Szavak, vélemények, döntések

Tegnap telefonon beszélgettem az egyik barátnőmet, és ez erősen elgondolkodtatott. Nem kívánom ismertetni  a problémáját, az ő magányügye nem a közé, de jelenleg nem cserélnék vele.

Jóllehet, ő sem vágyik az én nyavalyáimra, ránézésre mégis én jártam jobban. Ez az, amit gyakran érzek, hogy szerencsés és nyugodt életet élek. Mindenféle munkahelyi, családi, és baráti mizériák ellenére.

Időnként megengedem magamnak azt a luxust, hogy öt percre, esetleg tízre is, magamba szálljak, összezuhanjak és nyalogassam a sebeimet. Ritkán tart tovább. Sem alkatilag, sem mentálisan, nem kalibráltak tartós szomorúságra. Talán pont ez az oka, hogy sokszor nem érzem át más nyomorát, miközben mégis tudom, miről beszél.

Agy koordinált vagyok. Erősen, és visszafordíthatatlanul.

A barátnőm szerint, pszichológusnak kellett volna mennem, annyira tisztán látom a problémáit.  Nem hiszem, hogy különleges, Istenáldotta tehetség lennék. Egyszerűen, ha az érzelmek nem befolyásolnak egy döntés meghozatalában, tiszta fejjel mindent át lehet tekinteni. Úgy látsz dolgokat, ahogyan az érintettek nem, mert a saját félelmeik kitakarják a józan ész által sugárzott képeket. Szóval, amikor felülemelkedsz a  pánikon, akkor látsz is valamit. Egy ösvényt, lehetőséget, reményt, ha úgy tetszik, amit követhetsz.

Olyan ez, mint amikor belöknek egy teljesen sötét szobába. Csak egy kicsit kell várni, míg valami feldereng a körvonalakból. Akkor már, ha óvatosan, lépésenként haladsz, jutsz valamerre. Viszont, a szorosan összezárt szemhéjon nem hatol át semmiféle fény.  Az összes tereptárgy útban lesz, és ha valami csoda folytán ki is találsz a szobából, teli leszel kék és zöld foltokkal; ami meg nem csak marhára fáj, de még esztétikailag is randa.

Nos, éppenséggel le is ülhetsz a padlóra, ott, ahol éppen állsz. Hátha megment valaki,  hátha érted jönnek, de azért erre nem igen számítanék.

Létezik néhány közhelyszerű tény, amit eddigi életem során magamévá tettem. Próbálom betartani mindet. Nem csak azokat, amelyek már elhíresültek (Minden sz...rnál van egy megasz...rabb; a félsiker is siker és a félmegoldás is megoldás.)hanem a saját mottómat is. Nevezhetjük ezeket reea szabályainak:

1. a lehető legtöbbet a lehető legkevesebből;

2. gazdálkodj abból, ami jutott, olyan jól, ahogyan csak lehet;

3. azért, mert nem az én véleményem, még lehet jó;

4. a megbánás önmagunkban való kételkedés;

5.  senkit nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni.

Ezekből mit tanultam?

Nem szakadok meg  a munkától, ha a kitűzött célt egyszerűbben is elérhetem. Felesleges jobb kézzel vakarni a bal fülemet. A viszketés ugyan megszűnik, de kényelmesebb lett volna a bal kezemet használni hozzá.

Vágyhatsz többre, jobbra, mert a vágyakozás tehet kreatívvá, adhat célt és elindíthat az utadon. Viszont, ha csak azt látod mid nincs, akkor a keserűségtől beragadsz egy pontba, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni. Arról nem is beszélve, nem látod azt sem, amid van. Szóval, a rendelkezésedre álló erőforrások jó felhasználásával többre jutsz, mintha vinnyogva szűkölsz a vágyaid súlyától. Van, amikor arra kérdésre: és mi történt, azt felelem: Semmi! Ez is jó néha.

Azért, mert én a dolgokat máshogy látom, az nem azt jelenti, hogy a velem szemben lévő téved. Azt sem, hogy igaza lenne. Csak azt, hogy mindenki a saját szemszögéből nézi a dolgokat. Amikor véleményt alkottok, csak azt az oldalt ismerem, amit látok. Ezért kísérletet teszek arra, hogy megismerjem a másik álláspontját is. Az én véleményemen valószínűleg nem változtat, de szélesebb képet kapok. Na meg, talán jobban megértem a másik oldalt. Azért, mert nem a sajátom, nem feltétlen téves.

Amikor meghozok egy döntést, igyekszem több oldalról megvizsgálni és átlátni a következményekkel együtt. Aztán aszerint határozom, ahogyan véleményem szerint a legjobb. Azért, mert esetleg később kiderül, hogy a darke side mellett voksoltam, nem ok arra, hogy meg is bánjam. Az akkor rendelkezésemre álló összes információ alapján hoztam egy JÓ döntést. Nem állta ki az idő próbáját, elfogadom. Megnézem, mit tanulhatok belőle. Nem kesergek miatta, mert a jelenlegi szituációt kell helyrehoznom, nem a múlt felet keseregnem. Nincs olyan, hogy ha. Arról nem is beszélve, hogy miden élethelyzet formál. Mindtől kapok valamit, amit mástól nem kaphatok meg.

A boldogság relatív dolog. Szubjektív, ha arra gondolok, engem mit tesz boldoggá és objektív, ha általánosságban vizsgáljuk. Ami számomra örömet okoz, másnak talán fájdalmas élmény. Nem vagyunk egyformák (Hála Istennek! Belőlem plusz egy is sok lenne, na de 6 milliárd?!), és ez így jó. Hiába tudom, hogy mi lenne a helyes lépés, nem opció, ha más életét vizsgáljuk. Akad, aki szeret boldogtalan lenni, vagy éppen szeret keseregni. Már írtam egyszer, de a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó. A maga perverz módján biztonságot nyújt. Azok, akik nem képesek másba kapaszkodni, erőt meríteni, két kézzel kulcsolják szorosabbra fájdalmukat, abban bízva, hogy ezzel majd elűzik a külső hangokat. Nem az én álláspontom, de azért mert másé, még lehet jó is. Csak ugye, mint a négyespontban mondtam, mégsem  az enyém.

Hallgattam a barátnőmet, elmondtam neki azt, amit én láttam, mert erre volt kíváncsi, de azt is mondtam, hogy nem adhatok neki tanácsot. Hazudnék, ha azt állítanám, érzem minden rezdülését. Márpedig ezt várta. Amit adhattam az a tisztánlátásom. Ahogy egy másik barátnőm mondta, azért születtem, hogy az emberek szemébe mondjam a nyilvánvalót. Amikor kérdeznek, pontosan tudják, látják a valóságot, de vagy nem akarják elfogadni, vagy a szorosan lehunyt szemhéjuk elé kerül. Ekkor jövök én a galád, felfeszegetem a rolókat, bevilágítok, hogy a fény fájdalmas görccsel rántsa össze a pupillájukat, majd ezután finoman, ugyanakkor tárgyilagosan rábökök a valóságra. Amit nagyon sokan képtelenek elviselni. Örök rejtély, akkor miért kérdeznek.

Ami, ha belegondolunk elég ironikus, mivel az életem kétharmadát valóságon kívül töltöm.

A tegnapi ügy esetén, kivételesen nem azt kaptam, hogy kegyetlen vagy ilyen-olyan vagyok. Megköszönték, mert épp az én látásmódomra volt szükség, de gyakran érzem, hogy az én anyámat. Gondoltam is rá, készítettetek egy pólót, ezzel a felirattal.  A hátára meg: ha nem akarod tudni a választ, ne kérdezz!

Szerintetek a rossz hír hozóját kell lefejezni vétkéért, vagy inkább az okozóját?