Zene nélkül mit érek én...

Magam sem hiszem el, mennyire felelőtlen voltam, de az történt,  hogy reggel munkába menet, nagyjából másfél perc után, lemerült a technikám. Nem olyan szokatlan ez, a wifi iszonyúan zabálja az aksit, és bár láttam este a bánatosan felvillanó figyelmeztetést, valamiért úgy gondoltam, a reggelt még kibírja. Hát nem bírta!

Még az utcából sem értem ki, mikor szembesültem a valóssággal. No, jó! Elismerem, elsőre nem volt olyan fájdalmas. Az út két oldalát szegélyező, sűrűn ültetett fák között szórtan ragyogott át a nap minden sugarával, miközben kellemesnek tetsző madárkórus hangicsált koronájukban. Hát ez igazán bájos így negyed kilenc magasságában.

Szeretem azt az utcát. Arra a helyre emlékeztet, ahol gyerekként csavarogtam. Megnyugtató, csendes, otthonos. Csak nagyon rövid. Mármint az utca.

Ahogy kiértem az arcomba csapott a nagyváros minden zajával és forgatagával. Az a rengeteg ember, mert itt senki sem dolgozik, mind egyszerre beszélt. Mellettem elsétált egy nő, mire a másik oldalamon egy újabb, aki épp a kocsiját zárta be, harsányan üdvözölte. Annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet és odakaptam a fejem. A szőke, ötvenes nő szintén meglepődött és egy pillanatra összenéztünk. Nem értettem minek kellett így kiabálnia, mikor alig egy méterre volt tőle az ismerőse, akit ez különösebben nem zaklatott fel, bágyadt mosollyal intett felé, csupán az én szívem hagyott ki.

Mindig ennyire hangosak az emberek?

Aztán egy biciklis is majdnem elütött. A rövidet csilingelő gyengécske hang, amit maga előtt kergetett figyelmeztetés gyanánt, éppen csak arra volt elég, hogy érzékeljem, valami van, de ahhoz már kevésnek bizonyult, hogy be is azonosítsam. Szóval a járdán veszettül tülekedő kétkerekű kis híján áthajtott rajtam. A tekerő természetesen nagy felháborodással nyugtázta, hogy nem tudok repülni.

Mire a metróhoz értem, már lehervad a mosolyom és rájöttem, a zene számomra szükséges, ugyanis nélküle:

- nem tudom megfékezni a csapongó gondolataimat;

- képtelen vagyok uralni a hangulatomat;

- teljes valójában szembesülök a világgal.

Nem volt kellemes élmény. Szerencsére összefutottam a kolléganőmmel. Csak rá koncentrálva már nem zavart a világ.

Máskor is előfordult, hogy zene nélkül maradtam, de ennyire sosem esett rosszul. A hangos, céllal vagy céltalanul rohangáló, megállás nélkül kerregő tömeg ma soknak bizonyult. Úgy bámultam rájuk, olyan értetlenséggel és félelemmel, akár az az ötéves, akit,  míg lelkesen nyalta  a fagyiját, elsodortak a szülei mellől.

Talán az volt a baj, hogy séta közben visszarepültem a gyerekkoromba és a hirtelen váltást nem tudtam kezelni, vagy egyszerűen csak álmos voltam. Lehet, tényleg antiszociális vagyok, esetleg csak bal lábbal keltem, de még azt sem zárnám ki, hogy rejtett emos lettem.  Nem tudom, de többet nem engedem lemerülni az ármányos természetű pajzsomat, ami óv és dédelget minden álomködös reggelen.

#szerintem

Tegnap éjfél előtt jutottam el addig, hogy elolvassam pikkusisko aznapi bejegyzését. Örömmel töltött el, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, valaki, aki bár máshogy fejezi ki magát, mégis nagyjából ugyanazt mondja. Az öröm úgy láttam kölcsönös volt. Virtuálisan meglapogattuk egymás lapockáját, mert végre nem vagyunk egyedül. A gondolatot továbbfűzve arra jutottam: " Az ember igazából sosincs egyedül, legfeljebb nem feltételezi a körülötte levőkről, hogy osztják a véleményét. "

Rengeteg alkalommal derült ki, hogy a velem szemben ülő hasonlóan gondolkodik bizonyos dolgokról, csupáncsak nem tudtam vagy mertem szóba hozni. Valahogy megszoktam már, én képviselem a külön kategóriát. Ahogyan azt is, hogy sokan furcsán néznek rám, amikor beszélek, így nem is igen töröm magam. Akkor mégis miért csodálkozom rá valakire, amikor helyeslően bólint? A kérdés koránt sem költői, teljesen mindennapos, ahogyan a válasz is. Mert nem beszélgetünk, mert nem ismerjük egymást. Én például, a látszat ellenére, nehezebben nyílok meg másoknak. Alighanem ezzel a zsigeri bizalmatlansággal születtem és bár órákat tudok beszélni a semmiről, a lényeges kérdéseket meg sem karcolom.

Nyilván a neveltetésem sem segített.  Vegyük például azt, ami ismereteim szerint a legtöbb családban elhangzott: nem kell mondogatni, hogy szeretlek, úgy kell élni, hogy érezzék! Igen ám, de van egy csomó ember, nagyjából mindenki, aki önértékelési zavaraik következtében nem érzi. Számukra szükséges, hogy időről időre valaki elmondja. Az ember már csak ilyen.  Így aztán állandó problémát jelent a kapcsolataimban, hogy megnyugtassam aktuális életem értelmét, én bizony szeretem, csak azt hittem, érzi. Hát... nem feltétlen érezte.Vérkín volt, mire megtanultam kimondani. No nem kellett beírnom a naptáramba, mint ahogyan a születés-, és névnapokkal teszem, de tettem egy mentális feljegyzést. Egy idő után az agyam automatikusan jelzet, ha benne volt a levegőben a vallomás ideje, vagy ha egyszerűen túl sok idő telt el az előző alkalom óta.

Persze nekem mindent fel kell írni.  A különböző családi sátoros ünnepeket is képtelen vagyok megjegyezni (születhetett volna mindenki egy napon), azaz erősen támaszkodom a különböző kalendáriumokat kezelő alkalmazásokra.

Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha az ember odafordulna a másikhoz és egyszerűen csak kimondhatná, amit gondol. Emlékszem egy tavalyi beszélgetésre. Egy kollegám megtisztelt  a bizalmával és elmesélte a problémáját. Tanácsot nem tudtam neki adni, de meghallgattam és mivel érzékeltem mennyire vibrál az idegességtől, arra biztattam, hogy találjon valamit, amivel le tudja vezetni a feszültségét. Általában, ha nyugodt az ember, észreveszi azokat a lehetőségeket, amik mellett elsétálna, mert semmi mással nem foglalkozik csak saját magával. Megkérdezte, én mit csinálok, hogy ilyen nyugodt vagyok. Kicsit vacilláltam mielőtt feleltem volna. Az, hogy az ember vallásos, leggyakrabban kétféle reakciót vált ki, közönyt, vagy döbbenetet. Ha egy adott közösségbe jársz nap-nap után, ott ismernek, tudják, de ha ismeretlenekkel beszélgetsz ilyen, a mai világban kényes témákról, gyakran látod a hitetlenségüket. Akadt olyan is, aki egyenesen azt mondat:  én azt hittem, te egy felvilágosult nő vagy!

Ezekre mondom azt, hogy a hit nagyon fontos. Az hajtja előre a világot. Csakhogy a hit, csakúgy mint az emberek, különbözhetnek. Mindenki másban hisz. Sokan a tudományban, mások önmagukban, néhányan a pénz hatalma előtt borulnak térdre, és vagyunk mi, akik Istent hisszük. Mi ezzel a baj? Ha találsz valamit, bármit, amitől erőre kapsz, számít mennyire hat nevetségesnek mások szemében?

Tehát egy másodperc tétovázás után elmeséltem, hogy az én nyugalmam Istentől ered. Nem térítgetek, ezért nem mondtam,  hogy járjon templomba, főleg mert én sem teszem. Fusson, ússzon, meditáljon, olvasson. Mindegy mit csinál, ha az jó eredménnyel jár.
Rám nézett és azt mondta: "A múlthéten templomban voltam. Nem csináltam semmit, nem imádkoztam, csak ültem ott és nagyon jólesett."

Nagyjából az utolsó ember volt, akiről feltételeztem volna efféle gondolatokat és újra megerősödött bennem az, amit minidig is tudtam, hogy inkább nem kellene feltételeznem semmit sem. Ha már magamat bedobozolom másokat hagyjak ki belőle. Ha beszélgetnénk, ha figyelnénk egymásra nem lepődnénk meg lépten-nyomon azon, hogy mások is élnek, gondolkodnak, éreznek. Azért mert akad néhány apróság, amiben hasonlítunk, még egyediek maradunk.

Szóval mi lenne, ha most mindenki odafordulna a mellette ülőhöz és kimondaná az első dolgot, ami eszébe jut? Szinte látom a 7-es buszon nyomorgó tömeget, ahogy egy pironkodó tizenéves elmeséli a hozzá préselődő, anyja korabeli hölgynek, hogy ő bizony szereti a fémkiegészítőket itt meg ott, vagy hogy megbukott matekból harmadikban. A szülei pedig elvesztették a Skálában mikor öt éves volt, és az egész napot egy nem túl illatos, mogorva hölggyel töltötte, aki percenként bemondatta, hogy találtak egy gyereket. Kinek hiányzik?

Sokan furcsállnák, mert ez ellenkezne azokkal a normákkal, amiket belénk sulykoltak, pedig mennyire jó lenne ennyire szabadnak lenni! Mégis vigyázzunk arra, mit kívánunk, mert amikor megkapjuk rendszerint nem tudunk semmit sem kezdeni vele. Esetleg kiderül, hogy nem is ez volt az, amire vágytunk.

Egyenlőre tehát nem marad más, mint az érzés, hogy vannak még hozzám hasonlók, csak nem látom őket. Érdeklődni, kérdezősködni biztosan nem fogok. Mindenki válaszára meg pláne nem vágyom. Ezért továbbra is megtartom magamnak a gondolataimat, vagy a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elvét folytatva, kiblogolom. Aztán meg rácsodálkozom embertársaimra. Kispolgári korlátaimtól ugyanis legfeljebb annyira futja, hogy néha kinyújtom valamelyik végtagomat a saját határaimon túlra. Talán nem jár arra senki egy baltával, hogy méretre szabjon...

Hasamon a nap

Nos, a múlt hetemet szabadsággal töltöttem. Remek volt. Nem csináltam semmit. Nekem ugyanis az a szabadság, ha a telefont is elteszem, nem szervezek programokat, nem megyek sehova, csak felteszem a lábam.  Nézek néhány filmet és/vagy olvasok pár könyvet.

A szabadság mindenkinek mást jelent. Vannak aktívan pihenők, akik esküsznek a kirándulás és izzasztó biciklitúrák frissítő erejére. Lehet, igazuk van, de az a helyzet, hogy mire eljutottam eddig, csak az alvás lebegett a szemem előtt. Nyáron nem igazán sikerült szabadságolnom magam. Nincs nagy titok mögötte, csak így jött ki, bár azért egy-egy napok lecsúsztak. Egy péntek, egy hétfő és nagy ritkán mindkettő. Kevés volt.

Ezért most a cél, amit kitűztem magam elé, az ágyammal, takarómmal és a kispárnámmal volt kapcsolatos. Végre nem szereltek a házban, csak a hét második felétől fúrtak a szomszédban. Majdnem üdítő volt.

Mindennap tizenegy és fél egy közötti időben ébredtem. A reggeli ébresztő, mint olyan, rémálmaimban sem üldözött. Az időszámításnak szimplán nem volt jelentősége, és bár nem aludtam többet öt-hat óránál, ellenben a saját életritmusomban tettem, pihentető volt.

A semmittevést mesteri fokon űztem. Ha nyanyóca nem Kárpátiázik menetrendszerűen, a külvilágról sem tudok. Keddet leszámítva, amikor elmentem vásárolni, szombatig még a lábamat sem tettem ki a lakásból. Mondjuk kedden is kár volt, mert csak azt nem vettem, ami kellett, és amit igen abból is a közértbe hagytam dolgokat. Szóval lássátok be, szükségem volt pihenésre! A koncentráció mint olyan nem csak a szótáramból ki, de lassan a planétáról is lekerült.

Az édes lustulás minden porcikámba beleette magát, és ha voltak is aggályaim, hamar elhessegettem őket. Pedig ugye…

Az eltolt biológiai ritmusomnak hála, egy kora reggeli ébresztő fizikai fájdalmat jelentet. Hiába keltem csak hétkor, esetleg nyolckor, vérkín volt. Ráadásul pont az utolsó három napomat nem tudtam üresen tartani. Ez mit eredményezett? Bár a kollegák azt mondták, ne panaszkodjak, kedden úgy ültem itt, mint akin átment egy úthenger, ma reggel pedig meg is jegyezték milyen kómás vagyok. Hetek mire megint visszaállok a majdnem normális életciklusra, hiszen teljesen normális sosem lesz.

A főnököm azt javasolta szoktassam át magam. Aha! Okos ötlet, de mégis hogy  a csudába csináljam? Már tizenhat éve dolgozom, és sem azóta, sem az iskolás éveimben nem sikerült végrehajtanom a feladatot. Mission impossible. Így, ha már éjfélkor lefekszem boldog vagyok, mert az korai. Már mihez képes, az 5:50-es ébresztőhöz nem igazán.

No mindegy, de a fentiekből adódóan a szabadság nálam tényleg pihenés. A passzív, hasra ragyogós fajtából.

Persze hoztam közben a szokásos formámat. Például, a lábos levehető fülével akartam konzervet nyitni (Nem nyílt, mert egy dög!) és október 23-án hajnalban elvonultam vásárolni.

Azért annak a napnak tagadhatatlanul volt egy pozitívuma is. Eredetileg ebédet vittem volna valakinek, aki csupán az üdítő társaságommal és némi ropogtatni valóval volt kénytelen beérni. Hazafelé tartottam, amikor leragadtam és bő patakos nyálzuhatagot csorgattam egy nagy könyváruház kirakata előtt. Örültem, hogy az ünnep miatt nem volt nyitva, mert bár pénzem nem akadt új kedvencekre (Eme apróság nálam soha sem akadály.), nem tudtam berontani és ész nélkül mínuszba verni a számlámat. Végül is teljesen mindegy, mert megtettem kedden, amikor egy akciónak képtelen voltam ellenállni. Majd fizetés előtt gondolom újra a prioritásokat és az új bakancs szükségességét (Minek az? Meleg is, és még nem is havazik. ).

Szumma szummarum, a heti mérleg: három könyv, hat film, egy teljes anime ismétlés, és egy befejezése. Most nézem csak, dorama nem szerepel a listában. Sürgősen orvosolnom kell a problémát! Legközelebb. Mivel még mindig három hetem van, ezért inkább úgy mondanám, hamarosan.

Egy tanya és más semmi...

Megboldogult rizsfőzöm fülének lelki üdve sodorta új ismerőseim sorába @bora_babe –et. Kellemes eszmecserét folytatunk  már két napja. Lehet, ezalatt rám unt, de amiről ő nem tud, hogy bennem igen sok emléket felszínre hoztak ezek a rövid twitek.

Elkezdem olvasgatni a blogját és néhány Betonfarmos állatkát egyből a szívembe zártam. Az antiszociális pipentyű lelkemből kotkodácsol. Nem csak szórakoztató, de elgondolkodtató írás is volt egyben, hiszen az állatvilág is bővelkedik furcsaságokban. Nekem mégsem ezek jutottak elsőnek az eszembe.

Megint nagymamám, a régen elhunyt, apai, csendes, imádkozó.

Emlékszem, és ezt említettem is, hogy gyermekkoromban úgy képzeltem, majd egy tanyán fogok élni. Lesz sok-sok állatom. Boci a tejért, és amiért olyan fincsi puha az orra, tyúk a tojásért, kacsa, mert murisan totyog, liba, mert két gúnár jobban őrzi a portát, mint egy csapat kutya. Persze, azért ebek is kellenek. Komondor és puli, mert ez a kombináció verhetetlen, francia buldog és harlequin dog, mert a kedvenceim. Macska, hogy egerésszen, mert én meg nem fogom a kis rágcsálókat csapdával, méreggel. Majd a természet elrendezi a dolgokat.

A kérdésre, hogy mi lesz az állatkákkal aztán, nem igen tudtam mást választ adni, mint hogy végelgyengülnek. Pedig azokban az időkben húsevő voltam(még ha végtelen finnyás is), de akkor is képtelen lettem volna elvágni torkukat. Ha gyilkos háztájik hordája rohanna meg és egyként kívánnák kitépni a lágyabb részeimet, akkor sem.

Ó! Majd elfelejtettem, egy kis tó is kell, aminek a partját övező köveken siklók napozhatnak, gyíkocskák és békák bogarászhatnak.

Az örülteknek kijáró szelídséggel kezeltek. Még mama is. Meg sem hallotta, ha mondtam valamit, mert híresen finnyás természetem miatt nehezen tartotta elképzelhetőnek, hogy bármi megvalósulhat ezek közül.

A családom régóta azzal szórakoztat, hogy grófkisasszony vagyok. Ennek létezik némi valóságalapja. Apai nagymamám egy elszegényedett gróf lánykájaként látta meg a napvilágot. Kutyabőrünk az nincs. Ugyanis mama, aki már úri rangban terelte a libákat, hozzáment egy viszonylag jómódú, ámbár címtelen paraszthoz, ezért kitagadták.  Az a fránya szerelem! Nem mintha számított volna. Jöttek az államosítások. Nagyapámat kulákká nyilvánították, elvették majdnem mindenüket. Dédapámat sem kímélték, címe bánta a fordult politikai helyzetet.

A család azon feléről különben nem tudok semmit, talán megérné utánanézni, de annyira nem érdekel. Csak amikor valamit nem úgy teszek, ahogy mások, akkor szembesülök ezzel az állapottal.

Például raccsolok. A családom egybehangzóan állítja, ez tipikus úri nyavalya.

Valamelyik télen az egész banda rajtam nevetett. Takarítottuk a járdát, jó sok volt belőle; valaki lapátolt előttem, nekem szórnom kellett azzal a valamivel, ami nem só. A nevére nem emlékszem.

Na, belemarkoltam! Nincs kis tenyerem, de valahogy az ujjaimmal együtt olyan picikék a kezeim, hiába szélesek, ezért nem fért bele olyan sok, de hát gyakran markoltam és szórtam. Megállt az élet. Egyként nevettek. „Nem áldást osztogatsz!” - mondták. – „Markolj bele rendesen!” - Megtettem mindent, de nem ment. Valahogy nem tudtam úgy, ahogy mások.

A finnyásságomat, válogatósságomat is ide sorolták, a viszonylagos választékos beszédemet, meg egy sereg más dolgot, ami miatt valaki időről-időre a fejemhez vágja, hogy úrilány vagyok, grófkisasszony, hercegnő és a többi.

A mamám tényleg az volt, és libát, marhát hajtott, olyan rutinnal nyisszantotta el a tyúkok nyakát, ahogy annak, aki az ő pozíciójába született, sosem szabadott volna.  Nem ez teszi az embert, én pedig szerettem. Bár olyankor, azért elkerültem… Biztos, ami tuti!

Szerencsére a szabad állattartást most újra felfedezik, nagyon helyesnek tartom. Régóta tudjuk, az vagy, amit megeszel. Az én étrendemen is lenne mit alakítani, még ha húst nem is vadászom a csarnokból.

Változunk, változom. Régen ujjbeggyel sem érintettem meg hallott állatok tetemét, mostanra már elkészítem, de valamiért nem tudom megenni. Nem volt ez olyan elhatározás, küzdenem sem kellett, viszonylag könnyedén kiírtam az életemből és mégis…

Soha nem vágytam jobban egy kis tanyára, saját, öregedő állatokkal, kutyákkal, kis veteményessel.  Öregszem vagy megint gyerek vagyok? Netalán fel sem nőttem?

Csak én...

Tegnap kiborult a bili. Az az utolsó csepp, nem csak túltöltötte, de el is repesztette a poharat. Késő estig gondolkodtam azon, mi volt a tényleges bajom, amit végül, olyan éjfél előtt kicsivel, meg is fejtettem.

Elfáradtam. Ennyi.

Édesanyát rég láttam már és mikor beszéltünk telefonon, mindig meséltem, most ide megyek, oda megyek. Ezért vagy azért nem leszek otthon. Múlt hét pénteken, vagy egy hónap után végre találkoztunk és legutolsó történeteimet hallgatva,  annyit reagált rá:

- Te? De hát, te nem ilyen vagy!

Milyen igaza volt! Valóban nem. Én aztán nem zsongok, pörgők, szaladgálok. Nem találkozom ennyit a barátaimmal, nem csinálok ennyi programot magamnak.

Ez a nyár túl zsúfolt lett. Néha becsúszott egy-egy szabad nap, ami nagyon kevésnek bizonyult. Rá kellett döbbenjek, bármennyire is szeretem a barátaimat, bármennyire is jó volt látni őket, beszélgetni, enni-inni velük, nem kívánom a találkozások nagy részét.

Antiszociális énem már jó néhány hete visongva tiltakozik a reeátlan viselkedési formáim miatt, de nem igen figyeltem rájuk. Talán a K-Pop miatt. Egyszerűen jól akartam magam érezni, repkedtem mint egy megkergült kolibri virágról, virágra, és észre sem vettem, a testem azt sikítja: nem kérek több!

Ha most nem lehetek csak egy kicsit magam, azt hiszem, besokallok.

Tegnap egy számomra idegen férfiből kiváltottam azt a fajta védelmező reakciót, amit kizárólag a családom, barátaim gyakorolnak. Szerencsétlen megígért volna bármit, sőt, még a lehetetlent is, csak hogy letörölje a kétségbeesett arckifejezésemet. Meg is ígérte. Kicsikartam egy olyan adott szót, amiről tudom, ahogyan ő is, hogy nem tudja betartani, mert képtelenség betartani. Egyszerűen, nem értem, hogyan tehettem ilyen terhet egy ismeretlen emberre! Láttam, hogy mennyire szenved a szavai súlyától, láttam, hogy feszeng, miközben ott volt az is, hogy nem tudott mit kezdeni a kezeivel. Kinyitotta nekem az ajtót, többször majdnem hozzám ért, de aztán nem tette, hiszen az ő pozíciójában ez nem megengedhető. Nem barát, ismerős, még csak nem is kolléga, hogy ezzel növelhesse a komfortérzetemet. Így nem ért hozzám, én meg próbáltam összeszedni magam, de hiába, már teljesen szétcsúsztam.

Mosolyogtam rá, mint egy idióta, hogy ne essen kétségbe, mert láttam a szemében a növekvő pánikot. Valójában csak engem másolt, és nem is tudta, hogy nincs vele baj. Azzal sem, amit mondott, vagy amit tett. Velem, csak velem van a baj. Már túl sok volt.

Fáradt vagyok, egyedül szeretnék lenni.

A hétvégi programjaimat lemondom. Átteszem egy kicsit későbbre, ha lehet, és őszi üzemmódban kapcsolok. Heti egy találkozó. Maximum. Lehet még kevesebb.

Majd kiderül, miután átlazultam a hétvégét plusz a hétfőt de pánikra semmi ok. Nincs baj! Csak én vagyok. Csak a normális én...

Dwaejitokki, a posta, meg én

Hogy miként indultam el a lejtőn, azt elregélni is bajos lenne. Okolni sem okolhatok senkit. Ha jól emlékszem már a két éve varázsütésre felmerülő Hoops és Yoyo szenvedélyem is felborzolta a kedélyeket. Bár néhányan gondolják, gondolták, mai napig nem ejtik, ejtették ki a szájukon, hogy elmebeteg vagyok. Amíg a gondolataikat megtartják maguknak, engem sem zavar.

Korántsem állítanám felelősségem teljes tudatában, hogy minden rendben lenne velem. Tulajdonképpen egész jól érzem magam, de ha elképzelem családtagjaim, barátaim arcát, midőn bemutatom a legújabb szerelmeimet, nevetőgörcs kerülget.

Előre hallom: „Te nem vagy normális, kislányom!” „Hány éves vagy?” „Van remény, hogy kinövöd?”

Válaszaim a következőek: Előfordulhat. Számít ez? Nem igen építenék rá.

Akik nyomon követik életem, csiviteléseim, már gyanakodhatnak. Igen, végre átvettem a Hongkongból küldött csomagomat, benne többek között, az annyira várt kis dwaejitokkival.

Az augusztus 19-én feladott csomag szeptember 2-ával már átvehető lett volna. Persze nem voltam otthon. Kellett nekem megint csavarogni. Pokoli hosszú hétvége választott el kicsiny csomagomtól. Ami, minden jel szerint azért érkezett meg ilyen hamar, független attól, hogy a cég csak e hónap közepére ígérte az összeállítását, mert levélküldeménynek számított. Bár annak kicsit nagyocska volt, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a Magyar Postát? Örülök, hogy ily hamar a kezembe juttatták. Soha többé nem illetem őket egy rossz szóval sem. Sőt, minimum, üldöztetést lesznek kénytelenek elszenvedni hálám és nagyrabecsülésem jelekén (Bocsi Szilvi! Nem az én ÜCS-m volt…).

Szóval két nap… Csak kettő. Ennyit kellett várnom.

Szerencsére a szombati kerti parti kivert a fejemből minden gondolatot, azt hiszem egész este csak egyszer említettem meg, ami azért igen nagy tett volt részemről. Annyi más élmény, új információm, érdekes beszélgetés, nagyszerű étek és bor állt a rendelkezésemre, hogy nem is értem rá morfondírozni a sanyarú elzártságában magányosan zokogó malacnyuszimon.

Vasárnap Professore barátom tisztelt meg jelenlétével (Igen, tőle származnak a macska, nyuszi plüsseim, ketyéim és izékéim. Ismert nevükön : Hoops és Yoyo.), tudtam, ő nem tenne megjegyzést. Nem is tett, bár még nem szembesült a problémával, mindenesetre elterelte csapongó figyelmemet.

Este egy filmet néztem (Közönséges bűnözők) meg, nagyjából úgy sokadjára, de még mindig tetszett, aztán már csak az alvás volt hátra, s így elment a hétvége.

Aki abban a hitben ringatja magát, hogy reggel első dolgom volt postára menni, annak kacagva vágom az arcába, téved!  Mert nem volt.

Reggel jött Professore barátom, elütöttük a délelőttöt némi kis csavargással, és csak eztán vágtattam a postára.

A cetlire azt írták, nagy csomag, ezért vittem egy hatalmas IKEA emblémás szütyőt, de kiderült, kényelmesen elfért ALDI emblémájú, gyümölcsökkel tarkított öko táskában is(Reklám, reklám hátán. Számlázom! ).

Itthon remegő kézzel szúrtam le szegény törődött, jobb sorsra érdemes, kínai születésű dobozomat. Egy hang nélkül adta meg magát az elmúlásnak és tárta fel tartalmát.

Akkor csak annyi időm volt, hogy gyorsan megnézzem őket és szívemben hangosan feltörni készülő örömszavakat elnyomva, ebéd (Oké, vacsora.) főzésbe fogtam. Majd megérkezett Professore barátom ismételten, aki csupán annyit kérdezett:

- Voltál a postán?

- Igen!

- Minden megvan?

- Igen!

- Na, jó van akkor!

Most egyedül vagyok végre, és már munkába is állítottam egy-két apróságot(kulcstartó, könyvjelző), valamint fotókat is készítettem.

A YesAsia kifogástalan munkát végzet, a Posta egyben leszállította az árút. Boldog vagyok! Boldog! Boldog!

Amíg  ezzel nem okozom másnak gondot, kérlek, ne aggódjatok elmém állapotáért. Örüljetek velem!

Értelmetlen és céltalan

Egy jó időben elcsattant pofon sosem árthat.

Lehetne ez a mottóm. Nekem, aki életében egy pár pofont kapott összesen, és amit soha nem is bocsátott meg.

Sok dolgot el tudok nézni, sok dolog nem zavar, de ha valaki megüt, azzal végeztem. Nos, ezt például édesanyának nem mondhattam, ráadású amit tőle kaptam, azt meg is érdemeltem, de ez mit sem változtatott azon, hogy soha, de soha nem felejtettem el.

Az egyik fele még óvodában esett meg. Én egy rendkívül cserfes lány voltam. Sokat beszéltem, be nem állt a szám, sokszor nem aludtam délben. Beszélgettem, ha volt kivel, vagy néztem a plafont. Azon az ominózus napon csendes voltam. Két ággyal mellettem viszont hangosan nevetgélt valaki.  A nevére már nem emlékszem, nem is fontos. Az óvó nénink kint beszélgetett a folyóson, majd visszajött, hogy hallgassak, mert a többiek nem tudnak aludni tőlem. Csak nézem rá nagy szemekkel. Rendben, látszólag csak én nem aludtam, de meg se nyekkentem.

Kiment majd öt perc múlva visszajött és az ágyam mellé állva felszólított, hogy fogjam be a számat. Ez már sértett, ezért közöltem vele, hogy nem is beszéltem. Mire ő, hogy ne hazudjak és mikor én továbbra is állítottam, hiszen a vak is láthatta, ártatlanságomat lekevert egyet.

Sosem ütöttek meg előtte. Nem tudtam, mi történik, nem értettem miért és bár nem igen fájt, mégis sírni kezdtem. Erre persze mindenki felébredt Kati néninek, pedig félórájába került, míg megnyugtatott. Elnézést kért, én viszont nem tudtam megbocsátani neki. A kedvencem volt. Addig a pillanatig. Utána nem létezett a számomra. Tetézte a bajt, hogy egy másik napon megtömött tökfőzelékkel is, hiába mondtam, hogy nem kérek. És a második tányér után, az utolsó falat lenyelésével egy időben visszaköszönt az egész. Szeretem a tökféléket, imádom a kaprot, de a mai napig képtelen vagyok egy falatot is lenyelni a tökfőzelékből. Az egyetlen főzelék, amit nem eszem meg. Imádom az illatát, de amikor megfogom a kanalat, nem tudom a számhoz emelni.

A másodikat édesanya osztotta ki. Elég késő este volt. Akkor jött haza, én fáradt voltam és nagyon nem voltam kíváncsi a hegyi beszédre, ezért, szinte automatikusan elkezdtem kilyukasztani a tapétát. Nem volt nehéz dolgom. A betonpanelekben gyakran gyermekökölnyi üregek vannak. Mondjuk ezek kisebbek voltak, de ez most nem számít.

Nem érdekelt, hogy mit mond, nem is figyeltem rá, viszont unatkoztam és megláttam egy pontot, ahol a tapéta furának tűnt. Így belenyomtam az ujjacskámat és azonnal keresni kezdtem a következő hibás részt. Feltételezem, rám szólt, hogy mit csinálok, vagy hogy hagyjam abba. Fogalmam sincs, mert mint mondtam, egyáltalán nem figyeltem. Hallottam, hogy beszél, de nem értettem, mit.

Ekkor kaptam derűt égből egy pofont.

Különösen nagy sem volt. Nem csengett tőle a fülem, nem serkent ki a vérem, tán be sem pirosodott (Összehasonlíthatatlan volt azzal, amit a bátyám osztott ki. Érdekes, mi sokat verekedtünk, de azokat az eseteket sosem soroltam ide.), viszont a lelkemen egy úthengerrel hajtottak keresztül.

Mégis valamelyik nap az jutott az eszembe, ha időben kaptam volna pár pofont, talán most egész máshol lennék. Már úgy értem, előrébb. Aztán elgondolkodtam.

Rengeteg pofont kaptam. Nem fizikai, hanem lelki értelemben és némelyik súlyát még ma is viselem. Miért van, hogy ezekről szinte teljesen megfeledkeztem, miközben egy pedagógus hibáján és édesanyám megmozdulásán soha nem emelkedtem felül?

Talán azért estek annyira rosszul, mert mindkettőjükbe feltétel nélkül bíztam. Árulásnak értelmeztem, olyasminek, amire nincs bocsánat. Lényegtelen volt, hogy jogosan, vagy jogtalanul ütöttek meg. Az én értékrendemben ez megengedhetetlen volt.

Mégis tudnék kapásból egy tucat esetet, amikor le kellett volna valakinek kevernie egyet. Talán észhez tértem volna. Talán jobbra fordultam volna, ahelyett, hogy makacsul haladtam tovább bal felé. Annyi mindent megúszhattam volna, az más kérdés, hogy aminek meg kell történnie az megtörténik. Nem biztos, hogy hallgattam volna bárkire is. Egyáltalán nem, mert az embert nem lehet megmenteni saját magától. Hajlamosak vagyunk olyan dolgokra vágyni, amik nem tesznek nekünk jót, de a sokadik megbánás nem segít, hiszen addigra már nagyon-nagyon késő.

Ráadásul állandóan meg akartam mutatni, hogy csupán a fejemmel képes vagyok falakat dönteni.

Lehet kétszer kellett volna sorba állnom észért, és egyszer sem makacsságért?

Mindig tudtam, az első pillanattól, ha valami nem fog menni, ha vesztesként kerülök ki belőle vagy ha nyerhetek ugyan, de nem éri meg az árát, és mégsem adtam fel és mégsem hagytam abba. Csak azért is… Na, ez nagyon jól működik, amíg az ember óvodás, utána viszont okoz némi problémát.

Azt hiszem, képesek vagyunk változni. A kérdés, hogy akarunk–e. Én már nemigen. A megszoksz vagy megszöksz elvet magas fokon űzöm, és nem zavar, ha kilógok.

Most viszont elbizonytalanodtam. Lehet tényleg kellett volna valaki, aki észhez „pofoz”, ahelyett, hogy rám hagy mindent.

No persze, akkor nem lennék ma az aki, és mivel szeretem, akivé lettem, ez csak hipotetikus eszmefuttatás volt. Teljesen értelmetlen és céltalan.

Idegenek az életemben

Ma délutános vagyok, így később jöttem dolgozni. Gondoltam, reggel alszom. Naiv vagyok. Nem jött össze, mert lakás felújítanak a szomszédban. Most vésték ki a vezetékeket. Nagyon, nagyon jól esett az alvókámnak. Éreztem, hogy ez a nap ilyen lesz.

Felkeltem inkább és hagytam, hogy Killercat terrorizáljon. Némi simi, meg doromb-doromb után összeszedtem magam, elvégeztem a reggeli teendőimet és elindultam a dolgozóba.

Imádtam, hogy a múlthéten volt ablakpucolás, ajtómosás, és most hála a szomszédnak, a bejárati ajtómat és a rácsot vastagon fedi a finom fehér por. Legalább mondhatott volna valamit. Például, hogy meddig fog tartani. Már harmadik hónapja csinálgatnak valamit. Megjegyzem két hete festettek, most meg vésnek. Marha sok értelme volt,  és még azt mondják én nem vagyok elég összeszedett…

Tehát, elindultam befelé. Négy villamosmegállónyira lakom, gondoltam időm van. Korábban indultam, mint kellett volna, inkább sétáltam. Az út felét zökkenőmentesen tettem meg.

Átmentem az aluljárón és utána kezdődtek a bajok.

A kórház parkolójából egy motoros robogott ki. Nem számítottam rá, mert nem láttam. Elég gyorsan közeledett. Húsz centin múlott, hogy nem sétáltam a kerekei alá. Csikorogva megállt, és mutatta, hogy menjek csak.  A víz kivert, ahogy a járgányra néztem.

Néhány méterrel arrébb egy lakópark előtti zebrán ért a következő döbbenet.

Az egész útszakasz cirka három lépés, de előzékenyen szereltek fel jelzőlámpát, aminek én örülök, ugyanis nem közlekedem csak zöld lámpánál. Nem tudom miért alakult így. Túl sokszor kerültem majdnem valamilyen jármű alá, és egyszerűen arra jöttem rá, nem kell kisérteni a szerencsémet. Szegény őrangyalaim így is a nap huszonnégy órájában dolgoznak. Megállás nélkül. Nem lehet hálás feladat rám vigyázni.

Tehát a táskám átvetve a vállamon, az egyik kezemmel azt igazgattam, mert elcsúszott a pánt, a fülemben dübögött valami zene, én meg haladtam. Leléptem az útra és örült dudálás kezdődött.

Ijedten megálltam, ahogyan a dudáló autós is satufékezett. Fiatal srácvolt. Nem kiabált, nem anyázott, csak nézett. Mérhetetlen szánalommal a szemében.

Eltartott olyan fél percig mire leesett, nekem piros a lámpa, ő szabályosan közlekedett, én meg úgy nagyjából nem figyeltem. Elnézést kértem tőle, vettem néhány mély levegőt és vártam, hogy zöld legyen.

Utána már ott is körbenéztem, ahol nem is várható keresztforgalom. Igazán nem szerettem volna megszabadulni az életemtől. Nem vagyok öngyilkos alkat, csak kissé figyelmetlen.

Nem tudom, mit tehetnék ellen. Járhatnék nem bedugott füllel, de akkor meg mindenki megtalál, akinek beszélgethetnéke van. Azért viszek könyvet és hallgatok zenét, hogy ne kelljen idegenekkel csevegnem az életükről.

Volt időszak, mikor egy ötperces várakozás elegendő volt arra, hogy két történetet is meghallgassak. Ahogy nőttem, és bemorciztam, egyre inkább elszigeteltem magam. Az embereket ugyanis nem érdekli, hogy én nem akarok velük beszélgetni.

Mostanában csak a nagyon elvadult alkatok találnak meg. Azokat nem rettenti el, hogy olvasok és nem hallok egy szót sem abból, amit mondanak. Szerencsére ez nem gyakori. Már csak két-három havonta fordul elő, és a legtöbb esetben úgy teszek, mint aki nem hallja. Bár van, akit ez sem hat meg. Lenyom egy monológot, amikor tüntetőleg rá sem nézek, arrébb oldalog. Végül is megkapta, amit akart. Elmúlt a közléskényszere.

Vadidegenek kiabálnak át  a mozgólépcsőn, integetnek a metrón, jönnek hozzám oda az utcán. Legygyakrabban olyanokkal, hogyan kell ide vagy oda eljutni. Rejtély miért, amikor rajtam kívül úgy százhúszán álldogálnak még ugyanott. Ráadásul nem, azaz nem tudok közlekedni. Valahogy csak kilyukadok oda, ahova megyek, de sem utcaneveket, sem más tereptárgyakat nem tudok megjegyezni. A csapda az, ha belemegyek ebbe a semmiségbe, két perc múlva azt hallgathatom, hogyan hagyta el a férje.

Volt, hogy álltam a Nap utca kellős közepén. Oda jött egy húszéves forma fiatalember és megkérdezte, hol a Nap utca. Erősen forgolódni kezdtem.Ez most valami vicc? Az utcatábla alatt álltam.

Máskor a 24-es villi nem járt, és a villamospótló buszmegállóban várakoztam, nagyjából nyolcvan ember társaságában. Oda jött egy nő, hogy honnan indul a villamospótló. Mivel körben táblák voltam én meg a gyűrűjükben álltam, ismét éltem a gyanúperrel, hogy valami átverés van itten. Olvastam, zenét hallgattam.  A többiek nem. Mégis engem zavart meg, mérges voltam és azt mondtam, nem tudom. A nő nagyon kétségbeesett arcot vágott, ezért csak ráböktem a táblára. Elmosolyodott, megköszönte, én visszadugtam a fülemet és ismét mérges lettem, de ezúttal magamra, hogy miért kellett azt mondanom amit.

Nagyikámtól jöttem haza. A HÉV megállóban jó sokan álltak, de valahogy furcsa elrendezésben. Vagy a peron elején a váróban csoportosultak, vagy a legvégén. Körülöttem sehol senki. Üvöltött a Green Day, Murakami Harukit olvastam, amikor azt vettem észre, hogy egy pár farmeros láb sétálgat körülöttem. Gondoltam, csak azért sem nézek fel! Ha akar valamit szólítson meg. Úgysem válaszolok. A zöld táltos félóránként közlekedett, még volt húsz perc a következőig. Naná, hogy tíz után elszakad a cérna.  A srác ráadásul dohányzott is, és zavart a füst. Felnéztem és vártam. Becsuktam a könyvem. Egyből mellém lépett. Megkérdezte, mit olvasok. Mutattam a borítót. Nem ismeri. Milyen? Jó.

- Ne haragudj, hogy leszólítalak, de most jövök a barátnőmtől. Két napig buliztunk, nem aludtam és félek, ha nem beszélgetek valakivel, elalszom.

Na de, miért velem? Beszélgetni kezdtünk a könyvekről. Agatha Christie király! Megkérdezte, mit dolgozom. Okom nem volt, hogy ne mondjam meg, de nem is akartam az orrára kötni és az egyszerűség kedvéért azt feleltem, help deskes vagyok. Megérkezett a HÉV, ő előre engedett, előzékenyen mutatva az utat. A pupillái szép tágak voltak, megfogtam a táskám, biztos ami tuti. Aztán folytattuk, ahol abbahagytok.

Nem rendelkezett még teljesen önálló gondolatokkal, de az olvasmányait jól válogatta össze. Kimondottan élveztem a társaságát. Elmesélte, hogy idén érettségizik, és utána szociológiát szeretne tanulni. A miértre nem adott egyértelmű választ, de így is megértettem. Mielőtt leszállt megköszönte a csodás társaságomat:

- Nem gondoltam, hogy ma még ennyire jót fogok beszélgetni egy… help deszkessel. Eszméletlen jó volt!

Kicsit felvontam a szemöldököm. Aha! Szóval nem sokat nézett ki belőlem. Nem baj!

- Én is jól éreztem magam.

Tehetetlenül téblábolt. Istenem, csak egy gyerek! Többször előre hajolt, mintha puszit akarna adni. Megkönyörültem rajta. Nem akartam vele többet találkozni, nem akartam egy problémát, és a nevén kívül nem is tudtam róla semmit. Kezet nyújtottam neki. Kicsit meglepődött. Rám nézett, majd a kezemre, aztán végül elfogadta. Sok sikert kívántam neki az érettségihez és a terveihez, ő még egyszer megköszönte a társaságom, finoman megszorította a kezemet és leszállt.

Rég élveztem, ennyire egy idegen társaságát. Nagyjából soha sem. Ez volt az első alkalom, hogy adott valaki választási lehetőséget arra, hogy ne álljak vele szóba, ha nem akarok.  Soha, még soha senkit nem zavart, hogy nem érdekel a mondandója. Ettől függetlenül, azóta az esélyt sem adtam meg másnak.

Az ilyen és ehhez hasonló  esetek elkerülése miatt közlekedem úgy, mint egy vak ló, és ha lehet gyalog. Csak az a baj, hogy így előbb-utóbb a hátamra kerülök. Amit szerintem,  nem fogok élvezni. A koporsó, azonkívül, hogy nem a Ritz,  olyan… végleges.

Határtalan...

Az Azt Adom! egyik témája alapján jutott eszembe valami. No nem a kommentek stílusával van bajom, bár az is megérne egy misét. Csodálatosan tudják egymást hergelni a tisztelt userek.  A kérdés sokkal inkább filozofikus. Mi számít lopásnak?

Ha YouTube-ról beszúrok egy linket, az ugye nem lopás? Vagy mégis? Szerintem csak megosztás.  Ha a feltöltő azt szeretné, hogy más ne vihesse el, akkor megakadályozhatja a beágyazást. Oké, ez a része tiszta. Mi van a többi oldallal?

Azok a képek, amiket beszúrok, nem saját készítésűek. A google galériájából hozom őket. Akkor azokat most loptam, tehát kérjek mélyen hajlongva elnézést,  vagy csak megosztottam?

Addig egyértelmű, ha bemegyek a közértbe és úgy sétálok ki egy literes tejjel, hogy nem fizettem érte, lopás.  A film és zene letöltés, azonkívül, hogy nagyon-nagyon csúnya szokás, lopás.

Azaz, lopás minden, amivel másvalakinek anyagi kárt okozunk. Jó, és mi van a szellemi tulajdonnal? A plagizálás is épp elég nagy bűn. Minden jó nevű írót pereltek már be, minimum egyszer, ezért a vétségért. Bár már ott tartanék!

Most egy kicsit megzavarodtam...

Ha rólam töltenek fel fotót, ami bejárja az egész világot, és mindenki nevet rajtam, vagy sajnál, az ugyan fájdalmas, és sérti a személyiségi jogaimat, amit a net világában igen nehéz érvényesíteni, de lopás is?

Azt szokták mondani, ami egyszer felkerült, az már mindenkié. Megszűnik a személyiségi jog, a tulajdon és szellemi érték fogalma. Közügyé válik, amin milliók nevethetnek.

Régen, ha elkövettem egy hibát, csak azok tudtak róla, akik jelen voltak. Manapság, ha valakinél van egy kamerás mobil, ami már szinte mindenkinél van, felveheti a botlásaimat és este több százezren, millióan gyönyörködhetnek benne. Örökre fent maradnak... Jáj!

Múlthéten álltam a 23-as buszmegállójában, ahol egy csapatnyi, tizenhárom-tizennégy éves azzal szórakozott, hogy egy csöves kinézetű és felettébb italos férfiról felvételeket készítettek. A szerencsétlennek fogalma sem volt arról mi történik körülötte. Dülöngélt és próbált válaszolni a gyerekeknek, mert azt érezte, hogy most valami nagyon nem jól van, de esélye sem volt. A körülöttük lévő felnőttek pedig nevettek.

Én sem szóltam rájuk, megtanultam, ha egyedül vagy a tömegben és túl akarod élni, hallgass! Szemen tudtam volna köpni magam érte, de helyette csak belül sírtam.

Attól a férfitól nem vettek el fizikailag semmit, csak a méltósághoz való jogát. Ahogy Polgár Jenőtől és még sokan másoktól.

Gyakran gondolok arra, nem jókor születtem. Néha nem találom a helyem a világban, és mivel nem vagyok egy technokrata, hamarosan majd végleg elveszem.

Miközben, próbálunk példát mutatni a gyermekeinknek a valóságban, a világhálón kisajátító, érdektelen felhasználókká vedlünk, akik vagy nevetnek mások szenvedésein, vagy kikérik ugyan maguknak, de csak azért, mert egy jó balhéra vágynak. Szánalmas!

Többé nem kell hírességé válni ahhoz, hogy a "címlapokra" kerüljünk. Megfordíthatjuk a folyamatot, előbb tündöklünk valahol, aztán válunk ismerté, mert úgy elesni, böfögni, káromkodni, énekelni, szavalni, bambulni, rosszul öltözni más nem tud, mint azok, akiknek lövésük sincs arról, hogy forog a film.

Most lesznek páran, akik majd álszentséggel vádolnak, de felvállalom.  Történeteket osztok meg a blogomon, és néhány szereplője nem én vagyok. Ez igaz! Fényképeket viszont nem csatoltam hozzájuk, nem személyesítem meg az áldozataimat, legyenek valóságosak, vagy kitaláltak. Bár lehet, morális szempontból még így sem helyes...

Gordiuszi gondolatcsomó, aminek nem látom a végét, de még csak azt a pontját sem, ahol átvághatnám.

Szerintetek, hol a határ? Van egyáltalán?

Az gonosz technikák és szegény én

Én és a technika, nem ápolunk túl szoros kapcsolatot. Tiszteletben tartom, hogy olyat tud, amit én nem. Adott parancssorok mentén haladni.

A szabálykövetéssel semmi gondom, de az efféle merevség csak élettelen lényekre jellemző. Megalkották őket egy bizonyos céllal, és amíg energiából futja, teljesítik az elvárásokat.

Igazából nem hiszem, hogy ez férfi, vagy nő dolog lenne. Van nem egy ismerősöm, aki nő létére nagyobb nerd, mint bárki más, de az is tény, hogy a hölgyek kevesebben vannak.

Minden számomra azt bizonyítja, tudnám, ha akarnám. Sőt, volt idő mikor tudtam. Érdekes, hogy milyen könnyedséggel elfelejtettem.

A tévé, videó, dvd beállítása mai napig az én feladatomat képezi. Az exem, aki alapvetően egy ügyes, mindent megszerelő típus, nem tudta összehangolni a tévénket a dvd-vel. Persze, hogy nem, mert nem volt jó hozzá a kábel. Ehhez meg én kellettem, ő csak szentségelt. Fogtam, a táskámat, elsétáltam a piacra. Elmagyaráztam milyen kinézetű cuccot kérek, hiszen a nevét nem tudtam (Euro scart kábel), kifizettem, haza ballagtam és mert jó kedvem volt, be is üzemeltem.

Vannak bizonyos dolgok, amit a családom rám bízott. Függetlenül attól, hogy esetleg akad erre férfiember is. Például édesanyáéknak laptopjuk van, ami hurrá, de helpdeskelni este nyolckor vagy megkésőbb, nagyon vicces.

Néha úgy érzem magamat, mint az IT crowd tagjai.

- Próbálta már újraindítani?

Mert honnan kellene tudnom, hogy mit nyomot meg, amitől azt csinálja hogy errrrrrrrrr? Talán az e-t és az r-t? Most csak találgatok, de elképzelhető…

Ezzel természetesen gonoszkodtam. A szüleim nem ostobák, én nem vagyok türelmetlen és a hibák kétharmada rutinból orvosolható. Mivel azonban nem tudok helybe menni, így nem látom ténylegesen mi a gond, elfogadom, ha valami nem működik. Akkor jön az, hétvégén kimegyek és megnézem.

A hírnevemet annak az igen helytelen szokásomnak köszönhetem, hogy a kitartó tapogatózás híve vagyok. Ez a gyakorlatban azt jelenti, addig csináljuk, amíg nem megy, mer’ olyan nincs, hogy nem sikerül! Na!

Különben is, fontos, hogy tudjam, mi, miért és mivel működik. Kora gyermekkoromtól megvolt ez a késztetésem. Édesapa tartotta velem az iramot, amíg tudta, de amikor az utolsó fogaskerékig szétszereltem a kis csörgőórámat, majd egy dobozba odatettem, csak pislogott rám, és azt hiszem elvesztettem… Az órát, tutira.  Míg fiatalabb voltam, a testvérem lendkerekes autói kötötték le a figyelmemet. Szét kellett szerelnem. Eszközhasználat tekintetében nem értem el egy átlagos csimpánz képességét, így, azt használtam, ami jutott. Fogat és útburkolatot. Később szerszámos készlet, amivel szétvertem az asztalunkat. Lötyögősre.

Jellemzően számtalan kalandba keveredtem.

Ugyanis azért, mert én azt gondolom, hogy valami így esetleg úgy lenne logikus, nem jelenti azt, hogy a gyártok rátaláltak a helyes elméleti síkra. Ezért ügyködöm valamit, a technika meg valami egészen mást.

Ami rendben is van, mert a végén csak működik, de a további cirkuszok elkerülése végett, úgy döntöttem, hogy a pc nem az én hatásköröm. Feltelepítek egy programot, még arra is figyelek, hogy ne vigyek vele sok szemetet. Használom is, hiszen azé’ van, de ha hardver baja van, úgy állok hozzá, hogy más is odaférjen. Meg is döglött az asztali gépem, de majdcsak feltámad.

Na, ehhez képet a múltkoriban elvesztettem az iPodomon az ismétlő gombot. Nem tudom mi történt. Rejtély. Nekem minden bizonnyal. Két hétig távollétével tüntetett és akármit csináltam nem jött vissza. Már arra gondoltam, kérek valami szaksegítséget, amikor hirtelen felbukkant. Hűűűű! Fogalmam sincs, mit követtem el, de működött.

Tegnap, meló után tettem egy rövid, kétórás kitérőt. Olyan húsz perce már biztosan haladtam, amikor rájöttem, ugyanazt a számot hallgatom, megint… sokadjára.

Valami prücök van a karburátorban!

Amikor megérkeztem, kikapcsoltam a technikát. Nem értem rá foglalkozni vele. Mielőtt indultam elővettem, és néztem nagy szemekkel. Nem hatotta meg, amiből számomra egyenesen következik, hogy nőnemű. Szeszélyes, el és feltűnnek rajta bigyókák és ha berág rám, fejfájásra hivatkozva nem dolgozik. No meg, biztosan ezért inog a kapcsolatunk is.  A nők egymás között néha… Ez most lényegtelen!

Jelen esetben, megint eltűnt az ismétlő gomb, de ezúttal ismétlésen is maradt. Remek! Nyomogattam, nyomogattam, aztán átbillentettem egy másik dalra. Legalább hazafelé ne hallgassam újra ugyanazt!

Otthon meglocsoltam az udvaron növő néhány cserép gazt, majd nekiültem bizgerálni.

Sikerült. Nem tudom, hogyan és miért. A lényeg, hogy megint megvan minden. Hallgathatom egymás után az albumokat. A következő esetig...

Nem igazán a T-1000 motelre gondolok, mikor megkérdem: nem érzitek néha, hogy összeesküdnek ellenünk a gépek? Esetleg csak engem tüntetnek ki megkülönböztetett figyelmükkel?

Talpam alatt a szél

Más szóval, ez az, amikor a hóhért akasztják. Mind ismerjük, kerültünk ilyen helyzetbe, vagy legalább érzetük a súlyát.

Legutóbb épp tegnap estem bele ebbe a hibába, aminek kapcsán azt tudnám mondani, elsüllyedtem a szégyentől.

Az is megérne egy misét, milyen lazasággal csináltam hülyét magamból, azzal meg nem is kívánok foglalkozni, mit gondolt rólam az érintett, de én nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egy softver fejlesztő és üzemeletető cégnél dolgozom. Nem állítanám, hogy a gépekhez nagyon értenék, de azzal a csekély öt-hat programmal elég jól elboldogulok. Mind, egy bizonyos feladatot lát el. Igaz, még tovább tagolódnak bizonyos számú részekre. A logikai felépítés megértése után nem jelentett különösebb nehézséget az elsajátításuk. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ha nem is a legjobb vagyok, de igen előkelő helyen állok a területemen. Nem vagyunk olyan sokan, mégis számomra fontos, hogy ne végezzem rosszul a munkámat, ne legyek másra utalva, rendelkezzem bizonyos  önállósággal, az pedig külön hab a tortán, hogy léteznek ebben az országban néhányan, akik csak engem hívnak a problémájukkal.

Tehát, szakmailag rendben vagyok. Erre szükség is van, mert a tudás adja meg azt a magabiztosságot, ami szükséges egy vitás helyzet esetén és azt a privilégiumot is, hogy megőrizhetem a csoporton belüli függetlenségemet. Legalábbis egy bizonyos pontig. Nem okoz gondot több felé figyelni, de épp ilyen könnyedén szeparálom el magam, ha nem köt le az aktuális beszélgetés.

A munkám zűrűzés. Lehetőség szerint, azonnali. Amikor felhívnak, a vonal másik végén, túlnyomó részben legalábbis, kétségbeesett emberek ülnek. Sokszor azzal kezdik: olyan hülye vagyok.

Először nevettem ezen. Furcsa volt, mikor ismeretlenek így indítottak el egy beszélgetést, de hamarosan rá álltam arra:

- Dehogyis! Senki sem születik ezzel a tudással. Biztosan meg tudjuk oldani. Vegyél egy mély lélegzetet, aztán fújd ki a levegőt és nézzük mi a gond.

Néha a hívó olyan szinten ideges, hogy megállás nélkül beszél. Így viszont nem hallja amit mondok. Hangot emelni nem célszerű, így csak várok, amíg nem észleli, beszélek. Hátha levegőt vesz vagy valami. Előfordult, hogy rá kellet szóljak a kereplőre, hallgasson, de kétszer azt is mondtam: csss. Ez is bevált.

Az utóbbi inkább azért, mert meglepte őket. Ki gondolná, hogy majd jól lepisszegik… A kollegák kinevettek, de megoldottuk az ügyet.

A kedvencem, mikor diktálom lépésről lépésre az ügymenetet, ami meg nem működik. Nem? Nem! Na, ráadásul hibaüzenetet is ad! Mer’ hogy dög!

Oké! Ekkor jön a titkos fegyver:

- Megfogom a gépedet. Az üzenetet zárd be, kezdjük előröl.

Ismét mondom mit és hova írjon.

Nézem, valami nem stimmel…

- Azt miért írtad be?

- Mert be kell.

- Én nem mondtam ilyet. Mikor mondtam? Na, akkor vedd ki! Az sem kell. Tudod, mit? Zárt be az egészet és kezdjük újra. Akkor mondom. Nem… nem… azt ne oda! Most akkor a bal kezeddel csapj rá a jobbra!

- Mondtam, hogy hülye vagyok!

- Nem vagy hülye, csak még nem csináltál ilyet. Viszont most, egy életre megjegyzed!

Ilyenkor szokott felnevetni a telefonáló. Mert nem haragszom rá. Miért tenném? Nekem a milliomodik. Ha nem is ugyanolyan, de hasonló, neki azonban az első. Ez az, amit zömében elfelejtenek a hivatalnokok, ügyintézők. Ők már kicsit unják a munkájukat. Ugyanazt mesélik el ezerszer, de aki velük szemben ül, akkor hallja először.  Mint olyan ember, aki dolgoztam ilyen feladatkörben, pontosan ismerem az okokat.  Mindig eszembe jut az az ügyfelem, akit háromszor küldtem el, mert a fele nem volt meg a szükséges dolgoknak. Másodjára már úgy jött vissza, hogy amit első körben hozott, azt is otthon felejtette. Akkor elvettem tőle mindent. Inkább lemásoltam. Harmadjára a pénzt hagyta le. Na, nem baj! Elment megint. Amikor pedig visszajött, teljesen kipirulva, kimelegedve, a póló a hátára tapadva, megköszönte. Aznap már három helyről küldték el. Én voltam az első, aki nem tettem, elmagyaráztam neki mire, miért van szükség.

Meglepődtem. Azt hittem, ha valaki, akkor ő kiabálni fog. Nem tette. Talán mert nem kezeltem le?

Számtalanszor szólok rá, kissé incselkedve vagy tetetett komolysággal az ügyintézőre, hogy engedje el az egeret. Ne idegeskedjen! Megoldjuk, mindent megoldunk, és ehhez képest mit csináltam tegnap? Na mit?

Hát, ha a kedves ismerős itt ül mellettem, a minimum, hogy tarkón vág, mert nem csak hogy egymás után kétszer elszúrtam ugyanazt, de olvasni sem tudtam. Pedig magyarul írt mindet.  Hivatkoznom sincs mire, mert az, hogy már tízkor kis híján agyvérzést kaptam ugye nem mentség. Az sem, hogy a napom továbbra sem alakult úgy, ahogy elvárható lett volna. Ezek nem mentségek, mert azt kellett volna mondanom, hogy most nem tudok figyelni, inkább máskor. Én viszont nem mondtam semmit, idő ellőt kattintgattam, nem voltam elég figyelmes. Vagyis, egyáltalán nem tudtam figyelni!

Amikor egy kurta sziával elköszönt tőlem, már úgy ültem, hogy a fejemet a kezeimbe temettem. Nem akartam elhinni, hogy ezt én… Ráadásul egyedül... Jézusom! Hányszor mondtam el ugyanezt? Megszámlálhatatlan alkalommal.

Azt írtam neki: kezelj úgy, mint minden szőkék szülőanyját. Na, de arról más nem tehet, hogy nem tudok olvasni!

Nagyon jó lecke volt. Az utóbbi időben néha elfelejtettem, hogy miről is szól a munkám, miért is ülök itt. Elfelejtettem, hogy szeretem amit csinálok, mert segíteni jó. Elfelejtettem, mert annyi mindennel kellett foglalkoznom és jól esett nem törődni semmi mással.

Nagy pofonnal lettem gazdagabb, ami pont jókor, pont jó személytől érkezett. Magamtól. Egy ideje már semmi és senki nem képes sokkolni, a saját butaságomon kívül.

Sajnálom, hogy ehhez bele kellett kevernem valaki mást is, őt nyilván nem vigasztalja, miután többször közel került az idegösszeomláshoz, hogy azért volt erre szükség:

1. mert ettől kaptam észbe


2. és megvan a mai bejegyzésem témája.

Így neked, te kedves, segítőkés fiatalember, tartozom egy nagy köszönőmmel és egy hatalmas puszival. Kell néha valami (valaki), ami (aki) helyre ráz. Most te lettél az!

Nektek mikor volt szükségetek legutóbb egy efféle ”pofonra”? Megérte?

Csúnyán, csúnyábban

Már van annak vagy másfél éve, hogy az irodában üldögélve szóba került egy kolleginánk, aki pont szabadságon volt.

Na nem közvetlen ő volt a téma, hanem az étkezés. A kaja, a zaba, a flamó. Ez még nem is lenne érdekes. Mindenki eszik. Ez összeköt nemre , fajra, felekezetre  való tekintet nélkül. Még a fényfalókkal is vállalok közösséget, mert engem ugyan nem táplál, de ha nekik az jó...

A kérdés az volt, hogy miért jó enni.

Juj! Kinek miért.

Szó szót követett és eléggé belemelegedtünk a témába. Ekkor, egy az idáig csendes kollegánk ránk dörrent, ne legyünk más olyanok, mint az a kolleginánk, aki szabadságon van.

Az emlegetett hölgy már-már vallásos áhítattal beszélt a táplálkozásról.

Nyálcsorgató részletességgel ecsetelt minden egyes hozzávalót, a főzés, sütés minden egyes fázisát. Állandó harcot folytatott a kilókkal. Fogyókúra, zumba, ilyen séta, olyan diéta. Miközben az életének egyharmadát a kulináris élvezetek töltötték ki.

- Miért? Az étkezés egy nagyon fontos élvezeti forrás – állítottam csak mellékesen, mint a társalgás egyik oldalágán ülő résztvevő.

Felnézett a gépe mögül, majd azt kérdezte – Miért nem tudsz úgy beszélni, mint más normális ember? Mond azt, hogy zabálni k…va jó!

Mindenki nevetett. Én nem éreztem magam különösen megszólítottnak, így a válaszommal kivártam a csendet.

- Bocsáss meg! Ezennel megkövetlek!

Szerintem ebben nem volt semmi vicces. Viszont szabályosan kiröhögtek. Még jó, hogy nem vagyok érzékeny.

Mert az van, én ritkán káromkodom. Nem hiszek abban, hogy a mondandókat néhány szitokszóval illik alátámasztani.

Vagy van értelme, súlya, tartalma annak, amit mondok, vagy csak magamat szórakoztatom vele, de csak azért nem b…megolok, hogy olyanok is figyeljenek rám, akiket máskor nem érdeklem. Persze, volt ilyen időszakom nekem is. Akkor, amikor az orromat a pólómba fújtam és szép nagy taslikat kaptam egy bizonyos g betűs káromkodásért. Tizenöt évesen az embert ez tesz felnőtté. Vagyis így hittem.

Az életemet alapvetően az határozza meg, amit a nagyikám mondott ebben a kérdésben: „csak a tehetetlen ember káromkodik.”

Ehhez tartotta is magát olyan hetvenöt éves koráig. Akkor aztán, ahogy fogyott a fizikai erő és egyre nehezebben jutott a dolgok végére, belehúzott rendesen.

Amikor a fiát szidta, kissé meglepődtem. Azt hittem rosszul hallok. Az én nagyikám folyékonyan káromkodik és úgy csavarja a kifejezéseket, mintha egész életében ezt csinálta volna.

A „b…ot volna meg egy templom zsidó” vitte a prímet, de komolyan mondom, néha ráharaptam a nyelvemre. Majd elmúlt hetvenkilenc és beletörődött, hogy többé nem húszéves. Megszűnt a sok káromkodás. Néhány évig tartott, de nem tudtam hozzászokni.

Idén már káromkodtam. Három alkalommal. Rögtön januárban kicsúszott a számon egy f betűs dolog. A kollegám meg rám szólt. Igaz, az ő száján cifrább dolgok is kiszaladnak, de azt nem hallja meg, mert nála normális állapot. Tőlem meg fura.

A második azon az estén mászott elő, amikor az a bizonyos fordítói mizéria volt a kedvenc párosomnál, és ami engem is megihletett két poszt erejéig.

A harmadik pénteken, mikor édesanya felhívott telefonon és egy olyan hírt közölt, aminek:

1. nem örültem;

2. már szerdán tudnom kellett volna, csak  a családom megfeledkezett róla.

Ma reggel nem káromkodtam, csak lassan számoltam vissza és megnyomtam a pánik gombomat. Milyen kényelmes megoldás, bár kis híján habot köptem, az idegtől. Szerencsére lenyugodtam. Nálam ezek elég hamar mennek. Fél órára rá, teljesen átestem a ló másik oldalára. Énekelgetni kezdtem az antakatészó flo-ore kezdetű teljesen értelmetlen gyermek dalt.

A kollegák csak pislogtak rám.

- Na, ez most, hogyan jutott az eszedbe?

Fogalmam sincs.

Azt hiszem, mindannyian másként vezetjük le a stresszt. Nekem ez jött be. Viszont mások ugye meg másként. Példának okáért folyékony káromkodással.

Annyit beszélünk a gyerekszobáról mostanság. Annak nem része a kulturált beszéd?

Ti emlékeztek rá hányszor, és minek kapcsán káromkodtatok idén? Vagy annyira részévé vált a mindennapjaitoknak, hogy észre sem veszitek?

Thanksgiving

Tegnap elmerengtem az ifjú éveimen. Kicsit sírtam, kicsit nevettem. Nekem jól esett. Valaki megkérdezte, honnan jutott az eszembe. Fogalmam sincs!

Sokat gondolok mostanában a volt osztályfőnökömre, de nincs oka, amiért azt a történetet választottam. A széles palettából, amellyel szerintem, mindenki rendelkezik, kihúztam egyet.

Ha már eszembe jutott, bele is merültem, majd sietve újra éltem néhány eseményt. Vidámakat, szomorúakat egyaránt. Végig vettem pár osztálytársamat, akiket kedveltem, néhány tanárt, akiket szerettem, és akik talán egy picit engem is kedveltek.

Klassz kis időutazás volt, ami, természetesen, felidéztek olyasmiket is, amik alapvetően meghatározták az életemet.

Nem voltam kimagaslóan tehetséges vagy kedves. Szép és okos sem. Valahogy mégis szerencsém volt. Más természettel sosem tudtam volna leérettségizni. A tanulási nehézségeimet ugyanis jóval később, huszonnyolc évesen, diagnosztizálták. Addig én is elhittem, hogy hülye vagyok. Ez pedig, sok olyasmitől tartott vissza, amit most csak azért is megcsinálok.  Még akkor is, elvileg nem passzol a lehetőségeim sorába.

Akkoriban, Rudi bácsi halálával egy másik korszak kezdődött. Az új osztályfőnökünk, teljesen különbözött az elődjétől. Mások voltak az elvei, az elvárásai. Nem tartott butának, de különösen tehetségesnek sem. Nyilván, mert az ő általa tanított tárgyak kívül estek az érdeklődési körömön. Sem a kereskedelmi gazdaságtan,  sem a makro-mikroökonómia nem nyűgözött le különösebben. A jegyeimen is látszott, ahogy bukdácsoltam matematikából és fizikából is. Ez az utóbbi szerencsére, a kémiával együtt, csak két évig szteppelt a korlátaimon.

Az osztályfőnököm megtette azt, ami véleménye szerint, az ő kompetenciájába tartozott. Kijelölte az osztály eminensét padtársamul.

Azt megelőzően boldogan éldegéltem az ablak felőli sor, utolsó padjának, jobb oldali helyén. A barátnőm csücsült a balomon. Sok vizet nem zavartunk. Ha beszegettünk, azt halkan tettük. Rég feladtam bizonyos tantárgyak megértését, így a pad alatt, néma csendben olvastam.

A matektanár jó fej volt. Gyakran lecsekkolta mi van az asztalomon vagy -ban. Az 1984-re (George Orwell) áldását adta, az Egerek és emberekre (John Steinbeck) azért megjegyzést tett. Bár az ő óráin általában figyeltem. Nagyon közvetlen, laza stílusban oktatott, sokszor megnevettetett, de egy szót nem fogtam fel abból, amit átadni próbált.

Édes pofa volt. A férfiak rossz szokása, hogy állandóan vakarják magukat alsó tájakon(rém gusztustalan és visszataszító, ha engem kérdeztek), őt is elragadta, a vicces része viszont az volt, hogy az ujjacskái krétásak voltak…

Olyan átéléssel magyarázott, hogy néha a táblától hátrálva útba került a szemetes, és állítólag lelehet vezetni azt is, hogy 2x2 néha öt.

Amikor pedig egymásután vagy tízszer magyarázott el valamit, a mi részünkről pedig totális volt a köd (kivéve az egyszem strébert), azt mondta: „Ne keressünk benne logikát! Tanuljuk meg! Ez így van és kész!”

Vicces volt. Ha a matekban sincs logika, akkor szerintem semmiben.

Szokásává vált, hogy a kétes jegyre (Na, jó! Az egyes és kettes közöttieket.) állókat összegyűjtötte év végén. Az iskolai tanév után, de még a bizonyítványosztás előtt behívatta őket. Valahogy folyton beleestem a szórásba. A csuda érti, miért.

Benyomultunk a legnagyobb teremre, több osztály, több diákja; tancsi bácsi felütötte a naplókat, ezt követően mindenki osztályzatát újra átnézte. Akadt pár szerencsés, akiket haza küldött. Mikor hozzám ért, hosszasan hümmögött-hammogott, aztán: reeaám, húzzon haza!

Az első alkalommal visszakérdeztem, annyira megdöbbentem. Rám nézett a szemüvege fölül és már pakoltam is össze.

A barátnőm állandóan maradt, pedig a jegyeink azonosak voltak. Legfeljebb nem azonos sorrendben sorakoztak az egyesek és kettesek.

Ő volt az is, aki a Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról (dr. Bartha András) művet ajánlotta. Nem is tudom, hogy miért gondolt éppen rám…

Na, de kanyarodjunk vissza arra, hogy az ofő előre ültetett.

A barátnőm hamar kitöltötte a hátrahagyott űrt, és másvalakivel  a volt  helyemet; én pedig, az első olyan lány lettem, aki úgy került fiú mellé, hogy az nem a pasija.

Hiányzott a srác, aki előttem ült. Értelmes, magának való fickó volt, aki kalandregényeket írt. Több mint két évünk ment rá, mire megnyiltunk egymásnak és odaadta az egyik kéziratát. Iszonyú rondán írt, de amikor kibetűztem a mit, már nagyon izgalmas olvasmánnyal szolgált. Sok időt töltöttünk beszélgetéssel. Íjászott és ő volt a párom a szalagavatós keringőben is (Mer’ a kijelölt párom nem akart engem, az öfő meg oda kiáltott: Hé! Táncolsz reeaával? Én azt mondtam: Nem is akarok keringőzni! Senki nem figyelt rám. A szólított rám nézet, megrántotta a vállát, majd azt felelte: Miért ne!). Bírtam a társaságát.

Tehát, ültem az első pad, ablak felőli helyén. A stréber olyan három hónapig, a köszönésen kívül, nem is beszélt velem. Eltakarta a füzetét, nem segített semmiben. Másnak igen, még súgott is. Azt hiszem, nem szeretett. Az ofő terve megdőlni látszott. Abban bízott, jó hatással lesz rám és segít a tanulásban. Aztán rejtély, miként történt… Nem segített klasszikus értelembe véve, de egyszer csak hagyta, hogy lessek róla, amikor lemaradtam. Esetleg, elárult egy-egy végeredményt. Mindig elsőnek lett kész. Átnézett az én papíromra, és ha nem is azonos csoportban voltunk, odamotyogott: az nem jó, ne oda! Később megpróbált elmagyarázni néhány dolgot. Talán, némi javulást mutattak a jegyeim, de elbúcsúzhattam a könyveimtől. Szem előtt nem lehet olvasni!

Szuper volt úgy témazárót írni kereskedelmi gazdaságtanból, hogy az ofő végig előttem ült az ablakpárkányon. Ez is elég zavaró lehetett volna, de közben még vicceket is mesélt. Unatkozott! Istenem, van egy így! Én viszont nem tudtam koncentrálni, és ha értettem is valamit, esélyem sem nyílt lekörmölni. Ugyanis, szerénységem alkotta az egyszemélyes hallgatóságát. A többiek nem figyeltek. Nekem, muszáj volt, mert a lába az orrom előtt kalimpált.

A mondásiban az értelem halvány szikrája sem mutatkozott meg, de szórakoztatónak bizonyultak. Amit unásig hallottam tőle: "A vár oldalán van egy lik, kikandikál a Toldi Mik."

Borzalom, de tényleg! Mégis kedveltem.

Magyar irodalom, történelem és filozófia tanárunknak, az igazgatóhelyettes szegődött. Szerettem. Sok elgondolkodtató kérdést vetett fel. Már csak miatta is érdemes volt előre ülni. Nem mintha hátul nem láttam volna, de így úgy vettem, mintha nekem magyarázna. Ha megjegyzést fűztem valamihez, válaszolt. Az egész osztály zsongott, ahogy ide-oda repkedtek a kérdések. Nem csak felém, még vagy négy-öt másik diák felé is, aki szintén aktívan részt vettek az órán. A leggyengébb jegyem filozófiából négyes fölé volt. Akkor is mindig kijelentette, tetszett, csak kicsit többet várt. Egyenesen imádtam!

Nem Rudi bácsi volt, a kreatív büntetésről nem is hallott (nem is igen kellett büntetni), sosem késett és arcszesz illatot hagyott hátra. Valami mégis hiányzott! Mindezek dacára, rengeteg új gondolatot plántált el a kobakomban.

Így végiggondolva, ők azok hárman, akik lehetővé tették azt, hogy élvezzem a szakközepet, még ha nem is szerettem tanulni.

Olyan élményekkel gazdagították az akkori életemet, amik nélkül ma biztosan más lennék. Nem tudom, hogy jobb, vagy rosszabb, de az tény, hogy más.

Sokszor indokolatlanul jóindulatúan viselkedtek velem. Nem igazán szolgáltam rá a bizalomra. Sok más diák volt rajtam kívül, ők mégis tudták ki vagyok. Az ofőm szeretett a káromra humorizálni; a matektanárom kedves volt, próbálta formálni az ízlésemet; az irodalomtanárom minidig meghallgatott. Néha  a szünetben, vagy tanítás után is marad, hogy páran körbeállhassuk és úgy folytattuk a be nem fejezett témát.

Három különböző ember, három különböző módon állt hozzám, de a maguk módján mind sokat tettek értem.

Ha valaki félreértette volna, nem én voltam a tanárok kedvence. Soha nem bíztak meg külön feladatokkal, nem dicsérgettek érdemtelenül, nem közeledtek hozzám, mint más neműhöz. A személyiségemet kedvelték, azt aki lehetnék, nem azt a zavaros tinit, aki voltam, de ez már egy másik történet. Vagy, egyszerűen csak ez volt a dolguk.

Nekik is hálát kell adnom, elvitathatatlan érdemeikért!

Ó! Majdnem elfelejtettem! Köszönet illeti a tornatanárt is, mert az utolsó évben sosem írt be hiányzónak. Aki összeállította az órarendet, bizonyára elfelejtette milyenek a tinik. Utolsó két óra testnevelés! Mi volt, ha nem istenkísértés!

Szavak, vélemények, döntések

Tegnap telefonon beszélgettem az egyik barátnőmet, és ez erősen elgondolkodtatott. Nem kívánom ismertetni  a problémáját, az ő magányügye nem a közé, de jelenleg nem cserélnék vele.

Jóllehet, ő sem vágyik az én nyavalyáimra, ránézésre mégis én jártam jobban. Ez az, amit gyakran érzek, hogy szerencsés és nyugodt életet élek. Mindenféle munkahelyi, családi, és baráti mizériák ellenére.

Időnként megengedem magamnak azt a luxust, hogy öt percre, esetleg tízre is, magamba szálljak, összezuhanjak és nyalogassam a sebeimet. Ritkán tart tovább. Sem alkatilag, sem mentálisan, nem kalibráltak tartós szomorúságra. Talán pont ez az oka, hogy sokszor nem érzem át más nyomorát, miközben mégis tudom, miről beszél.

Agy koordinált vagyok. Erősen, és visszafordíthatatlanul.

A barátnőm szerint, pszichológusnak kellett volna mennem, annyira tisztán látom a problémáit.  Nem hiszem, hogy különleges, Istenáldotta tehetség lennék. Egyszerűen, ha az érzelmek nem befolyásolnak egy döntés meghozatalában, tiszta fejjel mindent át lehet tekinteni. Úgy látsz dolgokat, ahogyan az érintettek nem, mert a saját félelmeik kitakarják a józan ész által sugárzott képeket. Szóval, amikor felülemelkedsz a  pánikon, akkor látsz is valamit. Egy ösvényt, lehetőséget, reményt, ha úgy tetszik, amit követhetsz.

Olyan ez, mint amikor belöknek egy teljesen sötét szobába. Csak egy kicsit kell várni, míg valami feldereng a körvonalakból. Akkor már, ha óvatosan, lépésenként haladsz, jutsz valamerre. Viszont, a szorosan összezárt szemhéjon nem hatol át semmiféle fény.  Az összes tereptárgy útban lesz, és ha valami csoda folytán ki is találsz a szobából, teli leszel kék és zöld foltokkal; ami meg nem csak marhára fáj, de még esztétikailag is randa.

Nos, éppenséggel le is ülhetsz a padlóra, ott, ahol éppen állsz. Hátha megment valaki,  hátha érted jönnek, de azért erre nem igen számítanék.

Létezik néhány közhelyszerű tény, amit eddigi életem során magamévá tettem. Próbálom betartani mindet. Nem csak azokat, amelyek már elhíresültek (Minden sz...rnál van egy megasz...rabb; a félsiker is siker és a félmegoldás is megoldás.)hanem a saját mottómat is. Nevezhetjük ezeket reea szabályainak:

1. a lehető legtöbbet a lehető legkevesebből;

2. gazdálkodj abból, ami jutott, olyan jól, ahogyan csak lehet;

3. azért, mert nem az én véleményem, még lehet jó;

4. a megbánás önmagunkban való kételkedés;

5.  senkit nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni.

Ezekből mit tanultam?

Nem szakadok meg  a munkától, ha a kitűzött célt egyszerűbben is elérhetem. Felesleges jobb kézzel vakarni a bal fülemet. A viszketés ugyan megszűnik, de kényelmesebb lett volna a bal kezemet használni hozzá.

Vágyhatsz többre, jobbra, mert a vágyakozás tehet kreatívvá, adhat célt és elindíthat az utadon. Viszont, ha csak azt látod mid nincs, akkor a keserűségtől beragadsz egy pontba, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni. Arról nem is beszélve, nem látod azt sem, amid van. Szóval, a rendelkezésedre álló erőforrások jó felhasználásával többre jutsz, mintha vinnyogva szűkölsz a vágyaid súlyától. Van, amikor arra kérdésre: és mi történt, azt felelem: Semmi! Ez is jó néha.

Azért, mert én a dolgokat máshogy látom, az nem azt jelenti, hogy a velem szemben lévő téved. Azt sem, hogy igaza lenne. Csak azt, hogy mindenki a saját szemszögéből nézi a dolgokat. Amikor véleményt alkottok, csak azt az oldalt ismerem, amit látok. Ezért kísérletet teszek arra, hogy megismerjem a másik álláspontját is. Az én véleményemen valószínűleg nem változtat, de szélesebb képet kapok. Na meg, talán jobban megértem a másik oldalt. Azért, mert nem a sajátom, nem feltétlen téves.

Amikor meghozok egy döntést, igyekszem több oldalról megvizsgálni és átlátni a következményekkel együtt. Aztán aszerint határozom, ahogyan véleményem szerint a legjobb. Azért, mert esetleg később kiderül, hogy a darke side mellett voksoltam, nem ok arra, hogy meg is bánjam. Az akkor rendelkezésemre álló összes információ alapján hoztam egy JÓ döntést. Nem állta ki az idő próbáját, elfogadom. Megnézem, mit tanulhatok belőle. Nem kesergek miatta, mert a jelenlegi szituációt kell helyrehoznom, nem a múlt felet keseregnem. Nincs olyan, hogy ha. Arról nem is beszélve, hogy miden élethelyzet formál. Mindtől kapok valamit, amit mástól nem kaphatok meg.

A boldogság relatív dolog. Szubjektív, ha arra gondolok, engem mit tesz boldoggá és objektív, ha általánosságban vizsgáljuk. Ami számomra örömet okoz, másnak talán fájdalmas élmény. Nem vagyunk egyformák (Hála Istennek! Belőlem plusz egy is sok lenne, na de 6 milliárd?!), és ez így jó. Hiába tudom, hogy mi lenne a helyes lépés, nem opció, ha más életét vizsgáljuk. Akad, aki szeret boldogtalan lenni, vagy éppen szeret keseregni. Már írtam egyszer, de a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó. A maga perverz módján biztonságot nyújt. Azok, akik nem képesek másba kapaszkodni, erőt meríteni, két kézzel kulcsolják szorosabbra fájdalmukat, abban bízva, hogy ezzel majd elűzik a külső hangokat. Nem az én álláspontom, de azért mert másé, még lehet jó is. Csak ugye, mint a négyespontban mondtam, mégsem  az enyém.

Hallgattam a barátnőmet, elmondtam neki azt, amit én láttam, mert erre volt kíváncsi, de azt is mondtam, hogy nem adhatok neki tanácsot. Hazudnék, ha azt állítanám, érzem minden rezdülését. Márpedig ezt várta. Amit adhattam az a tisztánlátásom. Ahogy egy másik barátnőm mondta, azért születtem, hogy az emberek szemébe mondjam a nyilvánvalót. Amikor kérdeznek, pontosan tudják, látják a valóságot, de vagy nem akarják elfogadni, vagy a szorosan lehunyt szemhéjuk elé kerül. Ekkor jövök én a galád, felfeszegetem a rolókat, bevilágítok, hogy a fény fájdalmas görccsel rántsa össze a pupillájukat, majd ezután finoman, ugyanakkor tárgyilagosan rábökök a valóságra. Amit nagyon sokan képtelenek elviselni. Örök rejtély, akkor miért kérdeznek.

Ami, ha belegondolunk elég ironikus, mivel az életem kétharmadát valóságon kívül töltöm.

A tegnapi ügy esetén, kivételesen nem azt kaptam, hogy kegyetlen vagy ilyen-olyan vagyok. Megköszönték, mert épp az én látásmódomra volt szükség, de gyakran érzem, hogy az én anyámat. Gondoltam is rá, készítettetek egy pólót, ezzel a felirattal.  A hátára meg: ha nem akarod tudni a választ, ne kérdezz!

Szerintetek a rossz hír hozóját kell lefejezni vétkéért, vagy inkább az okozóját?

Ébredni kéne már

Nem ártana! Tudom ám, attól, hogy úgy teszek, mintha nem lenne baj, még nem fog megoldódni. Ezért nem is játszom azt. Az sem igaz, hogy figyelmen kívül hagyom. Egyszerűen csak... várok. A kérdés magától értetődő: mire? Na,  arról fogalmam sincs.  Egyszerűen úgy érzem, még ráérek.

Talán súlyos árat fogok fizetni érte.  Most különösebben nem tud felzaklatni. Bár ez sem igaz ebben a formában. Már egy ideje kibillentem a szokott letargiámból. Nem esik jól. Tudomást venni a világról, igazán kegyetlen dolog. Mégis, az érzéseim, a  gondolataim lefagytak egy bizonyos pontban. Tudom, hogy mi felé kellene tendálnom, tudom, mi az amit szeretnék, de nincsenek illúzióim. Nem élek álomvilágba.  Vagyis élek, de a mindennapokban tisztába vagyok a kötelezettségeimmel. Van rendszer az őrületemben. Egyfelől tudom, másfelől nem érzem át. Pont a kettősség miatt nem pánikolok fejvesztve. Igaz, ami késik, az sosem múlik.

A napjaim telnek szépen. Egymás után csordogálva. Közelítve az elkerülhetetlen felé. Tulajdonképpen az egészben az a szomorú, hogy ezt a helyzetet tavaly ősszel felfestettem. Pontosan láttam merre tartunk. Tisztában voltam vele, csak valamiért azt hittem kitartunk tavaszig. Már hogy jövő tavaszig.  Hinni persze nem itt kell.

Mindig elájulok magamtól. Ha már jóval az események előtt összeáll a kép, általában  a többiek előtt, vagy kevesekkel egy időben, mi a csudáért nem előzöm be azokat?

Ez olyan, mintha a sínen állnék abban a biztos tudatban, hogy előbb-utóbb jön arra egy vonat, ami telibe vág. Minő döbbenet, már látszik a füst. Megvárom, míg közelebb ér, mert bőven sok időm van lesétálni a sínekről. Meg is reggelizhetem, vacsora előtt nem ér úgy sem ide, de ha mégis, hát így jártam. Felvállalom!

Okolni sem okolhatok mást. Erről rég leszoktam. A saját döntéseimért én fizetem meg az árat. A nem döntéseimért is. A késlekedés, a bizonytalanság legalább olyan súlyos, ha nem súlyosabb hiba.

Döntések... Rosszak és jók, mind csak egy célt szolgálnak. Elvezetnek egy pont felé, ami talán nem tesz jót nekem, ami talán megváltoztat mindent, ami talán kolosszális. Ezt azonban, innen nem látom. Csak azt, hogy a vonat ide ért,  és én  nem ugrottam el akkor, amikor még lehetett volna.

Valahogy rosszul vagyok összerakva.

Mint mások

A kollégák beszélgettek egy lányról, aki szegről-végről munkatársunk. Elvarázsolt és imigyen járkál a folyosón is. Kedves, csendes, de sosincs épp ott, ahol. Aranyosan öltözködik, mindig mosolyog,  néha nem tudja melyik számot hívta fel, fura csajszi. Persze én egyből letettem mellette a voksomat. Látom rajta, hogy  egy aprócskát más, és számomra ez szerethető tulajdonság.

A válasz nem lepett meg. Nekem azért tetszik, mert én is furcsa vagyok. Furcsa? Furcsa.

A családom még egy darabig követte  a hóbortjaimat, mostanra leginkább feladták. Fültanúja voltam egy beszélgetésnek(nem nekem szánták, csak épp akkor értem haza), amiben édesanyámat arról faggatták mi van velem. Egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondat: Ő külön kategória.

Mi van? Aztán leesett. Ha emos lennék, tünde fan, művész, nagyon merev, igen laza, sportoló, szép lány, tudóspalánta vagy talán tök hülye, sokkal egyszerűbb lenne mindenki élete.

Nem rívok ki a környezetemből semmilyen tekintettében. Csak egy nő vagyok, aki képes reggel hét előtt hangosan nevetni, azon a könyvön, amit olvas, aki tudja rázni a fejét vagy a lábát a zene ütemére. Aki elkapja a nénit, amikor a villamos fékezésétől előre esik, aki bejár dolgozni, fizeti a számláit. Aki hajlamos másoknak szívességet tenni, ellenben, ha valamit nem szeret, azt nem szereti. Nincs apelláta, nincs pardon, nincs csak egy kicsit; és ezt akkor is felvállalja, ha ezzel népszerűtlen, lesajnált vagy freak kategóriába kerül. Aki, ha kedve van, beszél, ha nincs, nem teszi. Aki rászól a kollégájára, amikor valakit az öltözete miatt cikiz; és aki szerint mindenkinek joga van az élethez és a tisztelethez, joga van boldognak lenni és nincs joga kétkedni önmagában vagy abban, hogy megérdemli, hogy szeressék. Ennyi!

Mi ezen a furcsa?

Egy barátnőm, akit az egyetemes lelkiismeretnek hívok, mindig azt mondja: Azért mert te ilyen vagy, mások még nem. Sokan nem tudják, vagy nem merik felvállalni.

A kollegák szerint nem veszek részt az iroda életében. Valóban sokszor hallgatok zenét és aztán utólag érdeklődöm. Feltéve, hogy egyáltalán tudomásomra jut a tény, lemaradtam valamiről. Mert ha nem, hát nem.

Nincs kedvem hallgatni a véget nem érő szappanoperát. Igaz, ha netalán kimaradok egy hétből, semmi gond. A kedvemért néhány nap elteltével megismételik. Hurrááááá!

És akkor jön az, antiszociális vagyok. Így igaz.

Nehezen vegyülök új emberekkel. Nehezen ismerkedem, amin mindenki jót nevet. Hát persze! Mert ha jó hangulatban vagyok, közvetlenül tudok csacsogni, néhányan még szórakoztatónak is találnak, de ez nem ugyanaz.  Ha nincs kedvem, akkor csak leülök egy csendes sarokba, és aki megszólít, abba belemarok. Egyszer egy volt munkatársam azt mondta úgy kép pohár után: "Azt szeretem benned, hogy úgy tudsz elküldeni az anyámba, hogy észre sem veszem."

Akkor épp kommunikatív hangulatban voltam. Mikor nem vagyok, oly csúnyán nézek, hogy azt mindenki megérti. "Ne ingereld az alvó bikát!"

Nem hiszem, hogy furcsább, nehezebben kezelhető lennék, mint mások. Van néhány szabály, aminek betartása esetén senkit sem harapok ketté.

Hát, ja! Nem vagyok túl szoros kontakttoló. A barátaim megszokták.  Aligha tehetnek mást. Eltelhet pár hónap, amíg reagálok valamire(egyikük sincs twitteren).

Szeretem őket, imádom, oda vagyok értük. Ennek ellenére rejtély miért tartottak ki mellettem( Most épp az üvölt egy emelettel feljebb: ki marad majd a barátom. Tipikus!). Nem én döntök arról, hogy maradnak-e és abba sem szólok bele, ha menni akarnak. Ebből volt is némi kavarodás nemrégiben, de én senkinek nem könyörgök, senkit nem győzködöm  arról,  mennyire szeretem. Nem tudok, nem akarok megváltozni és mástól sem várom el. Amit viszont elvárok, az az őszinteség. Az ellenségek hazudnak eleget.  Aki megsértődik, azt nem fogom vigasztalni. Nem hazudom, hogy nincs baj, hogy megoldjuk, mikor tudom, nem fog menni. Más hibáit nem veszem magamra, elég nekem a sajátom.

A családom aggódik. Szerintük egyedül fogok maradni. Félnek, hogy nem leszek boldog.

Én meg azt látom, hogy boldogabb vagyok, mint a környezetemben élők 90 százaléka. Tudok nevetni mindenen. Magamon a leginkább. Képes vagyok önzetlenül szeretni.  Szeretni valakit a mosolyáért, a vicceiért, a stílusáért, a mogorvaságáért, a másságért. Nem azért segítek, mert viszonzásra hajtok, és nem azért szeretek, mert én is elvárom. Nem emészt fel energiát az alkalmazkodás. Bőven elég egy zsarnok az életembe.

Sőt, elégedett vagyok még az életemmel is. Nem mintha tökéletes lenne. Nekem is vannak mindennapi gondjaim. Néha megesik, hogy komolyan is veszem őket. Mégis elégedett vagyok, mert a jelenlegi helyzetből, kihoztam a lehető legtöbbet.

Nem feszélyez az, hogy szeressenek, és az sem érdekel különösen, hogy tetszem-e. Sosem voltam igazán, és nem is hajtok egyetemes népszerűségre.  Ha pletyozóm, azt leginkább értetlenkedésből teszem. Nem értem ugyanis, valaki miként mondhat ellent annak, amit éppen tesz, vagy a hangsúlya miért nem támasztja alá a mondanivalóját.

Mindig ilyen voltam. Már szakközépben is azzal szórakoztattak az osztálytársaim, hogy sajnálják, amiért nem érzem magam jól köztük, pedig hozzájuk tartozom. Ja, kérem! Már a tizenöt éves érettségi találkozónk ideje is elmúlt, mégsem szervezte meg senki. Vajon miért? Ki tartozik hova?

Általánosban még próbálkoztam. Onnan is csak néhány ember maradt, akiket évek óta nem is láttam. Velük legalább megvolt az a közösség, hogy nagyjából egy helyen nőttünk fel. Elég volt, ha összenéztünk.

Már akkor is én tudtam meg mindent utoljára, és most sem érdeklődöm jobban mások dolgai iránt.

Szóval antiszociális. Jobb, mintha postarabló lennék. Mi is a különbség köztem, és más, reggeli álmot cipelő útitársaim között? Csupán annyi, hogy én felvállalom.

Ti tökéletesek vagytok? Nektek nincs semmi furcsaságotok, amit nem reklámoztok?

Értelmetlen értelem

Úgy látszik, most ilyen napokat élek. Jár az agyam állandóan, mintha fizetnének érte.  Nem is lenne olyan rossz!

Tulajdonképpen, ez a tegnapi  bejegyzés folytatása. A téma, ami a Tükörképtelenséget ihlette, tovább gyűrűzött azokon a fórumokon, ahol erre illetékesek firkálnak.  Ennek során azt vettem észre, két külön, ámbár egyoldalú véleménynyilvánítás indult el. Míg a kettes csoport áthallással érti az egyesek problémáját, és képes elemeket elfogadni belőle, az egyes csoport  három majmot játszik. Se nem lát, se nem hall, se nem beszél. Vagyis ez utóbbit visszavonom. Beszél, azaz ír. Túl sokat, ha engem kérdeztek.

Persze nem kérdezett senki, de szerencsére ez az én blogom.  Így, még ha néhányan unni is fogják, kifejtem a véleményemet. Pont!

Ezek szerint, írni könnyebb, mint olvasni. Látszólag mindenki az adott kérdésre válaszolt, a többség mégsem értette mire és miért. Csak írt. Nem mondom, eleinte szórakoztató volt, de amikor a huszadik, elemeiben megegyező reagát olvastam, erős gyanú támadt bennem, nem beszélek magyarul. Vagy esetleg, nem írok.  Ugyanis nem lehet más oka annak, hogy negyven emberből huszonkilenc olyan témával támad, ami eleve nem volt vita tárgya.

Zotyov barátom (bocs főncsi) igen jól összefoglalta  a lényeget. Egyszerűsíteni kell a könyveket, mert a megoldás, amint az ismert, megoldás abban az esetben is, ha csak fél. Gyors meló, azonnali eredménnyel szolgál. Ellenben, egy egész nemzedéket tanítani, emberpróbáló feladat.

Igaz az is, a kommentelők bizonyos része ilyen-olyan kapcsolatban él.  Ami feltételezi, hogy legalább tizenhat évesek elmúltak (A gyám engedélyével ugyanis megköthető a frigy.), én mégis inkább saját korombelieknek becsülöm őket. Akkor most kezdjem szidni a régi/új oktatási rendszert? Én is abban nevelkedtem. Meglehetősen kirekesztő volt velem szemben. Nem vette figyelembe a nehézségeimet, bele akart húzni egy skatulyába, megalázott a pörgető R betűkkel (Igen, még raccsolok is.). Bajaimnak se vége, se hossza, olvasni mégis megtanított. Jobban mondva értelmezni azt, amit olvasok.  Amikor már kibetűztem...

Az oly sokat szidott képolvasás, talán nem volt jó a diákok nagy részének, de nekem nagyon bejött. Az agyam kicsit máshogy működik. Nem csak betűket keverek össze, de ki is egészítem a hiányosságokat. Pláne, amikor én követem el azokat.  Olvasáskor tutira látom, hogy ott van az a t, pedig nincs.

Annyi flepnim van, mint égen a csillag, ráadásul nem is igen szégyellem, mert a szövegértésemmel legalább nincs gond. Amikor valaki szép, összetett mondatokban beszél hozzám, nem ragadok le az elejénél. Hallom, értem bizony  a végét is.  Lehet, hogy ezt az olvasásnak köszönhetem? Lehet, hogy a sok ponyva, amit mindenki szid, és ami ellen időnkét felszólalnak, mégis lehet hasznos? Emlékszem mennyire felháborodtak a Harry Potteren, de sosem látott tömegeket fordított az írott szó felé. Olyanokat, akik azelőtt nem, vagy alig olvastak.

A feliratos filmek ellen pont ez a legnagyobb kifogás, olvasni kell. Aha! A maximum 2x40 (avagy harminc, ha hivatalos munkát nézünk) karakterből álló feliratok megterhelőek. Ezt el is hiszem! Mire felfogja az illető mit olvas, addigra már jön a következő rész főcíme. Vagy ez nem gond? Akkor mitől nehéz feldolgozni többször negyvenet ugyanezen fajtából, ha azok logikusan felépített rendszerbe, mondatokba helyezkednek el?

Nem lehet, hogy esetleg a kutyát nem érdekel, miről beszél a másik, mert úgy gondolja, csak neki és senki másnak nincs, nem is lehet igaza? Ez esetben a képlet tovább bonyolódik.

Van ugye egy funkcionális analfabéta réteg, akiket esetleg leverhetnénk a pedagógusokon, de nem érdemes. Az információ dömpingről, a könnyebb utat választókról, és a lustákról nem tehetnek.  Túlterheltek, rosszul fizetettek, ráadásul a szülők őket nyaggatják, amiért nem nevelik meg gyermekeiket. Pedig ez utóbbi nem  is az ő feladatuk lenne!

Aztán itt vannak nekünk a kényszeresek, akik abban a téveszmében élnek, hogy a nap miattuk kel fel. Ezért aztán minden, amit kiejtenek a szájukon isteni kinyilatkoztatás. Ezen polgártársainkkal nem lehet vitatkozni. Egyértelmű, hogy igazuk van, és ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom meggyőzni (Csak halkan súgom, nem is érdemes.) őket. Nem jutunk egyről a kettőre. Beragadunk, mint az Időtlen időkigben.

Azzal a különbséggel, hogy Phil Connors mutatott némi jellemfejlődést. Az istenkomplexusosok  nem fognak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs elég türelmem. Sokszor ugyanis, amikor már a sokadik variációban magyarázom el ugyanazt,  aztán rájövök, hogy kifogytam a lehetőségekből, és még az én a híres (hasogassatok fát a hátamon) természetem is elindítja a visszaszámlálást. Ilyenkor a válaszom mindig  attól függ, milyen napom van éppen.  Néha nekifutok újra, máskor viszont azt mondom:  Ne haragudj, én ezt nem tudom máshogy elmondani. Így van és kész!

Tán a sok flipemnél (kolléga szerint, fogyatékos kollegina vagyok) nem is kaphattam volna jobbat? A végén még kiderül, én vagyok a szerencsés, vagy csak istenkomplexusos...

Megoldás az nincs, csak egy mindennapos probléma, ami csak azoknak az, akik csinálnak belőle. A jelek szerint, én csinálok, mert nem szeretek a falnak beszélni. Csak számomra rejtély, hogy a macskám miként lehet értelmesebb egyeseknél?  Nem tud ugyan olvasni, de az ő esetében ez nem is elvárás. Mindet el tud érni, ha kitartóan nyivákol, viszont némi dorombolással jutalmaz munkámért. Tehát, képes kommunikálni velem és még meg is köszöni!

Emberiség, van még hova fejlődni...

Piroska és a cica

Nos, ez most nem egy szeleburdi történet lesz. Vagy mégis, vagy mégsem? Az elmúlt években, ha nem vagyok fél kómában, és tudok koncentrálni már nem történnek velem olyasmik. Pánikra semmi ok! Történetem, alighanem 10 évre elegendő maradt. Különben nem kell nekem segítség, hogy furcsa helyzetekbe sodorjam magamat. Teszem azt példának okáért,  mert unatkozom, mert nem gondolom, hogy ebből a helyzetből baj lehet, vagy mert egyszerűen nem is gondolkodom. A véletlenek ördögi összjátéka számtalanszor késztetett fülpirító szégyenkezésre.

Van egy pinduri kertem. Igazából az előző lakó teljesen lebetonozta. Sem kertre, sem üde ligetre nem hajaz, ráadásul tulajdonát nézve, osztatlan közös a ház lakóinak egészével, de mivel csak nekem van lehetőségem a kijárásra, így csak én használom. Bajos is lenne. A többiek legfeljebb Tarzanként, ha nem is liánon, de futóvirágokból készült fonaton ereszkedhetnének alá. Az enyém és pont!

Az emberek mindenfélét elvesztenek az udvaromon. Kaptam már félig sült csirkecsontot, hamutartót, rengeteg csikket, egy cserép és egy egész láda muskátlit, plüssállatkákat, konyharuhát, törölközőt, fél pár kesztyűt, felmosó fát, üres kétdekás üvegeket, egy szép zöld válltáskát (teli ragtapasszal, papírokkal, zsebkendővel), aztán anyagzsepit, sálat és még kitudja miket.

Én mindent lelkiismeretesen összeszedek, a ruhaneműket és plüsscuccokat kimosom, a muskátlikat átültetem, és mert jó fej vagyok, mindig várom, hogy valaki jelentkezzen érte.

Senki ne jön soha. Talán azt hiszik, én vagyok az Ogre, a cuccaik meg maradnak.

Próbáltam jó szomszéd lenni, és az első évben összegyűjtött apróságokat, egy papír kíséretében kiraktam a  folyosóra. Az A4-es lapon az alábbi szöveg állt: "Ha rám ismersz, vigyél haza".

Az egymásra találási akcióknak mindig sikere volt. Pillanatok alatt elvitték a lelenctárgyakat, persze a csirkecsontot és a csikkeket nem raktam ki. Lehet Eszti néni (megérne egy misét ő is) tacskójának, és egy hajléktalannak örömet szereztem volna vele, de én gonosz voltam, és kihajítottam ezeket a kukába.

Tehát a program sikeres volt. Reggel kipakoltam, mire hazajöttem a papírt csak beszedtem. Takarékoskodás, és hát, szükség lehet még rá.

Történt, hogy a vízórám hitelessége lejárt és nem szerettem volna tízezreket fizetni érte, mivel kettőt is kellett cserélnem, és mint normális, bérből-fizetésből élő, sosincs egy fillérem sem.

A közös képviselő felajánlotta, hogy megnézi, és ki is cseréli. Tehát, felkerekedtünk és nosza rajta, haladtunk.

Ahogy beléptünk a lakásba, Killercat elbújt (Őlédisége nem szereti az idegeneket, a férfiakat, a hangos embereket és a gyerekeket). Én betessékeltem a segítőkész úriembert és megmutattam neki, merre a vízóra. Az emlegetett eszköz a mosógép felett helyezkedett el. Az úr lerakta az íróeszközt és zseblámpát, amit magával hozott, és rátámaszkodott a mosógépre. Láttam, hogy valamit nagyon néz, megrándul a szája, elpirul  a füle aztán hivatalos útra terelte a beszélgetést.

Csak miután elment, akkor vettem észre, hogy a "Ha rám ismersz, vigyél haza" feliratot bámulta szegény ember meredten.

A magam részéről, már nem szolgáltatom vissza a talált tárgyakat, Killercat továbbra is kirekesztő magatartást tanúsít, és azóta a közös képviselő messziről előre köszön, miközben sosem néz a szemembe. Ti mire tippeltek?