Nomen est omen (Mindent vagy Semmit #1)

Egykedvűen nézte az alvó alakot, majd megvonta vállát. Hiába minden, nem merenghet ostobaságokon, dolga van. Valakinek ezt is meg kell csinálni...  Csak az a gond, hogy évezredekkel ezelőtt éppen rá  került a sor, mert olyan mocskosul mázlista! Ez a mai meg egy újabb pocsék nap...

Gyengéden megérintette az álmában mozdulatlan fekvő férfi homlokát. Nyugodtan szuszogott, a szája enyhén szétnyílt. Fiatal még. Talán harminc éves sincs. A szeme körüli hajszálerek kétségtelenül jelezték, lassan oda vész majd az ifjúság, mégis annyi szép éve lehetne. Komolyan sajnálja, hogy…

- Ostoba vagy – súgta magának, aztán csendesen elhagyta a szobát.

Mire jók ezek a gondolatok? Talán elfáradt? Lehetséges lenne? Szabadságra kellene mennie? Mennyi időre? Mennyi idő törölné ki az elmúlt eonokat? Különben vidám beszélgetés lenne. Mit mondhatna a mindenség atyának?

- Mindenhatóm, elfáradtam! Istenem… Apám…

Tudja jó a választ. Ha Ő, aki a világok kezdete óta végzi a feladatát hibátlanul, nem fáradt el, akkor milyen jogon panaszkodik a fia? Milyen jogon is? Mert ramaty a meló?

Egyedül ő az, akiről senki sem tud, akikről nem szólnak énekek, nem imádják, nem szólítják önszántukból. Ő az, aki nem is létezik, mert a semmi, az csak semmi.

Mennyivel szívesebben uralna inkább egy érzelmet! A szerelmet például. Ó! Azt imádná. A húga csupa rózsaszín ködös elmével birkózik és olyan jól szórakozik közben. Különösen amikor összezavarja a fejeket. Sajgó szívvel nézni, ahogy a földi történéseket felügyeli boldogan szökdécselve, sóhajtozva, nevetve. Jó lehet szerelemnek lenni!

Irigység is szívesebben lett volna. Az emberek nem értékelik ezt az érzést eléggé, mert hagyják, hogy mindent megmérgezzen, pedig egy egészséges rivalizálás vagy a vágy a máséra még önmagában nem baj. Persze a parancsolatok szerint az, de fura mód kimondottan ösztönzőleg hathat. Csodákat képes világra hozni. Emberi csodákat. Kár, amiért nagyon kevesen képesek megmaradni ezen a szinten. A legtöbben maró fájdalomként élik meg, mely lassan Düh felé fordít mindenkit. Nem csoda, hogy két bátyja folyton együtt van.

Az összes érzelem megbecsült munkát végez. Mindenki elfogadja őket. Sőt, még nagybátyját, Halált is rengetegen csodálják. Állítólag fiatalon a bácsi végezte az ő munkáját, amíg professzionalizmusával ki nem érdemelte az előléptetést.  Most a lovasok egyike, aki a legtöbb idejét mégis csak két lábon tölti és szüntelenül dolgozik, hogy fent tudja tartani az egyensúlyt. Jó lehet sokan vitatják döntéseit, miért azt viszi, akit, hiszen fiatal, élhetne még, de mindenki tudja, érti és értékeli a megváltást, amit a hosszasan betegeskedőknek nyújt, hogy aztán Megnyugvásnak adja át a gyeplőt. Igen. Minden kapcsolódik mindennel, mindenkit tisztelet övez, mindenki fontos, csak ő nem az.

Jó, végül is felmondhatna! Az segítene? Kitöltené  a benne tátongó űrt? Aligha.

- Az emlegetett - motyogta lehajtott fejjel.

- Hogyan, fiam?

- Semmi, semmi! Hogy vagy, bácsi? Rég találkoztunk.

- Kedves, hogy bemutatkoztál. Mostanában baj van a névmemóriámmal, mentségemre szóljon, igazán sok a rokon.

- De én most nem a nev… - kezdte gyorsan, de a bácsi szájából ömleni kezdett a szó, így elhallgatott. A tulajdon családja sem emlékszik rá. Szép!

- Munka miatt vagy itt? Én igen. Ketten szerepelnek a listámon, báááár - nyújtotta a szót, míg kitekert egy nagy pergament, - az egyikük kutya. Valamit összekeverhettek. Nem foglalkozom négylábúakkal. Nehéz manapság jó írnokot találni.  Mond csak, mit is csinálsz pontosan?

- Semmit.

- Ó! Azt hittem dolgozol.

- Dolgozom. A semmit csinálom. Tudod, elveszem a felesleget, kitörlök ezt meg azt, eltüntetem, amit kell.

- Nincsenek erre manóink?

- Már nincsenek. Mikulás vagy kétszáz éve kivált és külön vállalkozást futtat. Különben sem segíthetnének. Én az elmékből, szívekből törlök érzelmeket, emlékeket. Nem a kocsikulcsokat dugom el.

- Pedig ki kéne próbálnod egyszer. Csuda murisak, ahogy keresik őket. Egy fárasztó nap után néha csak úgy elszórakozom, de tisztában vagyok vele, hogy nem szép... - hirtelen elhalhatott. Beharapta  szája szélét, mint aki valami titkot fecsegett ki, aztán arcán pajkos mosollyal tovább indult.  - Na, mennem kell! Szerbusz… izé… szerbusz! -kiáltott vissza.

- Szerbusz, Halál bácsi!

Már elfelejtette a nevét! Mitől olyan nehéz? Semmi. Öt betű. Mért képtelen megjegyezni bárki? Jó, a bácsi mintha kezdene szenilis lenni, de nem ő az egyetlen. Az egész család keresztülnéz rajta. Tegnap este az egyik húga hirtelen hozzá fordult.

- Öcsi! - szólította meg

- A bátyád vagyok - mondta automatikusan.

- Hoppá! Bocs! Ide adnád a...

Még csak el sem szégyellte magát. Talán mert a név kötelezz, mindenki elfelejtkezik róla. Mintha soha sem létezett volna. Egy arc a múltból, akit láttak már, de senki sem emlékszik rá mikor és hol. Talán ezért választották őt. Épp olyan mint a feladat. Nyomtalanul eltűnik az emlékekből. Csak ne lenne ennyire magányos! Kit érdekelne a nem szeretem munka, ha lenne mellette valaki; de ki akarna egy arctalan idegent, akinek minden este újra be kell mutatkoznia?

Elgondolkodva, zsebre dugott kézzel caplatott. Ha szilárd testét viselné, csak vonszolná magát, így azonban nem érzett fáradságot, csupán mély ürességet.

- Elnézést...

Csodálkozva nézett fel.

- Tessék?

- Mindennek hívnak, ma helyeztek át. Semmihez van szerencsém? Szükségem van a segítségedre.

- Komolyan?! - Életében nem döbbent meg ennyire.

- Komolyan. Mit szólnál egy kávéhoz?

- Aha... jó.

Rá van szüksége? Neki? Rá? Minden? Lehetséges, hogy a Mindenható...

- Kifürkészhetetlenek az útjai.

- Tessék?

- A Mindenható útjai kifürkészhetetlenek. Ne tudom, miért lettem pont én Minden, de tegnap, amikor magához hívatott, azt mondta, "mindennek" létezik ellenpólusa. Érted? Em-i-en-dé-e-en-en-e-ká. Mindennek - mutatott magára miközben felszabadultan nevetett.

- Akkor... az enyém te lettél.

- Úgy tűnik. Tudod, mi  a furcsa? Én még csak nem is vagyok igazi rokon - suttogta közelebb hajolva.

- Nem?

- Esküszöm. Senki sem akart velem lenni, mert enyhén szólva kínos az a barát, aki mindig minden jobban tud. Örültem, mikor kiderült, hogy veled fogok dolgozni. Te vagy az egyetlen, aki...

Üdítő jelenség egy jókedvűen csacsogó újonc. Nem kérdezi meg folyton a nevét és nem néz rá csodálkozva. Nem találgatja, vajon hol találkoztak és nem akar úgy tenni, mint ha ismerné, közben meg fogalma sincs arról ki is ő. Minden egyszerűen csak tudta. Magától.

Elmosolyodott. Nem emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ennyire furcsán. Izgatott lett, a szíve szaporán kezdett verni és érezte, ahogy a vér a lassan alakot formáló arcába szökik. Annyi évet megélt és most, teljesen váratlanul, rácáfolva  a tapasztalatokra, érdekes napok várnak rá.

- Ebből még bármi lehet! - motyogta maga elé. - Bármi...