Tükörképtelenség

Egy tegnap este a tudomásomra jutott sajnálatos esemény miatt, ma agymenésem volt. Délelőtt még háborogtam, feldúlva meséltem szegény főnökömnek, akit az a szerencsétlenség ért, hogy másfél méternyire ül tőlem, így nem tud elbújni, ha pufogok. Ugyan előfordul, hogy délig nem beszélek 3 mondatnál többet, de az ellenkezője is, hogy be sem áll a szám. Egyezzünk ki annyiban, nem annyira jó neki!

Szóval délelőtt háborogtam, délután már nem. Ha valaki menni akar, azt engedni kell. Nem igen tehetünk mást. Mindenesetre szomorú, hogy miután már visszafordíthatatlannak látszik az eset, sok ez idáig ismeretlen emberke bújt elő az árnyékból. Hirtelen mindenki véleményt akart nyilvánítani. A legtöbben az adott ügy mellett, de néhányan képviselték az ellentábort is, mert így kerek a történet. Nincs is ezzel gond. Nem kell egyetértenünk, vélemény szabadság van, vagy mi a szösz. Na de most tényleg! Komolyan állítja valaki, hogy nem kell megköszönni, ha szívességet tesznek neked? Miféle világ lett ez?

Jönnek azzal, hogy a szüleik nem nevelték meg, nem kap szeretet, életrevaló, amiért megtanul átgázolni másokon, és még igazuk is van, mert én nem ebben a világban élek. Na, akkor!

Kulcsos gyerek voltam. A szüleim sosem voltak otthon. Azt csináltam, amit akartam, senki sem foglalkozott velem (Leszámítva a bátyámat, aki egy bizonyos g betűs káromkodásért olyan nyaklevest lekevert, hogy a fülem kettéállt tőle.) Szakközépbe minden nap délután jártam. Fél nyolc előtt nem keltem, de addigra mindenki lelépett, mire hazaértem este 10 körül, mindenki aludt. Levittem a kutyát, aztán jól elfelejtettem hol lakom. Fél egy, egy felé keveredtem haza, a kutyát az ölembe csempéztem be, mert akkor nem ugatott, és lábujjhegyen jártam, nehogy felkeltsek valakit (a bátyám szerencsére tudott hallgatni). A szüleimmel szombat délben találkoztam először, amikor is elmondták, hogy ide mennek, oda mennek, telekre, vagy a fene se tudja. Nem kérdezték meg milyen volt a napom, nem aggódtak  a pubertásom miatt, mert nélkülük zajlott le. Félreértés ne essék, ez nem panasz áradat. Millióan nőttünk fel így, és nem lettünk rablógyilkosok.

Tovább megyek! Amikor belépünk egy helyre, jól hallhatóan köszönünk, sőt megismételjük azt távozáskor. Tudunk késsel-villával enni, megköszönjük a boltos, gyógyszerész, doktor, munkáját. Például, én meg szoktam köszönni az udvari munkásnak is, hogy feltakarít, mert nem esem popsira télen, és aki ezt mindig látható zavarral fogadja. Nincs hozzá szokva. Szoktam beszélgetni a takarítónővel, mert reggel mikor megyek dolgozni, épp az ajtóm előtt mos föl, és a lábtörlőmet is felszedi, amit pedig nem kéne. Miatta nem tiszta retek minden, bár én leverem a lábamat (lábtörlő nincs), mielőtt belépek. Ha nem is egyedül vagyok ezzel, mégsem követnek tömegek. Csókolómmal köszönök az idősebbeknek, és átadom a helyemet a villamoson, még a kismamáknak is (bár bevallom, néha belemerülök a könyvembe, de amikor felnézek, egyből pattanok). A hivatalban, a postán, a munkahelyemen, a szervizben, a villanyóra leolvasónak, de még a családomban is megköszönöm, amikor előzékenyek, vagy segítenek.

Mikor lett a jó modor uncool? Az, hogy a kilencéves unokaöcsémre rászólnak a szülei, mert nem köszön elég hangosan, büszkévé tesz, mert manapság ilyet nem hallok. Egy unokatestvérem ötéves gyereke a mai napig nem tud köszönni, ez pedig nagyon kellemetlen. Amikor a kölyök a hivatalban, a földön fetreng, miközben a szék lábát nyalja, és megállás nélkül üvölt, ezzel zavarva mindenkit, milyen alapon háborodik fel a szülő azon, hogy az ügyintéző megkéri, legyen szíves kint várakozni, hiszen nem hallja a gondolatait, és így nem tud dolgozni.

Az oly sokat emlegetett gyerekszoba a fejünkben létezik. Nem kézzel fogható, fizikai megnyilvánulás. Tartalmazza azokat az alapokat, amiket el kellett sajátítanunk, ha máshol nem, az óvodában, esetleg az általános iskola első osztályában. Azok, akik nem rendelkeznek ezzel, mire tanítják vajon a gyermekeiket? Ki az, aki hangosan fog kiabálni, amikor a következő generáció ifjai lelökik a buszról?  Tán azok, akik most nem tudnak kinyögni egy köszönömöt?

Nem lehet az internetet vádolni mindenért. Tudom, hogy szokás, hiszen az arctalanság hozzá segít a kötetlenebb kommunikációhoz és sokakat felszabadít a gátlásaik alól. Megértem. Csak az a baj, hogy én bármit mondok, azt később is elismerem. Sok névtelen ismerősből lett barát, akik tudják, ha azt írom, ez a kocka  gömbölyű, az azért van, mert annak látom, és persze mert nem vagyok teljesen százas. Nem hazudok, a véleményemet felvállalom. Magammal nem tudnék szembenézni, ha olyasmit állítanék, amiről tudom, hogy nem igaz.

Néha azt gondolom, az ismeretlen hálóbűvölők  csak kompenzálnak valamit. A neten fontosabbak, karakánabbak lesznek, az életük uraivá válnak, és mások felé helyezik, helyezhetik magukat.

A valóságban talán csak névtelen részei a gépezetnek. Hivatalnokok, postások, fodrászok, taxisok, gáz- vagy villanyszerelők, tanárok és diákok, akik mind teszik a dolgukat, élik az életüket. Közben megfeledkeznek arról, hogy a tükörképük olyan, mint önmaguk, éppen csak fordítottnak látszik.

Őszintén kimeritek jelenteni, hogy azok vagytok, akiknek mások hisznek?