös, ezek tökéletesen normális helyzetek.

Egyszerre találtam érdekesnek és viccesnek. Charlie ugyanis egy sereg dolgot szögez le természetes egyszerűséggel, miközben az események koránt sem azok. Ebben és a családjának ábrázolásában van valami megfoghatatlan báj. Hiszen az ő családja sem tökéletes, náluk is vannak problémák, ő mégis érzi és tudja, mennyire szerencsés. Még akkor is, ha egyre kevésbé képes kommunikálni bárkivel is. De a dolgok, mivel ilyen a természetük, rosszabbak lesznek, mielőtt jobbá válnának.

Formáját tekintve levélregény, amit őszintén megvallva nagyon szeretek. Valahogy személyesebbé teszi a könyveket, bár ez már amúgy is rendkívüli módon az. Az a típus, ami elgondolkodtathat és meg is változtathat. Rám sok regény, karakter volt nagy hatással, többek között az útkereső Holden (J.d. Salinger: Zabhegyező ), és a világot megismerni vágyó Enroco (Edmondo De Amicis: Szív) is, akikhez most  Charlie is csatlakozott.

Én imádtam. A vége nem sokkolt különösebben, számítottam valamire, bár nem pont erre. Ebből az aspektusból visszanézve tökéletesen felépített könyv.

Érzelmileg hullámzik, de különös módon csak a végén törik el a mécses. Mintha addig csak gyűlt volna valami, ami láthatatlanul ugyan, de folyamatosan jelen van, majd egyszer csak felemelt kézzel jelzi: én is itt vagyok.

Chbosky azt nyilatkozta: „Azért írtam meg az EGY KÜLÖNC SRÁC FELJEGYZÉSEI-t, mert nehéz időszakon mentem keresztül, és szükségem volt valamire, ami reményt adott. Ezt a reményt jelentette Charlie. A könyv minden elképzelhető módon megváltoztatta az életemet.”

Ha nem is változtatott meg, nagyon komolyan elgondolkodott az élet misztériumáról, arról a pillanatról, amikor vissza kell  nézni és újra értékelni a múltat, az elkövetett hibáinkat, az ellenünk elkövetett vétkeket, hogy aztán megbocsáthassunk mindenkinek, de legfőképpen önmagunknak.

Charlie egy évig írja ezeket a leveleket. Másodikba készül, és itt ér véget a történet. Bízhatunk benne, hogy minden rendben lesz. A határtalan, végtelen szabadság, amit megtapasztal, a könyvek, amiket olvas, amiket értelmez, a dolgok, amiket átél, a pillanatok, amiket élvez, megtanítják valamire, amire a legtöbb embernek szüksége lenne. A felszabadító és gyógyító erő önmagában rejtőzik.

Egyértelműen 10/10.

Magyar kiadó: Alexandra Kiadó

Fordította: Gyuris Norbert

Felhő Jack Bourne és a Lopott Sky

Igen, már megint egy összeollózott cím, méghozzá öt filmből, amit volt szerencsém péntekről szombatra virradóan megnézni. Kilencvenéves volt a Corvin mozi és csak úgy mint nyáron, most is egy karszalagos, egész éjszakás vetítéssel ünnepeltünk.

Próbáltam olyan filmeket összeválogatni, amiket nem láttam még, és bár volt, ami kiesett a szórásból, alapvetően meg voltam elégedve a listámmal.

Felhőatlasz

Te jó ég! Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon imádtam! Két lehetőség volt, vagy fantasztikusan jó lesz, vagy  borzalmasan rossz, és persze az első variáció jött be. Bizonyos kor alatt egyáltalán nem ajánlom, mert a mondanivalót egyszerűen nem értheti meg egy tizenéves sem. Nem az ő hibájuk, csak nem éltek még eleget, nem ismerik sem a világot, sem a bennük élőket.

Mivel tervezek külön posztot, nem is igen megyek bele a részletekbe, de muszáj látni kategória és ez bizony

11/10.

Jackpot

A norvégok tudnak valamit. Már a Fejvadászok is megvettek kilóra, de Jo Nesbo következő könyvadaptációja ütött rendesen. Nyolcvanpercnyi tömör szórakozást nyújtott, amin szét nevettem magam. És ez nem túlzás.

A történet egy nyereményszelvény körül bonyolódik, amit három volt fegyenc és a főnökük tölt ki. Rengeteg pénzt nyernek, de mennyivel boldogabb lenne, ha eggyel kevesebben, kettővel kevesebben, esetleg egyedül vinné valaki haza azt a kisebb vagyont. A dolgok ezen a ponton kezdenek elvadulni. A sztoriba belép egy sztriptízbár, egy szolárium, egy mindenre elszánt zsaru és tengernyi vér.

Nálam az év vígjátéka kategóriát kapta. Ne hagyjátok ki!

10/10



A Bourne hagyaték

Nos, kissé felemásak az érzelmeim. Nem volt ez olyan rossz film, csak alapvetően elbaltázott a forgatókönyv. Az alkotók két fő hibát követtek el: Hozzá akarták kötni a Bourne sorozathoz, ami miatt sok volt az üres, semmire sem jó rész (bőven elég lett volna egyszer megemlíteni), és el is akarták választani tőle, amiért pedig egy csomó felesleges dolgot meg kellett magyarázniuk. Ebből egy oltári katyvasz lett, pedig a történetben még sok lehetőség kiaknázatlan marad. Az üldözéses jelent nagyon hosszú volt, az akciók viszont szépek, jó dinamikával felépítettek, csak iszonyúan kevés jutott belőlük. A doktornőtől a hideg rázott, de Edward Norton  a szokásos módon zseniális alakítással kápráztatott el, és Jeremy Rennerrel is meg voltam elégedve.

Jason Bourne hatalmas problémát jelent. Miatta több titkos program is veszélybe került, így nem marad más lehetőség, mint eltüntetni mindent és mindenkit, aki érintet lehet, aztán ha elcsitul az ügy, elölről kezdeni. Csakhogy Aaron Cross megúszta a gyilkossági kísérletet és elindul a szintén túlélő doktornőért, hogy a nő ellássa gyógyszerrel, és hogy együtt kiderítsék, mi a fene folyik itt.

7/10



Lopott szavak

Szeretnék majd erről is külön írni, mert a film több mint megérdemelné, de félő hogy nem lesz rá elég időm. Majd kiderül.

Egy könyv a könyvben, ami egy könyvről szól. Nagyon érdekes koncepció és magával ragadó történet. A szereplőgárda kitűnő. Dennis Quaidet eddig is szerettem, sem a képességeit, sem a vászonra gyakorolt hatását nem kérdőjeleztem meg soha, de most kiderült az is, hogy Bradley Cooper igenis jó színész. Jeremy Ironsra pedig még mindig nem tudok öregemberként gondolni, hiába nem maszkot viselt, de még mindig hihetetlen élő a szeme és átütő az egész megjelenése.

Clay Hammond felolvas az új könyvéből, amiben Rory Jansen, oly sok hiábavaló próbálkozás után publikál egy kirobbanóan sikeres művet. Hirtelen a legismertebb, legkedveltebb szerzővé lép elő és maga is elhiszi, minden helyes ebben a formában, amíg egy öregember meg nem keresi és nem meséli el neki a saját életét. A cselekmény több ember életét is befolyásolja és nehéz eldönteni, hol húzódik a képzelet és a valóság határa. Minden leírt szó vezet valahová és vannak olyan kérdések, amiken egyszerűen nem lehet túllépni.

10/10



Skyfall

Semmi újat nem tudok mondani. Az egyetlen ismétlésem ezen az eseményen, de még mindig nagyon élveztem. Tudatosan választottam, mert még egyszer látnom kellett nagy vásznon. Amit az első alkalommal viszont nem írtam le, az az, hogy imádom Bond félmosolyát. Nem olyan mint a többieké volt, nem akar sejtetni vele semmit, egyszerűen csak a része, és (Spoiler!) ahogy Judi Dench meghal, úgy nagyon kevesen képesek.

Valamint akkor kihagytam Ben Whishaw-t  is, de most, főleg a Felhőatlaszban nyújtott alakítása miatt, azt kell mondja, le a kalappal. Még sokra viszi, és alig várom, hogy ezt közelről láthassam.



A szervezők tanultak a saját hibájukból, és a nagy érdeklősre számot tartható premierfilmeket nagytermekben vetítették, míg a régebben bemutatott és/vagy réteg filmeket a kicsikben. Ennek ellenére alig voltak.

Talán mert később hirdették meg, vagy mert kicsit drágább volt a karszalag, nem tudom. Mindenesetre nem bántam, hogy most nem volt velejáró a közelharc. Kicsit tartottam tőle, hogy hiába állítom össze a tervezetem, a felére sem fogok bejutni, de szerencsére minden félelmem feleslegesnek bizonyult.

Tökéletes alkalom volt arra, hogy csevegjünk a barátainkkal, és hogy jó társaságban kitűnő filmeket nézhessünk meg.

Boldog születésnapot Corvin mozi, és már várom a századikat.

Az est nálam 10/10.

Fékezhetetlen

Lawless

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 115 perc, 2012

rendező: John Hillcoat
forgatókönyvíró: Matt Bondurant, Nick Cave
operatőr: Benoît Delhomme
producer: Michael Benaroya, Megan Ellison, Lucy Fisher, Douglas Wick
vágó: Dylan Tichenor

szereplő(k):
Tom Hardy (Forrest Bondurant)
Shia LaBeouf (Jack Bondurant)
Guy Pearce (Charlie Rakes)
Gary Oldman (Floyd Banner)
Jessica Chastain (Maggie)
Mia Wasikowska (Bertha Minnix)

Az idei Filmünnep három fantasztikus filmet adott nekem, a Loopert, a Taken 2-t és a Lawlesst. Az elsőről már írtam, a középsőről még fogok, de most földre kell borulnom a  Fékezhetetlen nagysága előtt.

A Bondurant fivérek hárman vannak, és a rendkívül jövedelmező, ámbár teljesen illegális szeszcsempészésből élnek. Az üzletet a hallgatag Forrest viszi, Howard, a forrófejű támogatásával, míg Jack öccsük vezeti a kocsit. A bolt jól megy, aztán egyszer csak megérkezik Charles Rakes, egyenesen Chicagóból, hogy rendet tegyen, azaz maga is lefölözze a hasznát. A Bondurant családdal azonban lehetetlen dűlőre jutni. Mert igazán keményfejű srácok, akiket nem lehet megölni, akikkel nem lehet egyezkedni, és akiket komolyan békén kéne hagyni.

Már a bemutatókból tudtam, hogy az én filmem, de nem is sejtettem, hogy ennyire éljenezni fogom. Mert bizony az van, hogy fogom. Hangosan és direkten, hogy messze szálljon a hangom.

Tom Hardy már ezer éve a szívem csücske, ahogy erről ömlengtem egy sort már a A sötét lovag idején is, de egyszerűen nem tudom megállni, hogy most kihagyjam. Imádtam minden mormogásával, akcentusával együtt. Ezt a szerepet egyszerűen rászabták, mert az igazi déli férfi csendes, ritkán emeli meg a hangját, hiszen a fellépése már önmagában eltántorít sokakat.

Saját értékrend szerint él, néha meglepően félénk és minden zokszó nélkül kegyetlen. Nem pusztán a kegyetlenségért. Ez számára feladat. A példamutatás, a megtorlás, bosszú mind a vérében csörgedezik. Tudja mit akar, és a maga komótos módján cselekszik is. Ami az övé, az az övé, nem veheti el tőle senki sem. Túl védelmező a környezetében lévő értékekkel szemben, egy férfi legbecsesebb tulajdonai pedig nem mások, mint az elvei. Ha egy ilyen embert futni látsz, tűnj el a környékről is, mert valami nagyon nagy baj van.

Shia LaBeouf már több szerepben alakított meggyőzően, de persze a legtöbben a robotkocsis fiúként ismerik. Nekem a Disturbiában vagy a Sasszemben is nagyon tetszett, és jól emlékszem rá a Constantine-ból is, de ezzel koránt sem teljes a sor. Mindenesre ez a szerep egy kicsit többet követelt tőle, mint a Transformers, és hogy megugrotta a lécet, az fix.

A bizonyítási vágytól fűtött fiú más, mint a testvérei. Nem képes hideg fejjel cselekedni, meghúznia  ravaszt, kikapcsolni az érzelmeit, mert egyszerűen csak fél. No nem azért, mert mások nem félnek. Bátyai cselekedetét elsősorban nem az érzelmeik mozgatják, miközben ő, csak hogy imponáljon egy lánynak, hibát hibára halmoz, amiért persze meg kell fizetni valakinek az árat. A jellemfejődése koránt sem egyenesen halad felfelé. Kitérőket tesz, lenyugszik, egy ponton stagnál, de felkészíti az elkövetkezendő feladataira.

Jason Clarke, a harmadik testvért alakítja, aki pusztán a bika szerepét tölti be. Ha beindul, akkor átrobog mindenen és mindenkin. Míg Forrest higgadtan oda áll és üt, Jack pedig elhúzódik, Howard megkerül mindenkit, átcsörtet a téren és bárkinek neki megy. Forró fejű, sokkal nehezebben kontrollálja magát testvéreinél.

Jessica Chastaint nem láttam még semmiben. Tagadhatatlan, hogy a hölgy szép, és a színészi játéka is meggyőző. Ő a nagyvárosból menekülő táncosnő, aki nyugalomra vágyik vidéken, de azzal, hogy beáll dolgozni a Bondurant fivérekhez, sokkal többet is veszíthet, mint a szívét.

Guy Pearce (Charlie Rakes) egy igazi, klasszikus, arcul köpős rohadék. A saját érdekeit védi, meg-megáll közben, hogy példát statuáljon, és első megmozdulásától az utolsóig ellenszenves. Mint akkoriban oly sokan a rend őrei közül, ő is velejéig korrupt, de azért nem mindenki képes átlépni úgy a határokat, ahogy ő teszi. A kezdettől nyilvánvaló a sorsa, csak azt nem lehet tudni, hogy mikor következik be.

Gary Oldmanből sokkal többet is elbírtam volna, de hiába, most csak egy mellékszereplő. Jelentős, de akkor sem fontos. Nagyszerű volt, mint mindig. Csak nekem tűnik úgy, mintha a pasas néhány éve nem öregedne?

A film tempója lassú, komótos. Elvégre délen vagyunk, itt nem rohannak az emberek. Igaz, hova is sietnének. Senki sem akar előre menni a pofonért, majd eljön annak az ideje is.

Vérbeli gengszter filmek elemeit kombinálja családdrámával. Jó párszor megnevettetett és egy helyen el is pityeregtem magam. Mint oly sokszor az éltben, itt is csak látszat a nyugalom. Sokan hordoznak titkokat magukban, a megtorlás pedig a mindennapok része. Csakúgy ahogyan a szeszfőzés, a fegyverek és a piát vásároló seriffek.

Lassan halad a sztori, világos a végkifejlet, de még párszor csavarnak rajta, csak mert ilyen az élet. A film különben Matt Bondurant  valós eseményeket feldolgozó könyve alapján készült. Ugyan nem lehet miden elhangzott szót készpénznek venni, de a film atmoszférája magával ragadó. Néha minden átmenet nélkül válik brutálissá, majd lekushad, akár egy megszelídült tigris, csak hogy olyankor  támadjon újra, amikor nem is várjuk.

Feliratosan néztük, és mindenkinek csak úgy ajánlom, mert az ízes, tájjelegű beszéd sosem jön át szinkronban, és anélkül elveszik a legtöbb karakter lelke.

Szerettem és ezért nem értem, miért kapott olyan alacsony pontot. Amelyik teremben én ültem, ott mindenki nevetett a poénokon és izgult az eseményeken. Egyszerre szisszentünk fel és fújtuk ki a levegőt. Hát akkor hol a hiba? Kik azok, akik nem élvezték, nem értették?

Kötelező darab azoknak, akiket elvarázsolt a szesztilalom minden hozadékával együtt. Nem kell aggódni, nem tipikus gengszterfilm, de mégis a legjobb fajta. Nálam újranézős darab és szóba sem jöhet más pont:

10/10

Artmozik éjszakája

A Corvin moziéjszaka után újabb kalandra vágyva neveztünk be erre az eseményre is.  Ahogyan várható volt, dacáras a három mozi rendkívül széles ajánlatának, arányaiban jóval kevesebb embert vonzott.

Sokakban zsigeri tiltakozást vált ki a művészfilm kifejezés, pedig a stílusukban legalább ötven árnyalat eltérés látható. Vannak populárisabb filmek, olyanok, amik talán nem is valóak a kategóriába, és akadnak mélyen elgondolkodtató alkotások. Szerintem azért, mert egy filmen gondolkodni kell, még nem lesz rossz. Nem is beszélve arról, hogy sok közönségbarát is szerepelt a repertoárba, mint például a Prometheus, A sötét lovag - Felemelkedés, Hófehér és a vadász, Fejvadászok vagy a Madagaszkár 3.

Lássuk a termést!

Amit még mindig tudni akarsz a szexről

Te jó ég! Annyira jó, hogy szavakkal le sem írható. Jutalomjáték ez Meryl Streep és Tommy Lee Jones számára. Igazán szórakoztató film arról, hogyan élnek egymás mellett az emberek egy kielégítőnek nem nevezhető házasságban, és hogy mit lehet tenni a félpezsdítéséért. Az egyik pillanatban teli torokkal nevettem, a következőben könnyek csurogtak az arcomon.  Streep még most is tűzes és vibráló, Jones pedig legalább tíz különböző arcát mutatta meg. Annyira kifejezőek, annyira élettel teltek voltak, hogy nem olyan hangulatot keltett bennem, mintha csak fimet nézek. Ott ültem a konyhájukban és éreztem a fájdalmukat, örömüket. No meg a tükörtojás illatát szalonnával. Egy bizonyos számú együtt töltött év után kötelezővé tenném.

Egyértelműen 10/10



Toszkán szépség

Egy család története, amit Bruno, a legidősebb gyerek szemén át ismerhetünk meg. A férfi középiskolai tanár, aki hazatér haldokló édesanyjához. Nem akar menni, nem akar ott lenni, de marad és végigéli a múlt minden, akkoriban fájdalmasnak, vagy érthetetlennek érzett pillanatát. Közben szembenéz saját magával is és végre lezár egy sereg mélyen gyökerező problémát.

A zsebkendő folyamatos használatban volt. A film hihetetlen módon telített érzelmekkel. Mindenfélékkel. Leírhatatlan olasz kavalkád ez a javából, amiben a szatíra is fel-fel üti a fejét, és a humor lágyabb formái is megcsillantják magukat. Sajnáltam mikor vége lett, pedig egy teljesen kerek történet volt arról, hogyan térünk vissza oda, ahol kezdtük, de mégis néztem volna tovább.

Megérdemelné az Oscart, de a felirat... Asszonyom helyett Mrs. Egy olasz filmben, magyar felirattal? Hospice mint elfekvő? A készítőnek járna egy pofon érte. De a film ettől még 10/10.

Keleti nyugalom - Marigold hotel

A történet hét nyugdíjas éveit taposó nőről és férfiról szól, akik Indiába költöznek. Mindannyian keresnek valamit, az okaik talán elsőre nem átláthatóak, még csak nem is azonosak, de összekovácsolódnak és rájönnek valamire. India talán nem adhatja mag a választ mindenre, de amire nem, arról még nem létezik kérdés sem.

Egy szórakoztató, magával ragadó történet az életről, életigenlésről, halálról, célokról és reményekről, olyan szereposztással, hogy a névsor puszta olvasásától sírni lett volna kedvem. És senkit ne tévesszen meg a hangulat. Kötelező darab mindenkinek, aki valaha is feltette azt a kérdést magának: miért?

Mi mást is adhatnék rá? 10/10



Final Cut - Hölgyeim és Uraim

Pálfi György rendezésében született mű több száz filmből összeollózva igazán formabontó és magával ragadó. Egy férfi és egy nő találkozását mutatja be úgy, hogy mindkét hőst százak alakítanak. A történet nem mélyenszántó, de csak hab volt a tortán, hogy volt. Igazán üdítő, ahogy egy-egy filmre ráismerünk, miközben azok egy nagyobb kép teljessé válását szolgálják.

Néha meglepő kombinációkat láttunk, néha nem odaillő karaktereket, az egész nézőtér nevetett, miközben az agyunk elhelyezte a sakkfigurákat a nekik megálmodott helyen. Igazi képorgia volt, ami azonkívül, hogy megdöbbentett, elvarázsolt és székhez tapasztott, még azt is elérte, hogy sürgősen újra kell néznem néhány, úgy ötven-száz, filmet.

Köszönjük, mert ez zseniális volt! 10/10



Kicsit később kezdtünk, így most csak négy filmre jutott időnk, bár könnyen lehetett volna belőle hat is. De kihagytuk az első és az utolsó filmeket is. Az agyam sem bírt volna többet, no meg aludni is vágytam már.

Tulajdonképpen minden egyes filmről írhatnék külön. Kár, hogy nincs annyi időm, de így a töredékét sem tudtam átadnia annak, amit ténylegesen nyújtani tudnak.

A szervezésre nem lehet panasz. Néhány apróbb baki azért becsúszott, mint a feliratok rossz pozicionálása, de nem vont le szikrányit sem az élményből. Imádtam minden percét! Rég volt részem ennyire felemelő és elgondolkodtató estében. Nagyon sajnálom azt a tíz-tizenöt filmet, ami most kimaradt, de próbálom majd ledolgozni a hátrányomat.

Köszönöm a társaságot, a szervezést. Az este pontszáma egyértelmű.

10/10

Holdfény királyság

Moonrise Kingdom

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 94 perc, 2012

rendező: Wes Anderson
forgatókönyvíró: Wes Anderson, Roman Coppola
operatőr: Robert D. Yeoman
narrátor: Bob Balaban
producer: Wes Anderson, Jeremy Dawson, Steven M. Rales, Scott Rudin
vágó: Andrew Weisblum

szereplő(k):
Gilman Jared (Sam)
Kara Hayward (Suzy)
Bruce Willis (Sharp)
Edward Norton (Ward)
Bill Murray (Walt Bishop)
Harvey Keitel (Pierce)
Frances McDormand (Laura Bishop)
Jason Schwartzman (Ben)
Tilda Swinton

Épp a Prometheusról ballagtunk haza, mikor Spockcooper javasolta, feltétlen nézzem meg. Nekem biztosan tetszeni fog. Ezért aztán, mikor Salaander megkérdezte nincs-e kedvem hozzá, gondolkodás nélkül igent mondtam. A végén egész családias hangulatban csatlakozott még annalee_sub és fuggoo is. Önmagában a társaság miatt érdemes volt elmenni, de arra szerintem egyikünk sem számított, hogy egy filmdrámán ennyire jól fogunk szórakozni.

1965-ben járunk, mikor a nyarat a cserkésztáborban töltő Sam úgy dönt, megszökik. Hagy ugyan egy búcsúlevelet, de érthető okokból ez nem nyugtat meg senkit. Tovább tetézi  a bajt, hogy Suzy is eltűnik és minden jel szerint a két gyerek között kapcsolat van. Míg a cserkészek és a helyi rendőr mellett  a lány családja is bekapcsolódik a keresésbe, a párocska megtapasztalja az első szerelmet és az összetartozás érzését is, amit ezidáig mindketten hiányoltak.

A történet egy szigeten játszódik és az tökéletesen szimbolizálja a szereplők magányát. A két főszereplőnk más-más környezetből jött, de ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe. Talán épp ez az, ami összehozza őket. Leveleket váltanak, tartják egymásban a lelket. Többé nincsenek egyedül akkor sem, ha a családjuk vagy  a körülöttük lévők nem értik meg őket.

A magány, a családon belüli elszigetelés és kirekesztettség nem új keletű problémák. Minden társadalomban, közösségben, kisebb egységben jelen van, ahol a tagok nem személyek, csak részei az egésznek. A másként gondolkodók, érzők menthetetlenül partvonalra kerülnek. Egyedül.

A látszólag beilleszkedni teljesen képtelen gyerekek mégis tökéletesen kijönnek egymással. Mert lehet, hogy a különbözőség gyönyörködtett, de az azonosság hoz minket össze. Csodabogárnak lenni nem egy álom, ezt mindenki tudja, akit így vagy úgy sikertelenül próbáltak csak egy dobozba belenyomni, tehát marad a különc kategória, ami meg sok mindent elbír, csak éppen nem feltétlen igaz.

A film a mélyebb mondanivalón kívül mulattat. Méghozzá igen kellemesen. Már egy posztban kifejtettem milyen lehet a humor a direkttől az indirektig, és itt mind megvan. Mondjuk bevallom, aggódtunk kicsit, mivel rajtunk kívül egy-egy ember nevetett fel. A gondolat, hogy a többségnek nincs humorérzéke csak részben igaz. A többség nem tudja átérezni a mondanivalót, mert soha nem sütötték rá a külön kategória jelzőt, vagy mert nem tudja beleérezni magát a szereplők bőrébe, de az is lehet, egyszerűen csak elfelejtették milyenek volt tiniként. A tinik ugyanis nagy átlagban eleve kirekesztődtek, mert leragadnak a személyes sérelmeknél, így a fantasztikusan kifinomult, vagy éppen az arcunkba csapódó direkt iróniát nem érthetik meg. Ez alapvetően egy réteg film.

A prominens felnőtt szereplők mind hozzáadtak valami nagyon fontosat a történethez. Hiszen ők is szervesen részei az egésznek, legfeljebb nem rajtuk van a hangsúly. Azt eddig is tudtam, hogy Bill Murray képes  drámai szerepekre és az sem meglepő, hogy Edward Norton ismét nagyot alkotott, de szerintem sokan megdöbbentek Bruce Willis alakítástól. Az egy dolog, hogy fegyverrel a kézben mire jó az ember, és megint másik ha a közelében sincs. Harvey Keitel és Frances McDormand szintén emelték a színvonalát.

Gilman Jared és Kara Hayward teljesen levet a lábamról, és mind egyetértettünk abban, hogy Karából még lesz valaki, mert kimondottan zseniális volt. Úgy gondolom, hogy a gyerekszínészeket különleges odafigyeléssel válogathatták ki. Nem befutott szereplőket választottak és bár volt ebben némi kockázat, bízhattak abban, hogy a nagy nevek elegendőek lesznek. Akit nem fogott meg a téma, annak valóban elég is volt. Kár, hogy ő az, aki nem ért a filmből egy szót sem.

A poénok záporoztak. Gyakran éreztem azt, míg az előzőn kacagtam, lemaradtam valamiről. Ugyanakkor a történet mondanivalója mélyen megérintett és elgondolkodtatott. Egyetlen olyan momentum volt, amire előre lehetett számítani, ennyit engedtek az ökumenikus boldogságnak, de ez nem rontotta el a szájízemet, sőt, felvetett egy csomó új kérdést.

Természetesen feliratos, hiszen rétegfilmet nem szinkronizálnak. Hála Istennek! A sajátos hangulat, a színészek hangja, a környezet és még a jeleneteket összekötő, csak látszólag értelmetlen időjósbácsi mind egységesen hozzájárulta ahhoz, hogy imádtam. A gyermekszemszögből ábrázolt felnőtt történet összességében tökéletes. Első perctől az utolsóig. A pontszámok félelmetesen egyértelműek.

10/10

Az erő krónikája

Chronicle

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai sci-fi, 84 perc, 2012

rendező: Joshua Trank
forgatókönyvíró: Max Landis, Joshua Trank
operatőr: Matthew Jensen
producer: John Davis, Adam Schroeder
vágó: Elliot Greenberg

szereplő(k):
Dane DeHaan (Andrew Detmer)
Alex Russell (Matt Garetty)
Michael B. Jordan (Steve Montgomery)
Ashley Hinshaw (Casey)
Michael Kelly (Richard Detmer)
Anna Wood (Monica)
Joe Vaz (Michael Ernesto)

Sokat hallottam a filmről és az érdeklődés meg is volt részemről, de valami visszatartott. Szélsőséges reakciókkal találkoztam. Valahogyan úgy, mint a Drive esetében. Vagy imádták, vagy nem. Nincs átmenet. Szóval érdekelni kezdett.

Andrew élete nem fenékig tejfel. Édesanya halálos beteg, apja nem dolgozik, iszik és ápolja a feleségét, a feszültséget pedig szereti a leggyengébben levezetni. A fiú elkezd videókat készíteni. Megörökíti a mindennapjait, és ehhez naplóként használja a kamerát. Nem fogadja mindenki kitörő örömmel a csodabogár ötletét.

Matt, a gyerekkori barát és unokatestvér, egészen máshogy látja a dolgokat. Sokat olvas, az iskola nem a legfontosabb számára, de szereti Andrew-t. Hogy egy kicsit felrázza, illetve elfelejtesse vele a koránt sem rózsás életét, elviszi bulizni. Mikor ő és Steve, aki az iskola elnöki posztjára ácsingózik, találnak egy hatalmas lyukat, hívják Andrew-t, hogy valaki filmre vegye az eseményeket.

Hogy mégis mi az, amit találnak, nem tudják pontosan, de azt igen, hogy minden gyökeresen megváltozik. Fantasztikus erő birtokába kerülnek, amit némi edzéssel tovább fejlesztenek. De mivel az erőhöz felelősségnek is kéne társulnia, új szabályok születnek. A szabályok pedig mire is valók?

Nem véletlen a Drive hasonlat, jól éreztem már az elején is. A film élesen egyensúlyozik a sci-fi és művész jelző között. Ez utóbbit nem csak annak köszönheti, hogy mindent különböző kamerákon át látunk. Andrew felvételei keverednek utcai kamerákkal és mások által készített videókkal is.  Ez a sokszínűség teszi különössé a filmet, mert azért láttunk már hasonlót. Az Ideglelésben például.

Igazán érdekes a "csőre töltött" pisztoly esete. Ez egy szociológiai és pszichológiai tanulmány is egyben, attól függően, hogy milyen szempontok szerint vizsgáljuk a karaktereket. Világos az első pertől kezdve, Andrew az elsülő fegyver és Matt a töke súly, ami még ideig-óráig képes ellátni a balansz szerepét, de egyszer minden véget ér.

Egy kritikában olvastam, bár már nem emlékszem, melyikben, hogy a karakter fejlődés nincs kidolgozva, és ezért nem hihető az, ahogy a szereplők változnak. Nos, ez azért van, mert itt a karakterek egyáltalán nem fejlődnek. Épp ez a probléma.  Az erővel felelősség is jár. Nem csak használni, de uralni is kell, mégpedig a neki megfelelő szinten. Amikor valaki, akinek az élete romokban hever, jelentéktelen és lépten-nyomon megalázásba, kudarcokban van része, hirtelen hatalomhoz jut, világosan látható, mi lesz a vége.

Rengeteg példát hozz rá a történelmünk, hogy egyesek hogyan kompenzáltak kisebbrendűségi komplexusuk és bizonyítási vágyuktól hajtva, illetve bizonyára láttunk ilyet az életben is. Tegye fel az a kezét, aki esetleg járt úgy, hogy a kollégáját előléptették és hirtelen a főnöke lett. Az addig remek cimbora megváltozott, mert a kis emberek kis hatalma mindig mámorító.

Pöttyet lassan indul be, majd aztán is csak mérsékelten pörög, de a végén az arcunkba robban. Imádtam. Tetszettek a "videókon" keresztül bemutatott akciók, a trükkfelvételek, a lelki nyomás és a stresszsor bemutatása, maga a történet fokozatos felépítése (Még akkor is, ha egy darabig úgy tűnt, nem találják a vezérszálat és egyszerűen csak nincs mire ráépülni.  A kezdeti vontatottsággal együtt ez bizony pontlevonás!) és a  vége bumm is, ami viszont nem volt meglepő a pszichológia hátteret tekintve. Igaz, nem is vártam.

Ez a film teljes egészében másról szól, mint amiért a legtöbben beültek a moziba, de hogy mindent összevetve eszméletlen jól sikerült, az tény.

9/10

Griff the Invisible

90 perces ausztrál romantikus vígjáték, dráma (2010)

Írta és rendezte: Leon Ford

• Ryan Kwanten - Griff
• Maeve Dermody - Melody
• Toby Schmitz - Tony
• Patrick Brammall - Tim
• Marshall Napier - Benson
• Heather Mitchell - Bronwyn
• Anthony Phelan - Detective Stone
• Kelly Paterniti - Gina
• David Webb - Gary
• Kate Mulvany - Cecilia
• Chan Griffin - Top Hat

Annalee ajánlotta a filmet. Jó, gyakorlatilag feladta leckének, de mivel én egy szófogadó diák vagyok, gyorsan meg is néztem.

Griff kettős életet él. Napközben csendesen, visszahúzódva, abszolút antiszociális elzárkózással, egy irodában dolgozik, ahol kénytelen eltűrni, hogy a kollegális viccek céltáblájává váljon. Éjszakánként azonban álruhába bújva védi a környékén élőket a rájuk leselkedő veszélytől.

Rejtett személyiségét mindenki elől titkolja. Legfőképp Tim elől, aki a bátyja és csupán azért költözött vissza a városba, hogy a különös, magányába menekülő testvérét felügyelje. A környéken ugyan keresik a titokzatos idegent, azonban Griff tagadja, hogy köze lenne hozzá. Minden normálisan folyik a maga medrében, egészen addig, amíg Tim udvarolni kezd Melodynak.

A lány saját világában épp annyira csodabogár, mint Griff az övében. Nem rajong különösebben a többi  emberért, szeret a szobájában üldögélni és ki nem állhatja, hogy az édesanyja szeretné már férjhez adni. Kapcsolata Timmel, az ő véleménye szerint nem megy jól, ugyanis a férfiből valami hiányzik vagy esetleg túl sok is van. Legalábbis a racionalitásból. Amikor megismerkedik hősünkel, hirtelen minden értelmet nyer. A két furcsa szerzet találkozása égben elrendelt, sorsfordító pillanat, de egyeseknek mintha problémát okozna a felismerés.

Ryan Kwantent csupán a True Bloodból ismertem és meg kell mondjam, ott nem tartozik a kedvenc karaktereim közé. Főként azért, amit a forgatókönyvírók tettek vele. Az állandóan izzadt, csapzott, zavaros ügyekbe keveredő nagy testvér ilyen formában nem is létezik, és bár megértetem, hogy mivel nőtt a szerepe a történetben, nyilván változtatják annak megfelelően, de én bizony nem egészen ilyennek képzeltem.  Szóval nem tudtam mit kezdeni vele. Számomra sajnos ugyan az a kategória, mint Ryan Reynolds. Sem ide, sem oda nem tudom besorolni, és hiába bizonyítja be, hogy jó színész, örökre Jason marad. Pedig jó színész. Olyan mélységeit mutatta meg a karakternek, amiket magam sem hittem el. Átéreztem a fájdalmát, a küldetés iránti elkötelezettségét, a tépelődését és az élete értelmének tartott magányos hős szerepét.

A címben szereplő láthatatlanság jelentése kettős. Egyfelől, mint a világ védelmezője, igen csak hasznos tulajdonság, másfelől a nappali életében is erre törekedne. Csakhogy, és ez a sors iróniája, minél inkább háttérbe kívánna maradni, annál inkább felhívja magára a figyelmet. Pedig ki figyel manapság oda a normálisan viselkedő többségre? A legtöbben teljesen láthatatlanok vagyunk.

Senki se kövesse el azt a hibát, hogy szuperhősös filmnek gondolja. Nem véletlen drámai a besorolása. Valójában, mint Griff két élete, a történet is jól láthatóan tagolódik két külön részre.

Ez egy kedves mese a modern korban tévelygőkről. Nem lepett meg a katarzist előidéző csattanó. Nem lepett meg, mert számítottam rá, mert a valóságot kizárni én már rég nem tudom, és mert ha valaki figyelmesen nézi a filmet, szinte az elején nyilvánvalóvá válik minden. Ez azonban nem hiba, ne kezeljük annak. Egy folyamat része, amit a főszereplőnk maga is végig él. Az örök kívülállásom miatt mégis ez az a momentum, ami miatt közelebb került hozzám.

Bevallhatom, kissé zavarosak az érzelmeim. Emlékszünk még arra a kifejezésre, hogy nagyvárosi magány? Bizony, létezik. Jelen van a képkockákon, nyomasztóan eleven. Érzem végig, miközben szerettem a filmet, a karaktereket, értettem a mondanivalót(úgy gondolom).

A furcsa szerelmi történet néhol mulatságos, és néhol fájdalmas. Nem elég szélsőséges, hogy megsirassam vagy a térdemet csapkodjam, de elég különös ahhoz, hogy ne tudjam szó nélkül hagyni. Szerettem a képi világát, a kissé szürreális, mondhatni szürke, néha mégis túl élénk színeket. Az egész filmet uraló ellentétet, ami a valóság és a képzelet közé fest egy rikító sárga, élesen elkülönülő határvonalat. Azt, amit képzeletben mind átlépünk néha, pedig legtöbbször azt sem tudjuk, hol húzódik pontosan.

8/10