Bevallom, hogy az
Akváriumot megelőzően még semmit sem olvastam
Tóth Krisztinától,
akiről csupán annyit tudtam, hogy egyebek mellett gyermekverseket is
ír. Bevallom, mert ezentúl ez bizony másként lesz. A könyvet a tartalma
alapján választottam, amire a barátnőm azt mondta: „Hát nem fogsz
megszakadni a nevetéstől.” Ezt magamtól is sejtettem, de azt már nem,
hogy a folyamatosan egymásba fűzött, sokszor érzelemmentesen tálalt
mondatok iróniája időről időre megmosolyogtat. Tette mindezt azért, mert
egy olyan időszak és a benne élők korképe, amit bár nem ismertem
személyesen, sokat hallottam róla. Én a kommunizmus végén nevelkedtem,
amikor már nem volt minden annyira szélsőséges, bár közel sem volt olyan
szabad, mint most. Mindenesetre csendesen el lehetett járni templomba
is, és többé nem fordulhatott az elő, hogy az ember esküvői tanúja – a
párttitkár – bajuszt ragasztott magának, csakhogy ne ismerjék fel. A
hatvanas években az egyik nagynénémék esküvőjén megtörtént ez a bizarr
jelenet, amiből később már a rádiókabarékban hallhattunk, a családi
legendárium azonban őrizni fogja még egy jó darabig.
Az ötvenes évek Magyarországa még nem heverte ki a második
világháborút, a sebek túl mélyek, de az élet bizony megy tovább.
Klárimama nem találja a helyét, de ez mindig is így volt, mert a néni
kicsit furcsa, így amikor nem képes gondoskodni a lányáról, intézetbe
kerül. Onnan veszi magához Edit néni, aki férjével és a koncentrációs
tábort megjárt, enyhén szellemi fogyatékos testvérével él egy pici
szoba-konyhában. A körfolyosós régi házat folyton átjárja a készülő
ételek és a macskavizelet szaga, külön tér nem jut senkinek, a WC is a
folyosó végén van, de a nagy szegénység ellenére a kuporgatás miatt jut
ételre és még egy alvóbabára is. Vera és nevelőszülei élete nem rózsás, a
változó világban azonban legalább ott vannak ők egymásnak.
