André Aciman: Szólíts ​a neveden - Szólíts ​a neveden #1

Nem rejtem soha véka alá, hogy ritkán, igen ritkán olvasok romantikus regényeket. Legfeljebb kevert stílusban, de folyton morgolódom, mikor a romantikus szál elviszi a történetet, mikor célja és nem eleme a sztorinak, mert nem ritkán zseniális ötletek jutnak ebek harmincadjára miatta. És persze azért sem olvasok romantikus regényeket, mert amikor az alapokat olyan jól megírták (Jane Eyre, Büszkeség és balítélet), minek olvasnék ócska fércmásolatokat?! Most mégis kézbe vettem egyet. Okom nem sok volt rá, Oscar-díjra jelölt filmet készítettek belőle, amit magam is megnéztem, de mivel mindenki azt állította, a könyv még jobb... Maradt más választásom?

A kissé magának való 17 éves Elio, az Észak-Olasz nyárban várja apa ez évi védencét, aki hat hétig némi segítségért cserébe náluk lakhat. Oliver érkezik, a harsány, talán kissé nyers, mégis megnyerő 24 éves egyetemi tanár, aki a könyvén dolgozik. A fiú felajánlja neki, hogy körbe vezeti, ahogy az elődeivel is tette, egyébiránt élvezi az életet, zenél, átiratokat készít klasszikus zenei darabokról, a barátai és nyári szerelme társaságában szórakozik, és ezt borítja fel az amerikai igazi hurikán módjára. Eleinte nem érti, mi történik vele, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, nincs egyedül az érzéseivel.

Akinek eddig ellenérzése volt az egyneműek kapcsolatával szemben, ellenben volt legalább egy olyan alkalom az életében, mikor annyira vonzódott valakihez, hogy képtelen volt tisztán gondolkodni, azon fogja kapni magát, egy idő után teljesen lényegtelenek a szereplők. Két azonos nemű emberről beszélünk? Na és?! Ezt az érzést, ezt az elsöprő, maga alá gyűrő nagybetűs, mégis kicsivel leírt szerelemet mind ismerjük, de minimum vágyunk a megismerésére. A helyzet az, hogy ezalatt a lobogó alatt mind egyformák vagyunk, az útkereső, bizonytalan tinédzser, és a nem kevésbé megzavarodott fiatal férfi épp úgy éli meg, mint bármelyikünk tette, teszi.

Elio bátrabb, a fiatalsága mögött ott a kalandvágy, kevesebb a vesztenivalója, s bár nem ismeretlen számára a szerelem,  mégis csak kezdő benne, akarásának hevében félreértelmezi Oliver bátortalan jeleit. A kurtán odavetett későbbjei dühítik, az, ahogy átnéz rajta frusztrálja, és ezek csak mind apró részei annak, hogy akármi is történik, képtelen ellenállni neki. Két félénk szív csendes és felkavaró rajongása a nyolcvanas években, amikor más volt a világ, bizonyos szempontból szabadabb, egyszerűbb, ugyanakkor sokkal zártabb is.

Aciman finoman nyúl a témához, ami mégis elsöprő elemi erővel bír. Gyönyörű, felkavaró, helyként nyers egyszerűséggel nevén nevezi a dolgokat, mégsem obszcén vagy perverz. Szépirodalom, az élvezetes, könnyed  fajtából. Lényegre törő álarca mögött ott rejtőzik a szereplők ártatlansága, s olvasás közben megkaphatjuk szinte egyszerre a kamaszos lendület, az ismeretlentől való félelmet, a gyomrot összeszorító aggódást - amikor addig kergetsz egy gondolatot a fejedben, míg az egészen elural -, és persze a feloldozást is. Elénk tárja a boldog és boldogtalan pillanatokat, a tépelődést, azt a belső hangot, ami a filmnek nem sajátja, és bár egy pillanatra meginogtam, de mire a könyv végére érem, rájöttem, így volt jó. A színészek játékára bízta, hogy érezzük-e mindezt, és igen, éreztük, csak legfeljebb nem akartuk beismerni.

Szerettem a feldolgozását, tényleg, Armie Hammert rég kedvelem, a hangjától libabőrös leszek - érdekes adalék, hogy ő olvasta fel a hangoskönyvet is. A mosolya, játékossága, izgatott, tinifiús rajongása kézzelfoghatóvá válik, a könyvben belőle ilyen értelemben kevesebbet kapunk, s vele szemben Timothée Chalamet olyan elképesztő alakítást nyújtott, hogy beleszerettem mindkét karakterbe, miatta, az ő imádatától. Közösen elsöprő érzelmeket hoztak felszínre, komolyan meghatott, de a könyv megcsavarta, majd kitépte a szívemet, aztán csak úgy elhajította. Jó messzire. Próbálom visszaszerezni, de elismerem, e pillanatban még nem állok jól.

Sokat gondolkodtam rajta, mitől volt rám ekkora hatással, de őszintén, fogalmam sincs. Magával ragadó a stílusa, de mégsem ez az első vagy utolsó regény a szerelemről, valahogy azonban mégis más. Miközben nem célja a teljes feltárás - igaz, nem is mismásolja el a dolgokat -, olyan mélyen mászott a bőröm alá, annyira felkavart, amit magam sem akartam elfogadni. Azon kaptam magam, hogy az elmúlt kapcsolataimat, szerelmeimet szálazom egyesével, s miközben nem egy kellemes emlék jött vissza, megláttam bennük magamat is, a saját szerepemet, méghozzá a hibáimmal együtt. Jóllehet válaszom továbbra sincs a miértre, legfeljebb csak néhány ötletem, viszont az tény, ha egy könyv ennyire megérint, örökre veled marad, és akkor fog ismét utánad kiáltani, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá.

10/10

Magyar kiadó: Athenaeum Kiadó Kft.
Fordította: Szigethy-Mallász Rita