Buglyó Gergely: Oni: A bábu és a Talizmán

Sokat vártam a befejező kötettől: hogy az első és második részben nagy csokorba összekötött infókat segítsen feldolgoznom; mutasson többet az író kvalitásaiból; mint ifjúsági kategória dobjon fel az égbe, pörgessen meg, de leginkább azt, hogy sajnáljam, amiért a zárókötettel el kell válnunk egymástól. Ezekből néhányat teljesített, másokat nem, mindenesetre hozta a kötelezőt, és ennek én rendkívül örültem, mert képtelen vagyok mást írni, mint amit érzek.

Áron a testvéreivel és Annáékkal Japánba utazik, hogy beépüljenek a Virrasztók közé, és megmentsék apjukat. A kiképzés egyik szürkevérűnek sem válna hátrányára, a küldetés mégis veszélyes. A tét tovább nő, amikor kiderül, hogy a titkos szervezet berkeiben sincs minden rendben, és a srácok hamarosan már nem csupán a családi örökségük körüli rejtélyeket szeretnék kibogozni, hiszen az életük is veszélyben forog. Parszifál, Anna ősrégi, vérköves bábuja is furán kezd viselkedni, már ha tud egyáltalán ilyet egy élettelen tárgy… de ha nem, akkor mégis mi történik?

Buglyó Gergely: Oni: A néma város

Az első rész után önként jelentkeztem a könyvért, ugyanis nem túloztam akkor, amikor azt mondtam, tetszett. Igaz, akkor sem túloztam, amikor a hibáiról beszéltem. Összességében azért a pozitívumok sokkal többet nyomtak a latban, és ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy a sorozat egy magyar néven publikáló magyar író tollából jelent meg.

Áronék már egy ideje élvezik Nubius vendégszeretetét. Hiába tudják, hogy soha nem érhetnek fel erőben egy onival, félvérűként mégis becsületesen edzenek. Egyikük sem akar kolonccá válni, csakhogy az Altare Terium tagjai nem teljesen őszinték velük. Anna úgy érzi, joga van megtudni, mit titkolnak előle, ezért Áron kíséretével elindul meghallgatni a jóslatot, amit aztán sajnálatos körülmények között a jelenlétükben csakliznak el Nubius ellenlábasai. A gyerekek már ezelőtt is megéltek számtalan kalandot, így most is önként jelentkeznek arra a küldetésre, ami minden kérdésükre választ adhat, eloszlathatja az egyre sűrűbb kétségeket, és napvilágra kerül végre a Kóborló múltja is.

Nos, a történet az első rész végének tempóját követve sodor magával, aminek vannak előnyei és hátrányai egyaránt. Jó, mert tempós, fordulatos, izgalmas és szórakoztató, és rossz, hiszen ha az előző rész végén nyakunkba zúdított információhalmazt nem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk, néha erősen pislogni fogunk. Legalábbis én ezt tettem. Nagyjából a könyv felénél eljutottam arra a pontra, hogy akkor én most újraolvasom a Szürke vér végét, és igen, attól kezdve minden tökéletes volt. Ebből számomra egyértelműen az derült ki, hogy ez a könyv bizony függelékért kiált. Tele van idegen eredetű szavakkal, amiket úgy emlegetnek, mintha tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod, és például örültem A Faun labirintusa utalásnak is, de ez az, amit a korcsoport valószínűleg egyáltalán nem ért, főleg, hogy 16 karikás filmről beszélünk.

Az első részhez hasonlóan itt is kezdetnek a múltban járunk. Viszont ez a jelenet olyan tökéletesen megírt, olyannyira élveztem, és hangosan ujjongtam magamban, hogy könyörögve kérem Buglyó Gergelyt, legyen olyan jó, és ha végzett ezzel a trilógiával, írjon felnőtt horror/thriller irodalmat. A nyelvezete ezúttal sem elég ifjúsági, de igazából nekem tetszik, hogy nem slendrián vagy pongyola. A karakterek viszont talán egy pindurit elnagyoltak. Néhány szituációt megérte volna jobban kibontani, olyasmiket, amiket minden szereplő elfogad annak, aminek, de számomra nem hiteles a miért és a hogyan. Példákat szándékosan nem mondok, mert azzal erősen lelőnénk több poént is, de olyan karakter, akitől nagyon sokat vártam, hirtelen csak meggondolja magát. Azelőtt nem volt túl racionális, majd egy mondat miatt hirtelen megváltozik minden… Miért és hogyan?

Az információáramlással nincs gond, csak azokkal, amiket már tudnunk kéne. A kalandok aprólékosabban kidolgozottak, mint korábban, így érezhetően látványosabbak is. A történet szépen halad előre, lassan lehet sejteni, ki kivel van, fellebben a fátyol több titokról, és folyamatosan épül a sztori. Sajnos, ami az első részben elment, azt most sem javította ki senki, és bár a jellemábrázolások általában kissé kevésnek bizonyultak, Áron, mint főszereplő, tökéletesen kerek és egész. A viccek száma lassan megfogyatkozott, szóval kezd igazán komolyra fordulni a játszma, néhány sablon is felfedezhető a történetben, de összességében még mindig szórakoztató, könnyen olvasható és izgalmas.

Annak ellenére, hogy a megítélése számomra nem változott (nagyjából annyit ad, mint az első rész), szükség lenne több hasonló könyvre a magyar piacon, tehát részemről jöhet a harmadik rész. És aztán egy felnőtt regény…

7/10


Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

Teaser kedd #95

Megint megcsúsztam! Persze ebben nektek nincs semmi meglepő, de mostanra már valami egészen mást kéne olvasnom. A múlt hetet laza könyvekre szántam, de a hétvége és a rapszodikus alvásom - így jár az, aki tizenkét órázik - keresztbe húzta a számításaimat.
Így aztán még mindig az Oni trilógia második kötetét forgatom, csütörtök óta, és ez felháborító, figyelembe véve, hogy a könyv egyáltalán nem rossz.


Heti ízelítő:

Sötét gondolatok kerülgettek, amíg Annával a sarkamban utat törtem a homályban. Szerencsére a tábortűz még világított, így nem kellett attól félnünk, hogy eltévedünk. 

Buglyó Gergely: Oni - a néma város

Buglyó Gergely: Oni - Szürke vér

Felnőttként igen nehéz megítélni, hovatovább értékelni egy vérbeli ifjúsági regényt. Nehéz, mert nem tartozom a célközönséghez – ha szeretném, se tudnám tiniként olvasni – viszont talán pont ezért mutathat számomra olyasmit, amit az eredeti csoportnak nem. A magam részéről szenvedélyesen kapok minden ehhez hasonló könyv után, mert addig sem kell érettnek mutatkoznom. S nem mellesleg észrevettem, hogy mostanában csak az ilyen típusú irodalom képes meglepni, ami ha belegondolunk, elég borzalmas képet fest a felnőttek számára készült könyvek nagy részéről. A kész panelek mentén készült, sorozatban gyártott szórakoztató irodalom miatt szegény Buglyó Gergely eleve olyan hatalmas elvárásokkal szemben indult, hogy már-már én szégyelltem magam.

Fekete Áron ránézésre egy teljesen átlagos tinédzser, aki édesanyjával és két testvérével Kalpagon él. A dunántúli porfészekben nem történik semmi izgalmas, nincs arrafelé semmi szokatlan, minden teljesen normálisan és megszokottan unalmas. Habár valami mégsem stimmel, hősünk és testvérei vére fény hatására szürkévé válik, az apjuk pedig nyomtalanul eltűnt, és alig hagyott maga után valamit. Ott a titokzatos óra, amit soha sem kell felhúzni, egy kendő, ami előszeretettel tapad az ember kezére, és egy jóslat, ami szerint meg kell védeniük egy lányt, aki valamikor majd csak úgy odavetődik… Remek!

Sietve leszögezem, hogy tetszett. Ez csak azért lesz fontos, mert van néhány apróbb problémám is, de először szeretném elmesélni mi az, ami megfogott, mert ez a könyv bizony határozottan jó. Érdekes az ötlet, mentes a tucatszerű sablonoktól, vicces, olvasmányos, képes lekötni és igen, ami nekem fontos: meglepni is. Elsőkönyves írónál sokszor találkozom olyan problémákkal, amik egy jó szerkesztővel könnyedén elkerülhetőek lennének, és ez esetben bizony ilyesmi még csak szóba sem jöhet. Nem akad meg a történet, mellőzi a hosszas bevezetést, a laposodó cselekményszálakat és a sekélyes karaktereket. Azaz majdnem. A nagydarab és rossz fiú sablon a legelején megjelenik, de szerencsére nem tart sokáig, ugyanakkor pont ez az elem biztosította az erős kezdést, és előrevetített valamit a jövőre nézve is.

Egy kis visszaemlékezéssel kezdünk, ami csak a jelenet végén derült ki, és ez aprócskát zavart, mert hipp-hopp ugrunk két évet az időben. Erről az időszakról nem tudunk semmit, így az elején keletkezik számomra egy kis huppanó. A magam részéről jobban kedvelem azt, amikor menetközben csepegtetik az információt, mert úgy tudom, hogy a jelenben járok, és csak a lényeges dolgok kerülhetnek szóba. Fordított esetben hiányérzetem támad, és most biza vagy kétévnyi űr tátong a mese szövetén. Ahogy azonban haladunk előre, megváltozik a könyv hangulata. Lassan felnő az elváráshoz, ahogy a szereplőink is sokkal elevenebbekké válnak. A párbeszédes pergősek, élénkek és sok esetben humorosak. Az akciójelenetek leírása aprólékosan kidolgozott – láttam mindent magam előtt, és még izgultam is rajta. Képes volt meglepni apróságokban, ami nem csupán nagy szó, de mindenképpen dicséretes is.

A nyelvezete sokszor szépirodalmi, ezzel nem követi az „ifjúsági regény, azaz egyszerűbb fogalmazás” szabályt, ami nem feltétlenül probléma. Én szerettem, azonban az unokaöcsém nem igen tudna mit kezdeni vele az összes 11 évével, pedig sokáig úgy gondoltam, hogy ő lehet a célközönség. Ráadásul telis-tele van Gyűrűk Ura utalásokkal, amiket én szintén imádtam, az unokaöcsém azonban itt is fennakadna, ugyanis túl nagy falat még a számára. Egy átlagos 10-12 éves legfeljebb a filmeket ismeri, és azért legfeljebb, mert az unokaöcsém például még azt sem. Nem az én nevelésem, nem tehetek róla! Egyébiránt egész történeten érződik az író rajongása Tolkien iránt, amit személy szerint tökéletesen megértek és pártolok.

Sokáig nem kapunk érdemben semmi információt, igaz nem is nagyon hiányzik. Azért sem, mert kialakult egyfajta elképzelésem a dolgokról, és azért sem, mert lekötött az, amit éppen olvastam. A végén azonban egyszerre zúdul a nyakunkba temérdek magyarázat, amitől egy darabig csupán csak pislogtam. Aztán úgy döntöttem, meg sem próbálom érteni, csak olvasom folyamatosan, mintha idegen nyelvű könyv lenne, és ez a trükk, a legnagyobb meglepetésemre bevált, hirtelen összeállt a kép. Mindenesetre én ezt kicsit túlzásnak tartom. Ennek ellenére nagyon is jól tudom, hogy miért adták ki, látom, a bőröm alatt érzem a lehetőségeket, de első könyv még akkor is, ha sok típushibát kiküszöböltek. Az erős kezdés, az érdeklődés fenntartása, a nyelvezete és pergő párbeszédei viszont maradéktalanul kárpótoltak minden apróságért. Kíváncsian, sőt, izgatottan várom a második részt.

7/10

*Ez a bejegyzés teljes egészében megjelent már az ekultura.hu-n, csak ott nincs volt pontozás. ;)

Teaser kedd #45

Nos, igazából nem tudom, hogy ez a kép mennyiben passzol a jelenlegi könyvemhez, még egy kicsit az elején tartok, de ha rajtam múlik (Mégis ki máson múlna?!), ez a helyzet nem sokáig marad állapot.Vagy mi...

Nem mellesleg a tegnap oldalmegjelenítések száma az átlagos háromszorosa-négyszerese lett, ez nyilván köszönhető az ekultura.hu-n megjelent interjúnak is, tehát köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is elidőzött nálam. És ha nem is lesz rendszeres visszajáró, de talált legalább egy témát, ami a foga alá való, már megérte.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Eheti teaser:

- Hát nem aranyos?- fakadt ki Anna olyan hangosan hogy az előttünk lévő padban ülő lányok  hátrafordultak. Egy szemvillanással később fintorogva húzódtak vissza, amint meglátták, hogy Anna az asztalon gubbasztó, termetes kecskebékát simogatja.

Buglyó Gergely: Oni: Szürke vér