Nyúlik, mert nyújtom

Bár van egy Variálós vasárnap névre hallgató rovatom, de néhány kedves blogger ismerősnek eszébe jutott, mi lenne, ha egy adott témáról mindenki megírná a saját véleményét. Egymástól függetlenül ugyan, de nagyjából egyszerre. És mivel az ember szeret együvé tartozni, no meg a feldobott témák igencsak érdekesnek tűntek, jelentkeztem rájuk magam is.

Rögtön az első a határok feszegetését hivatott taglalni, és ennek kapcsán erősen elgondolkodtam. Mindig úgy jellemeztem önmagamat, mint a megszokások emberét, mert szeretem, ha dolgok állandóak körülöttem, és nehezen szánom rá magam az újdonságok kipróbálására. Azért mert csak. Röghöz kötött vagyok minden szempontból, és nem szeretek csalódni.

Nagyjából ennyi a mentségem, és nem hiszem, hogy kéne más. Nem kezdek olyan stílusú könyvbe, amiben már egyszer csalódtam, mert tudom, hogy újra csalódni fogok. Nem ismerkedem új emberekkel, nehezen avatok a bizalmamba bárkit is, nem vásárolok új kütyüket, hiszen a régieket sem igen használom, és úgy általában szeretem, ha minden úgy van ma is, ahogyan tegnap volt.  
És ezért nem eszem... Hoppá! Álljunk meg egy pillanatra!

Az elmúlt év számomra a változásokról szólt, teljesen megreformáltam az életemet, benne nagyjából mindent, szóval nem mondanám, hogy nem léptem ki a komfortzónámból. A munkám és az úgynevezett hobbim is kínált erre bőven lehetőséget, így lett egy verses rovatom az ekulturán, és hirtelen kölcsönadott munkaerő lettem egy másik főnök nem feltétlen értő kezei alatt. Ez utóbbit nem én választottam ugyan, de jó próbatétel volt, és olybá tűnik, most, hogy már látom derengeni a végét, valahogyan csak túlélem.
Most akkor hogy is van ez? Miért irtózom ösztönösen az újdonságtól, miközben észre sem veszem és tucatnyi járt utat hagyok el egy-egy járatlanért?

Ott lehet ama bizonyos kutya elásva, hogy mindenki tart az ismeretlentől. Félünk, és ez az érzés olyan mélyen lehet a legtöbbünk DNS-ébe vésve, hogy erőszakkal sem vagyunk képesek szabadulni tőle. Irtózunk a váratlantól, mert kirántja lábunk alól a talajt. Semmissé teszi az elmúlt évek energiáit, amit arra szántunk, hogy megvédjük magunkat a külső és zord világtól.

Talán akkor kezdődhetett, amikor kissé szőrös ősapánk kitágult pupillával nézte a tüzet, viaskodva magában a veszélyérzettel, és azzal, hogy a nagyon fényes, égető valami éltető meleget is ad, majd bambán hagyta, hogy a barátja félretaszítsa bunkójával, s ő vegye magához a váratlan ajándékot. Aki ezzel persze le is aratta a babért a pajtása orra előtt, akinek nem volt bátorsága megragadni a lehetőséget.

Ha nem lennének kalandvágyó lelkek köztünk, ha nem találnánk olyanokat, akik önként és dalolva lépnek ki a komfortzónájukból, nem lennénk itt. Az most más kérdés, hogy akkor hol is lennénk, de nem ebben az állapotban az tuti. A teljes élethez rengeteg dolog szükséges, de többek között a nyitottság az, ami nélkülözhetetlen. 

A kutyáink annyit vonyították az eget, hogy az ember, aki elirigyelte az éjszakai szerenádokat, maga is az űrbe vágyik, és nem sajnál ennek érdeklében semmit, mert van az az ár, amit érdemes megfizetni. A bolygónk legmélyebb és legmagasabb pontját is kutatjuk, mert akármennyire is féljük az ismeretlent, legalább ennyire vágyunk is arra, hogy megértsük.

A saját életem tekintetében ez azt jelenti, hogy bármennyire nem érdekel valami, megpróbálok túllépni a saját előítéleteimen és kipróbálom. Aztán ha nem jön be, akkor teljes átéléssel fújoghatok, mert többé senki sem mondhatja, hogy azt sem tudom, miről beszélek.
Hiszem, hogy jót tesz nekünk, ha időről időre megmérettetünk, ha kipróbáljuk magunkat ezzel feszítve tovább azokat a határokat, amiket már évekkel korábban elértünk, és azt hittük, nincs tovább.

Ezt a fajta ismeretlent én esélynek hívom a fejlődésére, és most nem a Szürke trilógiáról beszélek, amit végigolvastam, de rájöttem, hogy nem nekem való, hanem minden olyan dologról, amit megtanultam az elmúlt hónapokban, legyen az munka vagy kutatás a versekhez, egyre megy. Ugyanis amibe nem halunk bele, attól megerősödünk.

Írtam én már a bedobozolt életekről, és a dobozból kilógó végtagok lecsapásáról, igaz hogy más-más kapcsolatban, de gyakran, mert számomra ez egy kardinális kérdés, ugyanis szerintem soha nem passzoltam tökéletesen egy társadalmi elvárás által épített dobozba sem. Így azt tettem velük, amit minden normális ember tesz ilyenkor - ugyanis ez nem lázadás -, azaz tágítottam a saját teremet. Ez pedig a hatás-kölcsönhatás elve alapján befolyásolta a környezetemet is. Tehát ha innen nézzük, az én korlátaim kitolása alakítja a környezetemet is. És mielőtt valaki azt mondaná, a saját dobozunk alakítása nem számít a határok tágításának, az gondolkozzon el azon az egyszerű tényen, hogy sokkal kényelmesebb a fenekünkön és nyugton maradni, mint elébe menni a pofonnak és felvállalni önmagunkat.

Szóval nyújtom, mert nyúlik. Nyújtom, mert nyújthatom és szerintem ti mind ezt teszitek, csak legfeljebb nem tudjátok, hogy amit tesztek, az a komfortzónátok elhagyása.
Nincs szörnyűbb félelem, mint a tudatlanság okozta félelem. Az eszem tisztában van ezzel, de azért kérek egy önként jelentkezőt, aki minden alkalommal, amikor reflexből mondok nemet, emlékeztet rá...

Tehát legyünk bátrabbak és ugorjunk a dolgok közepébe, aztán beszéljük meg az összes bukásunkat és sikerünket. Ezzel inspirálhatunk másokat is, és persze gyűjthetjük az erőt a következő összecsapás előtt, mert a Megszokás kontra Ismeretlen igen ütős meccseket vívhat egymással.

Íme a témában résztvevő blogok listája, és megvallom őszintén, már nagy izgalommal várom, hogy végre este legyen, és elkezdhessem olvasni, kinek és mi jutott eszébe erről a témáról. Mert sokan vagyunk, sokfélék, és szeretek a homlokomra csapni azzal: tényleg, még ezt is lehetett volna!

FFG
Pupilla 
Miamona
Zenka 
Ilweran
Szilvi
Nima
Anaria
tigi
reea
Nita
Andi 
Loki
Bea