Na meg a nagyharang...

A halál misztériuma azóta téma, mióta ösztönösségünkön átütött ez első tétova kommunikációs kísérlet. A gyász, a veszteség érzése minden élőlény számára természetes, része az életnek. Kivételt képez talán a modern ember, aki a fejlődéssel együtt elvesztette közvetlen kapcsolatát az anyatermészettel, s mint ilyen, gyakran nem kis borzalommal figyeli, milyen kevésen múlik minden, s milyen törékenyek vagyunk magunk is. Nem csoda, ha írók sokaságát ihlette meg a téma, hiszen megérteni az érthetetlent, elfogadni az elfogadhatatlant mindig a legnehezebb. Az e havi témánk, körposzt formájában is ez, a halál tematikája a könyvekben, hogyan viszonyulunk hozzá, s mit gondolunk róla. Hosszú kihagyás után magam is jelentkeztem, talán mert öregszem, vagy mert ahogy mennek az évek, egyre több veszteség ér. Olyan téma ez, amivel könnyen ment az azonosulás.

Teljesen mindegy, milyen könyvet veszünk a kezünkbe, még a legelvontabb, virágnyelven íródott darabokba is belopózik előbb-utóbb az élet. Tetten érhetően ott rejtőznek a hétköznapok, jobban mondva  a hétköznapi események. Születés, házasság és halál, jóllehet nem feltétlen ebben a sorrendben. Gyerekkorom óta sportot űztem olyan könyvek megismeréséből, melyeket sosem az épp aktuális koromhoz illőnek címkéztek, de ugye kit izgatott ilyen apróság, mikor oly sok volt a lehetőség, és borzasztóan rövidek az éjszakák?

Nem mondhatnám, hogy vadásztam azon könyvekre, amikben meghaltak, egyszerűen csak arról van szó, kilencévesen a klasszikus horror sztorik és a krimik foglalkoztattak, manapság pedig temérdek ifjúsági irodalom kerül terítékre. S bár ez utóbbiról már számos alkalommal nyilatkoztam, azért itt kell megemlítenem, hogy az első gyerekkönyvek között, amiket nagy lelkesen a kezembe vettem, ott csücsült Bambi maga. S mivel a halál megjelenik mindenhol, igen, a Bambi egyenesen azzal indul, sosem jutottam tovább néhány oldalnál. Ha van olyan mesekönyvem, amit sosem fejeztem be, akkor ez bizony az. S ha rajtam múlik, így is marad.

Mindezek ellenére szilárdan hiszem, nem kevés szakemberrel együtt, hogy mindenki az életkorának megfelelően dolgozza, kezdi el feldolgozni az olvasottakat. A Hamupipőke nem károsabb a gyermekere nézve, mind a Bogyó és Babóca - ez utóbbi azonban a felnőtt lakosság agysejtjei között borzalmas pusztulást képes végezni. A gyerekek nem rettennek meg a cipőből kikandikáló, és levágandó lábujjaktól vagy saroktól. Annak értik, amit ténylegesen jelent is, a rosszban sántikáló pórul jár, nem éri meg hazudni, és nem éri meg ezért a hazugságért feláldozni értékes dolgokat.

Hogy nekem mit jelentett gyerekként? Ha a elárvult kis őzgida kalandjait nem számítjuk, nagyjából semmit. Mikor kifogytam a horror sztorikból, átnyergeltem a krimikre, és érdekes módon a temérdek halál egyáltalán nem érintettek meg. Sőt, igen korán kialakult bennem az a vélemény, hogy akkor jó a sztori, ha megvan a kötelező mennyiségű hulla, azaz minél több annál jobb! Ezzel nem volt soha gondom, az áldozatok nem jelentek meg emberként, úgy is mondhatnám, nem volt igazi arcuk. Ha korábban volt is, meggyilkolásuk idején már nem rendelkeztek vele. S persze nem is könnyű sajnálni valakit, ha előtte zsarolt, vagy uzsorakamatra adott kölcsönt. Akkor sem, ha ez utóbbi szó pontos jelentését még nem tudtam.
Bambival kezdődő nyilvánvaló törekvésem a kor meséinek megismerésére csúfosan elbukott, és csak néhány, gondosan válogatott darab, mint a Micimackó és A kis herceg talált utat.

A következő ilyen mérföldkövet a Love story jelentette. Tizenévesen, még általános iskolában olvastam, talán hetedikes voltam, és annyira hangosan zokogtam a végén, hogy édesanyám elkobozta a könyvet. Nem kis teljesítmény volt visszaszerezni, de az érzés nem múlt el. Igaz, nem csak felkavarónak, de egyenesen csodásnak is tartottam, az élmény elővetítette, hogy bár az életben sokkal zárkózottabb vagyok, nehezen élem meg és mutatom ki, mit érzek egy adott pillanatban, azonban a mesét át tudom érezni. De mondhatom ezt úgy is, nyugodjon le mindenki a..., szóval semmi para, nem vagyok pszichopata, mert gigantikus méretű empatikus képességgel rendelkezem - vagy ki tudja, állítólag a képesség fejleszthető, csak mondom.

Amikor Rowling elkezdet megölni a kedvenc karaktereimet, rendkívül boldogtalanná tett vele - kit nem?! De határozottan másik szempontot képvisel a nem régiben kezembe kerülő Keddi ​beszélgetések életről és halálról, nem szépítem,  időről időre pityeregtem egy kicsit. Ahogy az életnek, úgy a halának is számtalan arca van. A miközben Rolling megbőgetett, de szó szerint, le kellett szálljak a HÉV-ről, mivel rém kellemetlen módon képtelen voltam a könnyáradatot elapasztatni, Albom mélyen elgondolkodtatott, s nem a sajnálatomnak, inkább néhány felismerésnek, az átélt érzelmek újbóli megélésének szólt. S hogy hozzak még egy ellenpéldát is, mindezekkel szemben helyezkedik el Riordan, Percy Jackson sorozata, az utolsó kötetben számos karakter fűbe harap, de a halál nem konklúziója vagy célja, csupán része a történetnek, és még ott, akkor is ünnepli az életet.

A könyvek, jó esetben, túl azon, hogy szórakoztatnak, tanítanak, segítenek megérteni és feldolgozni a nagybetűs életet, benne minden traumájával. Magam bizonyos részig terápiának tekintem az írást - s ezzel az olvasást is -, és sok általam kedvelt íróról is hallottam már hasonlót. Talán onnan ered az egész, hogy szilárdan hiszem, ha valami a szívedből jön, az bizony szíven találhat másokat, mégis, ahány író annyiféle érzékenységgel nyúl hozzá a kérdéshez. Az elhunyt lehet a történet mozgatórugója, oka, okozata és célja, de hogy ki és miként tekint az elmúlásra sok egyéb dologtól függ. A kultúrától, hogy milyen családból jön. Ahol az elütött kiskutyára azt mondják, elvitték egy vidéki rokonhoz, hazugság kapcsolódik az érzéshez, és később, amikor az ember rájön, mert minidig rájön, az életében kialakul egy kellemetlen kapcsolódó érzés is, a kínosság érzése, hogy erről nem szabad vagy illik beszélni. Természetesen nem mindegy a vallás sem, ha esetleg olyan család tagja vagy, akik letakarják a tükröket gyász idején, vagy napokig siratják halottaikat, megint más kép él benned. Az biztos, ha vagy olyan szerencsés, s csupán a könyvekből ismered, nem mindegy, kit olvasol.

Az olvasás idejére kölcsönvett történetek nagyon nagy előnye, hogy olyan karakterekkel szólnak, akiket nem ismerünk. Persze ez csak az első oldalakon igaz, hamarosan azon kapjuk magunkat, azonosulunk velük. Életük s akár haláluk bemutatása nem csak rejtett kukkolási igényünket elégítik ki, de ad valamit, ami új és ismeretlen is egyben. Jóllehet sokkal könnyebb átérezni valamit, amit már ismersz, de azért, mert sosem voltál szerelemes, még vágyhatsz rá. Úgy is, ha nem igazán tudod, mire. Azonban ha voltál már szerelmes és találkozol egy olyan történettel, ami mélyen felkavar, könnyebben dolgozod fel a saját múltadat, jelenedet. Nincs ez máshogyan a halállal sem.
A gyász időszak egészségesnek tekinthető egy és két év között, de ez lehet rövidebb, akár hosszabb is. Amikor valaki az ötödik évnél tart, vagy csak szüntelenül felelősöket keres, erős az esélye, hogy az érintett sosem lesz képes önmaga feldolgozni veszteségét. Akkor már rég nem arról a bánatról van szó, ha volt valaha is, amit elvesztett szerettünk miatt érzünk, magunk nem vagyunk képesek lezárni, együtt élni a fájdalmunkkal, s akit sajnálunk, az nem más, mind önmagunk, de a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, sokaknak segíthet.

Mivel a halál része mindennapjainknak, normális, hogy az általunk olvasott könyveknek, és az azokból készült, nem feltétlen jó filmfeldolgozásoknak is eleme. Szeretjük, nem szeretjük, akarjuk nem akarjuk, nem sok választásunk van, s talán ez jó is így. Minden könyv egy lutri, amikor kinyitod, még nem tudod, mennyire mászik majd a bőröd alá, s hadd ismételjem önmagam, jó is így! Még akkor is, ha megkönnyezel számos karaktert, ha kibőgött, vöröslő szemmel lapozol az utolsó oldalra, ha több zsebkendőt használsz el, mint egy csoport náthás óvodás, vagy ha utána még órákig nem tudsz elaludni. Ha egy könyv képes ennyire erős érzéseket kiváltani az olvasójából, építkezhetsz belőle, és hívhatod, ha szükséged van segítségre. Ezek a kivételes történetek hozzád adnak, belülről erősítenek, formálják a világról alkotott képedet. Végső soron elvezetnek egy konklúzióhoz, s ez lenne minden író célja, könyvének értelme.

A témában részt vesznek:

PuPilla
Zakkant