Csúnyán, csúnyábban

Már van annak vagy másfél éve, hogy az irodában üldögélve szóba került egy kolleginánk, aki pont szabadságon volt.

Na nem közvetlen ő volt a téma, hanem az étkezés. A kaja, a zaba, a flamó. Ez még nem is lenne érdekes. Mindenki eszik. Ez összeköt nemre , fajra, felekezetre  való tekintet nélkül. Még a fényfalókkal is vállalok közösséget, mert engem ugyan nem táplál, de ha nekik az jó...

A kérdés az volt, hogy miért jó enni.

Juj! Kinek miért.

Szó szót követett és eléggé belemelegedtünk a témába. Ekkor, egy az idáig csendes kollegánk ránk dörrent, ne legyünk más olyanok, mint az a kolleginánk, aki szabadságon van.

Az emlegetett hölgy már-már vallásos áhítattal beszélt a táplálkozásról.

Nyálcsorgató részletességgel ecsetelt minden egyes hozzávalót, a főzés, sütés minden egyes fázisát. Állandó harcot folytatott a kilókkal. Fogyókúra, zumba, ilyen séta, olyan diéta. Miközben az életének egyharmadát a kulináris élvezetek töltötték ki.

- Miért? Az étkezés egy nagyon fontos élvezeti forrás – állítottam csak mellékesen, mint a társalgás egyik oldalágán ülő résztvevő.

Felnézett a gépe mögül, majd azt kérdezte – Miért nem tudsz úgy beszélni, mint más normális ember? Mond azt, hogy zabálni k…va jó!

Mindenki nevetett. Én nem éreztem magam különösen megszólítottnak, így a válaszommal kivártam a csendet.

- Bocsáss meg! Ezennel megkövetlek!

Szerintem ebben nem volt semmi vicces. Viszont szabályosan kiröhögtek. Még jó, hogy nem vagyok érzékeny.

Mert az van, én ritkán káromkodom. Nem hiszek abban, hogy a mondandókat néhány szitokszóval illik alátámasztani.

Vagy van értelme, súlya, tartalma annak, amit mondok, vagy csak magamat szórakoztatom vele, de csak azért nem b…megolok, hogy olyanok is figyeljenek rám, akiket máskor nem érdeklem. Persze, volt ilyen időszakom nekem is. Akkor, amikor az orromat a pólómba fújtam és szép nagy taslikat kaptam egy bizonyos g betűs káromkodásért. Tizenöt évesen az embert ez tesz felnőtté. Vagyis így hittem.

Az életemet alapvetően az határozza meg, amit a nagyikám mondott ebben a kérdésben: „csak a tehetetlen ember káromkodik.”

Ehhez tartotta is magát olyan hetvenöt éves koráig. Akkor aztán, ahogy fogyott a fizikai erő és egyre nehezebben jutott a dolgok végére, belehúzott rendesen.

Amikor a fiát szidta, kissé meglepődtem. Azt hittem rosszul hallok. Az én nagyikám folyékonyan káromkodik és úgy csavarja a kifejezéseket, mintha egész életében ezt csinálta volna.

A „b…ot volna meg egy templom zsidó” vitte a prímet, de komolyan mondom, néha ráharaptam a nyelvemre. Majd elmúlt hetvenkilenc és beletörődött, hogy többé nem húszéves. Megszűnt a sok káromkodás. Néhány évig tartott, de nem tudtam hozzászokni.

Idén már káromkodtam. Három alkalommal. Rögtön januárban kicsúszott a számon egy f betűs dolog. A kollegám meg rám szólt. Igaz, az ő száján cifrább dolgok is kiszaladnak, de azt nem hallja meg, mert nála normális állapot. Tőlem meg fura.

A második azon az estén mászott elő, amikor az a bizonyos fordítói mizéria volt a kedvenc párosomnál, és ami engem is megihletett két poszt erejéig.

A harmadik pénteken, mikor édesanya felhívott telefonon és egy olyan hírt közölt, aminek:

1. nem örültem;

2. már szerdán tudnom kellett volna, csak  a családom megfeledkezett róla.

Ma reggel nem káromkodtam, csak lassan számoltam vissza és megnyomtam a pánik gombomat. Milyen kényelmes megoldás, bár kis híján habot köptem, az idegtől. Szerencsére lenyugodtam. Nálam ezek elég hamar mennek. Fél órára rá, teljesen átestem a ló másik oldalára. Énekelgetni kezdtem az antakatészó flo-ore kezdetű teljesen értelmetlen gyermek dalt.

A kollegák csak pislogtak rám.

- Na, ez most, hogyan jutott az eszedbe?

Fogalmam sincs.

Azt hiszem, mindannyian másként vezetjük le a stresszt. Nekem ez jött be. Viszont mások ugye meg másként. Példának okáért folyékony káromkodással.

Annyit beszélünk a gyerekszobáról mostanság. Annak nem része a kulturált beszéd?

Ti emlékeztek rá hányszor, és minek kapcsán káromkodtatok idén? Vagy annyira részévé vált a mindennapjaitoknak, hogy észre sem veszitek?