Tizennyolc voltam, amikor először olvastam. Akkor épp nem lehetett kapni (ahogyan a Kérdezzétek meg Alizt sem). Kölcsönben volt nálam és tudtam, hogy szívesen forgatnám még. Sokat kellett várnom, mire a Könyvmolyképző kiadta, és még egy kicsit, mire ez nekem is feltűnt. Aztán az ötvenszázalékos nyitó akciójukban magamhoz szólítottam (egy rakat más könyvvel együtt).Frenchie harminchat éves publicista és drogos. Véletlenül keveredik Los Angeles Velence részére, ahol jó néhány hasonszőrű függő is él, no meg a leszokni vágyok.
A tengerparton álló vörös barakk nem csak ronda, de tagjai nem állhatnak szóba idegenekkel. Ezzel hősnőnk fájdalmasan szembesül, amikor az egyiktől kérdezni szeretne valamit. Az elutasítás olyan mély nyomot hagy benne, amin maga is meglepődik. Bevesz még néhányat a drágaságaiból, ő ugyanis gyógyszerfüggő, amiről természetesen akkor mond le, amikor csak akar, és valahogyan odakeveredik a barakkhoz.
Az első olvasás idején kortárssegítőnek tanultam. Komolyan hittem, hogy megváltoztathatom a világot. Meg akartam változtatni, ezért szorgalmasan beszélgetem mindenféle emberrel a terepgyakorlatok során. Alkoholistákkal, drogosokkal, hajléktalanokkal, csak céltalanul sétálókkal, idősekkel és fiatalokkal. Kérdőíveket töltettem ki, tájékoztatást adtam, óvszert osztottam. Végighallgattam rengetek drogost, akik elmondták amit akartak, majd felálltak és otthagytak. Mert ilyen a drogos. Kér valamit, ad valamit, elvesz valamit, elmond valamit. Lényegtelen, hogy te ki vagy, csak ő van, ő és az érdekei, a vélt és valós sérelmei.
Az első olvasás idején még idealista voltam. Komolyan hittem abban, hogy az emberiséget meg kell váltani. Még azt is elhittem, hogy ez az én feladatom. Aztán az élet megtanított nagyon sok mindenre. Például arra, hogy nem lehet senkit akarata ellenére boldoggá tenni.
Az, aki nem akar leszokni, nem fog leszokni. Ez ennyire egyszerű. Frenchie nem tudja mit akar, csak azt, hogy mi az, ami fáj. Rengeteg éven keresztül elmenekült a valóság elől és bár a barátok szépen lassan megkoptak, az édesanyja áldozatos támogatása elégséges volt. Rendszeresen túladagolta magát, csak hogy lássa, szeretik-e. Zsarolta vagy éppen terrorizálta a körülötte élőket és az ő olvasatában mindez teljesen normális.
Amikor az elvonási tünetek elmúlnak, még koránt sincs túl a nehezén, csupán az első sokkon. Egy drogos, ahogyan az alkoholista vagy más szenvedélybeteg, sosem szokik le igazán. Csak tiszta marad. Hatalmas különbség ez. Olyan, amit mi, akik sosem (vagy legalábbis nem így) voltunk rabjai a saját félelmeinknek, nem ismerünk, nem ismerhetünk.
A szerkezete kissé szokatlan. Klasszikus párbeszédek, gondolatjelekkel elválasztva nincsenek. Folyamatos monológokat hallhatunk a hősnőnktől, minek során megemlíti, hogy ki és mit mondott. Bár nincs is minden esetben feltüntetve, így előfordul, hogy csak a mondandóból tudjuk meg, ki beszél. Az egész kaotikus. Ahogyan egy függő elméje. 184 oldal önvallomás, aztán az író feláll és otthagyja az olvasót.
Lényegtelen mi lesz utána, mert az út volt a fontos. Az az év, amit a barakkban töltött, pedig csak nyaralni jött. Ahol sokáig menekülni próbált. Nem fizikailag, de egy új függésbe kapaszkodva. Nem véletlen javasolják az alkoholistáknak, hogy vegyenek egy szobanövényt, ha életben marad, akkor lehet kis állatuk, de nem kezdjenek kapcsolatba legalább egy évig. Frenchie egy nem létező szerelem ábrándját kergetve menekül. Függésből, függésbe. Veszélyes dolog és nem is nézik jó szemmel. De akkor ő még nem tudja, hogy mit csinál. Csupán annyit érez, hogy ettől jobb, meg persze rosszabb is.
Mi, mármint az olvasó, különben sem számítunk. Csak az a szerepünk, hogy meghallgassuk a vallomását. Azután pedig, hogy okoljunk belőle.
Az eredeti fordítást használták és majdnem 100 oldallal kevesebb lett. Ne tévesszen meg senkit. Apróbbak a betűk, tömörebbek a sorok. Ez csak erősíti a kaotikus hatást. Egyetlen dolog zavart, ami nyilván így volt elsőre is, de nem emlékszem rá, most meg az arcomba robbant. Óverdózis. Nos, ez a szó több mint bizarr. Mi baj volt vajon a túladagolással?
Dr. Csernus Imre előszava új dolog. Én inkább utószónak írnám, mert kiemeli a legfontosabb eseményeket. Azokat, amik felet egy átlagember talán elsiklana. Utólag jó lenne megmagyarázni pár dolgot a laikusnak, előre viszont ugyanez furcsa hatást kelt. Ettől függetlenül nagyon érdekes. Ajánlom mindenki figyelmébe.
Bár a regény életrajzi alapokkal rendelkezik, kicsit furcsállom, hogy nem találok gyakorlatilag semmit az írónőről. Talán az a gond, hogy nem beszélek franciául, viszont nem tudom, hogy él-e, vagy hogy tiszta maradt-e. Remélem, hogy igen, mert a könyv hatása legalább annyira sokkoló volt, mint tizennyolc évesen. Kár lenne lemondani róla.
Ritkán mondok ilyet, de kötelező olvasmánnyá tenném.
10/10
Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft
Fordította: Xantus Judit
