Egy maréknyi drótért

Néha önhibámon kívül keveredtem olyan helyzetekbe, amikből nem, vagy csak idővel keveredhettem ki. Örömet szerezve ezzel minden, a szerencsétlenkedésemet figyelő alaknak.

A sors párkái kissé igazságtalanul bántak botorka énemmel. Mondhatnám, hogy bánom, de nem teszem. Talán az életem nyugodtabb lett volna, de a blogom jóval szegényesebb. Az életművem ugyan nem érdemel Nobelt, de nekem ez jutott. Gazdálkodjon mindenki azzal, amije van. Szerintem, ez nem is lehet vita tárgya!

Tizenhárom már elmúltam, nyolcadikba készültem (készült a nyavalya, de nem buktam meg, szóval menni kellett). Alig néhány nap volt hátra a nyári szünetből, és bár magamnak is félve vallottam be, hiányzik egy kicsit az iskola, mégsem siettettem az időt. Tudtam jól, hamar meg fogom bánni és panaszkodni sem lesz hol.

A gyerekkoromban folyamatos vitáim bátyámmal elcsitulóba voltak. Nem voltam többé kis taknyos, ő pedig már majdnem felnőtt. Ötévnyi korkülönbség sok. Mindenesetre azt a szokásomat, hogy idegesítsem, továbbra sem adtam föl. Szerintem minden kistestvér veleszületett joga, hogy az idősebb agyára menjen. Ez a véleményem csak akkor változhatott volna, ha én születek előbb. Mivel ez a lehetőség hipotetikus, teljességgel érdemtelen minden szóra.

Az egész felfordulás a mosogatással kezdődött. Én nem vagyok túl nagy házi tündér. Megcsinálom, amit muszáj és nagyjából ez minden, amire számtani lehet. Mosogatni viszont muszáj volt. Az idő meg felesleges kidobás, szóval próbáltam feldobni magam valamivel. Énekelni kezdtem.

Na jó, nem vagyok egy  Tarja Turunen, de annyira nincs rossz hangom sem. Énekkaros voltam. Később, egy rövidke ideig,  önállóan tanultam énekelni. Ha nem is kiabál színpad után a tehetségem, belehalni sem kell minden hamis kappanhangba.

A szennyes edények fogytak, én énekeltem, a bátyám közölte, fogjam be! Mint minden önérzetes húg, én sem tettem eleget a felszólításnak. Ezen a ponton eltérnek egymástól az emlékeink. Én állítom, hogy semmi rosszat nem tettem, szerinte szájaltam, meg volt valami csak ezért is, majd hiába kérlelt én meg csak azért sem. Nem emlékszem már. Komolyan! Lehetséges, hogy neki van igaza.  Azért hajlanék a középutas megoldásra. Nem hiszem, hogy én lettem volna a kis Wednesday Gomez, de nyilván nem születtem szentnek sem.

Szó szót követett, aztán elcsattant egy pofon, amit én kaptam, és sértődötten bevonultam a szobámba.  Az ütés maga, nem volt különösen nagy, a büszkeségem jobban fájt. Leszámítva egy pattanást és a csengést, semmi különösebb gondot nem okozott. Némi duzzogás után azonban, kezdtem magam rosszul érezni, ezért úgy döntöttem, ideje lefeküdni. Ekkor késő délelőttre járt az idő. Csupán akkor ébredtem fel, amikor édesanya felrázott. Este hatfelé cammogott a mutató, amikor kiderült a tény, hogy vér csorog a fülemből.

Irány az ügyelet. A sebészetről a fülészetre küldtek, ott megröntgeneztek és két dolog derült ki egyszerre: elrepedt a dobhártyám és minden jel szerint eltörött az állkapcsom. Aha! Okos! Ezért nem tudom kinyitni rendesen a számat!

A fülemet ellátták. Nem igazán tudom, mi történt vele, addigra elég lagymatag állapotba kerültem,  de iszonyúan fájt;  mindenfélékkel bele matattak, a végén pedig visszarendeltek másnap reggelre, a szájsebészetre.

A szüleim dolgoztak, a bátyámmal mentem. Szörnyen meg volt ijedve. Nem gondolta, hogy ilyen nagyot ütött és tulajdonképpen, nem is tette. Csak szerencsétlen helyen talált el, vagy én voltam cukorból. Egész addigi életünkbe verekedtünk egymással. Ő volt az erősebb, de sosem hagytam magam. Kaptam sokkal nagyobbakat is, mégis ebből lett a baj.

István kórházba be, a szájsebészeten székbe pattanás, és egyből leszúrt az orvos, amiért nem mostam rendesen fogat. Beszélni azt nem tudtam, a számát is alig egy-két milliméterre nyitottam ki, a fogkefe, valóban nem játszott szerepet, szóval pironkodva hallgattam.

-Aha! - mondta a doki. - Ez biza el van törve. Akkor most itt marad.

Úgy ugrottam ki a székből, mint akit puskából lőttek ki, én aztán nem maradok egy kórházban. Itt büdös van meg sok beteg. Látva a félelmemet, egyezkedtek valamit tesómmal, aminek az lett a vége, most hazaengednek.  Délutánra azonban vissza kell mennem. Nincs apelláta.

Elég bágyadt voltam, féltem és sírtam is, ezért taxival indultunk haza. Megálltunk édesanya munkahelyénél, a bratyóm beszalad én kint megvártam, aztán folytattuk utunkat. Megfürödtem, édesanya jött, levágta a körmömet, kifésülte a hajamat, kicsit babusgatott. Nem emlékszem rá, hogy valaha ennyire szükségem lett volna vigasztalásra, vagy egyáltalán ennyire kényeztettek volna. Nem igazán volt divat felénk, szóval nem kicsit lehettem elanyátlanodva.

A tesóm elment a könyvesboltba és hazaállított vagy négy könyvvel, amit vihettem magammal, csak hogy ne unatkozzam. Örök hála Sindzse szeméért (Leslie L. Lawrence), ami terjedelmes méretének dacára, nem egész két napra volt elegendő.

Na, akkor mehetünk a kórházba! Befektettek egy kórterembe, az ágyra nem emlékszem, semmire igazából, csak hogy csupa idős volt körülöttem, és hajnali ötkor jöttek hőmérőzni. Mindig is utáltam hajnalba kelni, de akkor egyből mentem zuhanyozni, mert olyan korán nem volt senki előttem. Lestem, hogy ég-e a piros lámpa, aztán siettem, hogy első legyek.

Vettek tőlem vért, vérnyomást mértek, meg csupa hasznos dolgot, de csak a második nap jött értem egy nővérke, hogy elkísérjen a doktor bácsihoz. Azt mondták, szájszárat kapok. Nem tudtam mi az, de hogy be voltam csinálva, az nem is kérdés!

Beültettek egy fogorvosi székbe. A fiatal orvos nem strapálta magát, hogy elmagyarázza mi fog történni. Gondoltam nem lesz vészes, ha nem altatnak el. Tehát, nem műtenek, ami jó. Hamarosan elkezdtem egyre mélyebbre süllyedni, mikor a jó doki elkezdte kipakolni a szerszámokat. Harapó,- és csípő fogó, drót, miegymás. Mint édesapám szerszámosládájában. Kerestem a kijáratot, de esélyem sem volt.

Mondták, nyissam ki a számat, nem tudtam, szétfeszítették. Csak néhány milliméterre, de magamtól nem ment. Lehunytam a szememet és csak azt érzetem, valamit áthúznak a fogaim között, fém íze van, erősen meghúzzák, csavarják, iszonyúan fáj az állkapcsom. Sosem lesz vége!

Persze amit elkezdenek, azt előbb-utóbb be is fejezik, mindegy milyen eredménynél. Ebben az esetben, az alsó állkapcsomat hozzá drótozták a felsőhöz. Na, ez a szájzár! Nem tudtam kinyit, drót csomók és végek szúrták a számat, de fixálva volt. Mindent turmixlova kaptam. A rágás kizárva.

Még két napot töltöttem bent. Közben az iskolába nélkülem csengettek be.

A bátyám és még két barátunk jött értem. Az orvos átküldött távozás előtt a fülészetre, hogy nézzék meg mi történt a dobhártyámmal.

Az örültet ott hágott tetőfokára, mert a nővérke nem értette egy szavamat sem, a tesómék meg annyira nevettek, hogy nem tudtak segíteni. Könnyes szemmel és a csomagommal vonultak ki a váróból, én pedig kínomban fogtam egy papírt, amit a pulton találtam, majd leírtam jövetelem okát.

Hazafelé mindenki rajtam röhögött, a sok msnkkrikkkmsnnsssssssssssssznk-ből jól megélhettem volna, ha eladom titkosírásnak.

Az értelmetlenségből, néhány nap elteltével, kerek szavak formálódtak. Folyékonyan küldtem kedves testvéremet melegebb égtájakra, aki addig azzal szórakoztatott, hogy legalább csend van.

Édesanya beszerzett egy robotgépet és egy turmixot, mert azelőtt egyik sem volt. Csodás kreativitásra tettem szert a mixek terén. Ha nem ettetek még, ketchupös, májkrémes, tejes krumplit, akkor nem tudjátok mit hagytatok ki. Néha egész szelet kenőmájas kenyereket turmixoltam le tejjel. Mit nem mondjak, érdekes kombinációk alakultak, de nem voltak rosszak.

A jobb fülem azóta sem száz százalékos. Pöpecül hallok ugyan, de a jobb dobhártyám erősebben szűri ki a hangokat. Amikor a balban már üvölt a zene, a jobban épp jó. Lehet, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, mert előtte is elég fülfájós voltam, a felszúrás mint olyan, számomra valósággá vált rémálom volt.

Ami haszon származott belőle, hogy egy hetet lógtam a suliból, aztán pedig fel voltam mentve tornából, mert amikor ugráltam, a kis drótok folyton beleakadtak a számba. A véres cafatok nem mutattak rajta túl jól, na meg baromira fájtak is a sebek. Szóval torna nuku.  A tanáromat nem sokkolta. Csak előző nyáron volt, hogy kis híján lemetéltem a kislábujjamat, hozzá volt szokva a felmerésekhez.

A feleltetést is ki lehetett húzni a listáról. Ugyan gyönyörűen beszéltem, de ha úgy gondoltam, akkor érthetetlenül.  Senki sem akarta, vagy tudta dekódolni a nyelvemet.

Ekkor kaptam rá L.L.L. könyveire is. Utólag bepótoltam, amikről előtte lecsúsztam. Huan-ti átka, a mai napig egyike a kedvenceimnek, Sidzsével és A megfojtott viking mocsarával együtt.

Amit kaptam, az egy pár jó könyv, a jog, hogy szemétkedhetem a testvéremmel, egy rakás lógás, új kaják és olyan sérülés, ami egy barátomnak sem volt.

Ismét eredményes voltam, de még csak a tanév elején jártunk…