2011. december 30., péntek

Nomen est omen (Mindent vagy Semmit #1)


Egykedvűen nézte az alvó alakot, majd megvonta vállát. Hiába minden, nem merenghet ostobaságokon, dolga van. Valakinek ezt is meg kell csinálni...  Csak az a gond, hogy évezredekkel ezelőtt éppen rá  került a sor, mert olyan mocskosul mázlista! Ez a mai meg egy újabb pocsék nap...

Gyengéden megérintette az álmában mozdulatlan fekvő férfi homlokát. Nyugodtan szuszogott, a szája enyhén szétnyílt. Fiatal még. Talán harminc éves sincs. A szeme körüli hajszálerek kétségtelenül jelezték, lassan oda vész majd az ifjúság, mégis annyi szép éve lehetne. Komolyan sajnálja, hogy…

- Ostoba vagy – súgta magának, aztán csendesen elhagyta a szobát.

Mire jók ezek a gondolatok? Talán elfáradt? Lehetséges lenne? Szabadságra kellene mennie? Mennyi időre? Mennyi idő törölné ki az elmúlt eonokat? Különben vidám beszélgetés lenne. Mit mondhatna a mindenség atyának?

- Mindenhatóm, elfáradtam! Istenem… Apám…

Tudja jó a választ. Ha Ő, aki a világok kezdete óta végzi a feladatát hibátlanul, nem fáradt el, akkor milyen jogon panaszkodik a fia? Milyen jogon is? Mert ramaty a meló?

Egyedül ő az, akiről senki sem tud, akikről nem szólnak énekek, nem imádják, nem szólítják önszántukból. Ő az, aki nem is létezik, mert a semmi, az csak semmi.

Mennyivel szívesebben uralna inkább egy érzelmet! A szerelmet például. Ó! Azt imádná. A húga csupa rózsaszín ködös elmével birkózik és olyan jól szórakozik közben. Különösen amikor összezavarja a fejeket. Sajgó szívvel nézni, ahogy a földi történéseket felügyeli boldogan szökdécselve, sóhajtozva, nevetve. Jó lehet szerelemnek lenni!

Irigység is szívesebben lett volna. Az emberek nem értékelik ezt az érzést eléggé, mert hagyják, hogy mindent megmérgezzen, pedig egy egészséges rivalizálás vagy a vágy a máséra még önmagában nem baj. Persze a parancsolatok szerint az, de fura mód kimondottan ösztönzőleg hathat. Csodákat képes világra hozni. Emberi csodákat. Kár, amiért nagyon kevesen képesek megmaradni ezen a szinten. A legtöbben maró fájdalomként élik meg, mely lassan Düh felé fordít mindenkit. Nem csoda, hogy két bátyja folyton együtt van.

Az összes érzelem megbecsült munkát végez. Mindenki elfogadja őket. Sőt, még nagybátyját, Halált is rengetegen csodálják. Állítólag fiatalon a bácsi végezte az ő munkáját, amíg professzionalizmusával ki nem érdemelte az előléptetést.  Most a lovasok egyike, aki a legtöbb idejét mégis csak két lábon tölti és szüntelenül dolgozik, hogy fent tudja tartani az egyensúlyt. Jó lehet sokan vitatják döntéseit, miért azt viszi, akit, hiszen fiatal, élhetne még, de mindenki tudja, érti és értékeli a megváltást, amit a hosszasan betegeskedőknek nyújt, hogy aztán Megnyugvásnak adja át a gyeplőt. Igen. Minden kapcsolódik mindennel, mindenkit tisztelet övez, mindenki fontos, csak ő nem az.

Jó, végül is felmondhatna! Az segítene? Kitöltené  a benne tátongó űrt? Aligha.

- Az emlegetett - motyogta lehajtott fejjel.

- Hogyan, fiam?

- Semmi, semmi! Hogy vagy, bácsi? Rég találkoztunk.

- Kedves, hogy bemutatkoztál. Mostanában baj van a névmemóriámmal, mentségemre szóljon, igazán sok a rokon.

- De én most nem a nev… - kezdte gyorsan, de a bácsi szájából ömleni kezdett a szó, így elhallgatott. A tulajdon családja sem emlékszik rá. Szép!

- Munka miatt vagy itt? Én igen. Ketten szerepelnek a listámon, báááár - nyújtotta a szót, míg kitekert egy nagy pergament, - az egyikük kutya. Valamit összekeverhettek. Nem foglalkozom négylábúakkal. Nehéz manapság jó írnokot találni.  Mond csak, mit is csinálsz pontosan?

- Semmit.

- Ó! Azt hittem dolgozol.

- Dolgozom. A semmit csinálom. Tudod, elveszem a felesleget, kitörlök ezt meg azt, eltüntetem, amit kell.

- Nincsenek erre manóink?

- Már nincsenek. Mikulás vagy kétszáz éve kivált és külön vállalkozást futtat. Különben sem segíthetnének. Én az elmékből, szívekből törlök érzelmeket, emlékeket. Nem a kocsikulcsokat dugom el.

- Pedig ki kéne próbálnod egyszer. Csuda murisak, ahogy keresik őket. Egy fárasztó nap után néha csak úgy elszórakozom, de tisztában vagyok vele, hogy nem szép... - hirtelen elhalhatott. Beharapta  szája szélét, mint aki valami titkot fecsegett ki, aztán arcán pajkos mosollyal tovább indult.  - Na, mennem kell! Szerbusz… izé… szerbusz! -kiáltott vissza.

- Szerbusz, Halál bácsi!

Már elfelejtette a nevét! Mitől olyan nehéz? Semmi. Öt betű. Mért képtelen megjegyezni bárki? Jó, a bácsi mintha kezdene szenilis lenni, de nem ő az egyetlen. Az egész család keresztülnéz rajta. Tegnap este az egyik húga hirtelen hozzá fordult.

- Öcsi! - szólította meg

- A bátyád vagyok - mondta automatikusan.

- Hoppá! Bocs! Ide adnád a...

Még csak el sem szégyellte magát. Talán mert a név kötelezz, mindenki elfelejtkezik róla. Mintha soha sem létezett volna. Egy arc a múltból, akit láttak már, de senki sem emlékszik rá mikor és hol. Talán ezért választották őt. Épp olyan mint a feladat. Nyomtalanul eltűnik az emlékekből. Csak ne lenne ennyire magányos! Kit érdekelne a nem szeretem munka, ha lenne mellette valaki; de ki akarna egy arctalan idegent, akinek minden este újra be kell mutatkoznia?

Elgondolkodva, zsebre dugott kézzel caplatott. Ha szilárd testét viselné, csak vonszolná magát, így azonban nem érzett fáradságot, csupán mély ürességet.

- Elnézést...

Csodálkozva nézett fel.

- Tessék?

- Mindennek hívnak, ma helyeztek át. Semmihez van szerencsém? Szükségem van a segítségedre.

- Komolyan?! - Életében nem döbbent meg ennyire.

- Komolyan. Mit szólnál egy kávéhoz?

- Aha... jó.

Rá van szüksége? Neki? Rá? Minden? Lehetséges, hogy a Mindenható...

- Kifürkészhetetlenek az útjai.

- Tessék?

- A Mindenható útjai kifürkészhetetlenek. Ne tudom, miért lettem pont én Minden, de tegnap, amikor magához hívatott, azt mondta, "mindennek" létezik ellenpólusa. Érted? Em-i-en-dé-e-en-en-e-ká. Mindennek - mutatott magára miközben felszabadultan nevetett.

- Akkor... az enyém te lettél.

- Úgy tűnik. Tudod, mi  a furcsa? Én még csak nem is vagyok igazi rokon - suttogta közelebb hajolva.

- Nem?

- Esküszöm. Senki sem akart velem lenni, mert enyhén szólva kínos az a barát, aki mindig minden jobban tud. Örültem, mikor kiderült, hogy veled fogok dolgozni. Te vagy az egyetlen, aki...

Üdítő jelenség egy jókedvűen csacsogó újonc. Nem kérdezi meg folyton a nevét és nem néz rá csodálkozva. Nem találgatja, vajon hol találkoztak és nem akar úgy tenni, mint ha ismerné, közben meg fogalma sincs arról ki is ő. Minden egyszerűen csak tudta. Magától.

Elmosolyodott. Nem emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ennyire furcsán. Izgatott lett, a szíve szaporán kezdett verni és érezte, ahogy a vér a lassan alakot formáló arcába szökik. Annyi évet megélt és most, teljesen váratlanul, rácáfolva  a tapasztalatokra, érdekes napok várnak rá.

- Ebből még bármi lehet! - motyogta maga elé. - Bármi...

2011. december 29., csütörtök

Mars

戰神 / Zhan Shen

21 részes romantikus drámasorozat (2004)
  • Vic Chou - Chen Ling és Chen Sheng
  • Barbie Hsu - Han Qi Luo
  • Xiu Jie Kai - Da Ye
  • Megan Lai - Qing Mei
  • An Jun Can - Tong Dao
  • Xiao Xiao - Sha Zhi
  • Duo Ru Ru - Xiang Zi
  • Chang Kuo Chu - Chong Zhi
  • Leon Dai - Ming Gao
  • Ying Cai Ling - Qi Luo édesanyja
  • Tang Zhi Wei - Qi Luo mostohaapja

Alighanem Vic Zhou (Chou) mérgezést fogok kapni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy életem eddigi legjobb doramáját láttam. A 1996-2000 között futott japán shojo manga, ugyanezen címmel, Fuyumi Soryo munkája, amit hűen követ a sorozat. Ez kérem, egy igazi drámasorozat, sok könnyel, fájdalommal, így a tingi-tangli jelzőt semmi esetre sem használnám rá.

Chen Ling egy nap látogatóba indul motorbalesettett szenvedett barátjához, de a kórházhoz vezető utat nem ismeri, tehát útbaigazítást kér a magányosan üldögélő, rajzolgató Han Qi Luotól.  A lány nagyon félénk, visszahúzódó. Nem beszél idegenekkel, a férfiakat különösen nem kedveli. Kitép egy lapot a füzetéből, amire rárajzolja az útvonalat és elfut. Ling csak később, a kórházban veszi észre a hátoldalán lévő rajzot. Vissza szeretné juttatni a gyermekét tartó anya képét, ami megérintette a szívét. Látszólag minden esélye megvan, hiszen Qi Luo az osztálytársa lesz, csakhogy a lány egyáltalán nem fogadj a közeledését.

Miután megmenti egy zaklatótól, egyességet kötnek. Qi Lou folyamatosan nehéz helyzetekbe kerül, Ling pedig hírhedten nehéz eset, mégis felajánlja, hogy ezentúl megvédi. Sőt, még modellnek is áll, cserébe viszont, ha elkészül a festmény az anyáról és gyermekéről, megtarthatja.

A playboy, aki csak  a motorozásnak él, és a csendes, bizalmatlan lány kapcsolata szerelemmé fordul. Szükségük van egymásra. Túl sok fájdalmas emléket cipelnek, mégis hiába szeretnék, nem hagyhatják csak úgy el múltjukat. Összekapaszkodva, lassan, lépésenként dolgoznak fel mindent.

Az út, amit közösen járnak, rögös, fájdalmas, de megtanítja őket arra, hogy mi a boldogság. Milyen, amikor valakit jobban szeretsz önmagadnál. Egymásban oldódnak fel. Qi Lou újra képes  lesz nevetni, Ling pedig szembenéz a nehézségekkel. Küzdenek és kiállnak egymásért, önmagukért. Új barátokat szereznek, régi ellenségeket temetnek el.

A látszat ellenére viszonylag keveset sírtam. A felmerülő problémák nem feltétlen könnyfakasztóak. A maguk módján igen súlyosak, már-már komoly pszichikai gondokat okoznak. Hőseink számára azonban, az újonnan talált erővel nincs semmi, ami lehetetlen lenne.

Vic bebizonyította, hogy színtiszta drámában sem rosszabb, mint a vígjátékokban, ahol rendszerint szintén hányatott élete van. Ahogy az is kiderül, hogy van az a mennyiségű haj, az a frizura, ami eltakarja az édes kis fülét. Az egész arckarakterisztikája megváltozott ezáltal, jobban néz ki ugyan, de nekem mégsem az igazi.

Barbie Hsu kimondottan bájos. Nagyszerű a bátortalan lány szerepében. Vele vérzett a szívem, amikor kellett, totálisan megvettem.

An Jun Can számomra a széria sztárja. Hogy a többiek mit tudnak, azzal tisztába voltam. Még a mellékszereplők többségét is láttam már valamiben, de ő komolyan meglepett. Több alkalommal rám hozta a frászt, ami figyelembe véve Tong Dao karakterét, egyáltalán nem meglepő, csupán nem várt öröm.

Xiu Jie Kai (Da Ye) és Megan Lai (Qing Mei) már  többször játszott együtt Vic Zhouval(Ahogyan Barbie is, sőt, az életben is párt alkottak.). Ezúttal sem lehetnek főszereplők. Ennek ellenére nagyon fontosak.

Klasszikus értelemben vett cselszövő nincs,  mert ebből a típusú szerepből több is akad, mint kéne. Azonban idővel változnak, avagy egyszerűen eltűnnek, pipával a nevük mellett.

A sorozatot három részre osztható: megismerkedésre, problémamegoldásra, (múlt) lezárásra.

Mély, helyenként megrendítő szerelmi történet fájdalomrom, örömről, összetartozásról, ezért az a néhány mosolyogtató jelenet külön értékes. Ilyen pontszámokat, beleértve a számtalan amerikai és angol rokonokat is,  sosem adtam még sorozatnak.

Bár az alapjaként szolgáló manga nem az én műfajom, várhatóan mégis kézbe fogom venni. Ez az édes-bús történet teljesen magával ragadott. Tette mindezt úgy, hogy jóval több motorversenyt is elbírt volna, de hát gyanítom, minden nem lehet tökéletes.

10*/10

Az opening Alan Kuo nevéhez kötődik. Ő énekli, ahogyan a Sweet Relationshipben tette az endingel, amiben különben játszott is. Kellemes, karcos hangja tökéletesen passzol a sorozat hangulatához.

Az endinget a két főszereplő, mindketten énekesek, követte el. A két zene között látszólag hatalmas az eltérés, talán épp ezért adja azt az érzetet, hogy tartunk valamerre.


2011. december 23., péntek

Karácsony

Minden kedves olvasómnak, és mivel ez nem egy őrületes szám, elég családiasan vagyunk,  kellemes karácsonyt kívánok!

Remélem mindenki jól fogja érezni magát és nem bosszankodik azon, hogy a fa ferde vagy nincs, aki befaragja, de ha mégis van nézni is rossz, a halban sok a szálka és a gyerekek üvöltenek. Minden normális családi ünnepen történnek apró difik.  Egy évben nálunk az egész karácsonyi halkészlet kukába került a szeméttel együtt. Volt ám öröm és boldogság. Nem is beszélve a fa talpra állításáról, ami többször majdnem véget vetett a világnak.

Tehát fejet fel és élvezzétek az együttlétet, amíg van kivel, van hol és van miért! Az egyedüllét pedig nem egyenlő a magánnyal, mert ez utóbbi belülről fakad. Itt az alkalom véget vetni neki és felhívni egy rokont vagy barátot.






2011. december 21., szerda

Sweet Relationship

美味關係 / Mei Wei Guan Xi

20 (32 a dvd kiadásban) részes tajvani romantikus sorozat (2007)

Mi más is lehetne, mint egy manga feldolgozás. Egy tíz részes josei sorozat, amely Delicious Relationship néven látott napvilágot. Nem olvastam, mert őszintén egy-két kivételes nőknek szóló darabot leszámítva(pl.: Vampire Knight, Uragiri wa boku no namae wo shitteiru azaz Uraboku) szinte csak fiúknak szóló mangákat veszek kézbe, így nem ismertem a történetet sem, de Vic Zhou jelenléte egyértelműen eldöntötte, tetszeni fog .

Az énekes, színész fiatalembert a Black & White-ban láttam először és teljes szívvel kijelenthetem, beleszerettem az elálló lapát füleibe. Ázsián totális átszabási láz vett erőt, és igaz ugyan, őt is átrajzolták, a fülecskéje azonban maradt. Ezt pedig ritka bájosnak találom a koreai tökéletes idolokhoz képest. A többiről nem is beszélve, mert van benne valami bájosan kisfiús, és mi nők igenis imádjuk a kisfiúkat. Folyton leporolnánk a térdüket miután elestek, és észre sem vesszük, hogy anyák lettünk nem szeretők. Ez persze más kérdés, de hogy számomra Vic Zhou üde jelenség és kedves a szemnek, határozott tény.

Chang Bai Hui egy igazi ínyenc. Élvezi az evést, az ízeket, meg tudja mondani, hogy egy adott ételben milyen alkotóelemek  szerepelnek, még azt is, hogyan vannak elkészítve, bár főzni nem tud.  Aznap, amikor levizsgázik, édesapja egy francia étterem konyhájában szorgoskodik, hogy készítsen számára valami nagyon finomat, ezzel emelve az esemény színvonalát. Az ottani séf tudtán kívül történik a dolog, mert Fang Zi Tian bármennyire kiváló a szakmájában, híresen kiállhatatlan természet. Míg a papa kint ünnepel lányával, odabent fő a híres arany leves (húsleveshez lehetne hasonlítani), a mesterszakács felfedezi az árulást, de mivel a leves odaéget, fogja és kiönti az egészet, aztán még fel is mond.

Hogy ne derüljön ki az eset, az egyik segédje Zi Tian levesével leplezi a hiányt, ami Bai Hui számára mennyei manna. Éppen csak elkezd enni, amikor édesapja szívinfarktust kap és meghal. A lány egyedül marad, az evésen kívül semmihez sem ért, egymás után mondanak fel neki, hiszen több kárt csinál, mint hasznot. Egy délután, bőrig ázva és teljesen elkeseredetten betér a Little Bearbe, ami egy kis családi étterem, és sorra kezdi falni az ételeket. Az aranyleves első kanala után zokogni kezd, mert azt az ízt érzi, ami számára az édesapját jelenti. Könyörögni kezd, hogy vegyék fel dolgozni, de a szakács szerint egy nőnek nincs helye a konyhában(?). Fogadást kötnek , aminek eredményeként mégiscsak munkába állhat, de az igazi vesszőfutás csak most kezdődik, hiszen Chang Bai Hui még egy krumplit sem tud normálisan meghámozni.

Patty Hou, a főszereplő hölgy,  a szokásossal ellentétben már az elején szép és bájos. Ahogyan eszik, az meg szimplán nyálcsorgató. Már önmagában ez egy jó pontot ért.

Bár jó néhány kacagtató jelenetet tartalmaz, mégsem tudnám a vígjátékokhoz sorolni. Minden karakternek megvan a saját kis sanyarú múltja, jelene. A sorozat maga egy halállal indul és rengeteg dráma merül fel közben is. Az első eset volt, hogy az intrikus személye, mint kötelező elem, nem idegesített. Pusztán sajnáltam. Teljes szívemből szántam, bár egyértelmű volt a saját felelőssége is, mégis túl nagy teher szakadt a vállára, nem tudom mit tettem volna az ő helyében. Nyilván azért lehetett mindent így megjeleníteni, mert az eredeti célcsoport már a hölgyeké. A felnőteket lehet több érzelemmel terhelni, nem kell feltétlen szabadkozni a balsorsok miatt.

Központi elem egyértelműen az étkezés. Rengeteg francia ételt készítenek, esznek a sorozat folyamán, és néha igencsak étvágygerjesztő módon. Az egymással gyakran rivalizáló éttermek, séfek világában valaki, aki tanulni és valaki, aki csak főzni vágyik nem szokatlan, mégis egyedi kombináció. Kiderül, hogy más dolog készíteni, és igazán élvezni az ételeket, és az is, hogy a szeretet, hűség és kitartás bármire képes, nincs lehetetlen. A  félreértéseket pedig az hiszi el, aki el akarja.

Nagyon fontos momentum az étterem. Little Bear mancsai alatt inkább családdá válnak, mint munkatársakká, és ez az a szál, ami köré, szerelem ide vagy oda, felépül minden. A hovatartozás ugyanis minden magányos szív legfontosabb kérdése.

Egyetlen mellékszálat nem zártak le, amiért nagyon szomorú voltam. A történetbe ugyan beleillet, de vártam valami rózsaszínes habos valamit, ami nem következett be. Az utolsó rész egyenesen imádni való volt. Összességében jókat nevettem, és az viszonylagos komolysága ellenére is, az egyik legjobb doramám volt.  Nagyon szerettem.

9/10


Az opening:

Vampire Prosecutor

뱀파이어 검사 / Vampire Geumsa

12 részes, koreai misztikus krimisorozat (2011)

Szereplők:

Épp egy régebbi tajvani sorozatot néztem, és az online oldal folyton ajánlgatta. Hittem is meg nem is. Kicsit tartottam a koreai vámpíroktól. Ki tudja, nem fognak-e a ragyogás után egyenesen baltát ragadni, mint Jack Nicholson. Akkor aztán oda vésznek a szép remények. A leírás sem bővelkedett információban. Aztán elfogyott a dormám, és rosszul lettem a gondolattól is, hogy újabb romantikus darabba kezdjek.

Nagyjából így kezdődött, aztán a nyögve-nyelős indulásból igazi érdeklődés lett, és amikor rájöttem, hogy ez egy folyamatban lévő darab, azaz várnom kell az új részekre, meglehetősen cifrákat gondoltam.

Min Tae Yeon ügyészként dolgozik, és saját csoport felépítésén dolgozik. Egy régebbi nyomozó barát, egy fiatal ügyész és egy fő technikai személyzet már komplett kis nyomozó brigád, mehet a harc a bűn ellen.

Ügyészünk azonban nem átlagos fickó. Azonkívül, hogy agyontanulta és dolgozta magát ezért a pozícióért, amiben természetesen kitűnő, rendelkezésére áll néhány egyéb érzék is. Hét évvel korábban ugyanis, egy üldözés során megsérül, aminek következményeként vámpírrá változtatták. Ketten tudják a titkát. A nyomozó és egy másik vámpír, akit nevezhetnénk dealernek is, mert ő szállítja az éltető vért.

A négyfős különítmény bűnügyeket old meg, tetteseket fog el, aztán meg is vádolja  és a végén börtönbe juttatja őket. Bölcsőtől a sírig, mondhatnánk igen helyesen. Természetesen össze kell szokniuk, és nem árt eltekinteni azon tény felett, hogy a főnök egy pöttyet más. Kicsit sápadt, néha kékre változik a szeme, erős, nem extrém módon ugyan, azért mégis rendkívülien. Harcművész, néha k-popp bandásan öltözik és mindig mindent jobban tud. Ja, és egy nyalás vér elmesél neki,  mit látott utoljára az áldozat, valamint a vér útjából rekonstruálni tudja az elkövetés módját is. Hű! Én is akarok ilyet.

Az első rész néhány percét zavarosnak találtam, főleg mert a magyarázat csak részben és lassan érkezik, de ennek ellenére a fényképezés már szinte rögtön megfogott. Szerettem azokat a jeleneteket, amikor végigvezeti az áldozat halálát. Hasonlót láthattunk már ugyan sokfelé, mégis van valami a megjelenítésben, ami nekem egyedi, ha már a karakterek kissé sablonosra sikerültek. Szerettem azt is, hogy bár hősünk vidáman jár-kel fényes nappal, mégsem sebezhetetlen csodalény. Megvannak a saját emberi motivációi, amiknek hatására lemondott az élő vérről és holtakét vagy zacskós kiszerelést fogyaszt, akkor is, ha ez azzal jár, hogy átéli az utolsó érzéseiket, emlékeiket.

Az akció jelentetek szépek, a harci jelenetek lendületesek, gyönyörűen koreografáltak. Egyetlen hibájuk van csupán, keveslem őket. Igen, tudom, nekem ötven percből pörögjön a téma minimum negyvenet. Telhetetlen vagyok, de a részek, néhány kivételtől eltekintve, valóban elbírt volna még némi tempót.

A főszereplő teljesen megfogott. Ügyesen kifestették a szemét, a tekintete átható, a bőre fehér. Annyira jó lett a szerepre, hogy kedvem lett volna vállon veregetni az alkotógárdát. Keresve sem találtam volna jobbat, szebbet, életképesebbet.  Nem véletlen az sem, hogy minden héten epedve vártam az angol feliratos verziót.

Jó, akadnak hibák is. A karakterek sablonosságát már említettem, néhány bűnügyét kissé összecsapottnak érzek, a végkifejletet nagyjából a háromnegyedénél leírtam volna. Ebből kitűnik, hogy van benne némi kiszámíthatóság. Az első két rész kicsit gyengébb, több CSI utalást, összekacsintást is érzetem, bár itt a labormunkát többnyire két lábon végezték. A harmadik résztől már emelkedett a szint, jobbak lettek az akciók is, mert hogy végre nem csak visszaemlékezésként voltak. Ahogy mondtam, a vége nem rázott meg, a lezárást is kissé erőltetettnek találtam, de tagadhatatlan rengeteg potenciál van benne. Tipikusan az a sorozat, ami lassan áll össze, és ha nem kaszálják el, a második évadra jobban összeérik.

Szerencsére lesz második évad, mert minden hullámzása ellenére stabil pontot hozott. Olyat amiért érdemes megnézni, várni a következőt. Akárcsak az ötletért, a kivitelezésért, a színészekért és a fényképezésért. Minden porcikájában nekem való.

8/10

2011. december 15., csütörtök

Baljós előjelek

Mostanában gyakrabban feledkezem meg magamról. A nyílt utcán bazsalygok. Tegnap például egy pasi annyira belebámult az arcomba, hogy még én is észrevettem, hát még a többi járókelő. Épp azt latolgathatta, teljesen elme roggyant vagy szimplán fejlődésben visszamaradott vagyok-e. Pedig nem beszéltem, csupán eszembe jutott egy megírandó ötletem, amitől letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra. Hamar felülemelkedtem az eseten, hiszen nem ritka, de aztán ma újra elgondolkodtam.

Történt ugyanis, hogy reggel kipihenten ébredtem. Tegnap, miután fél nyolcra hazaértem bekapcsoltam a  gépemet, aztán egyszerűen elaludtam előtte. Éjfél előtt felriadtam, megalapítottam, hogy ég az éjjeli lámpám. Lekapcsoltam, lecsuktam a gép tetejét, a másik oldalamra fordultam és 6:18-ig úgy aludtam nyál csorgatva, mint akit leütöttek. Nagyjából háromnapos pihenést ejtettem meg egyben. Leszögezhetjük, jól esett!

Mikor felvettem a kabátomat Gackt egyik száma üvöltött a fülembe, ráadásul az egyik kedvencem, így megfeledkezve magamról, teli torokból énekelni kezdtem. A négy fal között ugye... Diszkréten táncoltam is egy kicsit, majd a kilincsre tettem a kezemet és automatikusan elhallgattam. Valahogy bennem van, nem csinálok magamból hülyét nagy nyilvánosság előtt, de ebben az esetben már teljesen mindegy volt. Ahogy kitárult az ajtó, a rácson keresztül két döbbent, erősen fiatalkorú nézett rám. Lehetséges, hogy hallották?

Az egy emelettel lemaradt anyuka nevetését alig palástolva köszönt. A tény immár bizonyított. Az egész ház megismerte reea rettenetes orgánumát. Én leszek az új Eszti néni? Szaporodnak a jelek...

2011. december 11., vasárnap

Ha menni akar...

Pénteken ért a felismerés, hogy az oly nehezen és kínkeservek közt megszerzett bérletem faképnél hagyott. Hát most mit mondjak! Nem vertem a petúniámat földhöz féktelen örömömben.

A pótlás ötlete fel sem merült, mivel nem volt felesleges pénzem eme akcióra. Az, hogy két belépőkártyám is a tokban volt komolyabban érintett. Azt is pénzért pótolják. Nem beszélve  a kellemetlenségről, ami hétfőn vár, amikor pironkodva bevallom az ÚJ főnökömnek, hogy egyszerre vesztettem el a jelenlegi és a jövőbeli székhelyem belépőkártyáját. Legyen kedves letiltatni, valamint, ha lehet olcsóért, a pótlásról gondoskodni szíveskedjék. Na!

Elmentem a pályaudvarra, hátha leadta valami jótét lélek. Az információs elővett egy nagy, csíkos füzetet, amibe kézzel vezetik a talált tárgyakat. Akkurátusan végiglapozta, majd közölte, nincs ott. Kissé elcsüggedtem ugyan, de valamiért még bíztam.

Szombat egy órákkor ültem az ágyon és épp induláshoz készülődtem, amikor belém nyilallt: Ohó! Én kedden színházban voltam.

Gép be, telefonszám keresés, tárcsázás. Felvették. A hölgy nem tudott róla semmit, de megkérdezte. Igen! Találtak egy bérletet. Művészbejárónál leadták. Átkapcsol. Átkapcsolt. Az úrnak rendkívül izgatottam elregéltem ki vagyok és mi célból. Belém fojtotta a szót, már leadta a Nézőtéri Felügyeletre. Átkapcsol. Átkapcsolt.

-Igen! Itt van. Név nincs rajta, csak egy szép fiatal hölgy a képen.

- Rövid hajú, kék ruhában?

- Igen!

- Az én vagyok... voltam. Félóra múlva ott vagyok!

Letettem a telefont és akkorát ugrottam örömömben, hogy Karesz bá, az általános iskolás tesitanárom, elájult volna örömében. Közben sikongattam, mintha most nyertem volna meg az ezerméteres gyorsúszást. Killercat lesújtó megvetéssel fogadta hirtelen feltörő, akrobatikus hajlamaimat. Nem tudott érdekelni.

Tanulság:

1. Amikor gonoszkodom, az égiek mindig az orromra koppintanak.

2. Ha menni akar, lelke rajta! Úgyis visszajön. Sehol sem jó annyira, mint nálam.

2011. december 1., csütörtök

Időnyelő...

Érintőképernyő a BKV pénztárakban minek van?

Reggel bérletet szerettem volna venni.  Ez még önmagában nem szokatlan így hónap elején. Nagy örömömre csupán egy férfi állt előttem a sorban, ezért jogosan feltételeztem, hogy öt perc lesz az egész.  A tizenharmadikban már kis híján felsírtam, és úgy éreztem, szeppukut kell elkövetnem. Kardom nem volt, csak egy fémoszlop, aminek rezignáltan dőltem neki, de legalább ellenálltam a késztetésnek, hogy a fejemet is bele verjem.

A néni betűnként keresett mindent. Percekig körözött a kicsi ujjával, amit képzeletben kalapáccsal ütögetem.  Aztán elment az előttem álló, és betoltam a cetlit, amire felírtam a számlázási címet. Meglátta a cég nevét és ezúttal ő volt az, aki majdnem  elbőgte magát (hatvanöt karakteres-hihi), de szerencséje volt. Szerepelt a nyilvántartásában.

Időnyerő helyett időnyelőt kaptam. Hol lehet panasszal élni? Végül is tizennyolc perc alatt sikerült teljesítenem a küldetést. Lehetett volna rosszabb is. Például, ha valaki ad egy kardot...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...